7. rész - Rettegés, rémület

"Ne feledd, hogy erős vagy, független, és szabad. A rémület, és rettegés ne eméssze fel minden erőd. Legyen energiád arra is, hogy talpra állj a nehéz időkben, és egyben tartsd a csapatot."

10 perc telt el, mióta a pincébe menekültünk, és kintről más zajokat nem lehet hallani, csak a szél halk süvítését. A mennyezeti lámpa időnként néhányat pislog, mielőtt egy időre újra normálisan mutatná a helység minden szegletét, fénnyel elárasztva.

   A kezdeti könnyek egy idő után felszáradtak, miután hatalmas erőt összegyűjtve elengedtem Harry-t, és kereső útra indultam elsősegély  doboz után, hogy kötszerrel, és fertőtlenítővel le tudjam kezelni a sebét. Nem vagyok egy profi nővér, de az elsősegélyben nem vagyok béna, és egy nyílt sebet le tudok kezelni.

   Harry a fotelben ült, míg én a bejáratnál őrködtem, arra az estre, ha mozgolódást hallanék, léptek zaját, rögtön riasztanám. De most édesen szuszogott a fotelben ülve, mikor felé fordítottam a fejemet. Elmosolyodtam a látványon. Vállára csuklott fejjel, kissé elnyílt rózsaszín ajkakkal, olyan volt mint egy ártalmatlan aranyos kisfiú.

   A következő pillanatban már nem tudtam rá figyelni, mert kintről lépteket hallottam... több ember lépteit. Mintha egy csapat járkálna errefelé. A villanyt lekapcsoltam, hogy még véletlenül se keltsen gyanút a pincéből kiszűrődő lámpa fénye. Aztán mielőtt leoltottam volna a villanyt, memorizáltam Harry felé az utat, és hangtalanul elé léptem, azt hiszem. Megkerestem kezét, majd arcát. Arcára simítottam bal kezemet, majd a jobbal megfogtam az Ő balját.

  - Harry, Harry ébredj - suttogtam hozzá, miközben arcát simogattam, hogy édes érintésre ébredjen. Közben kezét is megszorítottam kicsit, hogy hasson valamit. Majd mikor nem kaptam mocorgási választ, egy árnyalattal hangosabban suttogtam, míg arcának selymes bőrének simítását nem hagytam félbe.

- Harry, kérlek ébredj fel! Harry...- beszéltem hozzá. Megkönnyebbültem, mikor kezét az enyémre helyezte, mely arcán pihent, majd éreztem, hogy elmosolyodik.

- Mi a baj, Ana?- kérdezte ébredés utáni rekedtes hangján.

- Hangokat hallottam kintről. Mintha több ember itt mászkálna a háznál - suttogtam rémülten.

- Nem egyedül van az a szemétláda? Azt mondod?

- Nem tudom, csak tippelek. Nagyon remélem, hogy a lovaknak nem esik bántódásuk. Nem tudnám magamnak megbocsátani...- suttogtam lehajtott fejjel, bár ezt Ő nem láthatta. Mintha éjjel látó lenne, vagy nem is tudom, de a következő pillanatban állam alá nyúlt, majd felemelte állam, kezét arcomra simította, majd így szolt:

- Az nem a Te hibád lenne, ha mégis megsebesülne valamelyik, vagy valami rosszat csinálnának velük - szólt gyengéd hangon, amitől a pulzusom megemelkedett, és egész testemet melegség öntötte el. Harry a sötétben megfogta bal kezemet, mely eddig arcán pihent, és maga felé kezdett húzni, amivel azt kérte, üljek az ölébe. Nehézkesen, de leültem Harry lábaira, majd egy másodperc után megéreztem derekam köré fonódó karjait, melyek azt kérték, dőljek vállának. Így is tettem, hisz a kísértésnek soha nem lehet ellenállni, csak ritka alkalmakkor.

- Te mit tennél, ha a lovaddal történne valami?- kérdeztem suttogva.

- Én, személy szerint szétütném azokat a barmokat, akik bántani merik az én kancámat, Grace-t. Meg fizetnék azt amit tettek vele, és nem lesz benne köszönet, azt garantálhatom - válaszolt, kicsit ideges hangnemben. Megértem mi okozta az idegességét. Belegondolni nagyon rossz, és a bosszú is minden bennünk lévő kis ördögöt a felszínre hoz, melyek az idegességet szülik.

- Neked van itt kedvenc lo...- hallgatott el hirtelen.

   Kintről, egész közel, léptek zajait lehetett hallani. Félő volt, hogy ránk találnak, de a sötétségben nem tudtunk a legjobban tájékozódni, így még búvóhelyet sem tudtunk volna keresni. Az ajtó zörögni kezdett; ki akarták nyitni, de a belülről le lakatolt zár nem engedte, hogy behatolhassanak a helységbe. Kintről férfi hangokat lehetett hallani, melyek halk szitkozódások közepette beszéltek arról, hogy a szökevények biztos ezen a helyen tartózkodhatnak, mivel máshol nem találták Őket (vagyis minket).

    Rettegtem, remegtem Harry karjai közt. Szorosan összezártam szemeimet; nem mertem ki nyitni. Féltem, ha nyitva marad, mindent látni fogok. Ahogyan feltörik az ajtót és berontanak rajta, majd ahogy megtalálnak végeznek velünk. Nem, nem akartam látni, egyáltalán azt sem akartam hallani, hogy mi folyik körülöttem. Ki akartam ebből maradni, távol lenni most ettől a helytől lett volna a legjobb amit valaha elképzelhettem abban a helyzetben.

   Szorosan Harry köré fontam karjaim, fejemet mellkasába rejtettem, szemeimet ugyanúgy csukva tartottam. Rettegtem minden másodperctől, melyek az utolsó megélt pillanatok lehetnek számunkra. Harry nyugtatóan a hátamat simogatta, miközben szorosan tartott magához karjaival. Aztán olyasmi történt, amely ebben a helyzetben igen meglepő volt. A halk szitkozódások elhaltak, a férfi hangok nem szóltak többé. Az ajtó nem zörgött tovább. A lépteket újra lehetett hallani, de ezúttal már távol jártak a pincétől, majd pár perccel később annyit hallottunk, hogy beindul egy kocsi motorja, és elhajt valamerre, messze innen. 

   Hi Everyone!

Későbbre terveztem kirakni a részt, de mivel ma van a One Direction Liam Payne-jének a szülinapja, az Ő tiszteletére és felköszöntésére raktam ma ki ezt a részt. A következő hosszabb lesz, ígérem, de most nem jutott valami sok időm az írásra, és most csak ennyit tudtam összedobni. Szerintem nem a legjobbra sikeredett rész, azért remélem nektek tetszik. 

[Happy Birthday Liam Payne! :D]

Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)