11. rész - Túlságosan is közel

   "A legdurvább helyzetekben is mindig egymás mellett kell maradnunk, akármi történjék is. 
- Észre vetted, hogy Te eddig mindig itt voltál? - szólt halkan, és végig simított karomon..."

    A sivatagi földet felkavarta a feltámadó szél, porfelhőt képezve, amit aztán az arcunkba fújt.

 Az idő nekünk kedvezett, július közepe felé járva már javarészt lezajlott a fél nyár, de én még egyetlen egy suliba sem mentem el, hogy megkíséreljek egy felvételit. Így, hogy Miamiból eljöttem, és lezártam az ottani életem, ezzel együtt a tanulmányaimat is befejeztem egy életre abban a városban. Egy teljes éve még térden csúszva könyörögtem volna apámnak, hogy hadd járhassak a Stanfordra, de most már biztosan nem akarnék egy olyan helyre kerülni, ahol kitűnően kell teljesíteni, vagy elvárnak minden maximumot. Biztosan a puccos helyek egyike, ahova mindenféle kis kedvenc bejut, aki kitűnő átlaggal rendelkezett az évek alatt. Azt sem tudom egyáltalán a közeli kis városban van-e középiskola, vagy esetleg egyetem. Talán egyik nap  elráncigálom Harryt, hogy jöjjön velem.

    – Gondolkodtál már? - szólalt meg Harry megtörve a pillanatnyi csendet, és nyugalmat, amely a fejemben lakozott. Felé fordultam, majd értetlen tekintetem találkozott az ő kíváncsian csillogó smaragdjával.

    – Miről? – kérdeztem vissza. Tényleg nem értettem.

    – Ana, a medál – nézett komolyan a szemembe. – Megvan még, ugye?

   Mintha kételkedne bennem, hogy elvesztem valahol. Szem forgatva vettem egyik kezembe mind a két kantárszíjat, és bal farmerzsebemben keresgéltem a medál után. Összeráncolt szemöldökkel vettem másik kezembe a szíjakat, majd kutattam át a jobb zsebem is. De a zsebek üresek voltak, és az ezüst medálnak nyoma sem volt.

  Rémült tekintettel kaptam fel a fejemet, és Harry is ugyanolyan tekintettel meredt vissza rám. Talán jól is teszi, hogy kételkedik...

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy... – kezdte, de félbeszakítottam.

   – Nem! Nem vesztettem el! – szólaltam fel – Csak egy másik nadrágomban maradhatott – halkult kicsit el a hangom, és motyogva hozzátettem – gondolom.

   – Mit mondtál?

   – He? – rökönyödtem meg.

   – Mintha nem lennél biztos abban, amit mondtál.

   – Ki? Én?

   – Van itt rajtunk kívül más is? – tárta szét a karját.

   – Nincs... Semmit – dadogtam idegesen, majd a szárakat újra két kezembe véve ügetni kezdtem.

   – Na mi az, nem jössz? Egy kis vágta csak nem árt - kiáltottam az egyre messzebb kerülő fiúnak, aki erre a felszólalásomra szélesen vigyorogva vágtába ugratta sárgás lovát, mire én is vágtára váltottam.

   Együtt hasítottuk a levegőt Nevada sivatagában, patkónyomokat hagyva magunk után, és a port felkavarva.Rengeteget mosolyogtam, de egyik mosolyom sem volt őszinte. Szinte állandóan szorongtam, és csak egy mondat játszódott le újra és újra a fejemben, mint egy megakadt lemezlejátszón: ha valóban elvesztettem a medált, hatalmas bajban vagyok, és talán Harryék is.

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy félsz? – küldött felém egy szórakozott félmosolyt Harry, mikor alkonyathoz közel a félhomályt uraló istálló felé lépkedtünk. Fejemmel nemet intettem, miközben hallottam, ahogy egy-egy ló felmordul, fújtat egyet, vagy csak nyerít egy rövidet. Most először mondtam azt hosszú idő óta, hogy félek alkonyatkor az istállóban. Meg is volt ennek a félelemnek az oka: az üzenet. Csak 1 napja történt, de én inkább maradnék a szobámban, kulcsra zárva az ajtót, mindenkit távol tartva magamtól. Ki sem akarom rakni a lábam a házból, ki tudja mi ez az egész, és miért akarnak megölni. Jobb, ha egyenlőre csak én tudok róla, mielőtt Harry idő előtt gondolkodás nélkül cselekedne, hiszen az ő védelmező ösztöne iszonyat erős, már tapasztaltam még akkor, amikor én távolságtartó voltam.

    – Viszont, ha Harry is tudna róla, biztosan segítene... – szólalt meg egy hang a fejemben.

    – Nem! Még csak ne is tetézd! Nem fogom Harryt is belekeverni! Sem Susan nénit! – rivallt rá egy másik.

    – Ne legyél már ilyen. Úristen, olyan unalmas vagy! Semmi izgalmas nem történik körülötted – oltotta be a harmadik – Inkább vennéd be őket is. Együtt többre mentek, mint egy magad te szerencsétlen!

   – Hm van benne valami, de akkor sem! És nem vagyok szerencsétlen!

   – Mi akkor sem? – fordult felém Harry – Ki mondta, hogy az vagy?  

    Pity-Pang zavartalanul csámcsogott tovább a répáján amit az imént kaphatott zöld szemű barátomtól. Értetlen arckifejezése elárulta a választ. Kínosan félrenézve és nevetgélve tarkómat vakargattam, és reagálni próbáltam.

   – Öhm, hangosan gondolkodtam? – néztem rá.

   – Azt hiszem igen - nevette el magát – De nem gond. Van ilyen - mosolygott, és megvonva a vállát visszafordult Pity-Panghoz. Nem kérdezett többet.

   Leeresztetem kezemet, majd végül vonakodva beléptem az istálló dohos falai közé, melyet a lovak jellegzetes szaga uralt. Szerettem ezt a szagot, hiszen hozzá is szoktam az évek alatt, és mert egy árnyalattal nyugtatóbb hatású most, mint a kinti levegő, mely szinte fojtogatott. Stars ajtajához léptem, majd magamhoz hívtam. Nagy fejét kidugta boxából, és fekete gombszemeivel engem nézett. Mosolyogva simítottam meg puha orrát, mire félig lehunyta szemét. Olyan csodálatos állatok a lovak.

    – Kedvel téged – jelenti ki Harry, ahogy mellettem állva a szürke lovat figyeli, majd rám tekint. Arcát megvilágította az alkony sárgás árnyalata, szemében vidám csillogást véltem felfedezni.

   – Lehetséges – felelem halkan, szinte már suttogva.

   – Hé, nem nézzük meg a többit is? – kérdezi – Hozhatnánk nekik egy kis szalmát – veti fel az ötletet, mire rábólintok. Még utoljára végigsimítok a ló orrhátán,  puha orrát gyengéden megcirógatom, végül ellépek tőle kikerülve Harryt, és a rozsdás talicska után csoszogok, mely az istálló jobb hátsó sarkában kapott helyet, a többi szerszám mellett. Ügyetlenkedve próbáltam elhúzni a helyéről, hogy kitudjam tolni az ajtón túlra, végül mikor megindultam vele annyit billegettem, hogy Harry lába előtt ért földet. Először a talicskára nézett, aztán rám, majd vissza a talicskára és újra rám. Végül kitört belőle a nevetés, dallamos hangja kitöltötte az amúgy is lovaktól nyüzsgő faállományt. Haragosan pillantottam fel rá, és most először vettem észre a szeme sarkában összefutó nevetőráncokat, melyek nagyon aranyos hatást keltettek.

    – Mit nevetsz? – rivalltam rá. – Inkább segítenél – sziszegtem, mire kicsit elhalkult.

    – Mi olyan nehéz egy talicskában? - röhögött fel újra hitetlenkedve, majd a talicska két fogantyúját megmarkolta, és lazán, erőlködés nélkül felállította. Nagyra nyílt szemekkel figyeltem a laza mozdulatokat, mire Harry csak egy vállrándítással lerendezte, és kitolta a szalmakupacok felé. Nem lehet igaz, hogy ilyen béna lennék. Egyáltalán az nem igaz, hogy ennyire gyenge legyek. Igaz, tény és való, hogy vékony testalkattal rendelkezek, de nem vagyok csontkollekció, és úgy érzem azért egy 3 kilós súlygolyót elbírnék fél kézzel. De akkor most miért nem ment ennek az eltolása? Bezzeg Harry kisujjból kirázza, neki megy.

        - Persze, hiszen fiú. A fiúk erősebbek - gondoltam, és szemeimet forgattam.

    – Kész – jelentettem ki magamnak, bár nem tudom, hogy Harry hallotta-e, mert ez valahol neki is szólt. A nap már réges régen nyugovóra tért, és az istállót is csak a mennyezetről lógó villanykörte világította be.

    Hátrapillantottam, hogy megnézzem, mit csinál. Pillanatnyi harag gyúlt bennem, szemeim szikrákat szórtak, mikor közelebb mentem a kanapén fekvő fiúhoz, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy nem csinálta a dolgát és csak itt heverészett egész végig. De az meg nem lehet, mert együtt kezdtünk neki, és még volt amikor egymásba is ütköztünk.

    Ám, amikor körbe néztem a boxokban, a haragom elszállt, és megenyhülve nyugtáztam, megcsinálta amit kellett.

    A talicskát a helyére akartam tolni, de útközben a jobb hátsó sarok fele, bénaságomból adódóan, az egyensúlya felborult, és mikor utána kaptam az magával rántott.

    – Ha Harry erre nem kelt fel, akkor semmire sem fog - gondoltam, miután a talicska hatalmas csattanással a földre rántott.

    Harry nem mozdult, én viszont a következő pillanatban eszeveszetten felkiáltottam fájdalmamban.

   – Ááááuuu! – sikítottam.

Ennyi kellett, és Harry kipattant szemekkel sietett felém, kómás tekintettel.

   – Ana, már megint béna voltál? – nézett rám elhúzott szájjal, és morcos tekintetéből azt vettem le, hogy unja az állandó bénázásom. Mondjuk most az alvásból ugrasztottam ki, tehát megtudom érteni valamilyen szinten.

   Nem szóltam semmit, pedig normális esetben visszaszólnék valami csípőset, most mégsem tettem. Némán végignéztem, ahogy Harry felemeli a talicskát, melynek fogantyúja a kezemre szorult még pár pillanattal ezelőtt, és a helyére tolta. Én közben feltápászkodtam a földről, és fájó ujjaimat szorongattam. Felszisszentem, mikor Harry elém lépett, és gyengéden kezébe vette enyémet, mire felnéztem rá. Az ő smaragd tekintete arcomat figyelte álmos tekintettel. Arcom vörösleni kezdett, és muszáj voltam visszahajtani fejemet, miközben hallottam ahogy kuncog egyet. Azzal a kezemmel, amelyik nem fáj, játékosan beleböktem a hasába, és sikerült kicsalnom belőle egy halk nevetést. Újra felnézem arcára, de szemei ekkor már a kezemet figyelték, és gyengéden mozgatni kezdte őket, mire halkan felszisszentem. Mosolya elhalványult, és gondterheltté vált arcát megmutatta, mikor fejét újra felemelte.

    – Ennyire fáj? – kérdezte halkan.

    – Nem olyan rossz a helyzet, de nem is a legkellemesebb – feleltem, miközben bólintottam egy aprót.

    – Próbáld meg mozgatni. Hitesd el magaddal, hogy menni fog, hogy képes vagy rá. Minden fejben dől el – biztatott.

   Bólintottam, és megpróbáltam eleget tenni javaslatának. Ujjaimat lassanként, kisebb szisszenésekkel kinyújtogattam, és megmozgattam.

    – Hála égnek semmi baja nincs – gondoltam.

   Előttem, Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel, és egy óvó ölelésbe vont, melyet előszeretettel viszonoztam. Arcomat mellkasába fúrtam, miközben lassan simogatni kezdte a hátamat, és egy puszit nyomott a fejem tetejére. Elengedett, és rám mosolygott. Ekkor bevillant valami az agyamba.

    – Hé, Harry! – csillantak fel a szemeim, mire válaszul hümmögött egyet. – Nem maradunk itt? Én már fáradt vagyok felcsoszogni a házba, és te amúgy is aludtál már, mielőtt felkeltettelek a bénázásommal – érveltem, szerintem teljesen logikusan, mire Harry elmosolyodott, imádott gödröcskéit megvillantotta, és rábólintott. Elég hamar belement, és még kifogásokat sem keresett.

    Valamikor hajnalban kelhettem fel újból, de arról nincs tudomásom, hogy miért. Szemeim álmosan meredtek előre, és fáradtan ültem fel. Az ablakon a hold fehér fénye hatolt be, és megtörte a teljes sötétséget. Harry mellettem szuszogott, háttal nekem, és az igazak álmát aludta. Úgy döntöttem, hogy nem alszok vissza, inkább fent maradok egy kicsit. Felhúzott lábaim köré fűztem karjaimat, és államat térdemre támasztottam, úgy néztem fel a sötétkék égre, és a csillagok tüzébe, mint egy ábrándozó, örökké álmait követő szabad ember. Mert ezen a helyen szabad voltam. Szabadabb mint valaha. 

    Az istálló kinti gerendáinak támaszkodva figyeltem az égen elhaladó hullócsillagokat. Fejemet hátravetettem, a fának támasztottam, és behunytam egy pillanatra a szemem. Ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy egy nyílvessző célt érjen, a fejem mellett centikkel. Kipattantak szemeim, és még épp láttam, ahogy a meglőtt fa szerteporlik, ahogy belelőtték a nyílvesszőt. Elemeltem fejemet támasztásából, majd nagyra tágult szemekkel, őrülten dobogó szívvel kaptam a fejem a fába szúródott ölőfegyver felé, majd egy futó, sötét alakra, aki átugrik a karám fagerendáin, és elillan a sötétségben.

   Hi Everyone!

   Végre sikerült megírnom a 11. részt is, újabb késéssel. Gratulálok magamnak - remélem érezhető volt a cinizmus. 

    Ez most ilyen lapos rész lett szerintem, nem valami izgalmas. Nem tudtam átnézni, de majd hétvégén valamikor átfutom, és valószínűleg átírok valamit, vagy javítok. Azért fejeztem be ma a részt, mert egy kedves barátomat szerettem volna ezzel felköszönteni. 

Köszönöm, hogy elolvastad! 

   Ui.: kérlek ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

Ui.2: A rész elején a szokásos idézethez hozzáadtam még egy jövőbeli részben megtörténő párbeszéd egyik mondatát. Remélem tetszik. :)

  FlowerGirl xx

Második díjam

Hi Everyone!

Mint látjátok ez nem a 11. rész, és nem is késési bejelentés. Ahogy a cím is árulkodik, megkaptam második díjamat, aminek hihetetlenül örülök. A rész készülőben van, de nem tudom meghatározni a felkerülési idejét. 

Szabályok: 

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki kitől van!

2. Olvasd el annak a blogját akitől kaptad! (Kész)

3. Írj 12 dolgot annak a blogjáról akitől kaptad! 

4. Írj 12 dolgot a saját blogodról! 

5. Válaszolj 12 kérdésre! 

6. Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatosan!

7. Kommentelj annak a blogján egy fejezethez, akitől kaptad! 

8. Cserélj linket!

9. Küldd tovább 12 embernek a díjat!

10. Tedd ki a "plecsnit", egy jól látható helyre, hogy az én blogomra vezessen!

Köszönöm a díjat MóniOfficialnak, a Ready To Run írójának. Hihetetlenül örülök neki!

12 dolog Móni blogjáról:

1. Egyre jobban tetszik ahogyan írsz.
2. Tetszik maga az alap történet, és ahogy tovább alakítod.
3. A főszereplő, Katy karakterével jól lehet azonosulni.
4. Kicsit idegtépő, mikor az izgalmas jelenetnél félbeszakítod az eseményeket. 
5. Néha elfelejtek megjegyzést írni a felkerült részhez. (De végül mindig írok.)
6. A One Direction, a történetben csak egy átlagos zenekar, akik sikerre vágynak. 
7. Felkelti a kíváncsiságom.
8. Izgalmas.
9. A részeket 2 hetente hozod.
10. Kevés kommentet kapsz, de remélem ez változik.
11. A design nagyon tetszik.
12. Nagyon várom a következő részt.

 12 dolog a saját blogomról:

  

1. Egy kicsit zavaros az első pár rész után, és közben is.
2. Az első fejlécet Mónitól kaptam. (Köszönöm :))
3. Amikor elkezdtem írni a történetet, nem akartam, hogy benne legyen egy One Direction tag is.
4. Az írás alatt változott meg a véleményem, és muszáj voltam belerakni Harryt, bár így kicsit zavaros lehet a történet.
5. 2 követője van a blognak. 
6. Nincs olyan rész, amit ne úgy írnék, hogy dübörög a zene a fülembe. 
7. Nem mindig vagyok megelégedve azzal amit írok. Szerintem van hova fejlődnöm, és amilyen szinten most vagyok, ez nem az amivel majd könyvet szeretnék kiadni a kezeimből. 
8. Szeretném, ha sikeres lenne a blog, de ez most még nem valósulhat meg. Talán majd meg fog, talán nem.
9. Rengeteget csúsztam már részekkel. 
10. A részek megírásánál sokszor megakadok, és egy ideig fogalmam sincs mit írhatnék.
11. Sokszor zavarosan írok, és ezt nem mindig veszem észre...
12. Fogalmam sincs hány rész lesz még, de a fejemben a történet jó messzire nyúlik el.

12 kérdés, válasz:

1. Mi a véleményed az írásomról?

Szerintem egyre jobb ahogy írsz, tetszik.

2. Min kellene változtatnom?

Nem tudom. Szerintem semmin. 

3. Mi fogott meg a történetben?

Az, hogy van benne izgalom, és ez volt az első olyan blog, amit úgy olvasok, hogy Niall a főszereplő, és kíváncsi voltam hogyan alakítod.

4. Ki az eddigi kedvenc szereplőd?

Ha így jobban belegondolok, akkor Louis és Niall között kell vívódnom. 

Mert, hát Louis imádnivaló a hülyeségeivel, de Niall is ott van, aki olyan aranyos tud lenni. Szóval azt hiszem így ők ketten. 

5. Szerinted mi lesz a történet vége?

Hú... hát nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Az tuti, hogy Niallel összejönnek. Az biztos. A banda az befut, és Katyék Amber nélkül boldogulnak az életben. Valami ilyesmit tudok elképzelni. Hogy a múltat maguk mögött hagyva boldogan végződnek a dolgok.

6. Kedveled az írásom?

Igen, tetszik.

7. Mit vársz a következő részektől?

Fordulatot, izgalmat. Azt hiszem ennyi. 

(Több kérdést nem kaptam.)

12 kérdés:

1. Szerinted milyen a blog kinézete?

2. Látsz tartalmas jövőt a blogban?

3. Mi tetszik/ avagy nem tetszik a történetben?

4. Mi a véleményed az írásomról?

5. Mi a véleményed Harry és Anabell párosáról? Mit gondolsz, mi történik velük?

6. Neked mennyire fekszik ez a lovas, rejtélyes történet?

7. Ha a jövőbe látnál, mit mondanál? Milyen befejezése lenne ennek az egész történetnek? Egyszer csak félbeszakad minden, és a remény megsemmisül mindenki számára? Mondd el Te mit gondolsz!

8. Ha összehasonlítanád az írási stílusom más írók írásaival, akik az egész blogger világban a legismertebbek, és tényleg baromi jól írnak, mennyire érek fel hozzájuk?

9. Ki a kedvenc karaktered?
10. Kinek lennél a helyében, és miért?
11. Szerinted milyen változtatásokat kellene véghez vinnem?
12. Úgy alapjában véve megtudod fogalmazni az összegző véleményed a blogról?


Akiknek tova száll ez a díj:
- Chiyako Kuro: Angyali Démon
- Effy: Beautiful War [Harry Styles AU], HOME [Harry Styles AU]

- Noella Young: Angyali Démon
- Nessa: Everything I wanted but nothing I'll ever need

10. rész - "Megtalállak, és megöllek!"

  "Néha van, hogy összezavarodunk, és nem találjuk a helyünket a világban. Olyankor kirekesztettnek érezzük magunkat. Senki sem áll velünk szóba, és nem is látnak szívesen. De a helyzet sokszor változik, ahogyan az emberek is..."

    Az élet, egy körforgás. Ördögi körnek is nevezik néhányan, és akiknek a szájából ezt hallottam, bizton állíthatom, hogy ők már megtapasztalhatták az élet lépcsőfokait, fellépkedtek rajtuk, és beleélték magukat a pillanatokba. Voltak boldogok, szomorúak, gazdagok, szegények, de egy valami mindig megmaradt bennük, ami soha sem alszik ki. Egy láng. A remény lángja. Ki tudja miért reménykednek? Hiszen mindenkiben mindig ott van. Valaki a szerelemben reménykedik, valaki abban, hogy felvegyék továbbtanulni, és van aki azért, hogy ne maradjon társ nélkül élete végéig. Van aki reménykedik abban, hogy elnyerheti a lottó sorsoláson azt a sok pénzt amire szüksége lenne, és van aki csak abban reménykedik, hogy megkapja az állást, ahol szeretne kedvenc időtöltésével foglalatoskodni. 

    Én nem ismertem őket, az idős bácsikat, de mikor elhaladtam mellettük, rájöttem valamire: az életet meg kell tapasztalni, át kell élni, mert csak úgy tudod végig játszani, ha küzdesz. Mindig bedob egy-egy rossz kártyát, de ha jó játékos vagy, hamar kikerülhetsz a vesztesek gyűrűjéből, és felléphetsz egy lépcsőfokot a győzelem felé. Az idő múlásával egyre biztosabb lehetsz benne: Győztes vagy, hiszen a többieket messze magad mögött hagyod.

   Úgy éreztem felléptem az első lépcsőfokra. Ott voltam. Azon a napon, mikor anyával utolsó utunkat tettük meg együtt az életben. Még most is hallom, ahogy halk hangon szólít nevemen, mintha lágy szellő, melyet úgy szeretek, fújdogálná arcom. 

    – Annabell, én kicsi Annabellem. Gyere menjünk haza. Biztos már nagyon fáradt lehetsz – mosolygott le rám anya szívmelengető gödröcskés mosolyával, melyet annyira szerettem. Barna, kiengedett haja göndören omlott vállára, jobb oldalt egy hullámcsattal kissé elcsatolta, hogy ne lógjon a szemébe néhány rakoncátlan rövidebb tincse. Így is eléggé romlik a szeme, ha még a hajától sem lát, még rosszabb lesz a helyzet. Szemüvege ugyan van, de azt mondja, nem hajlandó hordani, már nem tetszik neki, állítása szerint nem áll jól. Szerintem, és apa szerint is nincs igaza. Ki tudja mi változhatott meg benne, hogy így gondolkodik...

    – Rendben menjünk. Hány óra van anya? – ásítottam nagyot, miközben álmosságtól mérgezett szemeimet dörzsöltem. Azt hittem, hogyha egy kis ideig még folytatom szemem ostromlását, egy idő után kidörzsölöm belőle az álmosságot, de ehelyett majdnem kinyomtam a szemem. 

     Az utcán hűvös szél fújt, a lehullott leveleket a szellő táncra hívta, és elvezette messzi tájakra. Az emberek jöttek-mentek  Los Angeles forgalmas utcáin. Minden második ember kezében újság, vagy könyv volt, és még csak fel sem néztek a sorok olvasásából. 2004-et írtunk, a telefonok ilyenkor még csak gombos formában voltak kaphatók, Steve Jobs még nem találta fel az okos változatot, még szép, hogy ilyenkor az emberek a könyvekre és újságokra költöttek inkább. Volt aki a gombos telefonjának beszélt, ügyeket intézett, de én ezzel nem nagyon foglalkoztam. Kicsi voltam még ahhoz, hogy a felnőttek dolgait meg tudjam érteni. Így az egész nem nagyon érdekelt. 

    Kómás tekintettel pillantottam körbe. Az előbb még Los Angeles belvárosában voltunk, hogy kerültünk arra a helyszínre ahol... anya meghalt? Istenem, de nem szeretek erre visszagondolni, vagy egyáltalán emlékezni is gyűlölök a pillanatra. 

    A nézőpontom megváltozott, kívülállóként szemléltem az eseményeket, és egy helyben állva, mintha a lábamat egy cövekkel rögzítették volna megjelölt pontjához, nem mozdultam semerre. A kíváncsiságom a tetőfokára hágott, a pulzusom az egekben volt, és heves szívveréssel vártam, mi fog történni ezután, és a kívülálló szemével láthatok mindent, nem pedig egy kétségbeesett kislányéval, aki csak a félelmet látja maga előtt, és a férfit, aki pisztolyt fog az édesanyjára. A pisztoly eldördült, az események viszont olyan gyorsak voltak, hogy a következő pillanatban anya már haldokolt. 

    Nem akartam látni, képtelen voltam újraélni a fájdalmakat, hisz az előbb még kíváncsian vártam mi lesz. De nem bírtam. Kezembe temettem arcomat, és útjára engedtem könnyeimet. 

   – Még látni fogsz, ígérem... – suttogta a feltámadó szél.

    Izzadtan, verejtékező homlokkal riadtam fel. Már megint anyával álmodtam. Egy ideje nem gyötörtek az effajta álmok, aminek nagyon örültem, de ebben volt valami szokatlan.Valami olyan, mint a fekete rózsa egy szép színes mezőn... Úgy volt ez is más. Olyan érzésem volt, mintha az álomban valamit észre kellett volna vennem. Mintha egy jelző fény lett volna, hogy figyelmeztessen valamire.

    Efféle gondolatokkal ültem fel, és csak most néztem körül, hol is vagyok. A szobámban voltam, az ágyamban feküdtem, és Harry a végében ült hátát a falnak támasztva, lábait törökülésben felhúzva, aranyosan szuszogott. Szempillái néha meg-megremegtek, mikor közelebb húzódtam hozzá. Aztán elmosolyodott, mikor megsimítottam arcát. – Mégsem aludt, csak pihent – gondoltam.

    – Köszönöm – szólaltam meg halkan.

Harry kinyitotta szemét, és halványan mosolyogva felém fordította fejét.

    – Ugyan mit köszönsz? – kérdezte kedvesen.

    – Hát azt, hogy... itt... maradtál velem – válaszoltam kicsit félénken.

    – Csak vigyáztam az álmaidra.

   Ha tudná, mennyire hálás vagyok neki. De az álmaimra sajnos nem tudott vigyázni. A lidérces álmok megtámadtak, és egy ideig biztos nem tudok szabadulni tőlük. Beférkőztek az agyamba.

    – Öhm... lemegyünk? – kérdésével félbeszakította gondolataim áradatát, és visszarepített a valóságba. Zavarodottan lehajtottam a fejem, és az arcom halvány pírba szökött, mikor észrevettem, hogy Harry tarkóját vakargatja, és kínosan mosolyog. A kínos szituk közé tartozik, mikor két ember között a beszélgetés egy időre elhal, mert az egyik „nincs ott”, a másik meg nem tudja, hogy mit mondjon. Ebben a pillanatban pont ezt éltük meg. Tényleg kínos volt.

    – Öhm, persze, menjünk - és csak ekkor néztem ki az ablakon. A nap már lemenőben volt, az arany, a piros és a narancssárga árnyalataival színezte az eget. A távolban egy ménes a dombok legmagasabbikára ügetett fel, elől a vezér, hátán a nővel, aki még mindig ismeretlen volt a számomra. A női alakon ezúttal egy indiánok által viselt tollas fejdísz is virított.

    Hirtelen egy erős érzés mellkason csapott, egy gondolat beférkőzött az agyamba: muszáj megtudnom, ki ez, és mit akarhat. Ha eddig nem láttam, és Harryék sem látták, a napokban miért csak most tűnt fel először? Mit akarhat?

    Nem filóztam tovább, a gondolatokat inkább kiűztem a fejemből: fejfájást okoznak.

    Megráztam a fejem, mintha így ki tudnám üríteni a fejemet a gondolatoktól, és elfordultam az ablaktól, vissza Harry felé. Várakozón pillantott felém, válla felett visszanézve állt az ajtófélfát fogva. Halványan mosolyogva gyorsan lemásztam az ágyról, és utána indultam. Mikor már a lépcsőn trappolt lefele, még egy pillantást megengedtem magamnak a szobámra. Végig néztem rajta, és néhány tárgyon elidőzött egy kicsit a tekintetem. Számomra ismeretlen érzések kavarogtak bennem, és szégyenlősen elmosolyodva lepillantottam a küszöbre, pedig senki sem volt a szobában, Harry is már lent csörömpölt a konyhában.

    Azonban az ajtó küszöbére írt üzenet lehervasztotta a mosolyt az arcomról, és rémülettel meredtem a nyomtatott betűs írásra, ami vérrel volt felfestve a lelakozott fára.

    – Megtalállak, és megöllek! - fenyegetett az üzenet.

    Két kezemet fülemre tapasztottam, és teli torokból sikítottam, ahogy tudtam, mint A sikoly c. festményen az a kopasz alak. Valaki meg akar ölni? De miért? 

    Harry a következő pillanatban már mellettem is termett, és az arca a rémület és teljes kétségbeesés maszkját vette fel. Próbált hozzám beszélni, de én csak a szája mozgását láttam. Lassacskán már azt sem, mert kezdett elhomályosodni a látásom, és szememből megindultak, arcomat áztatva, a sós könnyek. Harry arca a sajnálatot tükrözte, és szomorú arccal  magához rántva csitítgatott. Karjaimat görcsösen fontam felsőteste köré, és könnytől bemocskolt arcomat mellkasába rejtettem. Soha nem akartam elengedni. Mellette biztonságban éreztem magam, és ha valaki tényleg meg akar ölni, Ő az, akiről biztosan tudom, hogy mindenáron megvédene, ahogy én is Őt.

    Már nem sikítottam, csak csöndben hüppögtem Harry védelmet nyújtó karjaiban, és a gondolat állandóan ott lebegett az elmém legelrejtettebb zugában: valaki meg akar ölni. 

     Hi Everyone!

    Hát, itt volnék a 10. résszel. Tisztában vagyok vele, hogy késtem a résszel, de valószínűleg, sőt biztos, hogy én is arra a sorsra jutok, mint néhány író, akik ugyanúgy tanuló életüket élik, hogy 2 hetente hozzák a részt. Nehéz most ez az időszak, úgy hogy nézzétek el ezt nekem, és akkor mostantól a részek lecsökkentve csak 2 hetente fognak felkerülni, de kárpótlásul megpróbálok nagy terjedelmű írásokat produkálni. (Ami ennél nem sikerült nagyon)

   A részről csak annyit, hogy nem érzem a legjobbnak. Egy ideig ötletem sem volt, hogyan írhatnám tovább, de végül egy normális befejezést megpróbáltam összehozni.  És végül a tudtomon kívül írtam egy múltba visszatekintős részt. Hurrá! :)

    Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

Ui.2: a Mistery-vel kapcsolatban annyit, hogy (átkozom magam amiért nem tudtam megírni), hogy meghatározhatatlan az első fejezet felkerülési időpontja.

9. rész - Intermezzo

Paranormális eset

"Ne gondold, hogy több veszteni valód már nincs. Ne gondold, hogy már minden elveszett, és nincs kiút; hisz ez koránt sincs így. Mindig van kiút!"

    A kanapén ülve egy horror könyv hever az ölemben. Mindig is szerettem a horrort, és most úgy döntöttem, nekikezdek egy e féle témájú regénynek. Stephen King zseniális író, könyvének minden egyes pillanatába bele tudja élni magát az ember; ha egyszer elkezded, soha az életben nem hagyod abba.

    Így voltam ezzel én is, mikor levettem Susan néni könyvespolcáról, és fellapoztam, majd az első oldalon olvasásba kezdtem, ami tartott... fél percig. Egyszerűen nem tudtam lekötni magam. Általában mindig elmerülök a könyvekben, imádok olvasni, de sok dolog nyugtalanított, kavargott a fejemben. Lepillantottam az ölemben heverő becsukott könyvre, majd idegesen ledobtam magam mellé, és felpattantam. Fel-le járkáltam a ház nappalijában. Egyik sarkából a másikba, egyik falától a másikig, át a konyhába, a konyhából ki, fel az emeletre, és ezt vagy 10-szer eljátszottam. Nincs mese: megőrültem.

    Ott motoszkált az agyamban az ismeretlen női alak, a betörés esete, a tegnapi medálos dolog, a lovak... szinte mindenen agyaltam. Minden történésnek oka van, így ezen dolgok okaira is rá akartam jönni, de mielőbb. Logikát kerestem az egyikben és másikban, megpróbáltam valahogy összekapcsolni egyik esetet a másikkal, közös szálakat kerestem, amik közelebb vihetnek a megoldáshoz.

    Egy nyomozó, vagy egy helyszínelő általában ezt csinálja, nem?

    – Hát te? – hallottam meg hátam mögül egy mély, rekedtes reggeli hangot. Kétségkívül Harry látogatott le az alsó szintre. Halvány mosollyal az arcomon fordultam meg. – Korán van még. Mennyi az idő? – dörzsölte meg álmos szemeit.

    A digitális órára pillantottam, ami a szemközti fal egyik polcán kapott helyet, és ami 6:36-ot mutatott. Valóban korán volt. Lehajtottam fejemet, majd két kezemet kék farmernadrágom zsebeibe süllyesztettem. Meg sem szólaltam. A válasz már ott villogott a fejemben, üvöltött, de én nyelvembe harapva makacs módon ki nem ejtettem a szavakat a számon, csak hallgattam.

    Lépteket hallottam meg, melyek felém közeledtek. Felpillantottam Harry-re, aki ekkor már csak 2-3 lépésre állt meg előttem, és engem vizslatott álmos, kicsinyke szemeivel. Olyan aranyos hatást keltett, hogy kedvem lett volna még jobban összeborzolni a már amúgy is borzos, göndör haját.

    – Hm? Baj van Ana?

Még most sem nyitottam ki a szám. Makacs voltam, iszonyú makacs, és ellent álltam saját akaratomnak. Pedig a szavak ott voltak bent a fejemben, ki akartak törni kétségbeesetten, mint megannyi kis helyre bezárt ember; de én még mindig nem szóltam semmit.

    Harry újra megkísérelte, hogy szóra bírjon:

    – Ana, elmondod mennyi az idő? Történt valami, hogy meg sem szólalsz?

    Fogalmam sincs mi ütött belém. Harry gyengéden megrázogatott vállaimnál fogva, és mint egy varázsütésre visszatértem a valóságba, miközben nevemen szólított.

    – Ana! Térj magadhoz! – szólongatott a távolból Harry hangja, mely kicsit eltorzultnak hatott kábultságom miatt. Percek múlva a körülöttem lévő dolgok kitisztultak, mindent tisztán halottam, és láttam, mikor magamhoz tértem. Nem értettem semmit. Mi történt? A tudatlanság mellbe csapott, és beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem hol is vagyok valójában.

    Még mindig a kanapén ültem, a fellapozott horrorkönyvvel a kezemben, melynek egyik lapján egy 215-ös oldalszám villogott vörösen.

    – Anabell, minden rendben van veled? – kérdezte aggódva Harry, mikor leguggolt velem szemben.

    – Persze, minden a legnagyobb rendben, miért kérdezed? – kérdeztem vissza. Tényleg ennyire nem értettem, hogy miért ennyire aggódó a hangja, és agyilag zoknivá váltam pár pillanatra, vagy pedig valamiről nagyon lemaradtam, amiről tudnom kéne.

    – Csak azért, mert az előbb nagyon ijesztő volt az ábrázatod – nyelt egyet Harry. He? 

    – Milyen voltam? – értetlenkedtem.

    – Ijesztő, Ana. Ijesztő – ismételte. A szavak lassan eljutottak az agyamig, és szépen egyenként felfogtam mit mondott. Lesokkoltam. Mi történt?

    – De, hát... mi történt?

    – Amikor lejöttem, hogy reggelit készítsek magamnak... – kezdte. – Akkor láttam, hogy a kezedben lévő könyvet iszonyat nagy hevességgel lapozod át, egyik oldalról a másikra. Horrorisztikusan begörnyedtél a könyv felett, a hajad barna függönyt képzett az arcod köré, így azt nem láttam, hogy bármit meg tudjak, mi történhet veled – megállt egy pillanatra, elfordította fejét,  kezeit térdeimre helyezte, majd visszafordulva hozzám folytatta. De a szemeibe most kisebb félelem költözött, melyet csak addig láttam míg be nem hunyta... majd újra felnyitotta azt, melyben már nem láttam félelmet többé. Gyengeségének jelét nem mutatta, csak az aggódás semmivel sem összetéveszthető csillogását. – Amikor odamentem hozzád, hogy megtudjam mi a fenét csinálsz, és a válladra tettem a kezem, kezdtem komolyan aggódni, hiszen meg sem álltál a lapok tépésében, és csak fel sem néztél. Azt hittem, hogy csak el vagy merülve a könyvben, de mikor felemeltem a fejed, akkor... akkor láttam, hogy az arcod hófehér, és a szemed koromsötét. És... a szemed alatt...

    – Mi van a szemem alatt? – kérdeztem furcsán.

    – Volt, csak volt. Piros... vagyis vörösen, és tisztán lehetett látni, hogy az erek a szemed alatt futnak, majd eltűnnek – fejezte be.

    Ezt most tényleg értenem kéne? Én szinte teljesen másra emlékszem az elmúlt negyed órából. Honnan tudhatnám, hogy melyik állítás az  valójában? Az amit én tudok, hogy történt, vagy az amit Harry? De, ha az én fejemben más történt, ha az amire emlékszem, Harry mit látott? Csak képzelgett? Nem, azt nem hinném. És, ha az történt, amit Harry mond?

    Megborzongtam a gondolattól, miszerint ilyen paranormális jelenség részese lehettem. A fejemben szinte teljesen mást láttam. Persze, hogy hiszek Harry-nek, nem vonnám kétségbe, hogy őszinte-e velem, hiszen Ő az első pillanattól fogva kedves volt hozzám.

    – És... – kezdtem. – Történt még valami olyan dolog, ami... tudod... nem egy normális helyzetbe való.. ami szinte már paranormális dolog? – kérdeztem, mire összeráncolta szemöldökét, de szája sarkában megbújó mosolyból tudtam, hogy érti mit akarok kinyögni.

    – Mire gondolsz? – kérdez vissza, mire játékosan beleboxolok a karjába, ezzel kicsalva belőle mosolyát. Azt a gödröcskés, aranyos mosolyt. – Oké, oké. Értem mire gondolsz. De azon kívül amit elmondtam, nem történt semmi. Hisz utána magadhoz tértél, mivel megráztam kicsit a vállad – adja meg a választ, mire bólintok, és halványan elmosolyodok. Harry a karját nyújtja, hogy egy meleg, és nyugtató ölelésbe vonjon. Szorosan tart magához, míg percekig csak ölelkezünk, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy nagyon, de nagyon fáradt vagyok, és szerintem elaludtam Harry vállán.

    Majd gondolatban felmerül bennem újra egy kérdés: mi történt velem?

    Hi Everyone!

    Megérkeztem a 9. résszel, egy kis öt napos késéssel. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam kirakni a Mistery-t sem, pedig megígértem. Nem tudom biztosítani, hogy ez lesz az egyetlen elkövetett késésem, hiszen eddig is volt, és ezután is lesz, mivel iskolaidőszakban nehéz egy kicsit tartani a tempót. Ez sem sorolható nagyon a nagy terjedelmű írásaim közé...

   A 10. rész vasárnap estére, vagy hétfő hajnalra várható. 

Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után!:)

8. rész - "Lóháton, nyeregben"

"Szabadon, nyeregben. Ez az, mit mindig is szerettem volna."

    - Miért nem értesítettétek a rendőrséget? Komolyabb baj is lehetett volna!- utalt ezzel Susan néni Harry sérülésére.
   Péntek reggel, a friss levegőn kint ücsörögtünk a kerti pagodában, és kellemes érzés volt kakaót kortyolgatva Susan nénivel beszélgetni. Már amikor nem ingerültebb hangulatában volt éppen, mint most egy kicsit. De ezt az állapotot inkább nevezhetném aggódásnak, mint ingerültségnek. Szeretem Susan nénit, felnézek rá, de nem szeretem mikor kioktat. Lassan a 18 felé közeledve már tisztában vagyok dolgokkal, amiket nem szeretek másoktól újra, és újra visszahallani. Mióta megtörtént az ominózus betörős eset, másnap Susan néni tudott a dolgokról. Én avattam be a részletekbe, Harry-nek pihenésre volt szüksége a történtek után, ezért a "beavatás" során, nem lehetett jelen, így nem kaphatott az anyai aggodalomból. Amiből én kaptam rendesen. A sebének sem tett volna jót, ha bármit csinál, a szúrás igen mély lehet, és biztosan fáj neki; nem a legkellemesebb érzés. Felmerülhet, hogy esetleg valamelyik szervét eltalálta a penge, amiről nem is tudunk. Bármi komolyabb baja is lehet, amit nem lehet a felszínről látni.
    - Mert nem volt rá módunk! Se Harry-nél, sem nálam nem volt telefon, a vonalashoz meg nem tudtunk volna nyúlni, túl sok idő lett volna, és nem tudtuk mennyien vannak, muszáj volt menekülnünk egy biztosabb helyre.
   Susan néni elgondolkodóan meredt az arcomra, és láthatóan valamin nagyon forgatta agykerekeit, ahogy az ráncba szaladt homlokán észre vehető volt.
   - Susan néni? Min gondolkodsz?
- Lehet, hogy tudom mit akartak...- szólalt meg egy idő után. A fél szemöldököm felszaladt, amolyan "valóban?" stílusban.
- És szerinted mit vihettek el?
- Nem tudom, hogy szereztél-e már tudomást egy bizonyos ezüst nyakláncról, amelyen ugyancsak egy ezüst lovat ábrázoló medál függ...- kezdte, de közbevágtam.
- A családi örökséges ezüst nyaklánc? Amire nekem kell majd vigyáznom?
   Susan néni olyan meglepetten pillantott rám, mintha nem hitte volna el amit mondok.
   - Igen, de... honnan tudsz róla?
- Az istállóban találtam, aznap amikor Harry-vel először összefutottunk. Vagyis, csak láttuk egymást. Amikor kitakarítottam Csillag boxát, a szalma között ott találtam.- meséltem.
    Sajnos a lánc egy másik nadrágomban maradt, így abban a pillanatban nem tudtam teljesen alátámasztani állításomat, miszerint tudok a medálról. A nadrág fent volt a szobámban, de rém lusta voltam fellépcsőzni, előkeresni a nadrágot, és megtalálva a medált alátámasztani szavaimat.
    - Vagy úgy... fogalmam sem volt, hol a bánatban veszthettem el, de úgy tűnik neked sikerült megtalálnod azon a helyen, ahol nekem meg sem fordult a fejemben.- nevetett fel halkan, aztán elkomorodott, és komoly hangnembe váltott - hát, igen. De azt még mindig nem tudom, honnan tudod, hogy az a nyaklánc, az ami?
    - Hát, az úgy volt, hogy...
- Anabell! Ez egy nagyon fontos dolog! Beszélj! Most!- szólt rám erélyesen.
- Na jó... Ha-Harry...- dadogtam- Harry avatott be. Ő mondta el.
- És pontosan mit mondott róla?
- Hát, azt, hogy a medálnak a nyitjára, csak én tudok rájönni, és, ha fel tudom nyitni, több időre visszamenőleg be tudok tekinteni a család történelmébe.- próbáltam meg visszaidézni Harry szavait.- Amikor Harry nekem ezeket elmondta, nem akartam hinni benne. Azt gondoltam átver, vagy csak kitalálta. De most, hogy Te is felhoztad, így már kezdem látni, hogy itt valós dologról van szó. Ha mindketten ugyan azt mondjátok, akkor az már kettő az egy ellen, így meg muszáj belátnom, hogy igaz amit mondotok.
- Szóval, Harry elmondta. De miért? Még nem vagy elég idős hozzá.
- Azt mondta, úgy véli muszáj tudnom róla.
   Egy ideig mindketten hallgattunk, egyikünk sem szólalt meg, hisz nem tudtuk mit mondjunk. Én már akkor nem értettem, Harry miért mondja el, de most még jobban összezavarodtam. Ha nem vagyok elég idős a medál titkának birtoklásához, miért adta tudtomra?
   - Ide tudod nekem hozni azt a nyakláncot?- kérdezte Susan néni, pár pillanat hallgatás után. Bólintottam.
- Persze- feleltem, és már indultam fel a szobámba.

   - Ilyen nincs! Hol lehet?- kérdeztem magamtól.
A szobámban voltam, már egy tíz perce kereshetem a nyakláncot, de még mindig nem találtam meg. A nadrágot a fürdőszobai szennyesből bányásztam ki, de a lánc nem volt benne. Azóta égen földön kerestem, de nyomát nem leltem. Fáradtan huppantam le a bab zsákomba, és egy pillanatra lehunytam szemeimet. Hol nem kerestem még? Hova tehettem el, mire nem gondoltam még? 
Aztán ahogy felnyitottam szemeimet, pillantásom a szemközti falam parafatáblájára esett. Ezt nem hiszem el! Ott lógott mindez idáig az egyik rajz szögön!
   Szinte hasítva a levegőt ugrottam fel ültömből, és ugrottam a táblához. Leakasztottam a láncot, a zsebembe rejtettem, majd indultam volna le a lépcsőn, mikor hangos nyöszörgéseket hallottam Harry szobája felől. Megfordultam, és az ajtó elé lépkedtem. Bekopogtam.
   - Harry...? Minden rendben? Jól vagy?- beszéltem az ajtónak, míg kezem a kilincsen volt. Nagyon aggódtam érte.
- Harry?- szólaltam meg újra. A nyögések ugyanúgy folytatódtak. Mi lehet vele? 
    Nem vesződtem tovább, benyitottam szobájába. Harry az ágyában feküdt, verejtékes homlokára göndör tincsei rátapadtak. Arca ki volt pirosodva, és mikor kezemet hozzá érintettem homlokához, aggódó arccal meredtem rá.
   - Istenem, Harry! Te lángolsz!- suttogtam kétségbeesetten.
Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve lehúztam róla takaróját derekáig, feltűrtem pólóját, és megvizsgáltam a sebet. A kötést leszedtem; a seb jól gyógyult, de nem ártott volna elvinni kórházba, hogy megnézzék, belső sérülése nincs-e. Megpróbáltam Harry-t kommunikációra bírni.
   - Harry..?- bágyadtan felnyitotta zöld íriszeit, majd rám pillantott.
- Ana...- keze halkan- hogy kerülsz ide?
Nagyra tágultak szemeim. Tényleg nem emlékszik? Az előbb is beszéltem már hozzá. 
- Nem emlékszel?
- Mire?- kérdezett vissza.
- Az előbb jöttem be. Már beszéltem hozzád, de csak most jutott el az agyadig, hogy itt vagyok?
- Lehetséges - vonta meg a vállát. Olyan volt az elmúlt pár percben, mintha magánál lett volna, mikor bejöttem. Lehet, csak aludt? De akkor is be kell vinni a kórházba! Nincs mese!
   - Vagy csak aludtál?- kérdeztem magamtól.- ez mellékes, majd később visszatérünk rá, de most be kell vinni téged a kórházba!
Harry úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
- Minek kéne nekem a kórházba mennem? Hívjuk ki Susan orvosát, ha annyira akarod. Ő szokott engem mindig is vizsgálni, ha valami bajom van.
Megdermedtem. Honnan kellett volna nekem ezt tudnom? Mondjuk, ha el találta volna a penge Harry egyik belső szervét, az már hamarabb, sokkal hamarabb jelentkezett volna. De inkább jobb félni mint megijedni, én ezt mondom, úgyhogy minden áron ki kell hívni azt az orvost.
   - Hol van a száma?
Harry az fiókos író asztalára mutatott.- felülről a második.


   - Köszönjük doktor úr!- zártam be a bejárati ajtót.
Miután felhívtam a dokit, hogy el kéne jönnie Susan néni házába, Harry-t megvizsgálni, egy negyed óra múlva csöngettek. Azt mondta, Harry szervei épek, és egészségesek. Továbbá a seb nem volt mély így nem tudta megsebesíteni Harry-t súlyosan az a fickó. Adott lázcsillapítót, majd pár javaslat után elhagyta a házat, arra hivatkozva, hogy sok dolga van, és nem maradhat tovább. Ezt valahogy nem értettem, így visszabotorkáltam Harry-hez a szobájába, és kifaggattam.
   - A doki miért mondta, hogy most nem marad, mert dolga van?- kérdeztem, megnyomva a "most" szót. Harry fél szemöldökét megemelve nézett rám.
   - Ja, a dokit Susan itt szokta marasztalani egy ideig. El szoktak beszélgetni egy jót, kis süti, vagy egy kávé mellett. Úgy vélem jó barátok - gondolkodott.
- Á, értem - ültem le mellé az ágyra.- hogy vagy?
- A seb az még mindig fáj egy kicsit, de úgy semmi különös bajom nincs. Szóval jól vagyok, többnyire. És Te?- nézett szemeimbe, mintha belém látna. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Susan néni lépett be a szobába. Mosolygós arcával ránk tekintett, és odajött az ágyhoz.
   - Találkoztam Dr. Joshal - kezdte - Elmondta, mi járatban volt erre felé. Miért nem szóltál Ana?- kérdezte, de a hangja még sem olyan felelősségre vonós volt, inkább kedves, tudakoló, kíváncsi.
   Az arcom pírba szökött, és lehajtottam fejem. Mit mondhatnék? Egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy elhallgassam Susan néni elől. Ez egyszerűen csak kiment a fejemből.
   - Nem direkt, nem szóltam. Csak aggódtam Harry-ért, és  kiment a fejemből, hogy neked szólnom kéne.
- Legközelebb ne hagyd szökni - mosolygott rám, majd Harry-hez ment.- na és veled minden rendben?
Harry alig láthatóan megforgatta szemeit, majd rám nézett, aztán vissza Susan nénire.
   - Ha találkoztál a dokival, Ő biztos mindent elmondott, szóval, én minek mondjak bármit is? Semmi nem lenne új.
- Azért szeretném, hogy Te is elmondd, mert én a te szádból akarom hallani, hogy mi van veled - válaszolt Susan. Én abban a pillanatban, ott, fölöslegesnek ítéltem meg magam. Anya, és nevelt fia közötti beszélgetésbe én nem tartozom bele, főleg, ha olyan témára tévednek, amihez nekem semmi közöm.
   -  Én azt hiszem megyek egyet lovagolni - kezdtem - Régen voltam Stars-nál.- álltam fel, majd az ajtó felé indultam. Mindketten felém kapták fejüket. Harry arca kifejezéstelen volt, Susan néni még mindig mosolygott. Ő reagált először;
   - Rendben van. Jó ötlet egy kis nyugtató light-os lovaglás.
Harry csak most szólalt meg.
- Mikor jössz vissza?- kérdezte. Elgondolkodtam egy pillanatra, aztán benyögtem, hogy:
   - Talán sötétedésre itt vagyok.
Rápillantottam a fali órára: 16:45. Legalább 3 és fél órám van egy jó kis lovaglásra, amit már nagyon hiányolok pár nap után.
    Ilyen gondolatokkal hagytam el a szobát, és mentem át a sajátomba, hogy felvegyem lovagló nadrágom, és csizmám.
5 perc múlva lent voltam az istállóban, és Stars-ot vezettem ki a boxából, hogy fel tudjam nyergelni, és a szájába tudjam adni a zablát.
 
    - Na hajrá!- mondtam halkan, mikor már nyeregben voltam, és megadtam a jelet Stars-nak, hogy indulhatunk. Elmondhatatlanul jó érzés volt újra nyeregben lenni. Együtt szeltük át a magasabb-kisebb dombokat, vágtattunk át a füves, poros úton, át kisebb-nagyobb tavon, folyón.
   Tetszett, nagyon tetszett ez a fajta szabadság. Ha tehetném, egész életemet így élném le; lóháton, nyeregben. Senki sem szólna bele abba amit csinálok, hisz se előttem, se mögöttem egyetlen egy lélek sincs, kisebb állatokon, madarakon kívül. Mindenkitől és mindentől független, szabad életet élnék.
    Elengedtem a kantárszárat, majd bízva Stars-ban, és saját képességeimben, lassan széttártam két karomat, lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy a szél tépje, belekapjon a hajamba. Hihetetlen érzés volt, leírni szinte lehetetlen. Ezt érezni kell, ott kell lenned, hogy át tudd élni a pillanatot. Szabad vagy, és szinte minden egy pillanat alatt lerepül a válladról, mely eddig nyomta azt. Minden gondod elszáll; csak a ló és Te léteztek abban a pillanatban. Akadályokon mentek keresztül, felfedezitek a vadont, a természet csodálatos erőit. Egyszerűen: csak szabad vagy. 
   A távolból lovak nyerítésének hangos zaját lehetett hallani. Visszazökkenve a szabadság érzéséből újra megragadtam a szárakat, és lassításra intettem Stars-t, majd végül sétára váltottunk. Ő is biztos már kifáradt, és szívesen harapna egy jót.
   Meghúztam a szárakat, és Stars megállt. Leugrottam a nyeregből, kivettem a tarisznyából egy jókora lócsemegés zacskót, és belemarkoltam, és oda nyújtottam neki szétnyitott tenyerem. Közben vissza néztem, hogy már lehet-e látni azt a sok lovat, esetleg ménest, amely az előbb oly hangosan felnyerített a távolból.
   Egy nem annyira messzi dombon lovak sorakoztak fel, csikóktól, egészen öreg lovakig tartott a sor. A vezér egy igen szép, megtermett, erős, izmos ló volt. Barna szőre csillogott, hosszú sörényét és farkát a szél ide-oda lengette, s a hátán egy női alak ült.
   A nő az irányomba fordította fejét, hosszú haja szállt fejének mozgása után. Az arcát nem láttam akkora távolságból, talán nem is volt baj. De valami azt sugallta, hogy látom még. 
   A következő pillanatban a nő jelet adott a lovaknak, az az füttyentett egyet, mire a saját lova, és a mögötte ácsorgó ménes, mint egy nagy hullám, megindult ostromolva az előtte álló akadályokat. A ménes felkavarta maga mögött Nevada sivatagi porát, és miután már messze jártak, patkók nyomai árulkodtak arról, hogy Ők itt jártak.


Hi Everyone!
Hát, itt volna a 8. rész. 1 napos késéssel, de sikerült olyan befejezést írnom ennek a résznek, amilyet elgondoltam. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és elég izgalmas volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődéseteket. Előző hét kedden minden tanuló diáknak bekövetkezett élete rémálmai közé tartozó napja; a rettegett szeptember 1. Mindenkinek sok kitartást kívánok, ehhez csak ennyit tudok hozzáfűzni. :) 

Ui.: a Mistery-nek hamarosan felkerül a folytatása. 1 hónap alatt fejlemények alakultak ki a történettel kapcsolatban, de az első rész reményeim szerint hétvégén lát napvilágot. 
Ui.2: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)
    

7. rész - Rettegés, rémület

"Ne feledd, hogy erős vagy, független, és szabad. A rémület, és rettegés ne eméssze fel minden erőd. Legyen energiád arra is, hogy talpra állj a nehéz időkben, és egyben tartsd a csapatot."

10 perc telt el, mióta a pincébe menekültünk, és kintről más zajokat nem lehet hallani, csak a szél halk süvítését. A mennyezeti lámpa időnként néhányat pislog, mielőtt egy időre újra normálisan mutatná a helység minden szegletét, fénnyel elárasztva.

   A kezdeti könnyek egy idő után felszáradtak, miután hatalmas erőt összegyűjtve elengedtem Harry-t, és kereső útra indultam elsősegély  doboz után, hogy kötszerrel, és fertőtlenítővel le tudjam kezelni a sebét. Nem vagyok egy profi nővér, de az elsősegélyben nem vagyok béna, és egy nyílt sebet le tudok kezelni.

   Harry a fotelben ült, míg én a bejáratnál őrködtem, arra az estre, ha mozgolódást hallanék, léptek zaját, rögtön riasztanám. De most édesen szuszogott a fotelben ülve, mikor felé fordítottam a fejemet. Elmosolyodtam a látványon. Vállára csuklott fejjel, kissé elnyílt rózsaszín ajkakkal, olyan volt mint egy ártalmatlan aranyos kisfiú.

   A következő pillanatban már nem tudtam rá figyelni, mert kintről lépteket hallottam... több ember lépteit. Mintha egy csapat járkálna errefelé. A villanyt lekapcsoltam, hogy még véletlenül se keltsen gyanút a pincéből kiszűrődő lámpa fénye. Aztán mielőtt leoltottam volna a villanyt, memorizáltam Harry felé az utat, és hangtalanul elé léptem, azt hiszem. Megkerestem kezét, majd arcát. Arcára simítottam bal kezemet, majd a jobbal megfogtam az Ő balját.

  - Harry, Harry ébredj - suttogtam hozzá, miközben arcát simogattam, hogy édes érintésre ébredjen. Közben kezét is megszorítottam kicsit, hogy hasson valamit. Majd mikor nem kaptam mocorgási választ, egy árnyalattal hangosabban suttogtam, míg arcának selymes bőrének simítását nem hagytam félbe.

- Harry, kérlek ébredj fel! Harry...- beszéltem hozzá. Megkönnyebbültem, mikor kezét az enyémre helyezte, mely arcán pihent, majd éreztem, hogy elmosolyodik.

- Mi a baj, Ana?- kérdezte ébredés utáni rekedtes hangján.

- Hangokat hallottam kintről. Mintha több ember itt mászkálna a háznál - suttogtam rémülten.

- Nem egyedül van az a szemétláda? Azt mondod?

- Nem tudom, csak tippelek. Nagyon remélem, hogy a lovaknak nem esik bántódásuk. Nem tudnám magamnak megbocsátani...- suttogtam lehajtott fejjel, bár ezt Ő nem láthatta. Mintha éjjel látó lenne, vagy nem is tudom, de a következő pillanatban állam alá nyúlt, majd felemelte állam, kezét arcomra simította, majd így szolt:

- Az nem a Te hibád lenne, ha mégis megsebesülne valamelyik, vagy valami rosszat csinálnának velük - szólt gyengéd hangon, amitől a pulzusom megemelkedett, és egész testemet melegség öntötte el. Harry a sötétben megfogta bal kezemet, mely eddig arcán pihent, és maga felé kezdett húzni, amivel azt kérte, üljek az ölébe. Nehézkesen, de leültem Harry lábaira, majd egy másodperc után megéreztem derekam köré fonódó karjait, melyek azt kérték, dőljek vállának. Így is tettem, hisz a kísértésnek soha nem lehet ellenállni, csak ritka alkalmakkor.

- Te mit tennél, ha a lovaddal történne valami?- kérdeztem suttogva.

- Én, személy szerint szétütném azokat a barmokat, akik bántani merik az én kancámat, Grace-t. Meg fizetnék azt amit tettek vele, és nem lesz benne köszönet, azt garantálhatom - válaszolt, kicsit ideges hangnemben. Megértem mi okozta az idegességét. Belegondolni nagyon rossz, és a bosszú is minden bennünk lévő kis ördögöt a felszínre hoz, melyek az idegességet szülik.

- Neked van itt kedvenc lo...- hallgatott el hirtelen.

   Kintről, egész közel, léptek zajait lehetett hallani. Félő volt, hogy ránk találnak, de a sötétségben nem tudtunk a legjobban tájékozódni, így még búvóhelyet sem tudtunk volna keresni. Az ajtó zörögni kezdett; ki akarták nyitni, de a belülről le lakatolt zár nem engedte, hogy behatolhassanak a helységbe. Kintről férfi hangokat lehetett hallani, melyek halk szitkozódások közepette beszéltek arról, hogy a szökevények biztos ezen a helyen tartózkodhatnak, mivel máshol nem találták Őket (vagyis minket).

    Rettegtem, remegtem Harry karjai közt. Szorosan összezártam szemeimet; nem mertem ki nyitni. Féltem, ha nyitva marad, mindent látni fogok. Ahogyan feltörik az ajtót és berontanak rajta, majd ahogy megtalálnak végeznek velünk. Nem, nem akartam látni, egyáltalán azt sem akartam hallani, hogy mi folyik körülöttem. Ki akartam ebből maradni, távol lenni most ettől a helytől lett volna a legjobb amit valaha elképzelhettem abban a helyzetben.

   Szorosan Harry köré fontam karjaim, fejemet mellkasába rejtettem, szemeimet ugyanúgy csukva tartottam. Rettegtem minden másodperctől, melyek az utolsó megélt pillanatok lehetnek számunkra. Harry nyugtatóan a hátamat simogatta, miközben szorosan tartott magához karjaival. Aztán olyasmi történt, amely ebben a helyzetben igen meglepő volt. A halk szitkozódások elhaltak, a férfi hangok nem szóltak többé. Az ajtó nem zörgött tovább. A lépteket újra lehetett hallani, de ezúttal már távol jártak a pincétől, majd pár perccel később annyit hallottunk, hogy beindul egy kocsi motorja, és elhajt valamerre, messze innen. 

   Hi Everyone!

Későbbre terveztem kirakni a részt, de mivel ma van a One Direction Liam Payne-jének a szülinapja, az Ő tiszteletére és felköszöntésére raktam ma ki ezt a részt. A következő hosszabb lesz, ígérem, de most nem jutott valami sok időm az írásra, és most csak ennyit tudtam összedobni. Szerintem nem a legjobbra sikeredett rész, azért remélem nektek tetszik. 

[Happy Birthday Liam Payne! :D]

Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :) 

Hi Everyone!

Hi Everyone! 
Mint látjátok, nem résszel jelentkezek. Az előző résznél, amit kiírtam, hogy vegyétek figyelembe a másik blogot is; a dolgok változtak. A barátnőm visszatért, és újra együtt folytatjuk. Ezt azért éreztem fontosnak kiírni, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön, átverlek titeket. Szóval, hogy ezt tisztáztuk, nagyon sok dolgot szeretnék veletek megosztani, ami fontos lehet a blogra nézve.
   Az egyik dolog, hogy Chiyako Kuro, az Angyali démon írója véleményében felmerül Ana és az apja közötti kapcsolat. Ezzel lehet, hogy nem mindenki van tisztában, ezért szeretném tisztázni, hogy mindenre gondoltam, és a dolgok hamarosan mindenki számára egyértelműek lesznek. A múlt történéseire is hamarosan szánok részt.
   Lehet, hogy ez nem ide tartozik, de kezdő pályán vagyok, ezért vannak hibáim, amiket próbálok kiegyenlíteni, kisebb-nagyobb sikerrel.
   A másik amit még most az elején el szeretnék mondani(mert mire odajutok, biztosan elfelejtem), hogy az epilógus megírásával tervezek egy kihagyott jelenetes "záró bejegyzés" féleségűt megírni, ha mindenki benne van.

                                     Egy random kép, mivel régen került fel ilyesmi. :)

Hát, úgy dióhélyban nagyjából ennyi lenne, amit meg szerettem volna osztani veletek, hogy Ti is értsétek mi, hogyan, és miért. Nagyon régóta ott motoszkáltak már ezek a dolgok a fejemben, és csak most tudtam odajutni, hogy leírhassam. 
Köszönöm, hogy elolvastad!:)
 ~FlowerGirl~*
Ui.: A címmel kapcsolatban nem jutott eszembe jobb! :D