Karácsonyi különkiadás - Szenvedni, vagy talán továbblépni lenne jó?

       Hi Everyone!

       Hát, itt volnék, egy karácsonyi különkiadással, vagy külön résszel, ahogy éppen tetszik. Ez amolyan ajándék nektek, olvasóknak. Nem is tudom hogyan lehetne ezt a kis szösszenetet jellemezni. Kicsit boldog, kicsit szomorú, kicsit reményteljes, kicsit gyászos. Ez most teljesen eltér az eredeti történettől. Alapból ez volt a tervem, és most először érzem azt, hogy sikerült olyat alkotnom, ami közben nem kellett megállnom gondolkodni, hogyan vajon mi legyen a következő történés. Le sem tudtam állni az írással, és tényleg élveztem, hogy a terveim szerint írhatom azt, amit szeretnék. Végre az én kezemben volt az irányítás. 

      Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, szóval megkérlek titeket, hogy írjatok véleményeket. Zúdítsatok rám jó és rossz kritikát, bármit, ami az eszetekbe jut. Akármit, amit esetleg észrevettetek, és esetleg javítanom kéne. 

       Elvileg ezt a részt még 24-én ki akartam rakni, de a naptárban, hivatalosan 25. és 26. karácsony napjai. Szóval nem késtem el. :) 

    Ui.: a 14. rész, valószínűleg a hétvégén kerül fel. Ha nem, legfeljebb késik 1-2 napot. De azzal már tuti, hogy meggyűlik a bajom. 

   (Ja, és sikerült valamennyire eltalálnom a videóklipben történő jeleneteket is. Legalább passzol. :D... úgy ahogy.)
   Nem tudtam rendesen átnézni, de addig talán nem is változtatok rajta, amíg visszajelzéseket nem kapok. Tőletek szeretném tudni, hogy jó- e ez így.

  FlowerGirl xx

      

    "A tenger csábító, hívogató hangja ébresztett fel álmodozásomból. Fejemben megannyi kavargó gondolat, melyek gátolnak a tiszta gondolkodás lehetőségében. De az alagút végén, mintha egy halovány fénypont tűnne fel, ami visszahoz a valóságba.
    - Annabell! - Harry volt az a halovány fénypont, mely egyre csak erősödött. - Hol jársz? - mosolygott rám.
    Mosolyát viszonozva visszapillantottam a tenger felé, és a víztükröt figyelve halkan válaszoltam feltett kérdésére. - Egy teljesen más helyen, amit gondolatoknak hívnak - pillantottam le a meleg homokra, és egy aranyos szív formáját rajzoltam ujjammal. - Sokszor elragad az a mély tenger a fejemben - mosolyom szerényen ragyogott arcomon.
    - Tudom - felelte. - És már nem egyszer láttam - hangja mindenttudóan csengett mellettem, és mikor visszapillantottam a tengerre, ujjai egy arcomba lógó tincsem fülem mögé tűrtek. - Olyan szép vagy - cirógatta meg arcom. A jóleső érzéstől muszáj volt lehunynom a szemem. A szerelem tiszta, semmivel sem összetéveszthető érzése dühös tenger hullámai képében söpört végig testemen.
    - Vigyázz! - hallottam egy aranyos hangot magam mellől, aztán egy édes kacajt - mintha egy tündérmesében lettem volna.
    A következő pillanatban egy barna göndör hajú kisfiú esett nekem. Őt követte egy szőke kislány. Mindketten édesen, boldogságtól sugárzó arccal nevettek.
    - Nathaniel! - szólítottam meg kisfiamat, majd gyengéd puszit hintettem puha arcára. - Hol jártatok? - kérdeztem Destinyre nézve, aki szája elé tapasztott keze mögül megállíthatatlanul nevetett.
    Nathaniel szúrósan rám pillantott. - Nem vagyunk kicsik! - fonta keresztbe mellkasa előtt karját. - Én már amúgy is nagyfiú vagyok! - húzta ki magát, és lehunyva szemét a nap felé fordította arcát. - Nem kell mindig ellenőrizned, Anya! 
     - Ne legyen nagy a szád, Nat! - mordult rá nővére, Dastiny. 
     Tulajdonképpen még kisgyerekek. Mindketten hamar szeretnének a nagyok közé lépni. De míg Dastiny 8 éves, Nat még csak most kezdte az iskolát 6 évesen. Hihetetlen vidám csöppségek, és sugárzik róluk mindig is a jókedv. Mind a ketten mint valami energiabomba. Nem tudom mit szívnak, de majd legközelebb kérek én is belőle. 
     Belső énem már fuldokolt a nevetéstől, míg kívül csak mosolyogtam rájuk, és melegséggel töltötte meg szívemet az, hogy ők itt vannak, velünk. Együtt oltunk, mint egy rendes család.
      Egy meleg tenyeret éreztem meg derekamon, aztán a hozzátartozó kar egy ismerős testhez húzott. Habozás nélkül bújtam hozzá, fejemet mellkasára fektetve minden figyelmem gyerekekeinkre irányult. 
     Míg Nat a Nap felé tartotta arcát, az hirtelen felragyogott, és szemei csillogással teltek meg. Lazított feszes testtartásán, majd leült a homokba. Megbabonázva figyelte a víz felületét, amint az csillogva visszaveri a nap fényét.
     - Azta... - suttogta, majd hirtelen felém fordult. - Anya, nézd! - mutatott a tenger felé, arca mosolygott. 
     - Mit nézzek, kicsim? - mosolyogtam rá. 
     Nat felpattant, majd megragadta karomat, és a fülembe suttogott.
     - Hogy milyen gyönyörű a víz! - mutatott a tenger felé. Merre kis ujja mutatott, abba az irányba fordítottam fejemet. Tekintetem a tengerre vezettem, és valósággal elvarázsolt a látvány. Valóban gyönyörű volt. A víz felszínén megannyi visszatükröződő napsugár csillogott, ezzel egy kis változatosságot hozva az állandó, és végtelen kékségbe.    
      Mosolyogva visszasuttogtam a fülébe. 
    - Tényleg nagyon szép! 
    Nat izgatottan kapta felém fejét, majd tapsolt egyet, és visszament Dastinyhez, aki időközben elterült a homokban, és elaludt. Biztos kimerült lehetett, és még az volt a szerencse, hogy árnyékban kaptunk helyet a parton. 
     - Csodálatosak - suttogta fülembe halkan, miközben keze derekamat simogatta. Hirtelen visszacsöppentem egy olyan világba, amiben csak mi ketten vagyunk, Harryvel. A boldogság örök uralkodó volt elmémben, lelkemben, és szívemben egyaránt. Imádtam azokat az embereket akik körülvesznek. Akiket szeretek, és közel állnak hozzám. 
     Mindig is Harry állt azon szeretett emberek élén. Ő volt az, akit valaha is a leges legközelebb tudtam engedni magamhoz. Képes voltam odaadni szívem felét, tudva, hogy nála biztonságban van. Bíztam benne. Mindenkinél jobban...
    Amikor elment, szívemből kitépett egy darabot, magával vitte, és soha többé nem jött vissza. A sors kegyetlen játékot űzött velem, és Harryvel büntetett a múltbéli tetteim miatt. Soha nem kaphattam vissza. De nem csak én..."


      Szemeim felpattantak, majd azonnal felültem. Hitetlenkedő, kitágult szemekkel meredtem magam elé, és az újraélt emléket próbáltam feldolgozni. Előredőltem vékony lábaimra, ujjaim hosszú, barna hajamba túrtak. Remegtem. Teljes testemben remegtem. Talán a sokkhatástól? Az emléktől? A bennem tátongó űr miatt? Tán elvesztett családom miatt? Nem tudom már. De az biztos, hogy a legrémisztőbb dolog volt látni, ahogy kezem megállíthatatlanul remeg. A könnyek most nem találtak kiutat szememből, hiszen nem engedtem, hogy újra gyenge legyek. Azok akik eltávoztak, emlékük tovább él bennem, amire mosolyogva próbálok az utóbbi időben visszaemlékezni. Bár csak néha tudom teljesíteni elhatározásomat, próbálkozni mindig szabad, és én pont ezt csinálom. Próbálkozok kilábalni a lelkemet bebábozó gyászból.  Igen, nehezemre esik, de vannak emberek, akik mellettem állnak, segítenek és támogatnak. Ezen emberek közé tartozik az én drága legjobb barátnőm, Rose, aki midig, mindenben mellettem áll. Még a munkahelyéről is képes azonnal kirontani, ha valami történt velem, vagy csak egyszerűen egyedül vagyok, és teljesen magam alá süllyedek. Hálás vagyok neki mindenért. Ő vészelte át velem a legnehezebb időszakomat, mikor Harry, és két gyermekem örökre elment.
        Minden nap gondoltam rájuk. Amikor esténként nincs hideg, és az ég is szép tiszta, ezáltal a csillagokat is láthatom, kiülök a teraszra, és minden fény nélkül bámulom az eget, a Holdat. A kedvenc időtöltésem, és az a jó benne, hogy csak is a gondolataimra tudok koncentrálni. Akárhányszor abban a pillanatban az eszembe jutnak, csakis mosolyogni próbálok, hiszen ők is ezt szeretnék. Ha mosolyognék, és még nélkülük is boldog életet élnék. Ha odafentről látnak, és figyelik minden lépésem, nem azt akarják, hogy minden egyes áldott nap csak a könnyek csillogását lássák szememben, hanem arcomat ragyogtató mosolyomat. Ők is azt szeretnék, ha továbblépnék, és csak egy boldog, elvesztett múltnak fognám fel őket. Tudom, hogy az ő lelkük is megnyugodna, de egyelőre, képtelen vagyok lépéseket tenni a változás felé. Csupán csak a beletörődéssel tudok haladást mutatni.
      Arcomat kezembe temettem, és mélyeket lélegezve próbáltam meg őrülten vágtázó szívemet lecsillapítani. Tudom, hogy mindig van kiút, amit mindenki megtalál egyszer. Én még nem leltem rá, de most még nem is szándékozok ilyesmit cselekedni.
      Lehúzva magamról a meleg takarót lábamat a puha szőnyegre helyeztem, majd vártam pár pillanatot, amíg a vér vissza áramlik a fejembe. Nem szándékoztam egyszer csak szédülve neki esni valaminek. A fürdőbe vettem az irányt, ahol hideg vizet fröcskölve az arcomra minimális felfrissülésre számítottam. De a várt érzés nem jött el. Így annyiban hagyva, hogy majd iszok egy erős kávét, megmostam végül fogamat, és a konyhába indultam.
      Az konyhapulton egy cetli várt melyre csak ennyi volt írva.
      "Egy megbeszélést is beiktattak mára, úgyhogy csak estefele jövök. Kérlek ne hagyd el magad, és egyél rendesen! Puszi: Rose "
    Egy banánt vettem el, reggeli gyanánt, nem véve komolyan Rose üzenetét. Mindig mondja, hogy egyek rendesen, hiszen olyan vagyok mint egy két lábon járó csontváz, de gyakran a makacsságom miatt inkább csak éhezek, amiből ő mindig cirkuszt csinál, én viszont nyugodtan kezelem azt, és inkább ráhagyom.
    Beváltva pár perccel ezelőtt ötlött gondolatom, főztem mgamnak egy elég erős kávét. Jóízűen iszogattam a forró folyadékot, mely kb. egy olyan öt perc után meg is mutatta hatását.
    A gyomrom legkevésbé sem elégedett meg ennyivel, így mutatva nem tetszését korgott egyet. De engem nem érdekelt. Azóta nem érdekel, mióta ők már nincsenek velem. Jó, anorexiás nem lettem még, de onnan fentről biztosan dorgálnak, főleg Harry.
      - Kérlek, vigyázz magadra! - esedezett barátnőm a telefonba, mikor ismertettem vele mai programom. - Egyél mielőtt elmész! - adta az utasítást kétségbeesetten. Esküszöm, ő jobban aggódik azért, hogy én mit eszek, mint, hogy magával foglalkozna. Félreértés ne essék, nagyon szeretem, ő az én lökött barátnőm, és imádo., de nagyon a központba helyez, és magával alig törődik.
     - Rose, nyugalom, minden rendben lesz - nyugtattam. - Kérlek bízz bennem!
     - Mindig ezt mondod - sóhajtott.
     - Mert szeretném, ha nem kezelnel gyerekként! - fújtattam haragosan. - Örülnék, ha nem ellenőriznél állandóan! Meg tudok állni a saját lábamon is!
     - De Ana, én csak segíteni akarok neked! Nem akarom, hogy....
     - Ki ne mondd... - csikorgattam fogam, és fenyegető hangnemre váltva összeszorítottam szemeimet. Nem akarom, hogy kimondja, így is csont és bőr vagyok.
     Rose a vonal másik végén hangosan, és vesztesen felsóhajtott. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy tudva veszteségét lehajtja fejét, és behunja szemeit.
     - Rendben, nem mondom ki - mondta halkan. - De akkor gondoskodj magadról normálisan!
     - Rose... - hangom fenyegetően csengett. - Nem vagy az anyám!
     - Csak aggódom érted, fogd fel végre! - és ezzel bontotta is a vonalat. Hosszan felsóhajtva rosszalóan megráztam fejemet.
     Úgy imádom, de néha annyira az agyamra tud menni. Lezajlottak már köztünk hasonló veszekedések, de 23-24 éves felnőttekhez méltóan mindig megbeszéltük, és még nagyon a barátságunk elején ígéretet tettünk egymásnak: sosem engedjük el egymás kezét. Bármi is történjék, a legvégsőkig kiállunk egymás mellett.
     Telefonomat szorongatva álltam fel ágyamról. Az eredeti terv az volt, hogy melegen felöltözve nekivágok a félórás sétámnak amire készültem. Ezzel nem is volt semmi baj,volt addig amíg Rose fel nem hívott. Így, hogy megkértem, bízzon bennem, muszáj voltam valamit magamba erőltetni.
     Egy almát rágcsáltam, mikor kiléptem a bejárati ajtón. Bár nem volt nagyon ínyemre bármit is enni saját önmarcangolásból, korgó hasam könyörgött egy kis táplálékért, így megszántam, és magamba erőltettem az az egy piros almát. Mintha Hófehérkét játszottam volna, mesébe illő mérgezett alma, boszorkány és fehér lovon szőke herceg nélkül.
     Az utcára kiérve nekem jött valaki, mire az alma kiesett a kezemből.
     - Oh, elnézést! - nézett vissza válla felett, majd tovább robogott. Bunkó. Az addig oké, hogy bocsánatot kér, csak ne ilyen faragatlan módon. A szép piros - most már megrágcsált - almámat nézve megvontam vállamat, és otthagytam a földön. Valaki majd elrúgja, eltapossa, esetleg az utcai kóbor állatok majd megeszik.
     2012. december 17-ét írtunk, és nem éppen egy kellemes idő köszöntött ezen a napon. útközben az eső eleredt, ezzel jobban rontva a kedvemet. Pár ismerős arc rám köszönt, mire egy halvány mosolyt erőltetve arcomra intettem egyet, vagy csak visszaleheltem egy "Sziá"-t. Hirtelen megálltam, és az égre pillantottam. Szürke felhők hada sorakozott, ezzel komorrá téve az emberek napjait. Az esőcseppek megállíthatatlanul, egyre gyorsabban ömlöttek az égből, ami megszokott itt. Ritkán van felhőmentes nap. Egy olyan nap, amikor süt a nap, és élvezni lehet, ahogy a meleg átjárja tested. De miket is beszélek? Hiszen ez itt London. Reménytelenek az olyan gondolatok, hogy talán hosszabb ideig is jó idő uralkodhat a városban.
     Az eső nem tudott megtántorítani célomtól. Megálltam egy utcai virágárus mellett, aki éppen árult a kedvenc virágaim egyikéből, és pont kiszúrtam. Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
    - Jó napot, Kisasszony! - köszöntött egy öreges hang. Felnéztem, és egy kedvesen mosolygó ősz hajú nénivel találtam szembe magam. Arcán a ráncok szinte egy úthálózatot rajzoltak ki, és biztosra vettem volna, hogy több ránca Nagy Britanniát ábrázolja. Hű, furcsa emberek vannak. Vagy csak én hallucináltam? Megdörzsöltem szemeimet, majd nagyokat pislogva újra elmélyedtem gondolatimban, ami az olyan izgalmas öreg néni ráncai felé terelődtek. Te jó ég! Én megőrültem!
    A kedves néni furán nézett rám.
    - Valami baj van? - lett még ráncosabb az arca. Jézusom, ne csinálja már! - Segíthetek valamiben?
    Tekintetemet elkaptam a néni arcáról, majd figyelmesen vizsgálni kezdtem a vörös és fehér rózsákat. E kettő szín között vacilláltam.
    - A fehér és a vörös rózsa között vacillálok, és nem tudom melyik színből vigyek... - harapdáltam alsó ajkam.
    - Vigyen mind a kettőből - ajánlotta mosolyogva. Arcom felragyogott.
    - Ó, az jó ötlet - mosolyogtam. - A fentiek biztosan értékelik majd.
    - Elnézést a kérdésért... - kezdte. - Hány szál lesz?
    Szemöldökömet összeráncoltam. Ez lenne az a kérdés amiért elnézést kéne kérnie? Mindegy, azért válaszoltam.
    - Mindkettőből négy darabot kérnék - feleltem, majd bár kissé bizonytalanul, de feltettem a kérdést. - Ez volt  az a kérdés, amiért elnézést kért?
    A néni értetlenül meredt rám, majd elnevette magát.
    - Nem, Kisasszony, nem... - mosolygott, miközben a nyolc szál virágot egy szép, ízléses csokorba kötötte. - Nem ez... - nyújtotta át, mire odaadtam a pénzt, amiből kaptam is vissza.
    - Akkor mi? - ráncoltam szemöldököm. A néni csak legyintett.
    - Nem érdekes - nézett rám, mire én halvány mosolyt erőltettem arcomra. Bólintottam.
    - Rendben - kezdtem. - Hát... akkor viszlát - fordultam meg, és a magas vaskapuk felé indultam, melyek félelmetesen emelkedtek fejem fölé.
    - További szép napot! - kiáltott utánam. Lehet ez a nap valaha is szép?
     Még akkor is kitartottam, és befordultam a temető macskaköves útjára, amikor már néhol kisebb tavakba léptem bele, ezzel beáztatva a cipőmet. Remek. Ezek után tutira keményen megfázok. Parcellák mellett haladva egyre jobban szorongattam a virágcsokrot, míg végül a megfelelő parcellán belül a keresett sírkő előtt megálltam. Szeretett családom másfél éve itt nyugszik. Harry, Dastiny, és Nathaniel.
     Éppen hazafelé tartottak Holmes Chapelből, mikor az autópályán egy kamion kibillent az egyensúlyából, pont mellettük, és a hatalmas jármű a kis személyautót, melyben ők hárman utaztak, teljesen összezúzta. A helyzet menthetetlen volt. A mentőket a helyszínre hívták, és mikor kiértek, az egyetlen egy túlélő Dastiny volt, súlyos sebekkel. De a kórházba szállítás során belehalt. Itt hagytak. Ezen a Föld nevű bolygón, oly sok kegyetlen emberrel. A tv közvetítette a katasztrófális ütközetet, és a hírekben feltüntették nevüket. Nem akartam hinni sem a saját szememnek, sem fülemnek. Azt hinné az ember először, hogy ez teljesen képtelenség. Először nem akarja felfogni. Egy átlagos halálesetnek fogja fel, ami megtörténik néha napján, és közvetítik a hírek, esetleg a rádió, vagy mindkettő.
Azt gondoltam az ördög űz velem egy hülye tréfát. Valami rossz humorú ember találhatta ki az egészet. De mikor behívtak, hogy azonosítsam a testeket, Rá kellett döbbennem, hogy minden amit láttam, és hallottam, valós volt. Az élet szembesített a legvadabb, legnagyobb rémálmommal, és valóra váltotta azt. Elvette életem értelmét, egyetlen saját alapítású családomat.
    A virágcsokrot lefektettem a kő elé, majd leültem az itt elhelyezett padra. Hirtelen emlékek rohamoztak meg a jó és rossz kategóriából egyaránt. Volt amin nevettem, volt amire komor tekintettel engedtem meg magamnak az emlékezés lehetőségét, és végül megráztam a fejemet. Mintha ezzel csak ki akartam volna űzni a rosszakat, és csak a jókat akartam megtartani. Meglehet. Mindenesetre, most csakis a jókra koncentráltam. Halvány mosoly jelent meg arcomon, és Harry nevét bámultam.
     - Miért kellet itt hagynod szerelmem? - kérdeztem halkan, sírástól remegő hangon. Persze választ nem vártam. - Miért mentetek el azon a napon? Itthon sokkal biztonságosabb lett volna - simítottam végig nevén, végül ujjaimat tovább vezettem egykor élt gyermekeim nevén is. A könnycseppek vízesés formájában folytak le arcomon. Vállam rázkódott, mellkasom hevesen emelkedett fel s le, szemeimet összeszorítva temettem arcomat kezeimbe.
     - Ne sírj kérlek, szerelmem - suttogta a messziről jövő fuvallat. Ereimben a vér megfagyott, a levegő tüdőmben ragadt. Ez az Ő hangja volt. Holt biztos, hogy az Övé. - Légy továbbra is boldog. Mi is veled akartunk maradni, de ezt már nem lehet visszacsinálni. Mi már megtanultuk ezt elfogadni. Most rajtad a sor. Szeretnénk, ha ezt elfogadnád, és boldog lennél...
    - Te vagy az, Harry? - kiáltottam rémülten. A padról felugorva ide-oda kapkodtam fejemet, de senkit sem láttam.
         - Persze hogyan is látnám? Ő most sokkal jobb helyen van - gondoltam. - Pont mint Nat, és Daisy. 
    E gondolatokkal reményvesztetten csüggedtem vissza a padra, és lehajtva fejemet a kezemet kezdtem el bámulni, mely ölemben pihent. De hiszen semmi értelme reménykednem. Tisztában vagyok vele, hogy sose sem láthatom újra.
    - Szia - suttogta valaki mellőlem. Felkaptam fejemet, hiszen rohadtul jól ismertem a hangot, de képtelen voltam felfogni, hogy ilyesmi valaha megtörténhet. Sikoltozva azonnal felpattantam a padról, mikor Harryt szellem alakban megláttam. - Hé, mi a baj? - kérdezte aggódva, és láttam ahogy az ő szellem alakja is felpattan, és felém közeledik. Azonnal elkiáltottam magam.
    - Egy lépést se tovább! Harry maradj ott!
    Meglepetten, értetlenkedve nézett, még így is csillogó smaragdjaival, és kérésemre megállt.
    - Ana...
    - Harry, hogy kerülsz ide? Mit csinálsz? Miért látlak? Hogyan tudunk beszélni? - zúdítottam rá kérdéseimet hevesen, és még megszólalni sem hagytam, hogy egyáltalán tudjon rájuk valami választ adni. Fel nem tudtam fogni a helyzetet. Minden olyan gyorsan történt. - Mi folyik itt...? - suttogtam levezetve tekintetem a sáros földre. Az esőcseppek fülsiketítően pattogtak a földre, közénk pedig egy pillanatnyi csend állt be.
    - Azért jöttem, mert látni szerettelek volna közelről is - szólalt meg végül. - Ana, nagyon hiányzol nekünk. Fel sem tudod fogni mennyire...
    - Mégis ti mentetek el - vágtam közbe. - Ezt nekem kellene mondanom.
    - Szerinted direkt történt ami történt? Szerinted mi itt akartunk hagyni? - kérdezte hitetlenkedve. Nem tudom hogyan lehetséges, de hallottam lépteit, ahogy felém közeledik. Fölösleges volt, de berögzült szokásom, hogy mikor anno a közelembe jött egy veszekedés után, szorosan lehunytam szemeimet, mert féltem. Lehetett bármilyen félelem, hordozhatott bármilyen jelentést, képtelen voltam szembenézni vele. - Hidd el, hogy visszacsinálnám, ha lehetne - egy tenyeret éreztem meg karomon. Ujjak fonódtak vékony végtagom köré, melyek felmelegítették fagyos bőröm. Képtelen voltam kinyitni szememet. Féltem, hogy egyszer csak vége szakad az egésznek. - Mindent visszapörgetnék abba az időbe, mikor még minden rendben volt - a másik karomra is ujjak fonódtak, melyek elkezdtem húzni valami felé. Kíváncsiságom erőteljesen felülkerekedett rajtam, és muszáj volt kinyitnom szemeimet. Az egész teljesen elképesztő volt, mégis, szinte lehetetlen. Közvetlenül előttem állt, engem fogott, és láttam, ahogy halvány áttetszőből alakul át emberivé. - Visszahoznám Daisyéket is. Minden erőmmel azon lennék, hogy normalizálódjon a helyzet... De az időgépet még nem találták fel - hunyta le szemét, és lehajtotta göndör fejét. Ki kellett használnom az alkalmat. Talán utoljára láthatom, talán utoljára érinthetem, és talán utoljára beszélhetek hozzá. Kezeimet felvezettem mellkasán, mely nem is lehetett volna emberibb, majd tenyeremet arcára helyezve hüvelykujjammal puha bőrét simítottam gyengéden.
     - Nem találták fel - ismételtem el könnyes szemekkel, és beszívtam alsó ajkam. Fejét felemelte, pillantása számra irányult, majd szemeimbe. - Nem, és mindketten tudjuk, hogy lehetetlen visszacsinálni - szökött el egy könnycsepp, melyet ujjával gyengéden letörölt arcomról. - Rettentően hiányoztok a mindennapokból, még mindig, és én még képtelen vagyok elfogadni mindazt ami történt - újabb könnycsepp hagyta el vörösödő szememet, melyet több tíz, húsz és még sorolhatnám mennyi követett. - Nem kérheted tőlem sem te, sem más, hogy lépjek túl a történeteken, mert ez csak rosszabb lesz. Egy idő után bele fogok őrülni - halkult el hangom, majd szorosan meleg testéhez bújtam. Fogalmam sem volt arról, vajon ez, hogy itt van velem, hogyan lehetséges, de ki akartam minden pillanatát használni. Ha egyszer kegyes volt hozzám az élet, és adott egy utolsó lehetőséget a búcsúra, nem szalaszthatom el a lehetőséget. - Hiába mondják, hogy az idő múlásával minden jobb lesz, én ebben nem hiszek - hüppögtem.
     - Miért nem? - kérdezte suttogva, állát fejem tetején megtámasztva. Karja szorosan ölelte körbe derekam, és húzott maghoz a lehető legközelebb.
     - Mert nekem másfél év után sem jobb, csak rosszabb - sírtam fel.
     - Lehet, hogy csak türelmetlen vagy - mondta. - Várj még egy kicsit. Odafentről segítek a kicsikkel, és...
     - Eszedbe ne jusson! - kiáltottam fel, de semmi pénzért nem engedtem volna el. - Mindig emlékezni akarok rátok! És, ha ahhoz, hogy az emléketek örökre éljen bennem, az kell, hogy szenvedjek, akkor életem végéig szenvedni fogok!
     - De, Ana...
     - Nem, Harry! Ez az én döntésem! - álltam ki saját elvem, és döntésem mellett. Harry kuncogott egyet, mire lassan elemeltem fejemet mellkasáról. Értetlenül néztem rá, mire mosolyogva szemeimbe nézett. Arcán megjelentek az imádott gödröcskék is, melyeken anno mindig végig simítottam ujjammal.
     - Még mindig ugyanolyan makacs vagy - mondta, majd lassan felém kezdett hajolni. Nem tétováztam. Én is közreműködtem a távolság megszüntetésében, míg végül, talán utoljára összeért ajkunk, és egy forró, érzéki, mégis lágy csókba hívott...

     A sírkő előtt ülve eszméltem fel. Csalódottan hajtottam le fejemet, és egy könnycsepp folyt végig arcomon. Valahol, legbelül tisztában voltam vele, hogy ez csakis egy képzelgés lehet, egy hallucináció, ezért akartam minden pillanatát kihasználni.
      Végül felálltam a padról. Lábamra a nadrág vizesen tapadt, hideg is volt. De nem bántam. Tudom, hogy itt vannak, velem. Csak annyi a bökkenő, hogy nem látom, nem hallom, és nem is érinthetem őket. Olyan mint egy hatalmas világokat elzáró fal, ami elválaszt bennünket egymástól egy örökkévalóságig.
     - Sziasztok - köszöntem el tőlük, és ezúttal mosolyom sem lehetett volna őszintébb. Ujjaimat utoljára végighúzva a kő tetején leeresztettem kezemet magam mellé, majd elhagytam a temetőt.

    Boldog karácsonyt mindenkinek! Xx

13. rész - Érzések

Hi Everyone!

   Több mint 1 hónap kimaradás után, végre sikerült eljutnom oda, hogy felrakjam a 13. részt. Szinte felesleges kifogásokat keresnem arra, miért nem jött 1 hónap alatt 1 rész sem. De mégis egyszerű, hiszen egy szóval elintézettnek vehetjük: suli. Iszonyú nehéz most tartanom a tempót, a mai nap folyamán is kettő témazárón estem túl, és ha százszor nem nyitottam ki a kémia, vagy a földrajz füzetet, akkor egyszer sem. Úgyhogy nagyon remélem, hogy jó jegyek születnek, amiknek valószínűsége elég nagy.

   A résszel kapcsolatban annyi mondandóm van, hogy ezt különösebben nem érzem a legjobbnak, mint ahogy jó pár részt sem, de valljuk be, a vége azért elég jól sikeredett. Nem árulok zsákba macskát, és remélem a versrészlet nem fedi fel annyira a tartalom lényegét. 

(Extra hosszú rész, szóval megpróbáltalak kárpótolni titeket, és remélem, hogy tetszeni fog.)

FlowerGirl xx

"Sűrűn csillan a villám,

Bús szemed isteni csillám.

Míg künn csattan az ég,

Csókom az ajkadon ég."

(Részlet)

Babits Mihály: Új leoninusok

   Egy teljes hónap elteltével a dolgok nagy része rendeződni látszik és a tanyán is valamennyire helyre állt a forgalmas élet. Susan néni újra vissza tudott térni lovakkal kapcsolatos elfoglaltságához, ami az egymás után lovaglásra jelentkezők rendszeres fogadásán meg is látszik.

   A természet szépségeiben elmerülve, csak néztem ki az ablakon, és élveztem azt a nyugalmat, mely körbefont. De pár másodperc múlva már ki is zökkent Mr. Tökfej hangja.

  - Gyere már, Ana! Lent várnak ránk! - kiabált fel az emeltre Harry. Szemeimet megforgatva sóhajtottam egyet, majd felhúzva lovagló csizmámat, kezembe véve telefonom letrappoltam Harryhez.

   - Nyugi, Harry - haladtam el mellette, és mikor nyitottam ki a bejárati ajtót vállam felett visszanézve még hozzátettem. - Itt vagyok, nem? Nem számít az a pár perc, ha a vendégeink valóban lovagolni jöttek, képesek kivárni azt a kis időt, míg az oktató elkészül, igaz? - léptem ki az ajtón, és már csak azt láttam, hogy a fejét csóválva mosolyog.

   Szélesen vigyorogva üdvözöltem az ezúttal lovagolni vágyó gimnazista- féle lányt, és édesanyját, majd ezután az istállóba vettem az irányt. Pár pillanattal később Harry is kilépett utánam, és az istállóba kocogott. Állandóan mellettem téblábolva, szerinte próbált segíteni. Szerintem csak láb alatt volt.

  - Harry ez a ló rá fog lépni a lábadra! - figyelmeztettem még nyugodtan. - Menj ki a vendégekhez, beszélgess velük, de most nem tudsz segíteni - húztam meg a heveder szíjat, majd beleakasztottam az egyik lyukba a csatot, és jól meghúztam. - Ugyanis kész - vigyorgtam rá  győztesen, és befűztem, hogy ne lógjon a ló oldalánál.

   - Nincs kedvem kimenni - nyavalygott.

   - Miért? - ráncoltam a homlokom.

   - Nem akarok jópofizni, és mindenki számára egy éretlen barom lenni, aki mindenkit körbeugrál - nézett félre, és zsebre dugta kezeit. Pedig nekem pont, hogy ez tetszik benned. Nem akarok másik Harryt. Nekem ez a felállás nagyon is megfelel -  mosolyodtam el magamban, de elárultam magam, amint éreztem arcom bőrszínét vörösre váltani. Azonnal lehajtottam a fejem, és hálát adtam most az égnek, hogy kibontva hagytam a hajam.

  - Ha vendégek jönnek, mindig imádnak itt lenni, nevetnek, mosolyognak. És ez pont miattad van. Te hozol fényt mások életébe, és ragyogtatod fel komor arcukat a kedves, és ökörködő természeteddel. Engem is mindig megnevettetsz, akárhányszor elcseszettnek érzem a napom - biztattam, miközben szabad kezemet gyengéden arcára simítottam. - Ez vagy te Harry. Ne akarj megváltozni, mert úgy gondolod, hogy így nem vesznek komolyan. Ne érdekeljen mit gondolnak mások. Ha így érzed jól magad, ne változz meg kényszerből, mert nem akarsz hülyét csinálni magadból. Az legyen mindig a szemed előtt, hogy mi, Susan nénivel, úgy fogadunk el, ahogy vagy, és így is szeretünk - mosolyodtam, és mikor rájöttem, mit is mondtam, megdermedtem. Szinte éreztem a bőröm alatt pulzáló ereket, amint végigfutnak egészen az ujjam hegyéig, melyel Harry arcát érintettem. A magyarázkodást teljesen feleslegesnek véltem, de kétségbeesésemben eleredt a nyelvem, és még csak rá harapni sem volt időm, mielőtt bármi kicsúszhatott volna a számon.

   - Mármint én... - kezdtem dadogva. - Úgy, mint egy nagyon jó barátomat - hadartam, és muszáj volt lehajtanom a fejem, ezúttal a kezemet is elvennem, hogy ne észlelje annyira a remegésem. Halkan felnevetett, és megsimította a karomat. Érintésétől szinte felállt minden egyes szőrszál a karomon, és még a borzongás is végig járta testemet. Szinte egy roncs voltam testileg, és úgy éreztem, kész vagyok összerogyni előtte.

  - Oké, értem Ana - mosolygott. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de válaszul csak egy röpke pillanatig át öleltem, majd kilépkedtem a fénylő napsütésbe, Harryvel a nyomomban.

   - Harry - szólítottam meg, miközben a karám felé tartottunk egy pintó fajtával. Ha jól emlékszem Vihar a neve. - Ha nem akarsz oda menni legalább az anyukával beszélgetni, akkor maradj a karám oldalánál, hogy tudjunk mi kommunikálni - az előbbi zavarom szinte már szerte foszlott, és újra őszintén mosolyogva néztem rá. Nem tudom hogyan csináltam, de sikerült meg nem történtnek nyilvánítani a zavart, mely pár pillanattal ezelőtt bebörtönzött.

  Harry tekintete megtalált, majd ő is elmosolyodva bólintott egy aprót. Közben a karám bejáratához  értünk, és bevezettem Vihart a karám közepére, majd a mellettem álló Harry kezébe nyomtama futószárat. Visszakocogva a bejárathoz levettem a földbe döngölt cölöpök egyikéről egy kobakot, és az anya- lánya pároshoz fordultam.

   Ekkor lepődtem meg igazán. A lányon csak egy falatnyi sort feszült, mely alig takarta el a fél fenekét, egy lenge, majd hogy nem teljesen átlátszó ujjatlan trikót viselt, míg az anyuka teljes harci díszben feszítve toporgott a csizmájában. Hosszú, lovaglónadrág, és egy laza, kényelmes póló, amit a csizma mellé párosított. Vörös haját oldalra fonta, feje tetején egy elegás kalap kapott helyet. A helyzet világos volt, teljesen érthető, nekem mégis érthetetlen volt, hiszen teljesen abban a hitben voltam, hogy a lány szeretne lovagolni. Mikor először üdvözöltem őket, meg sem kérdeztem melyikőjük szeretne lóra szállni, csak cselekedtem, és rohantam az istállóba.

    - Elnézést... - kezdtem óvatosan. - Ön fog lovagolni? - kérdeztem a 30-as éveiben járó nőt, mire értetlenül pislog egy nagyot.

    - Tán baj? - húzta fel kihívóan, szépen ívelt szemöldökét. - Nekem nem szabad? - kérdezte.

   - Dehogy, Hölgyem, nem ezt mondtam! - hangom kissé lepetten csengett - Csak azt hittem, hogy a lánya lovagol. Elnézést kérek, ha megbántottam - mentegetőztem, mire az anyuka hümmögött egyet sértetten és felszegve fejét, kezét pedig karcsú derekára helyezi.

   - Meglátjuk, hogy elnézem-e... - nekem ez túlságosan úgy hangzott, mintha nagyon fent hordaná az orrát, és mindenkinek hozzá kellene illeszkednie. Lehet, hogy nem is csalódok majd a feltételezésemben.

    - Ön mennyire tud lovagolni? - kocogtam utána a karámba.

    - Ezerszer voltám már terepen, 6 éve profi lovas vagyok, és már 13 díjat gyűjtöttem be díjugratásból - dicsekedett. - Szóval, kérem, ne becsüljön alá. A futószár régen nem kell már - azzal le is csatolta az említett felszerelést a zabláról, és a kezembe nyomta.

    - Értem... - válaszoltam pár perccel később, majd felpillantottam a Vihar  hátán ülő nőre, ki továbbra is felszegett állal, tökéletes testtartással, megfelelő lábhelyzettel, kantárszíjakat markolva meredt a távolba. - Szeretne akkor egy terep lovaglást beiktatni ebbe az 1 órába? - kérdeztem, de a válasza nem a várt sejtésem.

   - Nem - felelte egyszerűen, majd a pálcáját megsuhintva a ló hátsó felére, Vihar engedelmeskedett neki, és lépésben elindult.

   Egész idő alatt azt kellett figyelnem felváltva, hogy a nő mennyit bénázik a dicsekvése ellenére is az a 13 díjat nyert lovas, akinek tartása tökéletes, mégis mindig le kellett állnia, mert vagy lazán fogta a szárat, vagy túl rövidre fogta, vagy túl hosszúra, de sosem volt jó. Arról még nem is beszélve, hogy a keze mindig fel- le lötyögött, és a kengyelt is mindig elhagyta a lába. Tényleg "profi". A szája jár, de bebizonyítani képtelen.

    - Rendben - szólaltam meg. Régen túlléptük azt az 1 órás oktatást, de ez a makacs nőszemély állandóan újra akarta kezdeni, mert ő "profi". - Ennyi elég lesz mára. Ha szeretne még jönni oktatásra, megadok egy telef...

    - Mi az, hogy elég volt? - förmedt rám. - Nem volt elég! Újra! Nem fejezhetjük be! - az ábrázata most a világ legviccesebb formáját öltötte fel, de még sem tudtam nevetni.

   - Hölgyem, az 1 órás oktatást már vagy fél órája túlléptük. Emellett az állatoknak is szükségük van pihenésre - próbáltam megőrizni a nyugalmam, ami meglepően könnyebben ment, mint eddig bármikor. Ennek ellenére fenn állt annak a veszélye, hogy ha benyög egy olyan mondatot, ami számomra nagy hatással bír negatív irányba, azonnal robbanok, fittyet hányva a jogaira, és arra, mit kér ki magának.

   - Kit érdekel? - kiabálta idegesen, de folytatni nem tudta. Nem adtam meg rá a lehetőséget, pedig látszott, hogy nem fejezte be.

   - Engem érdekel, ugyanis még lenne dolgom, a társamnak is, és bizonyára várja önöket a családjuk. Szóval, kérem szálljon le arról a lóról - néztem rá szilárdan, ellentmondást nemtűrően.

    Vérben futó arcával, és szikrákat szóró szemeivel fenyegetően az arcomba hajolt. A fenyegető, kemény ábrázatot még gyakorolnom kell, mert egy kicsit sem rendült meg tőle. - Nem fejeztem be! Én itt és most bebizonyítom, hogy a világ legprofibb lovasa vagyok! Nem megyek sehova! - hadonászott a kezeivel, és szegény Vihar zabláját rángatta állandóan. - Nem érdekelnek a dolgaid, vagy más ember dolgai - szegezte nekem felszegett állal - Nekem most az a legfontosabb, hogy megmutassam annak a szarházi Jean-nek, hogy eltudom taposni, mint egy kis hangyát!

    - Nézze, az oké, hogy nyerni akar, be akarja bizonyítani a maga igazát, de ezt lehetne máshol, és nem itt? - emeltem meg kicsit a hangom.

   - Nem, nem lehet! - szögezte le.

   Unottan sóhajtottam egyet, megforgattam szemeimet, és Vihar mellé lépve megragadtam a kantár szárat, és kivezettem a karámból.

   - Mit csinál maga őrült?! - kiabált a hátamnak a nő. - Azt mondtam nem megyek el innen!

   - De igen el fog menni, és magával viszi a lányát is! - néztem vissza rá vállam felett, és szúrós pillantást vetettem rá.

   - Hogy hívják? - kérdezte meglepően nyugodt hangnemben, ami látszólag az előbbi percekben nem igen ment neki.

   Kérdőn hátrapillantottam a nőre, miközben kikötöttem Vihart az istállóban. - Engem, vagy a lovat? - kérdeztem. A nő halványan elmosolyodott, de én vettem be, nem tud átverni egy ilyen műmosollyal. Valamit nagyon akar. És biztos nem jelenthet jót.

    - Annabell.

    - Szép név - rebegtette meg szempilláit. - Volt egyszer egy Annabell nevű ismerősöm - mesélte. - Nagyon jó lelkű lány volt, és minden fiú őt akarta. Szinte az egész egyetem utána koslatott - emlékezett vissza.

    - És miért csak volt? Történt vele valami? - ráncoltam a homlokom.

    - Autóbalesetben életét vesztette - halkult el a hangja, miközben leugrott Vihar hátáról. Lehajtott fejjel zsebre vágta kezeit, és észbe kapott, hiszen a következő pillanatban a kobakot nyomta a kezembe, amit még az oktatás elején adtam neki. Aztán újra visszahajtotta fejét. - Igazából annyira nem is ismerősök voltunk. Inkább olyanok voltunk mint két testvér - hallottam ahogy elmosolyodik, miközben beszél.

    - Biztos hiányzik önnek - léptem mellé, és megsimítottam a karját. Lassan bólogatott, és mikor rám emelte tekintetét, megláttam az arcán lefolyó könnycseppeket. Sajnálkozó pillantást vetettem rá, majd félrenézve elgondolkoztam. Ha először olyan ellenséges, undok hárpia volt, miért változott meg egy pillanat alatt a személyisége?

    - Öhm... engedjen meg egy kérdést...

    - Inkább tegeződjünk - nevette el magát, mire elmosolyodtam.

    - Rendben - egyeztem bele. - Akkor, engedj meg egy... vagyis két kérdést - néztem a szemébe, mire bólintott, ezzel jelezve, hogy mondjam amit szeretnék. - Először is mi a neved?

    - Tessa Hill - felelte. - De hívj csak Tessának - mosolygott. - Figyelj, sajnálom ahogyan veled szemben viselkedtem, Annabell. Én... - kezdte piszkálgatni a körmét. Egy anyuka bocsánatot kér tőlem? Azt mondjuk meg kell hagyni, az a modor és viselkedés, amit kint produkált, nem volt a legszebb. - Sokszor nagyon hamar elborul az agyam, és nem tudom kontrollálni önmagam. Erre már sokszor figyelmeztettek, ezért lettem hirtelen olyan kedves - szinte megválaszolta a fel nem tett kérdésemet. Ki sem mondtam, de úgy néz ki magától tudja, mit is hibázott valójában. - Nem akarom, hogy mindenki utáljon...

     - Tessa, figyelj senki sem utál. Biztosan vannak aki így fogadnak el, és téged is lehet a magad módján szeretni... De egyvalamit még nem értek.

    - Micsodát?

    - Miért mondtad el ezeket nekem? - ráncoltam a homlokom. Tessa csak megvonta vállát, és kirúzsozott száját szólásra nyitotta.

    - Hosszú idő után kikívánkozott belőlem, és szerettem volna, ha valaki meghallgat - válaszolta egyszerűen, majd halvány mosolyra húzta száját, és megfordulva kitipegett a az istállóból.

    - Gyerünk, Jess! - hallottam, ahogy odaszól a lányának, mire az felkapta a fejét, és beszállt az autóba. Kiléptem az istálló kapujába, és nekitámaszkodtam az ajtófélfának. Mellettem Vihar feje tűnt fel, mire elmosolyodtam, és felborzoltam kicsit sörényét. Ekkor néztem végig az udvaron, és a felismerés hirtelen arcon csapott. Harryt sehol sem láttam, és még arról sem volt fogalmam, mikor hagyhatott itt kint. Vajon mi történt? Hova ment?  

      Bement volna, és...

    Tessa hirtelen egy pénzköteget nyomott a kezembe, és szorosan a markomba zárta, felpillantva rám mosolygott, majd hátat fordított, és elkocogott az autóhoz. A motor hangosan felmordult, majd porfelhőt hagyva maga után eltűnt a messzi távolban.

   A kezemben szorongattam azt a pénzköteget, amit Tessa a kezembe nyomott, és csak most pillantottam meg tartalmát. Sejtésem szerint több mint 100 dollár csücsült a kezemben.

    - Ez... ez nagyon sok... - motyogtam magamban, amit mostanában elég sokszor tettem meg. Sóhajtottam egyet gondterhelten, majd lassan Vihar felé fordultam, és megsimítottam gyengéden puha, aranyos orrát. Nevetnem kellett, mikor megrázta a fejét. Kezembe vettem a kantár szárat, és szokásos helyére vezettem, ahol levehetem róla a szerszámokat, és lecsutakolhatom a következő negyed órában.

     Az itatóból öntöttem ki a koszos vizet, és töltöttem újra frissel, mikor pár póni feltűnt a karám oldalánál. Először csak fejüket láttam, majd előmerészkedtek, és szinte egy kis ménesként 6-7 édes póniló tolakodott az itatóhoz. Mellettem felhorkant egy, mire jóízűen, őszintén felnevettem. A lovak jelenléte hihetetlen mennyire jó hatással van rám, és mikor mellettem vannak, belülről a lelkem kivirágzik, mi addig bimbókkal tarkított volt.

     - Látom szeretnek - hallottam egy hangot hátam mögül, mire megfordultam tengelyem körül, és szembe találhattam magam egy zöld, csillogó szempárral. Mosolyogva pillantott le rám, majd átmászott a karám rései között, és neki támaszkodva a másik oldalról figyelt.

    - Hol voltál? - kérdeztem, pár pillanat múlva.

    - Bent voltam - vontam meg a vállát, és a házra mutatott.

    - Nem maradtál a karámnál, mikor oktattam? - kérdeztem hunyorogva a napfénytől.

    - Egy ideig itt álltam, de láttam mennyire nem bírod azt a nőt, és már nem is tudtam kommunikálni veled, így úgy voltam vele, hogy akkor majd beszélünk. Segítettem volna, de ilyenkor mit tudok csinálni?

    - Átveszed az oktatást - kontráztam. - Egyébként a végére nem is volt olyan rossz - mosolyodtam el.

    - Valóban? - húzta fel szemöldökét.

    - Igen - bólintottam.

    - Szerinted mitől lehetett? - húzta össze szemöldökét, és úgy figyelt. - Mondott bármit?

    - Azt mondta, hogy nehéz kontrollálni önmagát, és nem akar elveszíteni embereket maga körül, ezért lett hirtelen kedves. Fél, hogy mindenkit eltaszít magától - rántottam meg a vállam. - Meg is kérdezte a nevem, és mesélt magáról dolgokat.

    - Neked nem furcsa ebben semmi? - kérdezte gyanakodva. - A nevedet kérdezi, hirtelen kedves, és egy idegennek számol be az életéről.

    - Először én is gondoltam erre, de mikor már mosolygott dolgokon, és sírt az elvesztett barátnője története miatt, a feltételezés is elhagyott, és...

    - Nehogy megbízz benne - vágott közbe. - Azok akik hirtelen kedvesek az emberrel, és mindenbe beavatnak egy idegent, visszajönnek, és általában mindig valami rosszra készülnek.

    - De jó, hogy ilyennel még nem találkoztam - sóhajtottam fel.

    - Ha ezentúl nem vigyázol jobban, lesz alkalmad - nézett rám nyomatékosan, és mintha szemeiben a féltés szikrája csillant volna meg. - Sosem lehet tudni kivel nézel szembe - hajtotta le fejét.

    - Te tudtad valaha? - kíváncsiskodtam, mire fejét rázta. - Csak gondoltam szoktál a megérzéseidre is hallgatni - vontam meg vállamat. - Azok általában nem csalnak.

    - Igen, általában - nézett fel.

    Csak pár póni maradt az itatónál, és jóízűen itták a még megmaradt vizet. Lehajoltam, hogy az egyik mellettem állót megsimogassam, aztán kiléptem közülük, és a karám felé indultam. Én is átmásztam két deszka között, majd Harry mellé álltam. Államat megtámasztottam a legmagasabb deszkán, és pár percig mindketten csak hallgattunk.

    - Mi lennél, ha nem a lovakkal foglalkoznál? - törtem meg a beállt csendet. Harry csak megvonta vállát.

    - Nem tudom... - révedt tekintete a távolba. - Talán tanárképzőbe járnék biológia szakon - felelte, mire kikerekedett szemekkel néztem rá. Megvonta vállát. - Szeretem a bioszt. Sőt, kitűnő tanuló voltam.

    - Kis stréber - oltottam be mosolyogva, és megböktem az oldalát, mire mosolyogva odakapta kezét, és játékos mosolyt csalt arcára. Szinte már tudtam mire készül, és mielőtt támadást tudott volna indítani, elmenekültem a karám másik felébe, de követett. Tovább menekültem előle, körbe-körbe rohangászva az elkerített részen, de kezdtem fáradni 2 perc után, így egyre lassuló tempóm miatt félő volt, hogy elkap, és nekem végem. Minden lépéssel egyre közelebb került hozzám, de nem adtam magam, és mikor már karnyújtásnyira voltam tőle, hirtelen egy éles kanyart vettem, mire Harry elvesztve egyensúlyát a homokban elterült. Őszinte, jókedvű nevetés tört fel belőlem, és lehuppantam a nem éppen oly puha homokba.

    - Igen, kinevetsz? - húzta fel kihívóan szemöldökét, és felpattanva a homokból egy ugrással mellettem termett, és letérdelt a homokba. - Na, most megvagy! - nevetett ő is. Csikizni kezdte az oldalamat, és nem tudtam nem figyelembe venni, hogy egyre közelebb kerül hozzám.

    Lábammal rugdalóztam, nevettem, próbáltam kezemmel az övéit lefogni, de nálam jóval erősebbnek bizonyult. Próbáltam hárítani, hogy én is csikizni kezdem, de mikor nyúltam volna, hogy ellentámadást indítsak, kezeit reflexszerűen hirtelen odakapta, gödröcskés mosolya nem tűnt el arcáról. Mindketten szaporán vettük a levegőt, de én még egy plusz okot is hozzásorolhattam a szapora légzésemhez: Harry zöld, lélekbe látó zöld szemei, melyek az én barnáimba vájták magukat, pillantásomat teljes egészében fogva tartotta, elvándorolni nem hagyta. Kezemet elengedte, mire bátortalanul arcára simítottam azt. A helyzetünk szokatlan volt, ráadásul az én pulzusomat az egekbe emelte, és mikor másik kezemet mellkasára simítottam, észre kellett vennem, hogy az ő vére is vadul buzog ereiben, és szíve őrülten dobog apró kezem alatt. Fogalmam sem volt, hogy vajon a helyzettől dobog-e ennyire a szíve, hogy talán ő is érez valamit, vagy csak szimplán még nem sikerült lenyugodnia.

     Eltűrt egy rakoncátlan tincset arcomból, melynek a másik irányba kellett volna lennie, de még mindig nem csinált semmit, csupán csak egyre közelebb hajolt, ezzel az őrületbe kergetve. Meleg leheletétől kirázott a hideg, ajkai csak egy centire voltak, és a végén szinte könyörögnöm kellett, hogy csókoljon meg végre.

    - Csókolj már meg! - motyogtam szinte már ajkaira. Száját mosolyra húzta, és végre nem tétovázott tovább, ajkait enyémekhez érintette, ezzel életem első csókjába sodorva. Fogalma sem volt róla mit művel velem. A hasamban megannyi pillangó életre kelt, és vadul csapkodtak a mámorító érzéstől. A lemenő nap aranyra festette párosunk gyönyörű egyvelegét, és úgy gondoltam, hogy talán van batároságom, talán még azt is bevallani magamnak, hogy mélységesen, és visszavonhatatlanul, örökre beleszerettem.

    Ui.: a versrészlethez annyit, hogy ezt alapjában véve egy későbbi részben terveztem meg, egy esős napon, hogy a tartalom passzoljon a részlethez. De, mivel a fejemben mindig változik a sorrend, előbbre hoztam. Nem néztem át, de igyekszem még a héten javítani, ha esetleg valahol kilóg a sorból, egy- két nem odaillő hiba.

   Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket! Remélem maradtatok még egy páran.

   Kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! xx (Kérlek!)

12. rész - "Sosem hagynám..."

  

    Hi Everyone!
Kicsit félve rakom ki ezt a részt, hiszen még mindig nem vagyok megelégedve vele, de már nem kéne halasztgatni. Sok mindent állandóan át akarok írni, és kicsit bizonytalan vagyok a történettel kapcsolatban. Sőt nagyon. 
   Furcsa érzés, hogy az egyik pillanatban mindent rendben találok, a másikban meg egy csomó kételyt ébresztek magamban. Szerintem csak paranoiás lettem, vagy nem tudom. Inkább döntsetek ti. Látni szeretném mit gondoltok. Kérlek írjatok gondolatokat, véleményeket bármit. Azt hiszem bevezetem, hogy csak akkor rakok ki részt, ha legalább 3-an írnak valamit. Soha nem akartam, hogy így kelljen részeket hoznom. De talán nem is fogom bevezetni, mert nem bírnám ki, ha nem tudnám felrakni a részeket amikor szeretném, vagy amikor készen várakoznak piszkozatba mentve.
   Mindezek ellenére, szinte már hozzám nőtt a történet, imádom, de van, hogy nem az én kezemben pihen a gyeplő, hanem a szereplőkében. 
    Remélem mindenkinek jól telt a szünete. Nekem sikerült összeszednem egy kis megfázást, de az Istennek sem akar elmúlni hétvége óta. Na majd egyszer. :)

FlowerGirl xx

  "Azok, akik megbántak dolgokat, mindig visszajönnek, hogy jóvá tegyék hibáikat. Mindig visszatalálnak hozzánk akár így, akár úgy, de visszajönnek."

    Szívem szerint sikítottam volna torkom szakadtából, de tekintettel Susan nénire, és az istállóban alvó Harryre, visszafogtam magam. Azonnal berobbantam az ajtón a lovak közé. Néhány még fel is ugrott kicsit, és horkantott egyet. Harry alvó alakjához érve letérdeltem a kemény padlóra, és szólongatni kezdtem.

    - Harry! Harry, a rohadt életbe! Kelj fel! - rázogattam a vállánál fogva álmodó barátomat. Hunyorogva pillantgatott fel rám. - Mi van? Baromfi felkelés van? Kiszabadultak a szomszédból? - dörzsölte meg szemeit, és komótosan felült. Mikor meglátta rémült arckifejezésem, azonnal kitágult szemekkel ragadta meg karjaimat, mire belehajolt az arcomba.

    - Basszus, komolyan mi történt? Mi a baj? - kezdte kérdésekkel, de hirtelen azonnal lefagytam, és egy hang sem jött ki a torkomon. Harry vállaimra tette két nagy mancsát, és gyengéden megrázogatott. - Ana mondj már valamit!

    Kétségbe esett tekintete láttán könnybe lábadtak szemeim és a nyakába borultam, zokogva. Egy mély sóhajt engedett fel ajkai közül, mikor magához szorított. Arcát nyakhajlatomba rejtette, és éreztem ahogy hosszú pillái csiklandozzák bőröm, amint behunyja szemeit. Görcsösen kapaszkodtam bele nyakába, gyűrtem rövid ujjú mocsárzöld pólóját. Halkan csitítgatott, a hátamat simogatta, miközben hüppögve szorítottam le szememet. Szinte végszóra gurult le egy kövér könnycsepp arcomon, ami lefojt a nyakamon, be a pólóm alá. Nem erőltette, és abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy tudnia kell, nem titkolhatom előle tovább. 2 nap éppen elég volt ahhoz, hogy teljesen be legyek tojva, és valamilyen szinten joga van ahhoz, hogy tudja, hiszen ő is itt él, és velem együtt veszélyben lehet.

     - Mi a fenének nem mondtad el eddig?! Miért nem? - kiabált, két méterrel előttem állva, legalább 5 perce folyamatosan jártatva a száját. - Mit gondoltál? Hogy majd egyedül meg tudod védeni magad?! Hogy majd...

    - Fogd már be végre! - szakítottam félbe magasabb hangerővel, és szikrákat szóró szememmel teljes csendre intettem. Remélhetőleg nem fog ő is félbe szakítani. - A rohadt életbe, hát még mindig nem érted?! Nem akartalak titeket is belekeverni, mert fontosak vagytok nekem! Egyedül akartam elintézni ezt, és még csak 2 napja történt meg! Mondjuk a nyílvesszős eset még csak az előbb volt, épp elég figyelmeztetés volt arra, hogy szóljak valakinek. De akkor sem akarom, hogy nektek bármi bajotok essen, és...

    - Ahhoz, hogy elmond, elég figyelmeztetés volt? - vágott közbe - Akkor kellett volna azonnal elmondanod, mikor megláttad az üzenetet! A francba, Ana! És mégis hogyan akarnád te ezt egyedül elintézni?! Azért vagyok, hogy segítsek, és melletted legyek! Susan is azért van, hogy ha bármi baj van, segíthessen! - fújta ki élesen a levegőt -  Nem tudom felfogni... - hallgatott el. Annyira vissza akartam szólni, megkérdezni, mégis hogyan merészeli félbe szakítani a mondandómat, de ügyesen visszafogtam magam, és lakatra zártam azt a máskor nagy számat. Így a továbbiakban nem tettem mást, csak hallgattam összegörnyedve a kanapén, és csak meredtem a szemébe. Sikerült elérnie, hogy befogjam, erre tényleg nem tudtam reagálni semmit. - Még egyszer megkérdezem, hogy mit gondoltál? - tért vissza haragos hangneméhez.

     Nem szóltam semmit. Nagyon úgy éreztem magam, mint mikor egy rossz dolgot elkövetett kisgyereket leszidnak a meggondolatlansága miatt. Hogy nem érezte a dolgok súlyát, és a következményeket sem volt képes felfogni.

       Úgy vettem észre, hogy kezdett kissé elfogyni Harry türelme, ahogy ezt egyre jobban ökölbe szorult kezeiről tisztán lehetett látni. Nyakán kidagadtak az erek, szeme egyre jobban csak lángolt a dühtől, míg végül fújtatva megfordult, és az ajtó felé indult. Csalódottságom egy szempillantás alatt úrrá lett rajtam, és a fejem erőtlenül lebicsaklott. A hajam előre hullott, függönyt képzett arcom elé, hogy megvédjen a külvilág sérelmeitől. Így is eleget kaptam, nem kérek én már többet. Ja igen, csak hogy az élet nem kívánságműsor.

      A léptek elhaltak. Visszafojtott lélegzettel kaptam fel fejemet, és remegő kezekkel vártam, mi lesz a következő lépése a zárt faajtó előtt álló fiúnak. De csak megrázta a fejét, göndör haja követte feje mozdulatait, és kirontott a végtelen sötétbe, kivágva maga előtt az ajtót. Azon  lepődtem meg, hogy egy ló sem ijedt meg, vagy nézett volna ki a boxából.

     Magamra maradtam, és miután Harry távozott, újból reményvesztetten hanyatlott vissza a fejem, de ezúttal visszaköszöntek régi barátaim is, a könnycseppek. Reménykedtem, hogy megérti. Reménykedtem, hogy Ő is azt mondja: te is fontos vagy nekem. De nem tette, és a maró, sós könnyek megállás nélkül folytak le arcomon, amit végül kezembe temettem, és csöndben zokogtam.

     Fogalmam sem volt mit tehetnék. Hogy abban a pillanatban mit lett volna helyes tennem, talán sosem tudom meg. De egy biztos: az, hogy elmondtam Harrynek ami eddig gyötört már 2 napja, egyáltalán nem volt nagy hiba. Tudom, hogy nem sokkal ezelőtt még nem teljesen így gondolkodtam, de nálam sok minden változik. Lehet, hogy később újból más lesz a véleményem, de most ezt tartom helyesnek. Azzal nem számoltam, hogy ennyire elborul az agya, és nem is gondoltam volna, hogy kiakad azon, hogy nem szólok neki. Mert, hogy tehetetlen vagyok. Na de basszus, önvédelmet tanultam, igaz ezt ő nem tudja, de ha fegyverről van szó, ő sem tud megvédeni, nem hogy én magamat.

    Efféle gondolatokkal süllyedtem olyan szintre, ahol az ember kezd magába fordulni. Nem akarom egy hülye vita miatt elveszíteni ezt a tökfejet.

Harry Styles

    Nem hiszem el. Ilyen nincs. Mit gondolt? Hogy majd mit sem sejtve arról, mi van vele, mi történik körülötte, valahol vígan eléldegélek míg ráront valaki, és az életét követeli? Hihetetlen mennyire fontos nekem ez a lány. Még a széltől is óvnám.

    Sokszor megleptem már magamat a heves érzelem hullámaimmal, és valahogy nem tudom hova rakni mi történik velem. Valamit érzek iránta, ez biztos, csak még fogalmam sincs mi az. Furcsa, különös, és ismeretlen. Mikor a közelemben van, kevés kell ahhoz, hogy ne veszítsem el az eszem. A pulzusom mindig megemelkedik, a szívem is valamivel hevesebben ver az átlagosnál. Annyi a szerencsém, hogy az érzelmeimet jól tudtam leplezni kiskoromtól fogva. A harag, és a düh egy külön kategória. Ezek mindig is külön voltak a többitől. De igazából a kettő ugyan az. Harag, düh, düh, harag, szinte rokonlelkek. 

    A kinti pagodában ülve, a hajnali hűvösben nem a legkellemesebb. Kiráz a hideg, mikor pár hűvösebb áramlat elér hozzám. Göndör, rövid hajamból pár tincset megmozgat, de semmi több. Ana haját gyönyörűen meglengetné, miközben becsukja szemét, és mosolyogva élvezné a szellőt. Volt alkalmam megcsodálni, mikor feltámadt kicsit a szél, és kint ültem vele párszor. Gyönyörű volt a naplementében, ahogy aranyra festette sima bőrét a nap fénye.

        - Rohadt életbe, nem kellett volna ott hagynom - gondoltam. De koránt sem volt vége gondolatomnak, mivel egy hang megszólalt a fejemben.

       - Te idióta, és még csak most jössz rá? - kérdezte hitetlenkedve. - Reménytelen eset vagy esküszöm. Meg akarod védeni, erre pont akkor hagyod ott, mikor szüksége lenne rád? Elmondta neked, pedig nem is akart belekeverni te seggfej! Nem láttad, hogy fél? 

    De sajnos láttam, és ez volt az amihez részben erőt kellett gyűjtenem. Hogy a szemébe tudjak nézni. Részben pedig ki kellet tisztítanom a fejem, mert ha nem megyek el onnan, biztosan robbanok. A dühömet nagyon nehéz kordában tartanom.

    Rá akartam nézni, tudni mi van vele, hogy vigyázhassak rá. Mellette akartam lenni. Így hát egyenesen az istálló felé vettem az irányt.

    - Harry? - hallottam meg egy halk, és rekedt hangot, mikor megpróbáltam óvatosan becsukni az ajtót. Lassan megfordultam, és ráemeltem tekintetem a, még mindig kanapén ülő lányra. Még akkora távolságból is lehetett látni vörös arcát, és szemeit, valamint meggyötört ábrázatát. Mikor közelebb lépkedtem hozzá, szemet szúrt lefelé görbülő ajka, és barna íriszeinek szomorú csillogása. Borzasztó belegondolni, hogy miattam sír. A könnyek még most is potyogtak szeméből, és mikor leguggoltam elé, vörös tekintetét lesütötte ölében pihenő kézfejére. Bántam, rohadtul bántam, hogy itt hagytam.

       - Végre van valami normális bánó gondolatod is - szólalt meg újra az az idegesítő hang a fejemben.

    Nem foglalkoztam az agyam abnormális kattogásával. Helyette levezettem tekintetem arcáról kezeire, majd nem foglalkozva az egyre jobban felgyorsuló szívverésemmel, a keze után nyúltam, majd gyengéden megfogva azt végigsimítottam puha bőrén. Láthatóan vett egy mély levegőt, szemeit szorosan behunyta, újabb könnycseppet útjára engedve. Annyira fájt így látnom Őt. Jobb kezemmel édesen megérintettem arcát, és letöröltem könnyáztatta arcáról megbántottságának másodpercről-másodpercre megjelenő újabb jelét.

    Még mindig nem nézett rám. Nem bírtam tovább. Ő újra megtörten zokogott fel, míg én óvatosan kis teste köré fontam karjaimat, és magamhoz húztam. Abban a pillanatban nyakam köré fonta karjait, és beletemette arcát nyakhajlatomba. Én is így tettem, és csak élveztem a pillanatot, hogy a karjaimban tarthatom.

    - Sajnálom - suttogtam a fülébe percek múlva. Válaszul csak még jobban hozzám bújt, amin muszáj volt elmosolyodnom, és még azt is éreztem, ahogy megborzong. Nem akartam elszakadni tőle, de ezt meg kellett beszélnünk normálisan is. Az üvöltözés, és veszekedés nem vezet sehova, tapasztalatból tudom.

    - Harry, nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem. Szólnom kellett volna - szólalt meg végre, de hangja rekedt volt, és megtört. Szorosan behunytam szemeimet, és szinte magamhoz préseltem.

    - Hagyd. Már megtörtént - beszéltem hozzá halkan. - Ne rágódj rajta. Itt leszek neked, ha bármi baj van. Mindig melletted leszek... - hagytam pár másodpercig lógni a mondatot, majd halkan kimondtam az utolsó szót. - Ígérem.

    Nagy szavak, de ez az amit biztosan meg tudok ígérni neki. Sosem hagynám, hogy bármi baja essen. Soha.

Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

11. rész - Túlságosan is közel

   "A legdurvább helyzetekben is mindig egymás mellett kell maradnunk, akármi történjék is. 
- Észre vetted, hogy Te eddig mindig itt voltál? - szólt halkan, és végig simított karomon..."

    A sivatagi földet felkavarta a feltámadó szél, porfelhőt képezve, amit aztán az arcunkba fújt.

 Az idő nekünk kedvezett, július közepe felé járva már javarészt lezajlott a fél nyár, de én még egyetlen egy suliba sem mentem el, hogy megkíséreljek egy felvételit. Így, hogy Miamiból eljöttem, és lezártam az ottani életem, ezzel együtt a tanulmányaimat is befejeztem egy életre abban a városban. Egy teljes éve még térden csúszva könyörögtem volna apámnak, hogy hadd járhassak a Stanfordra, de most már biztosan nem akarnék egy olyan helyre kerülni, ahol kitűnően kell teljesíteni, vagy elvárnak minden maximumot. Biztosan a puccos helyek egyike, ahova mindenféle kis kedvenc bejut, aki kitűnő átlaggal rendelkezett az évek alatt. Azt sem tudom egyáltalán a közeli kis városban van-e középiskola, vagy esetleg egyetem. Talán egyik nap  elráncigálom Harryt, hogy jöjjön velem.

    – Gondolkodtál már? - szólalt meg Harry megtörve a pillanatnyi csendet, és nyugalmat, amely a fejemben lakozott. Felé fordultam, majd értetlen tekintetem találkozott az ő kíváncsian csillogó smaragdjával.

    – Miről? – kérdeztem vissza. Tényleg nem értettem.

    – Ana, a medál – nézett komolyan a szemembe. – Megvan még, ugye?

   Mintha kételkedne bennem, hogy elvesztem valahol. Szem forgatva vettem egyik kezembe mind a két kantárszíjat, és bal farmerzsebemben keresgéltem a medál után. Összeráncolt szemöldökkel vettem másik kezembe a szíjakat, majd kutattam át a jobb zsebem is. De a zsebek üresek voltak, és az ezüst medálnak nyoma sem volt.

  Rémült tekintettel kaptam fel a fejemet, és Harry is ugyanolyan tekintettel meredt vissza rám. Talán jól is teszi, hogy kételkedik...

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy... – kezdte, de félbeszakítottam.

   – Nem! Nem vesztettem el! – szólaltam fel – Csak egy másik nadrágomban maradhatott – halkult kicsit el a hangom, és motyogva hozzátettem – gondolom.

   – Mit mondtál?

   – He? – rökönyödtem meg.

   – Mintha nem lennél biztos abban, amit mondtál.

   – Ki? Én?

   – Van itt rajtunk kívül más is? – tárta szét a karját.

   – Nincs... Semmit – dadogtam idegesen, majd a szárakat újra két kezembe véve ügetni kezdtem.

   – Na mi az, nem jössz? Egy kis vágta csak nem árt - kiáltottam az egyre messzebb kerülő fiúnak, aki erre a felszólalásomra szélesen vigyorogva vágtába ugratta sárgás lovát, mire én is vágtára váltottam.

   Együtt hasítottuk a levegőt Nevada sivatagában, patkónyomokat hagyva magunk után, és a port felkavarva.Rengeteget mosolyogtam, de egyik mosolyom sem volt őszinte. Szinte állandóan szorongtam, és csak egy mondat játszódott le újra és újra a fejemben, mint egy megakadt lemezlejátszón: ha valóban elvesztettem a medált, hatalmas bajban vagyok, és talán Harryék is.

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy félsz? – küldött felém egy szórakozott félmosolyt Harry, mikor alkonyathoz közel a félhomályt uraló istálló felé lépkedtünk. Fejemmel nemet intettem, miközben hallottam, ahogy egy-egy ló felmordul, fújtat egyet, vagy csak nyerít egy rövidet. Most először mondtam azt hosszú idő óta, hogy félek alkonyatkor az istállóban. Meg is volt ennek a félelemnek az oka: az üzenet. Csak 1 napja történt, de én inkább maradnék a szobámban, kulcsra zárva az ajtót, mindenkit távol tartva magamtól. Ki sem akarom rakni a lábam a házból, ki tudja mi ez az egész, és miért akarnak megölni. Jobb, ha egyenlőre csak én tudok róla, mielőtt Harry idő előtt gondolkodás nélkül cselekedne, hiszen az ő védelmező ösztöne iszonyat erős, már tapasztaltam még akkor, amikor én távolságtartó voltam.

    – Viszont, ha Harry is tudna róla, biztosan segítene... – szólalt meg egy hang a fejemben.

    – Nem! Még csak ne is tetézd! Nem fogom Harryt is belekeverni! Sem Susan nénit! – rivallt rá egy másik.

    – Ne legyél már ilyen. Úristen, olyan unalmas vagy! Semmi izgalmas nem történik körülötted – oltotta be a harmadik – Inkább vennéd be őket is. Együtt többre mentek, mint egy magad te szerencsétlen!

   – Hm van benne valami, de akkor sem! És nem vagyok szerencsétlen!

   – Mi akkor sem? – fordult felém Harry – Ki mondta, hogy az vagy?  

    Pity-Pang zavartalanul csámcsogott tovább a répáján amit az imént kaphatott zöld szemű barátomtól. Értetlen arckifejezése elárulta a választ. Kínosan félrenézve és nevetgélve tarkómat vakargattam, és reagálni próbáltam.

   – Öhm, hangosan gondolkodtam? – néztem rá.

   – Azt hiszem igen - nevette el magát – De nem gond. Van ilyen - mosolygott, és megvonva a vállát visszafordult Pity-Panghoz. Nem kérdezett többet.

   Leeresztetem kezemet, majd végül vonakodva beléptem az istálló dohos falai közé, melyet a lovak jellegzetes szaga uralt. Szerettem ezt a szagot, hiszen hozzá is szoktam az évek alatt, és mert egy árnyalattal nyugtatóbb hatású most, mint a kinti levegő, mely szinte fojtogatott. Stars ajtajához léptem, majd magamhoz hívtam. Nagy fejét kidugta boxából, és fekete gombszemeivel engem nézett. Mosolyogva simítottam meg puha orrát, mire félig lehunyta szemét. Olyan csodálatos állatok a lovak.

    – Kedvel téged – jelenti ki Harry, ahogy mellettem állva a szürke lovat figyeli, majd rám tekint. Arcát megvilágította az alkony sárgás árnyalata, szemében vidám csillogást véltem felfedezni.

   – Lehetséges – felelem halkan, szinte már suttogva.

   – Hé, nem nézzük meg a többit is? – kérdezi – Hozhatnánk nekik egy kis szalmát – veti fel az ötletet, mire rábólintok. Még utoljára végigsimítok a ló orrhátán,  puha orrát gyengéden megcirógatom, végül ellépek tőle kikerülve Harryt, és a rozsdás talicska után csoszogok, mely az istálló jobb hátsó sarkában kapott helyet, a többi szerszám mellett. Ügyetlenkedve próbáltam elhúzni a helyéről, hogy kitudjam tolni az ajtón túlra, végül mikor megindultam vele annyit billegettem, hogy Harry lába előtt ért földet. Először a talicskára nézett, aztán rám, majd vissza a talicskára és újra rám. Végül kitört belőle a nevetés, dallamos hangja kitöltötte az amúgy is lovaktól nyüzsgő faállományt. Haragosan pillantottam fel rá, és most először vettem észre a szeme sarkában összefutó nevetőráncokat, melyek nagyon aranyos hatást keltettek.

    – Mit nevetsz? – rivalltam rá. – Inkább segítenél – sziszegtem, mire kicsit elhalkult.

    – Mi olyan nehéz egy talicskában? - röhögött fel újra hitetlenkedve, majd a talicska két fogantyúját megmarkolta, és lazán, erőlködés nélkül felállította. Nagyra nyílt szemekkel figyeltem a laza mozdulatokat, mire Harry csak egy vállrándítással lerendezte, és kitolta a szalmakupacok felé. Nem lehet igaz, hogy ilyen béna lennék. Egyáltalán az nem igaz, hogy ennyire gyenge legyek. Igaz, tény és való, hogy vékony testalkattal rendelkezek, de nem vagyok csontkollekció, és úgy érzem azért egy 3 kilós súlygolyót elbírnék fél kézzel. De akkor most miért nem ment ennek az eltolása? Bezzeg Harry kisujjból kirázza, neki megy.

        - Persze, hiszen fiú. A fiúk erősebbek - gondoltam, és szemeimet forgattam.

    – Kész – jelentettem ki magamnak, bár nem tudom, hogy Harry hallotta-e, mert ez valahol neki is szólt. A nap már réges régen nyugovóra tért, és az istállót is csak a mennyezetről lógó villanykörte világította be.

    Hátrapillantottam, hogy megnézzem, mit csinál. Pillanatnyi harag gyúlt bennem, szemeim szikrákat szórtak, mikor közelebb mentem a kanapén fekvő fiúhoz, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy nem csinálta a dolgát és csak itt heverészett egész végig. De az meg nem lehet, mert együtt kezdtünk neki, és még volt amikor egymásba is ütköztünk.

    Ám, amikor körbe néztem a boxokban, a haragom elszállt, és megenyhülve nyugtáztam, megcsinálta amit kellett.

    A talicskát a helyére akartam tolni, de útközben a jobb hátsó sarok fele, bénaságomból adódóan, az egyensúlya felborult, és mikor utána kaptam az magával rántott.

    – Ha Harry erre nem kelt fel, akkor semmire sem fog - gondoltam, miután a talicska hatalmas csattanással a földre rántott.

    Harry nem mozdult, én viszont a következő pillanatban eszeveszetten felkiáltottam fájdalmamban.

   – Ááááuuu! – sikítottam.

Ennyi kellett, és Harry kipattant szemekkel sietett felém, kómás tekintettel.

   – Ana, már megint béna voltál? – nézett rám elhúzott szájjal, és morcos tekintetéből azt vettem le, hogy unja az állandó bénázásom. Mondjuk most az alvásból ugrasztottam ki, tehát megtudom érteni valamilyen szinten.

   Nem szóltam semmit, pedig normális esetben visszaszólnék valami csípőset, most mégsem tettem. Némán végignéztem, ahogy Harry felemeli a talicskát, melynek fogantyúja a kezemre szorult még pár pillanattal ezelőtt, és a helyére tolta. Én közben feltápászkodtam a földről, és fájó ujjaimat szorongattam. Felszisszentem, mikor Harry elém lépett, és gyengéden kezébe vette enyémet, mire felnéztem rá. Az ő smaragd tekintete arcomat figyelte álmos tekintettel. Arcom vörösleni kezdett, és muszáj voltam visszahajtani fejemet, miközben hallottam ahogy kuncog egyet. Azzal a kezemmel, amelyik nem fáj, játékosan beleböktem a hasába, és sikerült kicsalnom belőle egy halk nevetést. Újra felnézem arcára, de szemei ekkor már a kezemet figyelték, és gyengéden mozgatni kezdte őket, mire halkan felszisszentem. Mosolya elhalványult, és gondterheltté vált arcát megmutatta, mikor fejét újra felemelte.

    – Ennyire fáj? – kérdezte halkan.

    – Nem olyan rossz a helyzet, de nem is a legkellemesebb – feleltem, miközben bólintottam egy aprót.

    – Próbáld meg mozgatni. Hitesd el magaddal, hogy menni fog, hogy képes vagy rá. Minden fejben dől el – biztatott.

   Bólintottam, és megpróbáltam eleget tenni javaslatának. Ujjaimat lassanként, kisebb szisszenésekkel kinyújtogattam, és megmozgattam.

    – Hála égnek semmi baja nincs – gondoltam.

   Előttem, Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel, és egy óvó ölelésbe vont, melyet előszeretettel viszonoztam. Arcomat mellkasába fúrtam, miközben lassan simogatni kezdte a hátamat, és egy puszit nyomott a fejem tetejére. Elengedett, és rám mosolygott. Ekkor bevillant valami az agyamba.

    – Hé, Harry! – csillantak fel a szemeim, mire válaszul hümmögött egyet. – Nem maradunk itt? Én már fáradt vagyok felcsoszogni a házba, és te amúgy is aludtál már, mielőtt felkeltettelek a bénázásommal – érveltem, szerintem teljesen logikusan, mire Harry elmosolyodott, imádott gödröcskéit megvillantotta, és rábólintott. Elég hamar belement, és még kifogásokat sem keresett.

    Valamikor hajnalban kelhettem fel újból, de arról nincs tudomásom, hogy miért. Szemeim álmosan meredtek előre, és fáradtan ültem fel. Az ablakon a hold fehér fénye hatolt be, és megtörte a teljes sötétséget. Harry mellettem szuszogott, háttal nekem, és az igazak álmát aludta. Úgy döntöttem, hogy nem alszok vissza, inkább fent maradok egy kicsit. Felhúzott lábaim köré fűztem karjaimat, és államat térdemre támasztottam, úgy néztem fel a sötétkék égre, és a csillagok tüzébe, mint egy ábrándozó, örökké álmait követő szabad ember. Mert ezen a helyen szabad voltam. Szabadabb mint valaha. 

    Az istálló kinti gerendáinak támaszkodva figyeltem az égen elhaladó hullócsillagokat. Fejemet hátravetettem, a fának támasztottam, és behunytam egy pillanatra a szemem. Ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy egy nyílvessző célt érjen, a fejem mellett centikkel. Kipattantak szemeim, és még épp láttam, ahogy a meglőtt fa szerteporlik, ahogy belelőtték a nyílvesszőt. Elemeltem fejemet támasztásából, majd nagyra tágult szemekkel, őrülten dobogó szívvel kaptam a fejem a fába szúródott ölőfegyver felé, majd egy futó, sötét alakra, aki átugrik a karám fagerendáin, és elillan a sötétségben.

   Hi Everyone!

   Végre sikerült megírnom a 11. részt is, újabb késéssel. Gratulálok magamnak - remélem érezhető volt a cinizmus. 

    Ez most ilyen lapos rész lett szerintem, nem valami izgalmas. Nem tudtam átnézni, de majd hétvégén valamikor átfutom, és valószínűleg átírok valamit, vagy javítok. Azért fejeztem be ma a részt, mert egy kedves barátomat szerettem volna ezzel felköszönteni. 

Köszönöm, hogy elolvastad! 

   Ui.: kérlek ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

Ui.2: A rész elején a szokásos idézethez hozzáadtam még egy jövőbeli részben megtörténő párbeszéd egyik mondatát. Remélem tetszik. :)

  FlowerGirl xx

Második díjam

Hi Everyone!

Mint látjátok ez nem a 11. rész, és nem is késési bejelentés. Ahogy a cím is árulkodik, megkaptam második díjamat, aminek hihetetlenül örülök. A rész készülőben van, de nem tudom meghatározni a felkerülési idejét. 

Szabályok: 

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki kitől van!

2. Olvasd el annak a blogját akitől kaptad! (Kész)

3. Írj 12 dolgot annak a blogjáról akitől kaptad! 

4. Írj 12 dolgot a saját blogodról! 

5. Válaszolj 12 kérdésre! 

6. Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatosan!

7. Kommentelj annak a blogján egy fejezethez, akitől kaptad! 

8. Cserélj linket!

9. Küldd tovább 12 embernek a díjat!

10. Tedd ki a "plecsnit", egy jól látható helyre, hogy az én blogomra vezessen!

Köszönöm a díjat MóniOfficialnak, a Ready To Run írójának. Hihetetlenül örülök neki!

12 dolog Móni blogjáról:

1. Egyre jobban tetszik ahogyan írsz.
2. Tetszik maga az alap történet, és ahogy tovább alakítod.
3. A főszereplő, Katy karakterével jól lehet azonosulni.
4. Kicsit idegtépő, mikor az izgalmas jelenetnél félbeszakítod az eseményeket. 
5. Néha elfelejtek megjegyzést írni a felkerült részhez. (De végül mindig írok.)
6. A One Direction, a történetben csak egy átlagos zenekar, akik sikerre vágynak. 
7. Felkelti a kíváncsiságom.
8. Izgalmas.
9. A részeket 2 hetente hozod.
10. Kevés kommentet kapsz, de remélem ez változik.
11. A design nagyon tetszik.
12. Nagyon várom a következő részt.

 12 dolog a saját blogomról:

  

1. Egy kicsit zavaros az első pár rész után, és közben is.
2. Az első fejlécet Mónitól kaptam. (Köszönöm :))
3. Amikor elkezdtem írni a történetet, nem akartam, hogy benne legyen egy One Direction tag is.
4. Az írás alatt változott meg a véleményem, és muszáj voltam belerakni Harryt, bár így kicsit zavaros lehet a történet.
5. 2 követője van a blognak. 
6. Nincs olyan rész, amit ne úgy írnék, hogy dübörög a zene a fülembe. 
7. Nem mindig vagyok megelégedve azzal amit írok. Szerintem van hova fejlődnöm, és amilyen szinten most vagyok, ez nem az amivel majd könyvet szeretnék kiadni a kezeimből. 
8. Szeretném, ha sikeres lenne a blog, de ez most még nem valósulhat meg. Talán majd meg fog, talán nem.
9. Rengeteget csúsztam már részekkel. 
10. A részek megírásánál sokszor megakadok, és egy ideig fogalmam sincs mit írhatnék.
11. Sokszor zavarosan írok, és ezt nem mindig veszem észre...
12. Fogalmam sincs hány rész lesz még, de a fejemben a történet jó messzire nyúlik el.

12 kérdés, válasz:

1. Mi a véleményed az írásomról?

Szerintem egyre jobb ahogy írsz, tetszik.

2. Min kellene változtatnom?

Nem tudom. Szerintem semmin. 

3. Mi fogott meg a történetben?

Az, hogy van benne izgalom, és ez volt az első olyan blog, amit úgy olvasok, hogy Niall a főszereplő, és kíváncsi voltam hogyan alakítod.

4. Ki az eddigi kedvenc szereplőd?

Ha így jobban belegondolok, akkor Louis és Niall között kell vívódnom. 

Mert, hát Louis imádnivaló a hülyeségeivel, de Niall is ott van, aki olyan aranyos tud lenni. Szóval azt hiszem így ők ketten. 

5. Szerinted mi lesz a történet vége?

Hú... hát nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Az tuti, hogy Niallel összejönnek. Az biztos. A banda az befut, és Katyék Amber nélkül boldogulnak az életben. Valami ilyesmit tudok elképzelni. Hogy a múltat maguk mögött hagyva boldogan végződnek a dolgok.

6. Kedveled az írásom?

Igen, tetszik.

7. Mit vársz a következő részektől?

Fordulatot, izgalmat. Azt hiszem ennyi. 

(Több kérdést nem kaptam.)

12 kérdés:

1. Szerinted milyen a blog kinézete?

2. Látsz tartalmas jövőt a blogban?

3. Mi tetszik/ avagy nem tetszik a történetben?

4. Mi a véleményed az írásomról?

5. Mi a véleményed Harry és Anabell párosáról? Mit gondolsz, mi történik velük?

6. Neked mennyire fekszik ez a lovas, rejtélyes történet?

7. Ha a jövőbe látnál, mit mondanál? Milyen befejezése lenne ennek az egész történetnek? Egyszer csak félbeszakad minden, és a remény megsemmisül mindenki számára? Mondd el Te mit gondolsz!

8. Ha összehasonlítanád az írási stílusom más írók írásaival, akik az egész blogger világban a legismertebbek, és tényleg baromi jól írnak, mennyire érek fel hozzájuk?

9. Ki a kedvenc karaktered?
10. Kinek lennél a helyében, és miért?
11. Szerinted milyen változtatásokat kellene véghez vinnem?
12. Úgy alapjában véve megtudod fogalmazni az összegző véleményed a blogról?


Akiknek tova száll ez a díj:
- Chiyako Kuro: Angyali Démon
- Effy: Beautiful War [Harry Styles AU], HOME [Harry Styles AU]

- Noella Young: Angyali Démon
- Nessa: Everything I wanted but nothing I'll ever need

10. rész - "Megtalállak, és megöllek!"

  "Néha van, hogy összezavarodunk, és nem találjuk a helyünket a világban. Olyankor kirekesztettnek érezzük magunkat. Senki sem áll velünk szóba, és nem is látnak szívesen. De a helyzet sokszor változik, ahogyan az emberek is..."

    Az élet, egy körforgás. Ördögi körnek is nevezik néhányan, és akiknek a szájából ezt hallottam, bizton állíthatom, hogy ők már megtapasztalhatták az élet lépcsőfokait, fellépkedtek rajtuk, és beleélték magukat a pillanatokba. Voltak boldogok, szomorúak, gazdagok, szegények, de egy valami mindig megmaradt bennük, ami soha sem alszik ki. Egy láng. A remény lángja. Ki tudja miért reménykednek? Hiszen mindenkiben mindig ott van. Valaki a szerelemben reménykedik, valaki abban, hogy felvegyék továbbtanulni, és van aki azért, hogy ne maradjon társ nélkül élete végéig. Van aki reménykedik abban, hogy elnyerheti a lottó sorsoláson azt a sok pénzt amire szüksége lenne, és van aki csak abban reménykedik, hogy megkapja az állást, ahol szeretne kedvenc időtöltésével foglalatoskodni. 

    Én nem ismertem őket, az idős bácsikat, de mikor elhaladtam mellettük, rájöttem valamire: az életet meg kell tapasztalni, át kell élni, mert csak úgy tudod végig játszani, ha küzdesz. Mindig bedob egy-egy rossz kártyát, de ha jó játékos vagy, hamar kikerülhetsz a vesztesek gyűrűjéből, és felléphetsz egy lépcsőfokot a győzelem felé. Az idő múlásával egyre biztosabb lehetsz benne: Győztes vagy, hiszen a többieket messze magad mögött hagyod.

   Úgy éreztem felléptem az első lépcsőfokra. Ott voltam. Azon a napon, mikor anyával utolsó utunkat tettük meg együtt az életben. Még most is hallom, ahogy halk hangon szólít nevemen, mintha lágy szellő, melyet úgy szeretek, fújdogálná arcom. 

    – Annabell, én kicsi Annabellem. Gyere menjünk haza. Biztos már nagyon fáradt lehetsz – mosolygott le rám anya szívmelengető gödröcskés mosolyával, melyet annyira szerettem. Barna, kiengedett haja göndören omlott vállára, jobb oldalt egy hullámcsattal kissé elcsatolta, hogy ne lógjon a szemébe néhány rakoncátlan rövidebb tincse. Így is eléggé romlik a szeme, ha még a hajától sem lát, még rosszabb lesz a helyzet. Szemüvege ugyan van, de azt mondja, nem hajlandó hordani, már nem tetszik neki, állítása szerint nem áll jól. Szerintem, és apa szerint is nincs igaza. Ki tudja mi változhatott meg benne, hogy így gondolkodik...

    – Rendben menjünk. Hány óra van anya? – ásítottam nagyot, miközben álmosságtól mérgezett szemeimet dörzsöltem. Azt hittem, hogyha egy kis ideig még folytatom szemem ostromlását, egy idő után kidörzsölöm belőle az álmosságot, de ehelyett majdnem kinyomtam a szemem. 

     Az utcán hűvös szél fújt, a lehullott leveleket a szellő táncra hívta, és elvezette messzi tájakra. Az emberek jöttek-mentek  Los Angeles forgalmas utcáin. Minden második ember kezében újság, vagy könyv volt, és még csak fel sem néztek a sorok olvasásából. 2004-et írtunk, a telefonok ilyenkor még csak gombos formában voltak kaphatók, Steve Jobs még nem találta fel az okos változatot, még szép, hogy ilyenkor az emberek a könyvekre és újságokra költöttek inkább. Volt aki a gombos telefonjának beszélt, ügyeket intézett, de én ezzel nem nagyon foglalkoztam. Kicsi voltam még ahhoz, hogy a felnőttek dolgait meg tudjam érteni. Így az egész nem nagyon érdekelt. 

    Kómás tekintettel pillantottam körbe. Az előbb még Los Angeles belvárosában voltunk, hogy kerültünk arra a helyszínre ahol... anya meghalt? Istenem, de nem szeretek erre visszagondolni, vagy egyáltalán emlékezni is gyűlölök a pillanatra. 

    A nézőpontom megváltozott, kívülállóként szemléltem az eseményeket, és egy helyben állva, mintha a lábamat egy cövekkel rögzítették volna megjelölt pontjához, nem mozdultam semerre. A kíváncsiságom a tetőfokára hágott, a pulzusom az egekben volt, és heves szívveréssel vártam, mi fog történni ezután, és a kívülálló szemével láthatok mindent, nem pedig egy kétségbeesett kislányéval, aki csak a félelmet látja maga előtt, és a férfit, aki pisztolyt fog az édesanyjára. A pisztoly eldördült, az események viszont olyan gyorsak voltak, hogy a következő pillanatban anya már haldokolt. 

    Nem akartam látni, képtelen voltam újraélni a fájdalmakat, hisz az előbb még kíváncsian vártam mi lesz. De nem bírtam. Kezembe temettem arcomat, és útjára engedtem könnyeimet. 

   – Még látni fogsz, ígérem... – suttogta a feltámadó szél.

    Izzadtan, verejtékező homlokkal riadtam fel. Már megint anyával álmodtam. Egy ideje nem gyötörtek az effajta álmok, aminek nagyon örültem, de ebben volt valami szokatlan.Valami olyan, mint a fekete rózsa egy szép színes mezőn... Úgy volt ez is más. Olyan érzésem volt, mintha az álomban valamit észre kellett volna vennem. Mintha egy jelző fény lett volna, hogy figyelmeztessen valamire.

    Efféle gondolatokkal ültem fel, és csak most néztem körül, hol is vagyok. A szobámban voltam, az ágyamban feküdtem, és Harry a végében ült hátát a falnak támasztva, lábait törökülésben felhúzva, aranyosan szuszogott. Szempillái néha meg-megremegtek, mikor közelebb húzódtam hozzá. Aztán elmosolyodott, mikor megsimítottam arcát. – Mégsem aludt, csak pihent – gondoltam.

    – Köszönöm – szólaltam meg halkan.

Harry kinyitotta szemét, és halványan mosolyogva felém fordította fejét.

    – Ugyan mit köszönsz? – kérdezte kedvesen.

    – Hát azt, hogy... itt... maradtál velem – válaszoltam kicsit félénken.

    – Csak vigyáztam az álmaidra.

   Ha tudná, mennyire hálás vagyok neki. De az álmaimra sajnos nem tudott vigyázni. A lidérces álmok megtámadtak, és egy ideig biztos nem tudok szabadulni tőlük. Beférkőztek az agyamba.

    – Öhm... lemegyünk? – kérdésével félbeszakította gondolataim áradatát, és visszarepített a valóságba. Zavarodottan lehajtottam a fejem, és az arcom halvány pírba szökött, mikor észrevettem, hogy Harry tarkóját vakargatja, és kínosan mosolyog. A kínos szituk közé tartozik, mikor két ember között a beszélgetés egy időre elhal, mert az egyik „nincs ott”, a másik meg nem tudja, hogy mit mondjon. Ebben a pillanatban pont ezt éltük meg. Tényleg kínos volt.

    – Öhm, persze, menjünk - és csak ekkor néztem ki az ablakon. A nap már lemenőben volt, az arany, a piros és a narancssárga árnyalataival színezte az eget. A távolban egy ménes a dombok legmagasabbikára ügetett fel, elől a vezér, hátán a nővel, aki még mindig ismeretlen volt a számomra. A női alakon ezúttal egy indiánok által viselt tollas fejdísz is virított.

    Hirtelen egy erős érzés mellkason csapott, egy gondolat beférkőzött az agyamba: muszáj megtudnom, ki ez, és mit akarhat. Ha eddig nem láttam, és Harryék sem látták, a napokban miért csak most tűnt fel először? Mit akarhat?

    Nem filóztam tovább, a gondolatokat inkább kiűztem a fejemből: fejfájást okoznak.

    Megráztam a fejem, mintha így ki tudnám üríteni a fejemet a gondolatoktól, és elfordultam az ablaktól, vissza Harry felé. Várakozón pillantott felém, válla felett visszanézve állt az ajtófélfát fogva. Halványan mosolyogva gyorsan lemásztam az ágyról, és utána indultam. Mikor már a lépcsőn trappolt lefele, még egy pillantást megengedtem magamnak a szobámra. Végig néztem rajta, és néhány tárgyon elidőzött egy kicsit a tekintetem. Számomra ismeretlen érzések kavarogtak bennem, és szégyenlősen elmosolyodva lepillantottam a küszöbre, pedig senki sem volt a szobában, Harry is már lent csörömpölt a konyhában.

    Azonban az ajtó küszöbére írt üzenet lehervasztotta a mosolyt az arcomról, és rémülettel meredtem a nyomtatott betűs írásra, ami vérrel volt felfestve a lelakozott fára.

    – Megtalállak, és megöllek! - fenyegetett az üzenet.

    Két kezemet fülemre tapasztottam, és teli torokból sikítottam, ahogy tudtam, mint A sikoly c. festményen az a kopasz alak. Valaki meg akar ölni? De miért? 

    Harry a következő pillanatban már mellettem is termett, és az arca a rémület és teljes kétségbeesés maszkját vette fel. Próbált hozzám beszélni, de én csak a szája mozgását láttam. Lassacskán már azt sem, mert kezdett elhomályosodni a látásom, és szememből megindultak, arcomat áztatva, a sós könnyek. Harry arca a sajnálatot tükrözte, és szomorú arccal  magához rántva csitítgatott. Karjaimat görcsösen fontam felsőteste köré, és könnytől bemocskolt arcomat mellkasába rejtettem. Soha nem akartam elengedni. Mellette biztonságban éreztem magam, és ha valaki tényleg meg akar ölni, Ő az, akiről biztosan tudom, hogy mindenáron megvédene, ahogy én is Őt.

    Már nem sikítottam, csak csöndben hüppögtem Harry védelmet nyújtó karjaiban, és a gondolat állandóan ott lebegett az elmém legelrejtettebb zugában: valaki meg akar ölni. 

     Hi Everyone!

    Hát, itt volnék a 10. résszel. Tisztában vagyok vele, hogy késtem a résszel, de valószínűleg, sőt biztos, hogy én is arra a sorsra jutok, mint néhány író, akik ugyanúgy tanuló életüket élik, hogy 2 hetente hozzák a részt. Nehéz most ez az időszak, úgy hogy nézzétek el ezt nekem, és akkor mostantól a részek lecsökkentve csak 2 hetente fognak felkerülni, de kárpótlásul megpróbálok nagy terjedelmű írásokat produkálni. (Ami ennél nem sikerült nagyon)

   A részről csak annyit, hogy nem érzem a legjobbnak. Egy ideig ötletem sem volt, hogyan írhatnám tovább, de végül egy normális befejezést megpróbáltam összehozni.  És végül a tudtomon kívül írtam egy múltba visszatekintős részt. Hurrá! :)

    Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

Ui.2: a Mistery-vel kapcsolatban annyit, hogy (átkozom magam amiért nem tudtam megírni), hogy meghatározhatatlan az első fejezet felkerülési időpontja.