9. rész - Intermezzo

Paranormális eset

"Ne gondold, hogy több veszteni valód már nincs. Ne gondold, hogy már minden elveszett, és nincs kiút; hisz ez koránt sincs így. Mindig van kiút!"

    A kanapén ülve egy horror könyv hever az ölemben. Mindig is szerettem a horrort, és most úgy döntöttem, nekikezdek egy e féle témájú regénynek. Stephen King zseniális író, könyvének minden egyes pillanatába bele tudja élni magát az ember; ha egyszer elkezded, soha az életben nem hagyod abba.

    Így voltam ezzel én is, mikor levettem Susan néni könyvespolcáról, és fellapoztam, majd az első oldalon olvasásba kezdtem, ami tartott... fél percig. Egyszerűen nem tudtam lekötni magam. Általában mindig elmerülök a könyvekben, imádok olvasni, de sok dolog nyugtalanított, kavargott a fejemben. Lepillantottam az ölemben heverő becsukott könyvre, majd idegesen ledobtam magam mellé, és felpattantam. Fel-le járkáltam a ház nappalijában. Egyik sarkából a másikba, egyik falától a másikig, át a konyhába, a konyhából ki, fel az emeletre, és ezt vagy 10-szer eljátszottam. Nincs mese: megőrültem.

    Ott motoszkált az agyamban az ismeretlen női alak, a betörés esete, a tegnapi medálos dolog, a lovak... szinte mindenen agyaltam. Minden történésnek oka van, így ezen dolgok okaira is rá akartam jönni, de mielőbb. Logikát kerestem az egyikben és másikban, megpróbáltam valahogy összekapcsolni egyik esetet a másikkal, közös szálakat kerestem, amik közelebb vihetnek a megoldáshoz.

    Egy nyomozó, vagy egy helyszínelő általában ezt csinálja, nem?

    – Hát te? – hallottam meg hátam mögül egy mély, rekedtes reggeli hangot. Kétségkívül Harry látogatott le az alsó szintre. Halvány mosollyal az arcomon fordultam meg. – Korán van még. Mennyi az idő? – dörzsölte meg álmos szemeit.

    A digitális órára pillantottam, ami a szemközti fal egyik polcán kapott helyet, és ami 6:36-ot mutatott. Valóban korán volt. Lehajtottam fejemet, majd két kezemet kék farmernadrágom zsebeibe süllyesztettem. Meg sem szólaltam. A válasz már ott villogott a fejemben, üvöltött, de én nyelvembe harapva makacs módon ki nem ejtettem a szavakat a számon, csak hallgattam.

    Lépteket hallottam meg, melyek felém közeledtek. Felpillantottam Harry-re, aki ekkor már csak 2-3 lépésre állt meg előttem, és engem vizslatott álmos, kicsinyke szemeivel. Olyan aranyos hatást keltett, hogy kedvem lett volna még jobban összeborzolni a már amúgy is borzos, göndör haját.

    – Hm? Baj van Ana?

Még most sem nyitottam ki a szám. Makacs voltam, iszonyú makacs, és ellent álltam saját akaratomnak. Pedig a szavak ott voltak bent a fejemben, ki akartak törni kétségbeesetten, mint megannyi kis helyre bezárt ember; de én még mindig nem szóltam semmit.

    Harry újra megkísérelte, hogy szóra bírjon:

    – Ana, elmondod mennyi az idő? Történt valami, hogy meg sem szólalsz?

    Fogalmam sincs mi ütött belém. Harry gyengéden megrázogatott vállaimnál fogva, és mint egy varázsütésre visszatértem a valóságba, miközben nevemen szólított.

    – Ana! Térj magadhoz! – szólongatott a távolból Harry hangja, mely kicsit eltorzultnak hatott kábultságom miatt. Percek múlva a körülöttem lévő dolgok kitisztultak, mindent tisztán halottam, és láttam, mikor magamhoz tértem. Nem értettem semmit. Mi történt? A tudatlanság mellbe csapott, és beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem hol is vagyok valójában.

    Még mindig a kanapén ültem, a fellapozott horrorkönyvvel a kezemben, melynek egyik lapján egy 215-ös oldalszám villogott vörösen.

    – Anabell, minden rendben van veled? – kérdezte aggódva Harry, mikor leguggolt velem szemben.

    – Persze, minden a legnagyobb rendben, miért kérdezed? – kérdeztem vissza. Tényleg ennyire nem értettem, hogy miért ennyire aggódó a hangja, és agyilag zoknivá váltam pár pillanatra, vagy pedig valamiről nagyon lemaradtam, amiről tudnom kéne.

    – Csak azért, mert az előbb nagyon ijesztő volt az ábrázatod – nyelt egyet Harry. He? 

    – Milyen voltam? – értetlenkedtem.

    – Ijesztő, Ana. Ijesztő – ismételte. A szavak lassan eljutottak az agyamig, és szépen egyenként felfogtam mit mondott. Lesokkoltam. Mi történt?

    – De, hát... mi történt?

    – Amikor lejöttem, hogy reggelit készítsek magamnak... – kezdte. – Akkor láttam, hogy a kezedben lévő könyvet iszonyat nagy hevességgel lapozod át, egyik oldalról a másikra. Horrorisztikusan begörnyedtél a könyv felett, a hajad barna függönyt képzett az arcod köré, így azt nem láttam, hogy bármit meg tudjak, mi történhet veled – megállt egy pillanatra, elfordította fejét,  kezeit térdeimre helyezte, majd visszafordulva hozzám folytatta. De a szemeibe most kisebb félelem költözött, melyet csak addig láttam míg be nem hunyta... majd újra felnyitotta azt, melyben már nem láttam félelmet többé. Gyengeségének jelét nem mutatta, csak az aggódás semmivel sem összetéveszthető csillogását. – Amikor odamentem hozzád, hogy megtudjam mi a fenét csinálsz, és a válladra tettem a kezem, kezdtem komolyan aggódni, hiszen meg sem álltál a lapok tépésében, és csak fel sem néztél. Azt hittem, hogy csak el vagy merülve a könyvben, de mikor felemeltem a fejed, akkor... akkor láttam, hogy az arcod hófehér, és a szemed koromsötét. És... a szemed alatt...

    – Mi van a szemem alatt? – kérdeztem furcsán.

    – Volt, csak volt. Piros... vagyis vörösen, és tisztán lehetett látni, hogy az erek a szemed alatt futnak, majd eltűnnek – fejezte be.

    Ezt most tényleg értenem kéne? Én szinte teljesen másra emlékszem az elmúlt negyed órából. Honnan tudhatnám, hogy melyik állítás az  valójában? Az amit én tudok, hogy történt, vagy az amit Harry? De, ha az én fejemben más történt, ha az amire emlékszem, Harry mit látott? Csak képzelgett? Nem, azt nem hinném. És, ha az történt, amit Harry mond?

    Megborzongtam a gondolattól, miszerint ilyen paranormális jelenség részese lehettem. A fejemben szinte teljesen mást láttam. Persze, hogy hiszek Harry-nek, nem vonnám kétségbe, hogy őszinte-e velem, hiszen Ő az első pillanattól fogva kedves volt hozzám.

    – És... – kezdtem. – Történt még valami olyan dolog, ami... tudod... nem egy normális helyzetbe való.. ami szinte már paranormális dolog? – kérdeztem, mire összeráncolta szemöldökét, de szája sarkában megbújó mosolyból tudtam, hogy érti mit akarok kinyögni.

    – Mire gondolsz? – kérdez vissza, mire játékosan beleboxolok a karjába, ezzel kicsalva belőle mosolyát. Azt a gödröcskés, aranyos mosolyt. – Oké, oké. Értem mire gondolsz. De azon kívül amit elmondtam, nem történt semmi. Hisz utána magadhoz tértél, mivel megráztam kicsit a vállad – adja meg a választ, mire bólintok, és halványan elmosolyodok. Harry a karját nyújtja, hogy egy meleg, és nyugtató ölelésbe vonjon. Szorosan tart magához, míg percekig csak ölelkezünk, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy nagyon, de nagyon fáradt vagyok, és szerintem elaludtam Harry vállán.

    Majd gondolatban felmerül bennem újra egy kérdés: mi történt velem?

    Hi Everyone!

    Megérkeztem a 9. résszel, egy kis öt napos késéssel. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam kirakni a Mistery-t sem, pedig megígértem. Nem tudom biztosítani, hogy ez lesz az egyetlen elkövetett késésem, hiszen eddig is volt, és ezután is lesz, mivel iskolaidőszakban nehéz egy kicsit tartani a tempót. Ez sem sorolható nagyon a nagy terjedelmű írásaim közé...

   A 10. rész vasárnap estére, vagy hétfő hajnalra várható. 

Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után!:)