10. rész - "Megtalállak, és megöllek!"

  "Néha van, hogy összezavarodunk, és nem találjuk a helyünket a világban. Olyankor kirekesztettnek érezzük magunkat. Senki sem áll velünk szóba, és nem is látnak szívesen. De a helyzet sokszor változik, ahogyan az emberek is..."

    Az élet, egy körforgás. Ördögi körnek is nevezik néhányan, és akiknek a szájából ezt hallottam, bizton állíthatom, hogy ők már megtapasztalhatták az élet lépcsőfokait, fellépkedtek rajtuk, és beleélték magukat a pillanatokba. Voltak boldogok, szomorúak, gazdagok, szegények, de egy valami mindig megmaradt bennük, ami soha sem alszik ki. Egy láng. A remény lángja. Ki tudja miért reménykednek? Hiszen mindenkiben mindig ott van. Valaki a szerelemben reménykedik, valaki abban, hogy felvegyék továbbtanulni, és van aki azért, hogy ne maradjon társ nélkül élete végéig. Van aki reménykedik abban, hogy elnyerheti a lottó sorsoláson azt a sok pénzt amire szüksége lenne, és van aki csak abban reménykedik, hogy megkapja az állást, ahol szeretne kedvenc időtöltésével foglalatoskodni. 

    Én nem ismertem őket, az idős bácsikat, de mikor elhaladtam mellettük, rájöttem valamire: az életet meg kell tapasztalni, át kell élni, mert csak úgy tudod végig játszani, ha küzdesz. Mindig bedob egy-egy rossz kártyát, de ha jó játékos vagy, hamar kikerülhetsz a vesztesek gyűrűjéből, és felléphetsz egy lépcsőfokot a győzelem felé. Az idő múlásával egyre biztosabb lehetsz benne: Győztes vagy, hiszen a többieket messze magad mögött hagyod.

   Úgy éreztem felléptem az első lépcsőfokra. Ott voltam. Azon a napon, mikor anyával utolsó utunkat tettük meg együtt az életben. Még most is hallom, ahogy halk hangon szólít nevemen, mintha lágy szellő, melyet úgy szeretek, fújdogálná arcom. 

    – Annabell, én kicsi Annabellem. Gyere menjünk haza. Biztos már nagyon fáradt lehetsz – mosolygott le rám anya szívmelengető gödröcskés mosolyával, melyet annyira szerettem. Barna, kiengedett haja göndören omlott vállára, jobb oldalt egy hullámcsattal kissé elcsatolta, hogy ne lógjon a szemébe néhány rakoncátlan rövidebb tincse. Így is eléggé romlik a szeme, ha még a hajától sem lát, még rosszabb lesz a helyzet. Szemüvege ugyan van, de azt mondja, nem hajlandó hordani, már nem tetszik neki, állítása szerint nem áll jól. Szerintem, és apa szerint is nincs igaza. Ki tudja mi változhatott meg benne, hogy így gondolkodik...

    – Rendben menjünk. Hány óra van anya? – ásítottam nagyot, miközben álmosságtól mérgezett szemeimet dörzsöltem. Azt hittem, hogyha egy kis ideig még folytatom szemem ostromlását, egy idő után kidörzsölöm belőle az álmosságot, de ehelyett majdnem kinyomtam a szemem. 

     Az utcán hűvös szél fújt, a lehullott leveleket a szellő táncra hívta, és elvezette messzi tájakra. Az emberek jöttek-mentek  Los Angeles forgalmas utcáin. Minden második ember kezében újság, vagy könyv volt, és még csak fel sem néztek a sorok olvasásából. 2004-et írtunk, a telefonok ilyenkor még csak gombos formában voltak kaphatók, Steve Jobs még nem találta fel az okos változatot, még szép, hogy ilyenkor az emberek a könyvekre és újságokra költöttek inkább. Volt aki a gombos telefonjának beszélt, ügyeket intézett, de én ezzel nem nagyon foglalkoztam. Kicsi voltam még ahhoz, hogy a felnőttek dolgait meg tudjam érteni. Így az egész nem nagyon érdekelt. 

    Kómás tekintettel pillantottam körbe. Az előbb még Los Angeles belvárosában voltunk, hogy kerültünk arra a helyszínre ahol... anya meghalt? Istenem, de nem szeretek erre visszagondolni, vagy egyáltalán emlékezni is gyűlölök a pillanatra. 

    A nézőpontom megváltozott, kívülállóként szemléltem az eseményeket, és egy helyben állva, mintha a lábamat egy cövekkel rögzítették volna megjelölt pontjához, nem mozdultam semerre. A kíváncsiságom a tetőfokára hágott, a pulzusom az egekben volt, és heves szívveréssel vártam, mi fog történni ezután, és a kívülálló szemével láthatok mindent, nem pedig egy kétségbeesett kislányéval, aki csak a félelmet látja maga előtt, és a férfit, aki pisztolyt fog az édesanyjára. A pisztoly eldördült, az események viszont olyan gyorsak voltak, hogy a következő pillanatban anya már haldokolt. 

    Nem akartam látni, képtelen voltam újraélni a fájdalmakat, hisz az előbb még kíváncsian vártam mi lesz. De nem bírtam. Kezembe temettem arcomat, és útjára engedtem könnyeimet. 

   – Még látni fogsz, ígérem... – suttogta a feltámadó szél.

    Izzadtan, verejtékező homlokkal riadtam fel. Már megint anyával álmodtam. Egy ideje nem gyötörtek az effajta álmok, aminek nagyon örültem, de ebben volt valami szokatlan.Valami olyan, mint a fekete rózsa egy szép színes mezőn... Úgy volt ez is más. Olyan érzésem volt, mintha az álomban valamit észre kellett volna vennem. Mintha egy jelző fény lett volna, hogy figyelmeztessen valamire.

    Efféle gondolatokkal ültem fel, és csak most néztem körül, hol is vagyok. A szobámban voltam, az ágyamban feküdtem, és Harry a végében ült hátát a falnak támasztva, lábait törökülésben felhúzva, aranyosan szuszogott. Szempillái néha meg-megremegtek, mikor közelebb húzódtam hozzá. Aztán elmosolyodott, mikor megsimítottam arcát. – Mégsem aludt, csak pihent – gondoltam.

    – Köszönöm – szólaltam meg halkan.

Harry kinyitotta szemét, és halványan mosolyogva felém fordította fejét.

    – Ugyan mit köszönsz? – kérdezte kedvesen.

    – Hát azt, hogy... itt... maradtál velem – válaszoltam kicsit félénken.

    – Csak vigyáztam az álmaidra.

   Ha tudná, mennyire hálás vagyok neki. De az álmaimra sajnos nem tudott vigyázni. A lidérces álmok megtámadtak, és egy ideig biztos nem tudok szabadulni tőlük. Beférkőztek az agyamba.

    – Öhm... lemegyünk? – kérdésével félbeszakította gondolataim áradatát, és visszarepített a valóságba. Zavarodottan lehajtottam a fejem, és az arcom halvány pírba szökött, mikor észrevettem, hogy Harry tarkóját vakargatja, és kínosan mosolyog. A kínos szituk közé tartozik, mikor két ember között a beszélgetés egy időre elhal, mert az egyik „nincs ott”, a másik meg nem tudja, hogy mit mondjon. Ebben a pillanatban pont ezt éltük meg. Tényleg kínos volt.

    – Öhm, persze, menjünk - és csak ekkor néztem ki az ablakon. A nap már lemenőben volt, az arany, a piros és a narancssárga árnyalataival színezte az eget. A távolban egy ménes a dombok legmagasabbikára ügetett fel, elől a vezér, hátán a nővel, aki még mindig ismeretlen volt a számomra. A női alakon ezúttal egy indiánok által viselt tollas fejdísz is virított.

    Hirtelen egy erős érzés mellkason csapott, egy gondolat beférkőzött az agyamba: muszáj megtudnom, ki ez, és mit akarhat. Ha eddig nem láttam, és Harryék sem látták, a napokban miért csak most tűnt fel először? Mit akarhat?

    Nem filóztam tovább, a gondolatokat inkább kiűztem a fejemből: fejfájást okoznak.

    Megráztam a fejem, mintha így ki tudnám üríteni a fejemet a gondolatoktól, és elfordultam az ablaktól, vissza Harry felé. Várakozón pillantott felém, válla felett visszanézve állt az ajtófélfát fogva. Halványan mosolyogva gyorsan lemásztam az ágyról, és utána indultam. Mikor már a lépcsőn trappolt lefele, még egy pillantást megengedtem magamnak a szobámra. Végig néztem rajta, és néhány tárgyon elidőzött egy kicsit a tekintetem. Számomra ismeretlen érzések kavarogtak bennem, és szégyenlősen elmosolyodva lepillantottam a küszöbre, pedig senki sem volt a szobában, Harry is már lent csörömpölt a konyhában.

    Azonban az ajtó küszöbére írt üzenet lehervasztotta a mosolyt az arcomról, és rémülettel meredtem a nyomtatott betűs írásra, ami vérrel volt felfestve a lelakozott fára.

    – Megtalállak, és megöllek! - fenyegetett az üzenet.

    Két kezemet fülemre tapasztottam, és teli torokból sikítottam, ahogy tudtam, mint A sikoly c. festményen az a kopasz alak. Valaki meg akar ölni? De miért? 

    Harry a következő pillanatban már mellettem is termett, és az arca a rémület és teljes kétségbeesés maszkját vette fel. Próbált hozzám beszélni, de én csak a szája mozgását láttam. Lassacskán már azt sem, mert kezdett elhomályosodni a látásom, és szememből megindultak, arcomat áztatva, a sós könnyek. Harry arca a sajnálatot tükrözte, és szomorú arccal  magához rántva csitítgatott. Karjaimat görcsösen fontam felsőteste köré, és könnytől bemocskolt arcomat mellkasába rejtettem. Soha nem akartam elengedni. Mellette biztonságban éreztem magam, és ha valaki tényleg meg akar ölni, Ő az, akiről biztosan tudom, hogy mindenáron megvédene, ahogy én is Őt.

    Már nem sikítottam, csak csöndben hüppögtem Harry védelmet nyújtó karjaiban, és a gondolat állandóan ott lebegett az elmém legelrejtettebb zugában: valaki meg akar ölni. 

     Hi Everyone!

    Hát, itt volnék a 10. résszel. Tisztában vagyok vele, hogy késtem a résszel, de valószínűleg, sőt biztos, hogy én is arra a sorsra jutok, mint néhány író, akik ugyanúgy tanuló életüket élik, hogy 2 hetente hozzák a részt. Nehéz most ez az időszak, úgy hogy nézzétek el ezt nekem, és akkor mostantól a részek lecsökkentve csak 2 hetente fognak felkerülni, de kárpótlásul megpróbálok nagy terjedelmű írásokat produkálni. (Ami ennél nem sikerült nagyon)

   A részről csak annyit, hogy nem érzem a legjobbnak. Egy ideig ötletem sem volt, hogyan írhatnám tovább, de végül egy normális befejezést megpróbáltam összehozni.  És végül a tudtomon kívül írtam egy múltba visszatekintős részt. Hurrá! :)

    Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

Ui.2: a Mistery-vel kapcsolatban annyit, hogy (átkozom magam amiért nem tudtam megírni), hogy meghatározhatatlan az első fejezet felkerülési időpontja.