10. rész - "Megtalállak, és megöllek!"

  "Néha van, hogy összezavarodunk, és nem találjuk a helyünket a világban. Olyankor kirekesztettnek érezzük magunkat. Senki sem áll velünk szóba, és nem is látnak szívesen. De a helyzet sokszor változik, ahogyan az emberek is..."

    Az élet, egy körforgás. Ördögi körnek is nevezik néhányan, és akiknek a szájából ezt hallottam, bizton állíthatom, hogy ők már megtapasztalhatták az élet lépcsőfokait, fellépkedtek rajtuk, és beleélték magukat a pillanatokba. Voltak boldogok, szomorúak, gazdagok, szegények, de egy valami mindig megmaradt bennük, ami soha sem alszik ki. Egy láng. A remény lángja. Ki tudja miért reménykednek? Hiszen mindenkiben mindig ott van. Valaki a szerelemben reménykedik, valaki abban, hogy felvegyék továbbtanulni, és van aki azért, hogy ne maradjon társ nélkül élete végéig. Van aki reménykedik abban, hogy elnyerheti a lottó sorsoláson azt a sok pénzt amire szüksége lenne, és van aki csak abban reménykedik, hogy megkapja az állást, ahol szeretne kedvenc időtöltésével foglalatoskodni. 

    Én nem ismertem őket, az idős bácsikat, de mikor elhaladtam mellettük, rájöttem valamire: az életet meg kell tapasztalni, át kell élni, mert csak úgy tudod végig játszani, ha küzdesz. Mindig bedob egy-egy rossz kártyát, de ha jó játékos vagy, hamar kikerülhetsz a vesztesek gyűrűjéből, és felléphetsz egy lépcsőfokot a győzelem felé. Az idő múlásával egyre biztosabb lehetsz benne: Győztes vagy, hiszen a többieket messze magad mögött hagyod.

   Úgy éreztem felléptem az első lépcsőfokra. Ott voltam. Azon a napon, mikor anyával utolsó utunkat tettük meg együtt az életben. Még most is hallom, ahogy halk hangon szólít nevemen, mintha lágy szellő, melyet úgy szeretek, fújdogálná arcom. 

    – Annabell, én kicsi Annabellem. Gyere menjünk haza. Biztos már nagyon fáradt lehetsz – mosolygott le rám anya szívmelengető gödröcskés mosolyával, melyet annyira szerettem. Barna, kiengedett haja göndören omlott vállára, jobb oldalt egy hullámcsattal kissé elcsatolta, hogy ne lógjon a szemébe néhány rakoncátlan rövidebb tincse. Így is eléggé romlik a szeme, ha még a hajától sem lát, még rosszabb lesz a helyzet. Szemüvege ugyan van, de azt mondja, nem hajlandó hordani, már nem tetszik neki, állítása szerint nem áll jól. Szerintem, és apa szerint is nincs igaza. Ki tudja mi változhatott meg benne, hogy így gondolkodik...

    – Rendben menjünk. Hány óra van anya? – ásítottam nagyot, miközben álmosságtól mérgezett szemeimet dörzsöltem. Azt hittem, hogyha egy kis ideig még folytatom szemem ostromlását, egy idő után kidörzsölöm belőle az álmosságot, de ehelyett majdnem kinyomtam a szemem. 

     Az utcán hűvös szél fújt, a lehullott leveleket a szellő táncra hívta, és elvezette messzi tájakra. Az emberek jöttek-mentek  Los Angeles forgalmas utcáin. Minden második ember kezében újság, vagy könyv volt, és még csak fel sem néztek a sorok olvasásából. 2004-et írtunk, a telefonok ilyenkor még csak gombos formában voltak kaphatók, Steve Jobs még nem találta fel az okos változatot, még szép, hogy ilyenkor az emberek a könyvekre és újságokra költöttek inkább. Volt aki a gombos telefonjának beszélt, ügyeket intézett, de én ezzel nem nagyon foglalkoztam. Kicsi voltam még ahhoz, hogy a felnőttek dolgait meg tudjam érteni. Így az egész nem nagyon érdekelt. 

    Kómás tekintettel pillantottam körbe. Az előbb még Los Angeles belvárosában voltunk, hogy kerültünk arra a helyszínre ahol... anya meghalt? Istenem, de nem szeretek erre visszagondolni, vagy egyáltalán emlékezni is gyűlölök a pillanatra. 

    A nézőpontom megváltozott, kívülállóként szemléltem az eseményeket, és egy helyben állva, mintha a lábamat egy cövekkel rögzítették volna megjelölt pontjához, nem mozdultam semerre. A kíváncsiságom a tetőfokára hágott, a pulzusom az egekben volt, és heves szívveréssel vártam, mi fog történni ezután, és a kívülálló szemével láthatok mindent, nem pedig egy kétségbeesett kislányéval, aki csak a félelmet látja maga előtt, és a férfit, aki pisztolyt fog az édesanyjára. A pisztoly eldördült, az események viszont olyan gyorsak voltak, hogy a következő pillanatban anya már haldokolt. 

    Nem akartam látni, képtelen voltam újraélni a fájdalmakat, hisz az előbb még kíváncsian vártam mi lesz. De nem bírtam. Kezembe temettem arcomat, és útjára engedtem könnyeimet. 

   – Még látni fogsz, ígérem... – suttogta a feltámadó szél.

    Izzadtan, verejtékező homlokkal riadtam fel. Már megint anyával álmodtam. Egy ideje nem gyötörtek az effajta álmok, aminek nagyon örültem, de ebben volt valami szokatlan.Valami olyan, mint a fekete rózsa egy szép színes mezőn... Úgy volt ez is más. Olyan érzésem volt, mintha az álomban valamit észre kellett volna vennem. Mintha egy jelző fény lett volna, hogy figyelmeztessen valamire.

    Efféle gondolatokkal ültem fel, és csak most néztem körül, hol is vagyok. A szobámban voltam, az ágyamban feküdtem, és Harry a végében ült hátát a falnak támasztva, lábait törökülésben felhúzva, aranyosan szuszogott. Szempillái néha meg-megremegtek, mikor közelebb húzódtam hozzá. Aztán elmosolyodott, mikor megsimítottam arcát. – Mégsem aludt, csak pihent – gondoltam.

    – Köszönöm – szólaltam meg halkan.

Harry kinyitotta szemét, és halványan mosolyogva felém fordította fejét.

    – Ugyan mit köszönsz? – kérdezte kedvesen.

    – Hát azt, hogy... itt... maradtál velem – válaszoltam kicsit félénken.

    – Csak vigyáztam az álmaidra.

   Ha tudná, mennyire hálás vagyok neki. De az álmaimra sajnos nem tudott vigyázni. A lidérces álmok megtámadtak, és egy ideig biztos nem tudok szabadulni tőlük. Beférkőztek az agyamba.

    – Öhm... lemegyünk? – kérdésével félbeszakította gondolataim áradatát, és visszarepített a valóságba. Zavarodottan lehajtottam a fejem, és az arcom halvány pírba szökött, mikor észrevettem, hogy Harry tarkóját vakargatja, és kínosan mosolyog. A kínos szituk közé tartozik, mikor két ember között a beszélgetés egy időre elhal, mert az egyik „nincs ott”, a másik meg nem tudja, hogy mit mondjon. Ebben a pillanatban pont ezt éltük meg. Tényleg kínos volt.

    – Öhm, persze, menjünk - és csak ekkor néztem ki az ablakon. A nap már lemenőben volt, az arany, a piros és a narancssárga árnyalataival színezte az eget. A távolban egy ménes a dombok legmagasabbikára ügetett fel, elől a vezér, hátán a nővel, aki még mindig ismeretlen volt a számomra. A női alakon ezúttal egy indiánok által viselt tollas fejdísz is virított.

    Hirtelen egy erős érzés mellkason csapott, egy gondolat beférkőzött az agyamba: muszáj megtudnom, ki ez, és mit akarhat. Ha eddig nem láttam, és Harryék sem látták, a napokban miért csak most tűnt fel először? Mit akarhat?

    Nem filóztam tovább, a gondolatokat inkább kiűztem a fejemből: fejfájást okoznak.

    Megráztam a fejem, mintha így ki tudnám üríteni a fejemet a gondolatoktól, és elfordultam az ablaktól, vissza Harry felé. Várakozón pillantott felém, válla felett visszanézve állt az ajtófélfát fogva. Halványan mosolyogva gyorsan lemásztam az ágyról, és utána indultam. Mikor már a lépcsőn trappolt lefele, még egy pillantást megengedtem magamnak a szobámra. Végig néztem rajta, és néhány tárgyon elidőzött egy kicsit a tekintetem. Számomra ismeretlen érzések kavarogtak bennem, és szégyenlősen elmosolyodva lepillantottam a küszöbre, pedig senki sem volt a szobában, Harry is már lent csörömpölt a konyhában.

    Azonban az ajtó küszöbére írt üzenet lehervasztotta a mosolyt az arcomról, és rémülettel meredtem a nyomtatott betűs írásra, ami vérrel volt felfestve a lelakozott fára.

    – Megtalállak, és megöllek! - fenyegetett az üzenet.

    Két kezemet fülemre tapasztottam, és teli torokból sikítottam, ahogy tudtam, mint A sikoly c. festményen az a kopasz alak. Valaki meg akar ölni? De miért? 

    Harry a következő pillanatban már mellettem is termett, és az arca a rémület és teljes kétségbeesés maszkját vette fel. Próbált hozzám beszélni, de én csak a szája mozgását láttam. Lassacskán már azt sem, mert kezdett elhomályosodni a látásom, és szememből megindultak, arcomat áztatva, a sós könnyek. Harry arca a sajnálatot tükrözte, és szomorú arccal  magához rántva csitítgatott. Karjaimat görcsösen fontam felsőteste köré, és könnytől bemocskolt arcomat mellkasába rejtettem. Soha nem akartam elengedni. Mellette biztonságban éreztem magam, és ha valaki tényleg meg akar ölni, Ő az, akiről biztosan tudom, hogy mindenáron megvédene, ahogy én is Őt.

    Már nem sikítottam, csak csöndben hüppögtem Harry védelmet nyújtó karjaiban, és a gondolat állandóan ott lebegett az elmém legelrejtettebb zugában: valaki meg akar ölni. 

     Hi Everyone!

    Hát, itt volnék a 10. résszel. Tisztában vagyok vele, hogy késtem a résszel, de valószínűleg, sőt biztos, hogy én is arra a sorsra jutok, mint néhány író, akik ugyanúgy tanuló életüket élik, hogy 2 hetente hozzák a részt. Nehéz most ez az időszak, úgy hogy nézzétek el ezt nekem, és akkor mostantól a részek lecsökkentve csak 2 hetente fognak felkerülni, de kárpótlásul megpróbálok nagy terjedelmű írásokat produkálni. (Ami ennél nem sikerült nagyon)

   A részről csak annyit, hogy nem érzem a legjobbnak. Egy ideig ötletem sem volt, hogyan írhatnám tovább, de végül egy normális befejezést megpróbáltam összehozni.  És végül a tudtomon kívül írtam egy múltba visszatekintős részt. Hurrá! :)

    Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

Ui.2: a Mistery-vel kapcsolatban annyit, hogy (átkozom magam amiért nem tudtam megírni), hogy meghatározhatatlan az első fejezet felkerülési időpontja.

9. rész - Intermezzo

Paranormális eset

"Ne gondold, hogy több veszteni valód már nincs. Ne gondold, hogy már minden elveszett, és nincs kiút; hisz ez koránt sincs így. Mindig van kiút!"

    A kanapén ülve egy horror könyv hever az ölemben. Mindig is szerettem a horrort, és most úgy döntöttem, nekikezdek egy e féle témájú regénynek. Stephen King zseniális író, könyvének minden egyes pillanatába bele tudja élni magát az ember; ha egyszer elkezded, soha az életben nem hagyod abba.

    Így voltam ezzel én is, mikor levettem Susan néni könyvespolcáról, és fellapoztam, majd az első oldalon olvasásba kezdtem, ami tartott... fél percig. Egyszerűen nem tudtam lekötni magam. Általában mindig elmerülök a könyvekben, imádok olvasni, de sok dolog nyugtalanított, kavargott a fejemben. Lepillantottam az ölemben heverő becsukott könyvre, majd idegesen ledobtam magam mellé, és felpattantam. Fel-le járkáltam a ház nappalijában. Egyik sarkából a másikba, egyik falától a másikig, át a konyhába, a konyhából ki, fel az emeletre, és ezt vagy 10-szer eljátszottam. Nincs mese: megőrültem.

    Ott motoszkált az agyamban az ismeretlen női alak, a betörés esete, a tegnapi medálos dolog, a lovak... szinte mindenen agyaltam. Minden történésnek oka van, így ezen dolgok okaira is rá akartam jönni, de mielőbb. Logikát kerestem az egyikben és másikban, megpróbáltam valahogy összekapcsolni egyik esetet a másikkal, közös szálakat kerestem, amik közelebb vihetnek a megoldáshoz.

    Egy nyomozó, vagy egy helyszínelő általában ezt csinálja, nem?

    – Hát te? – hallottam meg hátam mögül egy mély, rekedtes reggeli hangot. Kétségkívül Harry látogatott le az alsó szintre. Halvány mosollyal az arcomon fordultam meg. – Korán van még. Mennyi az idő? – dörzsölte meg álmos szemeit.

    A digitális órára pillantottam, ami a szemközti fal egyik polcán kapott helyet, és ami 6:36-ot mutatott. Valóban korán volt. Lehajtottam fejemet, majd két kezemet kék farmernadrágom zsebeibe süllyesztettem. Meg sem szólaltam. A válasz már ott villogott a fejemben, üvöltött, de én nyelvembe harapva makacs módon ki nem ejtettem a szavakat a számon, csak hallgattam.

    Lépteket hallottam meg, melyek felém közeledtek. Felpillantottam Harry-re, aki ekkor már csak 2-3 lépésre állt meg előttem, és engem vizslatott álmos, kicsinyke szemeivel. Olyan aranyos hatást keltett, hogy kedvem lett volna még jobban összeborzolni a már amúgy is borzos, göndör haját.

    – Hm? Baj van Ana?

Még most sem nyitottam ki a szám. Makacs voltam, iszonyú makacs, és ellent álltam saját akaratomnak. Pedig a szavak ott voltak bent a fejemben, ki akartak törni kétségbeesetten, mint megannyi kis helyre bezárt ember; de én még mindig nem szóltam semmit.

    Harry újra megkísérelte, hogy szóra bírjon:

    – Ana, elmondod mennyi az idő? Történt valami, hogy meg sem szólalsz?

    Fogalmam sincs mi ütött belém. Harry gyengéden megrázogatott vállaimnál fogva, és mint egy varázsütésre visszatértem a valóságba, miközben nevemen szólított.

    – Ana! Térj magadhoz! – szólongatott a távolból Harry hangja, mely kicsit eltorzultnak hatott kábultságom miatt. Percek múlva a körülöttem lévő dolgok kitisztultak, mindent tisztán halottam, és láttam, mikor magamhoz tértem. Nem értettem semmit. Mi történt? A tudatlanság mellbe csapott, és beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem hol is vagyok valójában.

    Még mindig a kanapén ültem, a fellapozott horrorkönyvvel a kezemben, melynek egyik lapján egy 215-ös oldalszám villogott vörösen.

    – Anabell, minden rendben van veled? – kérdezte aggódva Harry, mikor leguggolt velem szemben.

    – Persze, minden a legnagyobb rendben, miért kérdezed? – kérdeztem vissza. Tényleg ennyire nem értettem, hogy miért ennyire aggódó a hangja, és agyilag zoknivá váltam pár pillanatra, vagy pedig valamiről nagyon lemaradtam, amiről tudnom kéne.

    – Csak azért, mert az előbb nagyon ijesztő volt az ábrázatod – nyelt egyet Harry. He? 

    – Milyen voltam? – értetlenkedtem.

    – Ijesztő, Ana. Ijesztő – ismételte. A szavak lassan eljutottak az agyamig, és szépen egyenként felfogtam mit mondott. Lesokkoltam. Mi történt?

    – De, hát... mi történt?

    – Amikor lejöttem, hogy reggelit készítsek magamnak... – kezdte. – Akkor láttam, hogy a kezedben lévő könyvet iszonyat nagy hevességgel lapozod át, egyik oldalról a másikra. Horrorisztikusan begörnyedtél a könyv felett, a hajad barna függönyt képzett az arcod köré, így azt nem láttam, hogy bármit meg tudjak, mi történhet veled – megállt egy pillanatra, elfordította fejét,  kezeit térdeimre helyezte, majd visszafordulva hozzám folytatta. De a szemeibe most kisebb félelem költözött, melyet csak addig láttam míg be nem hunyta... majd újra felnyitotta azt, melyben már nem láttam félelmet többé. Gyengeségének jelét nem mutatta, csak az aggódás semmivel sem összetéveszthető csillogását. – Amikor odamentem hozzád, hogy megtudjam mi a fenét csinálsz, és a válladra tettem a kezem, kezdtem komolyan aggódni, hiszen meg sem álltál a lapok tépésében, és csak fel sem néztél. Azt hittem, hogy csak el vagy merülve a könyvben, de mikor felemeltem a fejed, akkor... akkor láttam, hogy az arcod hófehér, és a szemed koromsötét. És... a szemed alatt...

    – Mi van a szemem alatt? – kérdeztem furcsán.

    – Volt, csak volt. Piros... vagyis vörösen, és tisztán lehetett látni, hogy az erek a szemed alatt futnak, majd eltűnnek – fejezte be.

    Ezt most tényleg értenem kéne? Én szinte teljesen másra emlékszem az elmúlt negyed órából. Honnan tudhatnám, hogy melyik állítás az  valójában? Az amit én tudok, hogy történt, vagy az amit Harry? De, ha az én fejemben más történt, ha az amire emlékszem, Harry mit látott? Csak képzelgett? Nem, azt nem hinném. És, ha az történt, amit Harry mond?

    Megborzongtam a gondolattól, miszerint ilyen paranormális jelenség részese lehettem. A fejemben szinte teljesen mást láttam. Persze, hogy hiszek Harry-nek, nem vonnám kétségbe, hogy őszinte-e velem, hiszen Ő az első pillanattól fogva kedves volt hozzám.

    – És... – kezdtem. – Történt még valami olyan dolog, ami... tudod... nem egy normális helyzetbe való.. ami szinte már paranormális dolog? – kérdeztem, mire összeráncolta szemöldökét, de szája sarkában megbújó mosolyból tudtam, hogy érti mit akarok kinyögni.

    – Mire gondolsz? – kérdez vissza, mire játékosan beleboxolok a karjába, ezzel kicsalva belőle mosolyát. Azt a gödröcskés, aranyos mosolyt. – Oké, oké. Értem mire gondolsz. De azon kívül amit elmondtam, nem történt semmi. Hisz utána magadhoz tértél, mivel megráztam kicsit a vállad – adja meg a választ, mire bólintok, és halványan elmosolyodok. Harry a karját nyújtja, hogy egy meleg, és nyugtató ölelésbe vonjon. Szorosan tart magához, míg percekig csak ölelkezünk, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy nagyon, de nagyon fáradt vagyok, és szerintem elaludtam Harry vállán.

    Majd gondolatban felmerül bennem újra egy kérdés: mi történt velem?

    Hi Everyone!

    Megérkeztem a 9. résszel, egy kis öt napos késéssel. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam kirakni a Mistery-t sem, pedig megígértem. Nem tudom biztosítani, hogy ez lesz az egyetlen elkövetett késésem, hiszen eddig is volt, és ezután is lesz, mivel iskolaidőszakban nehéz egy kicsit tartani a tempót. Ez sem sorolható nagyon a nagy terjedelmű írásaim közé...

   A 10. rész vasárnap estére, vagy hétfő hajnalra várható. 

Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után!:)

8. rész - "Lóháton, nyeregben"

"Szabadon, nyeregben. Ez az, mit mindig is szerettem volna."

    - Miért nem értesítettétek a rendőrséget? Komolyabb baj is lehetett volna!- utalt ezzel Susan néni Harry sérülésére.
   Péntek reggel, a friss levegőn kint ücsörögtünk a kerti pagodában, és kellemes érzés volt kakaót kortyolgatva Susan nénivel beszélgetni. Már amikor nem ingerültebb hangulatában volt éppen, mint most egy kicsit. De ezt az állapotot inkább nevezhetném aggódásnak, mint ingerültségnek. Szeretem Susan nénit, felnézek rá, de nem szeretem mikor kioktat. Lassan a 18 felé közeledve már tisztában vagyok dolgokkal, amiket nem szeretek másoktól újra, és újra visszahallani. Mióta megtörtént az ominózus betörős eset, másnap Susan néni tudott a dolgokról. Én avattam be a részletekbe, Harry-nek pihenésre volt szüksége a történtek után, ezért a "beavatás" során, nem lehetett jelen, így nem kaphatott az anyai aggodalomból. Amiből én kaptam rendesen. A sebének sem tett volna jót, ha bármit csinál, a szúrás igen mély lehet, és biztosan fáj neki; nem a legkellemesebb érzés. Felmerülhet, hogy esetleg valamelyik szervét eltalálta a penge, amiről nem is tudunk. Bármi komolyabb baja is lehet, amit nem lehet a felszínről látni.
    - Mert nem volt rá módunk! Se Harry-nél, sem nálam nem volt telefon, a vonalashoz meg nem tudtunk volna nyúlni, túl sok idő lett volna, és nem tudtuk mennyien vannak, muszáj volt menekülnünk egy biztosabb helyre.
   Susan néni elgondolkodóan meredt az arcomra, és láthatóan valamin nagyon forgatta agykerekeit, ahogy az ráncba szaladt homlokán észre vehető volt.
   - Susan néni? Min gondolkodsz?
- Lehet, hogy tudom mit akartak...- szólalt meg egy idő után. A fél szemöldököm felszaladt, amolyan "valóban?" stílusban.
- És szerinted mit vihettek el?
- Nem tudom, hogy szereztél-e már tudomást egy bizonyos ezüst nyakláncról, amelyen ugyancsak egy ezüst lovat ábrázoló medál függ...- kezdte, de közbevágtam.
- A családi örökséges ezüst nyaklánc? Amire nekem kell majd vigyáznom?
   Susan néni olyan meglepetten pillantott rám, mintha nem hitte volna el amit mondok.
   - Igen, de... honnan tudsz róla?
- Az istállóban találtam, aznap amikor Harry-vel először összefutottunk. Vagyis, csak láttuk egymást. Amikor kitakarítottam Csillag boxát, a szalma között ott találtam.- meséltem.
    Sajnos a lánc egy másik nadrágomban maradt, így abban a pillanatban nem tudtam teljesen alátámasztani állításomat, miszerint tudok a medálról. A nadrág fent volt a szobámban, de rém lusta voltam fellépcsőzni, előkeresni a nadrágot, és megtalálva a medált alátámasztani szavaimat.
    - Vagy úgy... fogalmam sem volt, hol a bánatban veszthettem el, de úgy tűnik neked sikerült megtalálnod azon a helyen, ahol nekem meg sem fordult a fejemben.- nevetett fel halkan, aztán elkomorodott, és komoly hangnembe váltott - hát, igen. De azt még mindig nem tudom, honnan tudod, hogy az a nyaklánc, az ami?
    - Hát, az úgy volt, hogy...
- Anabell! Ez egy nagyon fontos dolog! Beszélj! Most!- szólt rám erélyesen.
- Na jó... Ha-Harry...- dadogtam- Harry avatott be. Ő mondta el.
- És pontosan mit mondott róla?
- Hát, azt, hogy a medálnak a nyitjára, csak én tudok rájönni, és, ha fel tudom nyitni, több időre visszamenőleg be tudok tekinteni a család történelmébe.- próbáltam meg visszaidézni Harry szavait.- Amikor Harry nekem ezeket elmondta, nem akartam hinni benne. Azt gondoltam átver, vagy csak kitalálta. De most, hogy Te is felhoztad, így már kezdem látni, hogy itt valós dologról van szó. Ha mindketten ugyan azt mondjátok, akkor az már kettő az egy ellen, így meg muszáj belátnom, hogy igaz amit mondotok.
- Szóval, Harry elmondta. De miért? Még nem vagy elég idős hozzá.
- Azt mondta, úgy véli muszáj tudnom róla.
   Egy ideig mindketten hallgattunk, egyikünk sem szólalt meg, hisz nem tudtuk mit mondjunk. Én már akkor nem értettem, Harry miért mondja el, de most még jobban összezavarodtam. Ha nem vagyok elég idős a medál titkának birtoklásához, miért adta tudtomra?
   - Ide tudod nekem hozni azt a nyakláncot?- kérdezte Susan néni, pár pillanat hallgatás után. Bólintottam.
- Persze- feleltem, és már indultam fel a szobámba.

   - Ilyen nincs! Hol lehet?- kérdeztem magamtól.
A szobámban voltam, már egy tíz perce kereshetem a nyakláncot, de még mindig nem találtam meg. A nadrágot a fürdőszobai szennyesből bányásztam ki, de a lánc nem volt benne. Azóta égen földön kerestem, de nyomát nem leltem. Fáradtan huppantam le a bab zsákomba, és egy pillanatra lehunytam szemeimet. Hol nem kerestem még? Hova tehettem el, mire nem gondoltam még? 
Aztán ahogy felnyitottam szemeimet, pillantásom a szemközti falam parafatáblájára esett. Ezt nem hiszem el! Ott lógott mindez idáig az egyik rajz szögön!
   Szinte hasítva a levegőt ugrottam fel ültömből, és ugrottam a táblához. Leakasztottam a láncot, a zsebembe rejtettem, majd indultam volna le a lépcsőn, mikor hangos nyöszörgéseket hallottam Harry szobája felől. Megfordultam, és az ajtó elé lépkedtem. Bekopogtam.
   - Harry...? Minden rendben? Jól vagy?- beszéltem az ajtónak, míg kezem a kilincsen volt. Nagyon aggódtam érte.
- Harry?- szólaltam meg újra. A nyögések ugyanúgy folytatódtak. Mi lehet vele? 
    Nem vesződtem tovább, benyitottam szobájába. Harry az ágyában feküdt, verejtékes homlokára göndör tincsei rátapadtak. Arca ki volt pirosodva, és mikor kezemet hozzá érintettem homlokához, aggódó arccal meredtem rá.
   - Istenem, Harry! Te lángolsz!- suttogtam kétségbeesetten.
Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve lehúztam róla takaróját derekáig, feltűrtem pólóját, és megvizsgáltam a sebet. A kötést leszedtem; a seb jól gyógyult, de nem ártott volna elvinni kórházba, hogy megnézzék, belső sérülése nincs-e. Megpróbáltam Harry-t kommunikációra bírni.
   - Harry..?- bágyadtan felnyitotta zöld íriszeit, majd rám pillantott.
- Ana...- keze halkan- hogy kerülsz ide?
Nagyra tágultak szemeim. Tényleg nem emlékszik? Az előbb is beszéltem már hozzá. 
- Nem emlékszel?
- Mire?- kérdezett vissza.
- Az előbb jöttem be. Már beszéltem hozzád, de csak most jutott el az agyadig, hogy itt vagyok?
- Lehetséges - vonta meg a vállát. Olyan volt az elmúlt pár percben, mintha magánál lett volna, mikor bejöttem. Lehet, csak aludt? De akkor is be kell vinni a kórházba! Nincs mese!
   - Vagy csak aludtál?- kérdeztem magamtól.- ez mellékes, majd később visszatérünk rá, de most be kell vinni téged a kórházba!
Harry úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
- Minek kéne nekem a kórházba mennem? Hívjuk ki Susan orvosát, ha annyira akarod. Ő szokott engem mindig is vizsgálni, ha valami bajom van.
Megdermedtem. Honnan kellett volna nekem ezt tudnom? Mondjuk, ha el találta volna a penge Harry egyik belső szervét, az már hamarabb, sokkal hamarabb jelentkezett volna. De inkább jobb félni mint megijedni, én ezt mondom, úgyhogy minden áron ki kell hívni azt az orvost.
   - Hol van a száma?
Harry az fiókos író asztalára mutatott.- felülről a második.


   - Köszönjük doktor úr!- zártam be a bejárati ajtót.
Miután felhívtam a dokit, hogy el kéne jönnie Susan néni házába, Harry-t megvizsgálni, egy negyed óra múlva csöngettek. Azt mondta, Harry szervei épek, és egészségesek. Továbbá a seb nem volt mély így nem tudta megsebesíteni Harry-t súlyosan az a fickó. Adott lázcsillapítót, majd pár javaslat után elhagyta a házat, arra hivatkozva, hogy sok dolga van, és nem maradhat tovább. Ezt valahogy nem értettem, így visszabotorkáltam Harry-hez a szobájába, és kifaggattam.
   - A doki miért mondta, hogy most nem marad, mert dolga van?- kérdeztem, megnyomva a "most" szót. Harry fél szemöldökét megemelve nézett rám.
   - Ja, a dokit Susan itt szokta marasztalani egy ideig. El szoktak beszélgetni egy jót, kis süti, vagy egy kávé mellett. Úgy vélem jó barátok - gondolkodott.
- Á, értem - ültem le mellé az ágyra.- hogy vagy?
- A seb az még mindig fáj egy kicsit, de úgy semmi különös bajom nincs. Szóval jól vagyok, többnyire. És Te?- nézett szemeimbe, mintha belém látna. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Susan néni lépett be a szobába. Mosolygós arcával ránk tekintett, és odajött az ágyhoz.
   - Találkoztam Dr. Joshal - kezdte - Elmondta, mi járatban volt erre felé. Miért nem szóltál Ana?- kérdezte, de a hangja még sem olyan felelősségre vonós volt, inkább kedves, tudakoló, kíváncsi.
   Az arcom pírba szökött, és lehajtottam fejem. Mit mondhatnék? Egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy elhallgassam Susan néni elől. Ez egyszerűen csak kiment a fejemből.
   - Nem direkt, nem szóltam. Csak aggódtam Harry-ért, és  kiment a fejemből, hogy neked szólnom kéne.
- Legközelebb ne hagyd szökni - mosolygott rám, majd Harry-hez ment.- na és veled minden rendben?
Harry alig láthatóan megforgatta szemeit, majd rám nézett, aztán vissza Susan nénire.
   - Ha találkoztál a dokival, Ő biztos mindent elmondott, szóval, én minek mondjak bármit is? Semmi nem lenne új.
- Azért szeretném, hogy Te is elmondd, mert én a te szádból akarom hallani, hogy mi van veled - válaszolt Susan. Én abban a pillanatban, ott, fölöslegesnek ítéltem meg magam. Anya, és nevelt fia közötti beszélgetésbe én nem tartozom bele, főleg, ha olyan témára tévednek, amihez nekem semmi közöm.
   -  Én azt hiszem megyek egyet lovagolni - kezdtem - Régen voltam Stars-nál.- álltam fel, majd az ajtó felé indultam. Mindketten felém kapták fejüket. Harry arca kifejezéstelen volt, Susan néni még mindig mosolygott. Ő reagált először;
   - Rendben van. Jó ötlet egy kis nyugtató light-os lovaglás.
Harry csak most szólalt meg.
- Mikor jössz vissza?- kérdezte. Elgondolkodtam egy pillanatra, aztán benyögtem, hogy:
   - Talán sötétedésre itt vagyok.
Rápillantottam a fali órára: 16:45. Legalább 3 és fél órám van egy jó kis lovaglásra, amit már nagyon hiányolok pár nap után.
    Ilyen gondolatokkal hagytam el a szobát, és mentem át a sajátomba, hogy felvegyem lovagló nadrágom, és csizmám.
5 perc múlva lent voltam az istállóban, és Stars-ot vezettem ki a boxából, hogy fel tudjam nyergelni, és a szájába tudjam adni a zablát.
 
    - Na hajrá!- mondtam halkan, mikor már nyeregben voltam, és megadtam a jelet Stars-nak, hogy indulhatunk. Elmondhatatlanul jó érzés volt újra nyeregben lenni. Együtt szeltük át a magasabb-kisebb dombokat, vágtattunk át a füves, poros úton, át kisebb-nagyobb tavon, folyón.
   Tetszett, nagyon tetszett ez a fajta szabadság. Ha tehetném, egész életemet így élném le; lóháton, nyeregben. Senki sem szólna bele abba amit csinálok, hisz se előttem, se mögöttem egyetlen egy lélek sincs, kisebb állatokon, madarakon kívül. Mindenkitől és mindentől független, szabad életet élnék.
    Elengedtem a kantárszárat, majd bízva Stars-ban, és saját képességeimben, lassan széttártam két karomat, lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy a szél tépje, belekapjon a hajamba. Hihetetlen érzés volt, leírni szinte lehetetlen. Ezt érezni kell, ott kell lenned, hogy át tudd élni a pillanatot. Szabad vagy, és szinte minden egy pillanat alatt lerepül a válladról, mely eddig nyomta azt. Minden gondod elszáll; csak a ló és Te léteztek abban a pillanatban. Akadályokon mentek keresztül, felfedezitek a vadont, a természet csodálatos erőit. Egyszerűen: csak szabad vagy. 
   A távolból lovak nyerítésének hangos zaját lehetett hallani. Visszazökkenve a szabadság érzéséből újra megragadtam a szárakat, és lassításra intettem Stars-t, majd végül sétára váltottunk. Ő is biztos már kifáradt, és szívesen harapna egy jót.
   Meghúztam a szárakat, és Stars megállt. Leugrottam a nyeregből, kivettem a tarisznyából egy jókora lócsemegés zacskót, és belemarkoltam, és oda nyújtottam neki szétnyitott tenyerem. Közben vissza néztem, hogy már lehet-e látni azt a sok lovat, esetleg ménest, amely az előbb oly hangosan felnyerített a távolból.
   Egy nem annyira messzi dombon lovak sorakoztak fel, csikóktól, egészen öreg lovakig tartott a sor. A vezér egy igen szép, megtermett, erős, izmos ló volt. Barna szőre csillogott, hosszú sörényét és farkát a szél ide-oda lengette, s a hátán egy női alak ült.
   A nő az irányomba fordította fejét, hosszú haja szállt fejének mozgása után. Az arcát nem láttam akkora távolságból, talán nem is volt baj. De valami azt sugallta, hogy látom még. 
   A következő pillanatban a nő jelet adott a lovaknak, az az füttyentett egyet, mire a saját lova, és a mögötte ácsorgó ménes, mint egy nagy hullám, megindult ostromolva az előtte álló akadályokat. A ménes felkavarta maga mögött Nevada sivatagi porát, és miután már messze jártak, patkók nyomai árulkodtak arról, hogy Ők itt jártak.


Hi Everyone!
Hát, itt volna a 8. rész. 1 napos késéssel, de sikerült olyan befejezést írnom ennek a résznek, amilyet elgondoltam. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és elég izgalmas volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődéseteket. Előző hét kedden minden tanuló diáknak bekövetkezett élete rémálmai közé tartozó napja; a rettegett szeptember 1. Mindenkinek sok kitartást kívánok, ehhez csak ennyit tudok hozzáfűzni. :) 

Ui.: a Mistery-nek hamarosan felkerül a folytatása. 1 hónap alatt fejlemények alakultak ki a történettel kapcsolatban, de az első rész reményeim szerint hétvégén lát napvilágot. 
Ui.2: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)