15. rész - "És szeretnél többet?"

"Nézz vissza a múltba, éld át újra, lépj túl rajta."

Harry Styles

Idegesen markoltam az asztal szélét szabad kezemmel, és minden egyes pillanatban emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy most nem szabad elborulnia az agyamnak. A vonal másik végén lévő személy, név szerint Charlie, ördögien nevetett a saját, béna viccén, és még csak komolynak sem hatott. De az én agyam már szinte forrt, egyéb okokból adódóan.

– Őt hagyd ki ebből! – morogtam a telefonba, és nagyon reméltem, hogy elég fenyegetően csengett a hangom.

– Miért, mi lesz Styles? – kérdezte gúnyosan. – Csak nem fontos neked?

Kérdése hallatán szinte megdermedtem, gyomrom görcsbe rándult, és arckifejezésem szinte azonnal megváltozott, valami teljesen más érzelem vette át a helyét. Ami hasonlíthat a megdöbbentséghez, vagy talán a rémülethez.

– Miből gondolod?

– Ugyan kérlek, Harry ne játszd itt a hülyét, jó? Teljesen biztosan letudja vágni bárki, hogy fontos neked. Ahogyan viselkedsz, mikor szóba kerül bármikor, teljesen nyilvánvaló.

– És, ha tévedsz? – kérdeztem vissza, és szinte a fejemet vertem a falba. A legnagyobb igazságot tagadtam le, vagy csak kikerültem a lényegre törő válaszadást, de csakis az ő érdekében, hiszen megfogadtam, hogy sosem hagynám, hogy bármi baja essen.

– Én sosem tévedek, haver.

– Mi meg sosem voltunk haverok, úgyhogy ne nevezz annak – sziszegtem bosszúsan. – Akadjatok le lóra, ő nem felelős semmiért. Megbeszéltük, hogy ártatlanokat kihagyunk ebből - magyarázom.

– Ez igaz, de te is tudod, hogy bármikor lehet változtatni a dolgokon, ha úgy tetszik. 

– Megbeszéltük, te rohadék! – keltem ki magamból.

– Styles, állítsd le magad! Tudod, hogy csak egy szavamba kerül, és kicsinálnak az embereim!

– Persze, hogy tudom – morogtam gúnyosan. – De a tényen, hogy egy rohadék vagy, nem változtat semmit, ha "kicsinálnak" az embereid!

– Nagyon élénk vagy ma – jegyezte meg mély, fenyegető hangján.

– Bajod van vele? – kiáltottam dühösen, miközben hálát adtam, hogy nincsenek itthon a többiek. Biztosan nem jönnék ki jól ebből. – Foglalkozz a magad dolgával, és add Pault, mielőtt még lecsapom a telefont és odarohanok, hogy megfojtsalak!

– Nyugalom, nagyfiú – szólt bele hirtelen Paul. Szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől. Ilyen gyorsan oda adta volna a telefont az a féreg? – Na mondd miért kerestél. Baj van? – hangja aggódó volt. Ezért kedveltük ennyire a csapatból még pár taggal. Figyel ránk, meghallgat, és néha még olyan, mintha a második apánk lenne, aki foglalkozik velünk. De nem mintha én tudnám ki az apám, vagy egyáltalán él - e.

– Sérteget az a barom! – fújtattam mérgemben, miközben a vonal túlsó végén felhangzott jóízű nevetése. És ez mosolygásra késztetett.

– Esküszöm, úgy tudtok panaszkodni egymásra, mint az öt évesek – hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Az egyiknek ez a baja, a másiknak az – sóhajtott túljátszva a helyzetet. – Több gondom van veletek, mint egy normális családban.

– Pedig én már tizenkilenc vagyok – vágtam rá. – Nem kell pátyolgatni folyton.

– Ugyan, Harry. Valld be, hogy néha jól jön a segítség.

– Inkább beszéljünk arról amiért a telefonhoz kértelek – tereltem a témát. Bár, mondjuk amúgy is Paullal akartam beszélni, már az elején. – Mikor lépünk?

Egy pillanatra elhallgatott, majd egy nehéz sóhajt hallatott.

– Először is azt kéne tudni, hogy készen állsz - e minden eshetőségre. Tudod, hogy a fiúk mindenre képesek. Kivéve hármat - magyarázta a nyilvánvalót. – Tisztában vagyok vele, mennyire fontos neked az a lány, ezért nem szabad hagynod, hogy baja essen, és ezt te is tudod. Menekítsd el egy biztonságos helyre, szökjetek el, vagy tudom is én, csak vigyázz rá – suttogta védelmezőn, utasítón, de mégis ezek mellett volt a hangjában még valami. Valami, amit eddig ismeretlennek tudtam beazonosítani, de csakis pozitív értelemben. Ja, és igen. Ő az egyetlen, aki tud arról, miket gondolok, vagy mit érzek Bell mellett.

Nem tudom honnan jöhetett az új beceneve. Bell. Amikor hirtelen már máshogy szólítottam, nagyon gyorsan pörgött le fejemben, a miértje. Nekem nem igazán tetszett az "Ana". Furcsa volt, más, és egy kicsit idegen is. Hogy miért? Vicces, hogy még én sem tudom az okát. Vannak dolgok, amiket lehetetlen megmagyarázni, és ez pontosan azokhoz a megmagyarázhatatlan dolgokhoz tartozik. És ahogy mellette ültem, ahányszor összeért a kezünk, mikor simogattuk az elkóborolt ölemben fekvő állatot, annyiszor futott végig valami hideg a hátamon, és libabőrös lettem.

– Harry... – szólt halkan Bell.

Kérdőn felé pillantottam.

– Igen?

– Kérdezhetek valamit?

– Persze – mosolyodtam el halványan, hiszen esküszöm, életem legszebb látványa volt, ahogy piruló arcát próbálja előlem elrejteni. Láttam rajta, hogy vívódik, nem mer belekezdeni, de végül pár csendes perc után halkan megszólalt. És teljesen meglepett.

– Volt... volt már b-barátnőd? – dadogta idegesen.

– Ez most honnan jött?

– Csak úgy... nem tudom. Csak kíváncsi vagyok, hogy volt- e már kapcsolatod – nézett rám végül bátran, és a hangja is már határozottabbnak hatott. Hirtelen tud változni az egyszer biztos. És ért ahhoz, hogy össze tudjon zavarni.

– Hát, tudod... - kezdtem tarkómat vakargatva, majd elnéztem arcáról. A cipőm sokkal érdekesebbnek hatott. De most mit mondjak? – Az igazat – súgta egy hang a fejemben.

– Igen, volt már kapcsolatom – böktem ki végül. persze, valamennyire habozva is. Miért kérdezhette?

– Értem – nézett az ölemben pihenő állatra, majd megsimította puha buksiját. A szél hirtelen feltámadt, magával ragadott pár levelet, és tőlünk messzire sodorta. A távolba tekintettem, és az eget kémleltem, ahol a lemenő nap sugarai aranyra festették az eget. Gyönyörű látvány volt, csak úgy, mint Ő. Pillantásom visszavezettem rá, aki ugyanúgy a távolt kémlelte igéző barna szemeivel.

– És neked volt? – kérdeztem.

– Nem nagyon – rázta meg fejét, miközben folyamatosan csak előre nézett. – Nem voltam egy közkedvelt picsa, akire bármikor rászállhat valaki. Magamnak való voltam igazán szegényes baráti körrel, és az a ciki, hogy egyik se volt igazi, mind csak érdek. Ezért nem tudtam sose boldog lenni, miután Anyut elvesztettem... – nézett le összekulcsolt kezeire. Annyira el akartam űzni a rossz érzéseit, megnyugtatni, hogy mellettem nem lenne semmi baja. – De azoknak az időknek már vége – nézett rám mosolyogva. – Új életet kezdek.

– Ahhoz, hogy barátod legyen, nem feltétlenül szükséges, hogy "közkedvelt picsa" legyél – magyaráztam, figyelmen kívül hagyva, mondata többi részét. – Csak, hogy a te szavaiddal éljek.

– De ahol én éltem, és jártam iskolába, ott szinte már elvárták, hogy az legyen az ember – tárta szét a karját tehetetlenül.

– És elvárt, hogy mindenki gimis korában veszítse el a szüzességét 0 kontráztam unottan.

– Hé, ezek komoly dolgok!

– Persze, gondolom – pillantottam a távolba. – Figyelj, én nem tudom milyen lehetett az ottani életed, de ezek annyira képtelenségek.

– Neked.

– Persze, nekem. És mindenki másnak, mert ilyen nem létezhet. Igaz, mindenhol vannak rossz emberek, és sajnos manapság ebből a fajtából van a legtöbb. De tapasztalatból tudom, hogy léteznek még jók, csak nyilván kisebb létszámban.

– Ezt csak te gondolod így, mert még nem találkoztál olyan közeggel ahol én voltam – fonta keresztbe karját mellkasa előtt, és durcásan előremeredt... valamerre.

– De nehéz eset vagy...

– Én vagyok a nehéz eset?! – kapta felém a fejét. – Már megbocsáss, de rajtad sem lehet teljesen tökéletesen kiigazodni!

– Rajtam sose lehetett, ez tény – röhögtem fel. – Még én sem tudok, és ez az ami megrémiszt.

– Bár lehetséges, hogy igazad van... – motyogott magában, mint akihez most jutott el annak a lényege, amit az elmúlt pár percben magyaráztam neki. Reméltem, hogy felfogja, hogy nem csak az létezik amit ő tapasztalt. De nem ez történt. - Ott tényleg elvárt volt, hogy elveszítsd a szüzességed gimis korodban - beszélt félhangosan, mire fájdalmasan a homlokomra csaptam. Nem, nem jutott el hozzá.

– És te elvesztetted? – kérdeztem ledöbbenve. Jó, nyilván baromi tapintatlan voltam ezzel a kérdéssel, de esküszöm, nem hagyhattam ki. Persze, ő is rohadtul érzékelte, hiszen még közben jóformán az arcába is másztam.

– Hogy kérdezhetsz ilyet?! – háborodott fel, bevallom jogosan. Nem szoktam bunkó lenni, ez most csak úgy kicsúszott.

– Tudod, a kíváncsiság a nagy mindenható, meg minden.

– Aha, meg minden... – motyogott rosszallón nézve rám.

Vártam pár másodpercig, hátha elmondja, de nem tette, és már lassan annyira eluralkodott rajtam a "tudnom kell!" érzés, hogy már fészkelődni kezdtem, amit persze észrevett.

– Befejeznéd? – kérdezte. – Feltűnési viszketegséged van, ember? Szálka ment a hátsó feledbe? – ráncolta szemöldökét, majd újra a távolba révedt sötét tekintete. Pár percig még folytattam, majd egyszer csak hirtelen: – Istenem, hagyd már abba!

– Szólítottál? – röhögtem fel.

– Dehogy! – csapott a karomra. – Csak már nem bírlak idegekkel!

– Nem kell elbírnod, nyilván nehezebb vagyok, mint te.

– Kikészülök... – motyogta.

– Na, elmondod? – néztem rá izgatottan, bár magam sem tudtam miért. Minek nekem azt tudni, hogy szűz-e még?

– Hogy te mekkora tapló vagy!

– Dehogy, csak kíváncsi – vágtam rá.

– Harry, fejezd már be! – tolt el magától, mert egyre jobban közeledtem felé kajánul húzogatva a szemöldököm. – Olyan hülye vagy! – hisztizett.

– Nem mondtál újat.

– Kár.

– És most?

– Mi most?

– Elmondod?

– Még mindig bunkó vagy... – myotyogott. Megráztam a fejem.

– Ez nem válasz volt.

– Olyat nem is kapsz! – rivallt rám.

– Bell, állj le – utasítottam finoman, és egy pillanat alatt elszállt a jókedvem. Nem szeretem az olyan helyzeteket, amikor a feszültség átragasztásával akarnak veszekedést kreálni. – Jobb a békesség.

Megrökönyödve fúrta bele tekintetét enyémbe, és szerintem fogalma sem volt arról, mi lehetett ez a hirtelen hangulat változás. Én se tudom mindig követni, de egy ami biztos, hogy Bell leállt a hisztivel, ugyanis a következő pillanatban csak annyit láttam, hogy visszafordul, és csakis az egymással babráló kezeit kémleli. Majd nagyot sóhajtott.

– Én még nem voltam... s-senkivel... – suttogta, vagy motyogta, de én tisztán hallottam. Piruló arcát próbálta elrejteni előlem, és egyre jobban csúszott lefele a padon, a hatás kedvéért pedig még az arcára is tapasztotta kezét. Neki lehetett a legkínosabb. Bár nem hangzott el soha ez a mondat az én számból is kettőnk közt, mert valószínűleg féltem mit reagálna, ettől függetlenül hálás voltam, hogy nekem sosem tette fel ugyanazt a kérdést.

– Tessék? – hajoltam közel, és kezemet fülem mögé tettem, nagyot hallást imitálva.

– Mondom, hogy tapló vagy! – csapott a karomra, mire jóízűen felnevetettem. Mert ne mondja nekem senki, hogy ez a jelenet nem volt vicces. – Nem fogom elismételni! – fonta keresztbe karjait.

– Kár, pedig mostanában nem nagyon értem a dolgokat. Tudod, mindig visszakérdezek. Lehet, hogy el van dugulva a fülem – nyúltam kisujjammal a fülemhez, és elkezdtem vakarászni.

– Nem is azzal a füleddel van felém! – kezdett el nevetni, amitől titkon elfojtottam egy előtörő érzelemhullámot, majd vele nevettem, ezzel felhangosítva a környéket. Még jó, hogy árván álldogált a házunk egy kanadai autóút mellett, alig pár kilométerre a legközelebbi kisvárostól.

– Az nem baj – vigyorogtam, mint a vadalma.

– De az! Nem fogom elmondani! – állította még mindig a maga igazát. Állta a sarat rendesen.

– Akkor ne mondd – vontam vállat elfojtott nevetéssel.

– Akkor ezt megbeszéltük.

Pár másodperc múlva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, és nyerítve dőltünk hátra. Szegény jószág azt sem tudta mi a fene bajunk van.

 Már egy órája beszélhettünk a besötétült ég alatt, folyamatosan nasival etetve az elveszett házi állatot, ami az ölünkben feküdt. A legjobban annak örültem, hogy Bell teljesen felszabadult, önfeledten beszélgettünk mindenről amit csak felhoztunk témának, nem volt olyan, hogy kínos csend. És ezt szeretem nagyon, amikor vele beszélek. Néha egy-egy elvétett titkos pillantás, egy-egy őszinte mosoly, sok vicces sztori, és újra láthattam nevetni.

– Hé, nem akartok segíteni kicsit a lovaknál? – kiáltott felénk Anya az istálló ajtajából, a nyár végi kissé hűvös estében.

– De, persze – kiáltott vissza Bell. – Mindjárt megyünk – felelte, mire Anya elmosolyodott, és bólintott egy aprót, de mielőtt eltűnt volna, gyorsan visszanézett. – Ja, Harry! Kérlek te inkább az itatókat töltsd újra, és hozz egy kis szalmát – mosolygott. 

– Rendben! – feleltem. Mindketten felálltunk, majd a magunk útjára indultunk.

Nem értem engem miért kellett külön küldeni. Talán valami csajos dologról van szó? Anya látott valamit a hetente érkező magazinjaiban, és azt akarta megosztani vele? Ki tudja, inkább nem foglalkoztam vele. A kóbor kutya felkapta fejét, mikor egyikünk sem volt már mellette, majd felállt négy lábára, utánunk pillantgatott, majd gondolva egyet, végül felém indult el. Megálltam, majd megvártam míg odaér hozzám. Aranyos buksiját odatartotta, jelezvén, hogy kéri a finom simogatásokat, mire kuncogva vakargattam meg füle tövét, és simítottam meg fejét.

– Tudod, mit? – szólaltam meg, mintha csak értené amit beszélek hozzá, de csak tovább nyújtogatta nyakát, miközben nyelve hegyét ki-ki dugta. – Megtartalak – mosolyogtam, majd felegyenesedtem. Olyan bánatosan nézett rám, hogy kedvem lett volna felkapni és megszorongatni, de inkább csak visszahajolva játékosan felborzoltam a szőrét. – Tudom már mi lesz a neved – majd újra visszaguggoltam hozzá, hogy a fülét vakargathassam.

– Toby – merthogy fiú kutya volt.

Felpillantottam az istállóban ügyködő Bellre, és Anyára, majd hirtelen eszembe jutott az a pár napja megtörtént csók. A szívem azonnal hevesen kezdett el verni, ezzel együtt a pulzusom is az egekbe veszett, majd éreztem, ahogy pirulni kezdek. Rögtön visszafordultam.

– Adjon már valaki választ, mi a fészkes fene történik velem! – ordította a tudatom, mire összeszorítottam szememet, és a karám mellől felkapva egy piros vödröt az itatókhoz indultam. De várjunk csak, korom sötét van. Minek már ilyenkor friss vizet és szénát hozni a napközben hozottak mellé? Nem kérdés, direkt küldtek el, hogy ne legyek láb alatt. Tudva, hogy tulajdonképpen semmi dolgom nincs, becsoszogtam a házba, és feltrappoltam az emeltre, ahol erontva a szobámba hanyatt dőltem az ágyamon, és csak meredtem a plafonra. Mi történik velem? Mi történik velünk?

Annabell Willson

Életem során rengetegszer kételkedtem dolgokban, és amióta Anya elment, csak és kizárólag kételkedek. És ez most sem volt másképp, de hogy ezúttal vajon mi volt a fő ok? Na ez az, amit nem tudtam pontosan eldönteni. Mert egyrészt kételkedtem abban, hogy Harrynek jelentett bármit is az a pár nappal ezelőtti csók, másrészt meg magában az emberben, amióta hallottam azt a telefonos beszélgetést. Nagyon fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis mi a fészkes fenéről lehet itt szó, amihez pénz is kell.

– Ana – szólt mellőlem nénikém dallamos hangja, visszarántva a valóságba. – Valami gond van? – olyan furcsa megint ezt a becenevem hallani. Ana.

– Dehogy van – mosolyogtam nyugtatóan. – Csak elkalandoztam.

– Van esetleg valami köze Harryhez?

Azonnal megfagytam kérdése hallatán. Vajon tud már róla?

– Nos... – kezdtem – lehetséges, hogy…

– Mi történt köztetek? – kérdezte teljesen nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ilyet kérdez. A póni, – amely pintó fajta volt – nagy fejét felém fordította, mire halványan mosolyogva simogatni kezdtem az orrhátát, és tovább néztem amint Susan néni lekeféli a szőrét.

– Susan néni, kicsit korai még ezt kérdezni, nem? – próbáltam nyugodtnak látszani, de nem volt olyan egyszerű a mellkasomban egyre jobban vágtázó szívemmel. A lehetetlennel versengtem.

– Nekem elmondhatod – pillantott az arcomra. – És kérlek, ne mondd ki, hogy "néni". Ezelőtt is szerettem volna szólni, és tudod, úgy érzem, hogy ezzel csak öregítesz – kuncogott.

– Akkor, izé...

– Elég csak a Susan – mosolygott – nekem pontosan megfelel.

– Rendben – viszonoztam gesztusát, aztán egy pár másodpercig a teljes nyugalom vett körül minket, mígnem:

– Na, elmondod? – kérdezte hirtelen, olyan izgalommal, és kíváncsisággal a hangjában, melyet eddig még nem is tapasztaltam, ennek hatására pedig ijedtségemben hátrahőköltem fél lépést. Nem kellett sok, a következő pillanatban egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

– Hát, úgy igazából nincs köztünk semmi komoly, mert maximum csak a barátságig megyünk el – néztem a pónira, miközben a fejét simogattam minduntalan.

– És szeretnél többet?

– Nem tudom, igazából...

– Miért nem kérdezed meg, hogy vele mi a helyzet?

– Susan néni – kezdtem, aztán kijavítottam magam. – mármint, Susan. Nem mehetek oda hozzá, hogy ezt megkérdezzem tőle! – mondtam szomorúan, félénken.

– Miért ne mehetnél?

– Mert... Mert nem merem, oké? – "magyaráztam" hisztérikusan. – Amúgy is, nem hinném, hogy ez egy jó pont lenne nála. Ha meg rosszul sülne el, mert ő meg teljesen mást gondol, beégek!

– A mi időnkben ezt teljesen máshogy kezeltük – hajolt le, hogy a póni lábát is le tudja csutakolni. – Ha az egyik fél szerelmes volt, akkor bátorságot gyűjtött, hogy vallani tudjon a másiknak. Ha jól sült el, akkor nincs semmi baj, de ha visszautasítás a vége persze fáj, de legalább a lelkiismeret nyugodt lehet – magyarázta, majd elhalkult hangon folytatta. – Sosem tudhatod, mennyi idő áll rendelkezésedre...

– Értem – feleltem szomorúan, és felnéztem az égre, melyen megannyi fényes csillag volt feltérképezhető. Nem voltam hülye, a szavak mögött megtaláltam az igazi értelmet, de mégis fájt tudni, hogy egy elszalasztott lehetőség ennyire mély nyomot hagyott benne. – Tudok valamiben segíteni? – nem kaptam választ, amíg körülbelül fél perc után fel nem egyenesedett.

– Moon-t csutakold le légyszíves, őt pedig vezesd vissza – kérte. – Én beszaladok a házba! – tájékoztatott már futtában, engem otthagyva egyedül a kis pintóval. Azt hiszem, nem ugyanarra a segítségre gondoltunk. Még csak a nevét sem tudtam. Nagyot sóhajtottam, aztán kioldva a köteleket végig haladtunk a boxok között az övét keresve, amit aztán a legvégén találtam meg. Gondosan becsuktam magam után a kis faajtót, -  a kötelekkel a kezemben - majd továbbhaladtam az állítólagosan Moonnak nevezett lovat keresve. Az istálló egyik villanykörtéje jól észlelhetően pislákolni kezdett, de nem foglalkoztam vele, csak haladtam tovább, viszont ezt a tettemet később nagyon megbántam. A Moon nevet keresve lépkedtem egyenesen, amikor végre megtaláltam az utolsó előtti kisajtóra kiszögezve, ám amikor a bent álló patásra pillantottam, azt hittem, ott helyben össze esek. Pont az a jószág volt, amely még három hónapja szökött el innen. Emlékszem, iszonyat félelmetes volt, amikor annyit láttam egyik pillanatról a másikra, hogy egy hatalmas testű állat szélsebesen közeledik felém.

Észben kellett tartanom, hogy a lovak megérzik a bármilyen féle érzelmet, és ezekhez tartozik az is, hogy tudja mikor fél az ember. Ezért kellett minden erőmet összeszedni, hogy odalépjek a fríz lóhoz, és rácsatolhassam a sodort köteleket a kötőfékre.

– Jó fiú – dicsértem meg, mikor lassan követett oda, ahol kicsatoltam két oldalt. Mivel nyugodt volt, és hagyta, hogy csutakoljam, a félelmem eloszlott egy kicsit, de még mindig nem teljesen, és erre még rátett az is, hogy a kis lámpa egyre többet kezdett el pislákolni.

Susan már egy ideje nem jött vissza, ezért úgy döntöttem, hogy benézek a házba. Moon csutakolása, és visszavezetése után, le is kapcsoltam a villanyt, majd az éjszakai csípős hidegben szapora léptekkel átszeltem a ház és az istálló közötti pár méter távolságot. Halkan benyitottam, majd pár lépéssel beljebb haladtam a nappaliba.

– Susan – szóltam félhangosan, de válasz nem érkezett. A konyhából kiszűrődő gyér fény, arra engedett következtetni, hogy biztos ott lehet, de mikor benéztem a mindig fényárban úszó helységbe, csak egy nyitott hűtőt találtam ott. – Ez mióta lehet nyitva? – kérdeztem magamtól, és bezártam, de persze nem volt aki választ adjon. Nem is vártam, csak találgatni lehetett.

Tovább mentem az emeletre, majd rögtön a  szobályának ajtajához léptem, az ajtó és a keret közötti kis résen újra fényt láthattam. Bekopogtam.

– Susan – újra semmi, de azért megpróbálkoztam még, hátha... – Susan! – emeltem fel egy kicsit hangomat, és megint kopogtam, de semmi visszajelzést nem kaptam. A pulzusom kezdett emelekedni, éreztem, ahogy a bőröm alatt erősen pulzál a vérem, ahogy a szívem pumpálja az egyre növekvő adrenalin miatt. Az összes lehetőség ott motoszkált a fejemben, rémképeket ébresztve ezzel bennem, ami nem segített a jelenlegi idegállapotomon.

És benyitottam.

 

Sziasztok! :)

Kicsit félve rakom ki az újabb részt, hiszen jó pár hónapos kihagyás után nem tudom mire számítsak a visszajelzéseket tekintve, főleg, hogy még a blog URL-címe is megváltozott. Valószínűleg pokolian rosszul állnak a dolgok, de mindezek ellenére folytatom a történetet, mert nagyon a szívemhez nőtt. Úgy érzem, tiszta fejjel tudok újra visszatérni az íráshoz. De nem szeretnék sokat rizsázni, mindössze csak egy valamit említenék még:

- szeretném megköszönni Effynek, és G.B. Evelyne-nek, hogy a blogommal való cserét elfogadták. Köszönöm! :)

Ui.: Legalább 3 kommentet hagyjatok a bejegyzés alatt, nagyon fontos lenne tudnom, hogy ti mit gondoltok a történetről, hiszen csakis így tudok bármilyen jellegű hibán javítani!

Melissa xx

Nemsokára...

     Sziasztok! :)
Nem is tudom, mit mondhatnék nektek. Lassan több mint 2 hónapja tértem egy kis szabadságra, és lassan, de kezd kirajzolódni a fejemben e történet folytatása. Igyekszem, hogy ezentúl hosszabb terjedelmű szöveget alkossak nektek, és - miután visszatértem - ígérem, hogy átnézem az éppen aktuális részt, és javítok rajta, ha szükséges. Persze azt nem tudom megígérni, hogy nem lesznek benne elrejtett hibák. A lényeg, - tudom, hogy nincs olyan nagy érdeklődés a blogom iránt - hogy még kimaradnék legalább egy fél hónapot a publikálás alól. Persze, ez nem azt jelenti, hogy közben nem írok itthon piszkozatot. Hála, hogy lezajlott a nehéz időszak, szóval tényleg nemsokára összeszedem magam, és újra fogok felrakni részeket. 

Melissa xx