Külön kiadás; új történet vagy mégsem?

   Hi Everyone!

   Megszokásomtól most eltérve kicsit, az üzenetemet felétek, a rész elejére írom. Bizonyára minden Directioner nagyon jól tudja, hogy tegnap előtt, az az júli. 23-án, 8:22-kor lettek a fiúk 5 évesek 2010 óta. Tegnap előtt ki szerettem volna rakni egy külön kiadást, egy teljesen eltérő egyrészes történetet, vagy csak részletet, amely miattuk lett volna, a szülinapjukon. De a barátnőmmel egész nap rajzoltunk, hogy twitterre feltehessük a műveinket és felköszönthessük Őket, így amit elterveztem, nem valósíthattam meg. Épp ezért úgy gondoltam, hogy a 6.rész helyett valami mást írok, kis változtatás képen és mert ez a történet pattant ki hirtelen a fejemből. Hatalmas vágyat éreztem arra, hogy leírjam. Remélem elnyeri a tetszéseteket és kapok néhány kommentet. 

Jó olvasást! 

FlowerGirlxx

Mistery

    Érezted azt, hogy egy egészen különleges, más világban élsz, mint amit eddig hittél? Tele rejtélyekkel, kalandokkal, valóságos csodákkal, amiknek a létezéséről még csak hinni sem mertél? Hallottál meséket, mondákat, de semmi sem volt fogható ahhoz, amit akkor a saját szemeddel láttál. 

    Christal Jens vagyok, egy álmodozó, aki az eddigi 18 évét a csodák felkutatásával élte meg. Kiskoromban vonzottak az új dolgok, az ismeretlen. Mindent tudni akartam a világról, semmiből nem akartam kimaradni. Ahogy az idő telt, úgy növekedtem én is, és egyre több mindent ismertem meg. Sokkal fejlettebb voltam az átlag gyerekeknél, sokkal többet tudtam a körülöttem zajló dolgokról, mint egy átlag 12-13 éves. Vágytam arra, hogy ismeretlen helyeket fedezzek fel, ahol ember még nem járt. Amikor kisebb voltam, mindig gyermeki izgalommal vártam, hogy elutazzunk Ausztráliába, vagy esetleg Egyiptomba. Világjáró létemnek köszönhetően, ha eltévedtem, ami elég ritka volt, a tapasztaltságommal hamar tudtam merre, hogyan tovább. Egy-egy utazáson, amikor a szüleimmel világot láttunk, mindig éjszaka fedeztem fel a környezetemet ahova jöttünk.     

    Madárfajok ezreit ismertem meg, és mindig szereztem egy állatbarátot. A szüleim sosem tudtak az ilyesfajta kalandjaimról, mindig azt mutattam előttük, hogy átlagos gyerek vagyok, aki a suliban kitűnőként remekel, és sosem felesel. Furcsamód igaz barátokat soha nem találtam, akik meg egy kis ideig azok is voltak, hamar hátba szúrtak. Voltak pillanatok, amikor jól éreztem magam velük, és naivan azt gondoltam, hogy milyen jó lesz majd később évek múlva, együtt hülyülünk a közeli plázában, ruhákat vásárolunk, vagy csak úgy simán atmegyünk egymáshoz, filmet nézünk, beszélgetünk. Aha, igen. Mesés könyvekben biztos így van megírva, de vajon a valóélet van annyira mesés könyv, hogy mi írjunk bele olyanokat amiket szeretnénk? Sajnos nem, így muszáj elfogadnunk a dolgok alakulását. A szerelmet sem tudtam eddig megtapasztalni, mindenki lenézett, susmogtak a hátam mögött, minden jóból kiközösítettek. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon azért teszik-e ezt velem, mert nem vagyok olyan szép mint az egyik menő lány, nem vagyok egy top modell, vagy csak a stréberségem miatt, esetleg a megjelenésem ad rá okot... De egy idő után végül kezdtem beletörődni a sorsomba, és együtt éltem a körülöttem folyó dolgokkal, a végén már nem kerestem a "miért"-eket.

 

    Így kerültem erre a szigetre is, ahol már vagy 1 hete élek; a kalandvágy miatt. Sosem hibáztattam a természetet, sem senkit magam körül, csupán csak magamat. Néha teszek meggondolatlan lépéseket, de ez volt az első ilyen, ami messzebb vitt az otthonomtól mint eddig bármi. Azt sem tudtam hol vagyok, csak napról napra bolyongtam a kicsinyke szigeten.

    Az éjszaka közepén egy mólón elterülve kémleltem a csillagokat, melyek mintákat rajzoltak ki az égen és csak élveztem a friss éjszakai szellőt, amikor láttam valami fénycsóvát magam felett elhaladni, majd elveszni a sötétben. Azonnal felültem és közelebb hajoltam a vízhez, összehúzott szemekkel vizslattam az alját, hátha kiderítem mi lehet az, de a távolság miatt ez mind sikertelennek bizonyult. Vonzott magához, az agyamba férkőzött, a végtagjaimat irányította. Átvette felettem a hatalmat és nem eresztett. Táskámat hátrahagyva a vízbe ereszkedtem ruhástól és megszokva a vizet alámerültem. Szerettem úszni, búvárkodni a legjobban és a szemem is megszokta az évek alatt a sós vizet. Sokszor volt alkalmam víz alá merülni.

     Kék íriszeimet bántotta az erős fény, ami kicsit halványodott, mikor közelebb nem is mehettem volna. Minden kitisztult, rendesen láttam magam előtt, amint egy kék kristály a homokba van temetve félig és onnan világít ki csodálatos kék, hívogató fényével. Meg akartam érinteni, tudni, hogy milyen egy kristály érintése, hogy vajon milyen masszív, vagy csak csupán a kíváncsiság céljából, de egy láthatatlan erő visszafogta, nem engedte tovább kezeimet. Az ékkövet egy védőburok vette körül, mely nem engedett hozzá érni semmit, ezzel óvta. Elhatározásom erős volt, így nem hagytam magam, és egyre nagyobb erőt kifejtve próbáltam megtörni a burkot. A következő pillanatban repedni kezdett, majd a kő fénye felerősödött, míg teljesen el nem nyelt.

    Pont ennek a szigetnek a partjára repített. Itt minden olyan mint amiről eddig álmodtam. Amiért eddig mindig is küzdöttem. A testemet melegség érzése töltötte el, és szinte a hideg futkosott a hátamon, amikor belegondoltam, milyen szerencsés is vagyok, hogy ilyen természeti... vagy inkább természetfeletti látványban részesülhetek. Aznap fogalmam nem volt arról, hogy utazótáskám hogyan került ide, hiszen a víz alá direkt nem merültem le vele.

    Azóta nekem az egész ügy rejtély marad, ha jól számolom egész végig, amíg élek. Számtalan különös élőlénnyel találkoztam már, de emberrel még nem volt alkalmam. Talán majd egy nap lesz alkalmam találkozni egyel. De akkor még semmit nem sejtettem igazán. Nem sejtettem, mi fog jönni ez után. Csak sodródtam az árral, és hagytam, hogy a dolgok maguktól alakuljanak.

   Ui.: ha tetszett ez a kis részlet és ha szeretnétek, hogy ebből rendszeres történet legyen, kommenteljetek. Terveztem, hogy ez egy One Direction-ös történet lenne, ha benne vagytok a folytatásban.

   Elérhetőségeim: Twitter: @Flower_Girl134

Itt lenne a rajzom, amit még a fiúk szülinapján kreáltam. Kicsit aranyos kinézetet akartam neki szerkeszteni... hát ezt még gyakorolnom kell. 

5. rész - Az utálat ledöntött fala

"Az első megtett lépések, mindig egy újabb cél felé vezetnek."

   – De kérlek legalább próbáld meg! – próbált jobb belátásra bírni Susan néni.

   – Felejtsd el! Kizárt, hogy ezzel egy házban éljek! Elviselhetetlen! – keltem ki magamból.

    Akármennyire is szereti ezt az idiótát, valószínűleg úgy, mint a fiát, nem fogok tudni vele tovább élni. Kiderült, hogy Harry a házban él, és előszeretettel használja ki mindig az idejét, egy jó hosszú fürdőzéshez reggelente... na igen. Ő másfél órán át elvan a zuhany alatt, én elvagyok a fürdő ajtaján másfél órán át tartó dörömböléssel, Susan néni elvan a zajos reggeli munkával. Hát ez van, ha összeengednek egy idegesítő barommal. Én is idegesítő leszek. 2 hete mennek így a dolgok, ezalatt az idő alatt Miranda is hazalátogatott, és a cuccaim nagy része is hazakerült Miami-ból. Amikor otthon jártunk, apát nem találtuk a házban... igen, egy ideig nem.

De aztán...

" A szobámban pakoltuk össze a cuccaimat, 3 jó nagy utazó táskába. Susan néni éppen a fürdőben szedte össze a még ott maradt cuccaimat, ami nem volt több egy pár kence-ficénél, amikor én a ruháimat pakolásztam az egyik táskába. A harmadikat a személyes dolgokkal gondoltuk megtölteni, ami pár emléket őrző fényképből, könyvekből, és CD-ből állt. 

    A következő pillanatban ajtó nyitódását és csukódását lehetett hallani. Szinte maga a Démon lépett be a küszöbön, utolsó két évemet itt töltött megkeserítő régi otthonomba. A vér szinte megfagyott az ereimben, a szívem is mintha kihagyott volna egy ütemet, majd áttért egy gyorsabb tempóba. A pulzusom hihetetlen erővel lüktetett a bőröm alatt, és még arra is gondoltam abban a pillanatban, hogy mi van, ha apám a maga elvetemült módján nekünk esik, akkor én utolsó elhatározásomban tuti kivágódok az ablakon... sosem lehet tudni éppen mihez van kedve. 

    Azonban a dolgok igen furcsa módon, hatalmas fordulatot vettek.

    – Susan! – kiáltott fel szeretetteljesen apám, ahogy gondolom megpillantotta nénikémet a fürdőben ügyködni... vagy valahol máshol. Nemtudom, nem láttam, csak hallottam.

    – Peter! Hát téged is látni? – üdvözölte Susan néni. Tudtam, hogy annyira nincsenek rosszban, mint apa velem, de nem gondoltam volna, hogy ennyire örülnek egymásnak, ha találkoznak. Nem tudom mit hittem, hiszen testvérek.

    – Hát Te, hogyhogy itt vagy? Olyan régen láttalak – lelkendezett apu, és úgy mosolygott, mintha évek óta semmi gondja nem lenne. Időközben kijöttem a szobámból, és a lépcső legfelső fokán ültem, úgy figyeltem az eseményeket. Államat megtámasztottam két tenyeremben, és pislogtam le a két felnőttre. 

    – Hát tudod, biztos feltűnt neked, hogy Ana elment innen. 

    – Honnan tudod, hogy elment? – kérdezte apu nagyra nyílt szemekkel.

    – Onnan, hogy hozzám jött az első nevadai járattal... – nézett félre Susan. Ajjaj. Ezt pont nem kellett volna. olyan cirkusz lesz itt. Amolyan "na ez jó lesz" nézéssel figyeltem az eseményeket tovább. Apu nagyokat pislogott az előtte álló nőre. Szerintem próbálta felfogni mit hallott, vagy csak nem akarta elhinni, hogy még mindig élek... halvány lila gőzöm sincs melyik variáció járhatott a fejében.

    – Tudod, hogy hol van, és nem szóltál róla? Fel tudod fogni mennyire aggódtam?! – na ezzel meglepett. Érdekli mi van velem? Susannak tényleg igaza lenne apával kapcsolatban? Kíváncsi vagyok a folytatásra.

    – Igen! Feltudom fogni! De, ha láttad volna, hogy hogyan nézett rám, amikor átlépte a küszöböt.. azt mondta, hogy soha többet nem akar ide visszajönni! – vágott vissza Susan, egy kicsit magasabb hangerővel. Apám már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de hamarabb közbevágtam.

    – És most mégis itt vagyok – szólaltam meg, mire mindketten felém kapták a fejüket. Nénikém arca a rémület maszkjába torzult, apám viszont olyan örömmel futott oda hozzám, és zárt a karjai közé, hogy már azon kezdtem el gondolkodni, vajon minden rendben van-e vele, és nem éppen egy diliházból szabadult.

    – Öhm... apa?

    – Igen?- dünnyögött a hajamba.

    – Mi történt veled? 

    – Hogy érted? - húzódott el kicsit. 

    – Miért örülsz nekem?

    – Nem örülhetek a lányomnak? Annak, hogy nem nyelte el a föld? Hogy újra láthatlak? – hüledezett. Oké... most vagy álmodok, dilibogyót evett, vagy beszívott. Ez nem az én apám... az én apám utál engem. 

    – Oké, apu. Csak, hogy tisztázzuk. Én. Veled. Többet. Nem fogok. Egy. Házban. Élni – tagoltam el a mondatot.- fogadd el, ez van. Te tetted ezt tönkre. Már döntöttem. Susan néninél maradok - néztem a szemébe, ezzel kifejtve a teljes igazságot. – És most megtudod miért vagyunk itt – váltottam bizalmas hangnemre. – Az itt maradt cuccaimért jöttünk, mivel Nevadába költözök – amint kimondtam az utolsó mondatot apám térdre rogyott előttem. Esedezett, kérlelt, hogy maradjak; nem tettem. Ígérgetett nekem olyanokat, hogy megváltozik, nem lesz velem többet olyan, mint amilyen volt, és olyan csonka család leszünk, mint amilyennek kell lennünk; de mindezek ellenére hátat fordítottam neki. Túl sokáig viseltem el azt, hogy megaláz, hogy lenéz. Nekem 7 év elég volt, és ezek után nemtudnék neki bármiben is hinni. 

    Kegyetlen módon nézettem vele végig, ahogy megtöltjük a három táskát, és köszönés nélkül hagyjuk el a házat... vagyis csak én nem köszöntem. Nénikém ölelte, puszilta, jó kívánságokkal halmozta el, majd könnyes szemekkel hagyta maga mögött az apámat. De alig tettünk pár lépést, rontott ki a házból táskáját sebtében vállára akasztva. Bezárta az ajtót, majd elénk lépett.

    – Esetleg elvihetlek titeket? – kérdezte kedvesen. Susan néni örömmel teli arccal mondott "igen"-t, míg én grimaszolva, szemem forgatva reagáltam. 

    Susan néni odavolt, hogy apu több mint, 1000 kilométert képes megtenni, csak azért, hogy minket Nevadába szállíthasson... nekem viszont leesett az állam az ajánlaton, mivel Nevada nem itt van a szomszédban. Hatalmas feladatot vállalt." 

    Hát, igen. Hatalmas feladatot. És csak is értünk tette. Piros pont, amiért pedálozik, de hatalmasat kell cselekednie ahhoz, hogy újra a bizalmamba férkőzhessen. El kell érnie, hogy újra felnézzek rá, hogy nagyot nőjön a szememben. Végül is épségben Nevadába értünk, úgyhogy annyira nem volt rossz.

    – Reggeli kupaktanács, hölgyek? – rángatott vissza a valóságba egy mély, rekedtes hang. Harry, azzal a pimasz mosolyával, és laza testtartásával, napra készen a konyha ajtajában feszített. Reggeli másfél órás várakozásom most máshogy telt el: Harry kibeszélésével. Jó, ha van valaki akivel ilyeneket megtudok beszélni, még ha az az ember Susan néni is, aki erősen a szóban forgó személy pártját fogja, bármikor felhozom a témát, hogy elmondjam bajom, bánatom.

    – Befoghatnád, és elhúzhatnál... – morogtam az orrom alatt sunyin rápillantva a vállam fölött.

    – Annabell! – rivallt rám nagynéném.

    – Most mi van? – tártam szét kezeimet, és értetlenül néztem rá. – Csak őszintén kimondom magamból a véleményeimet. Legalább ezen a téren nyitott könyv vagyok, és nem félek kimondani a gondolataimat... bár még lenne egy pár.- gondolkoztam el, és drámaian a plafont kezdtem bámulni, egyik kezemmel államat támasztva, másikat csípőmre rakva.

Harry az ajtófélfát támasztotta, és minket fürkészett.

    – Te meg mit bámulsz? – vetettem oda foghegyről. Fél szemöldökét felhúzva még mindig mosolygott rám, szemében játékosság csillogott. Bár tudnám mit forgat ilyenkor a fejében...

    – Téged – jött az egyszerű válasz, mire a szemem forgattam. Mit vár? Hogy egyszer is normális leszek vele? Azt megnézném. Nem foglalkozva azzal, hogy az ajtóban állt, majdnem fellöktem, mikor elhaladtam mellette, hogy a fürdőbe mehessek. Még hallottam halk szitkozódását, mielőtt feltrappoltam volna az emeletre, ezzel győztes mosolyt kiváltva belőlem. Haha, ezt a "csatát" én nyertem.

    Egy törülközővel a fejemen, csíkos pólóban, és térdnadrágban csattogtam a szobámba, hogy a hajszárítót a fürdőbe vihessem. Viszont amikor indultam vissza, hogy nedves tincseimet szárazzá melegítsem, az ajtóban hirtelen felbukkant Idióták királya, így unottan hátráltam vissza a szobámba. Amikor előlép a fal takarásából a szobám ajtajában, mindig négy szem közt akar beszélni.

     – Elárulnád mi a franc bajod van már megint? – kezdett bele, miután már becsukta az ajtót.

Ez hosszú lesz- gondoltam, és szemforgatva kibontottam a hajam a törülközőből, addig is száradjon valamennyit, és a fésűt felkapva bontani kezdtem a hajam, miközbe magyaráztam neki.

    – Figyelj, Harry. Nem hinném, hogy annyi sok közöd lenne ahhoz, hogy nekem egyes napokon mi a fene bajom van veled. Valamennyi mégis van, mert pont Rólad van szó, de én mégsem érzem úgy, hogy neked el kellene mondanom. Vagy elmondom, vagy nem. Ebben az  esetben inkább nem. Törődj bele – válaszoltam egy tincsem kigubancolása közben.

    – Akár el akarod mondani, akár nem, én akkor is tudni akarom! Tudni akarom, hogy mit tettem! Nem bírom, hogy nem szólhatok hozzád, mert én igenis meg akarlak ismerni!- fakadt ki. Még magam is elgondolkodtam rajta. Tényleg, vajon miért is utálom ennyire? A viselkedése? A stílusa? Esetleg az, hogy itt él? Hogy egyáltalán létezik?

    Egyszerűen nem tudom, felmerülhet az is, hogy esetleg mind egyszerre, és szinte azt ki nem állhatom, hogy szimplán egy levegőt szívunk, de a választ mégsem találtam meg teljesen. Magam sem tudtam, így tehetetlenül engedtem le a karom, fésűvel a kezemben, és néztem bele zöld íriszeibe. Semmi rosszat nem tett, amiért utálhatnám, én mégis ezt teszem. Talán, ha megfogadnám az életbe egyszer Susan néni tanácsát, azzal talán többre mehetnék mintha a saját fejem után mennék. Komoly fejtörést okozott az, hogy a saját, vagy nénikém elve mellett döntsek.

    – Igazából jó magam sem tudom mi a bajom veled.

    – Akkor miért vagy olyan amilyen, ha okod nincs a viselkedésre?! – pislogott döbbenten. Ott a pont.

    – Mert... mert, én ilyen vagyok és kész! Pont! – mondtam ki, és csodálkoztam, hogy a hangom milyen határozottan csengett, pedig belül a teljes bizonytalanság vett uralmába. – Mert nem ismerlek, nem tudom ki vagy, és bepofátlankodtál az itteni életünkbe!

    – Mit pofátlankodtam bele? Én születésem óta itt élek, nem tudom hogyan van ahhoz jogod, hogy ilyen szinten felülbírálj! Nekem kéne haragudnom, mert nekem kellett eltűrnöm éveken keresztül, hogy nyaranta elküldtek egy ismerőshöz, aki vigyázott rám, és már tudom miért lettem elküldve, de mégsem tudok haragudni, pedig kéne! Nagyon is kéne! – fújtatott idegesen.

    – Akkor miért nem tudtam én Rólad eddig, egy fikarcnyit sem? Hm?! Talán szégyellt Susan néni? Nem akarta, hogy Rólad bárki is tudjon? Rejtegetni akart? Szégyellt amiért nem az Ő vér szerinti gyereke vagy? – köptem a szavakat a képébe. Elkerekedett szemekkel hőkölt hátra. Lehajtottam a fejem, és még én sem hittem el, hogy kimondtam a szavakat. A szavakat, amelyek számára talán egy tőrdöfésként érhetett fel a szívében, amiért ilyen szinten megalázta valaki. Nincs mentség, a harag nagy úr.

    Összeszorítottam a szemem, és élesen kifújtam a levegőt. Őszinte sajnálattal néztem fel. Azt hittem el fog menni, hogy ott fog hagyni, egyedül, amiért olyan csúnyán megbántottam; de mégsem tette.         Ott állt, engem figyelt, várt valamire. Talán arra, hogy lépjek valamit, hogy reagáljak a helyzetre, de nem tettem. Bocsánatot akartam kérni, a hirtelen haragom hozta fel ezeket a szavakat, és amit először gondoltam, kimondtam, de ahogy végig gondoltam, visszatértem a valóságba, és rájöttem mit mondtam, azonnal megbántam. Eddig vele kapcsolatban semmit nem bántam még meg. Semmit, de ez olyan szinten mélyreható volt, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna. Bárcsak elnyelt volna föld.

    Belenéztem zölden szikrázó íriszeibe, és kicsordult egy könnycsepp. Igen, megbántam. Őszintén. És ezt Vele is tudatni akartam. Hirtelen felindulásból a karjai közé vetettem magam, és sírva bújtam hozzá, miközben egy csepp meglepettség nélkül azonnal, szorosan a karjába zárt.

    – Sajnálom! Nem gondoltam komolyan! – sírtam, összekönnyezve az ingét. – Tudod, hogy a harag nagy úr, én nem akartam ilyen mélyre szúrni! Sajnálom, Harry!

    – Tudod, bíztam abban, hogy egyszer az ellenem felállított falad összeomlik majd, és megváltozol. Bíztam abban, és tudtam, hogy nem vagy ennyire rideg. Tudom, hogy mennyire érző szíved van. Ezért is maradtam itt. Mert bíztam benned – suttogta a fülembe, ami engem melegséggel töltött el. Bízott bennem annak ellenére is, hogy milyen visszautasító, és goromba voltam benne. De vajon honnan tudott rólam ilyesmi infókat?

   - Mesélt Susan néni rólad pár dolgot. Attól, hogy Te szinte nem is ismersz, én tudok rólad egyet, s mást. Remélem nem haragszol ezért...- hihetetlen, hogy ezek után is azon tűnődik, vajon én haragszok-e rá. Pedig én voltam aki megbántotta! Hahó!

   – Neked kéne haragudnod rám..

   – De én nem haragszom. Susan néni sokat mesélt nekem Rólad, mint mondtam. Ne törd ezen magad. Kérlek... csak lépjünk túl – kérlelt. Elhúzódott kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni. Amikor tekintete találkozott az enyémmel, egy újabb könny azonnal utat tört, amit sok másik követett. Lesütöttem a szemem, és elszégyelltem magam. Makacsságom miatt nem hallgattam rá. Utáltam magam.

   – Nézz rám. Hallod? Nézz rám, kérlek. Hadd lássam azokat a csillogó szemeket – fogta kezei közé arcomat, és felemelte. Így már kénytelen voltam kinyitni a szemem, és belenézni az övébe.

   – Nincs semmi baj. Nem haragszom. Tegyük rajta túl magunkat, együtt.

  – Rendben – bólintottam aprót. Sóhajtott egy nagyot, közben Ő is rábólintott a dologra, majd visszahúzott magához. Nem érdekelte a vizes hajam, úgy szorított magához, mintha soha az életben nem akarna elengedni. Pár perc után elhúzódtam, majd teljesen elengedtem. Lehajtott fejjel kullogtam, hajszárítóval a kezemben az ajtó felé, miközben Harry még mindig a szobámban volt. Amikor elhaladtam volna mellette, csuklómnál fogva félrehúzott egy kicsit, majd mélyen a szemembe nézett, és szólásra nyitotta a száját.

   – Munka van a lovak körül. Lent találkozunk – mondta halkan, majd elengedte a csuklóm, és kiment a szobámból. Meg sem várta, hogy reagáljak, csak otthagyott a gondolataimmal.

    – Hol van Harry? – léptem be a konyhába Susan nénihez, aki a kedvenc finomságomat készítette éppen. Almás pite, nyami. Úgy nézett rám, mint aki nem értené mi bajom van, és lisztes kezével letörölte gyöngyöző homlokát. Halkan kuncogni kezdtem, amikor fehér foltos lett a bőre.

   – Miért keresed? Tudtommal ki nem állhatod – néha nagyon nem tudom mik ezek a hangulat ingadozások.

     – Az még reggel volt...

     – No fene, mi történt azóta? – vonta fel egyik szemöldökét.

    – Hát történt ez-az – néztem félre – Na, de tudod hol van? Kerestem már a lovaknál, de nincs. Azt mondta ott vár.

    – Lehet, hogy dolga akadt. Én nem tudom merre császkál. 19 évesen már rég megbízok benne. Épségben haza szokott érni, szóval arra megy, amerre akar – fordult vissza, hogy kinyújtsa a tésztát. Hogy mennyi? Azt hittem legalább 20-21! Baromi nagy bizalomra tehetett szert Susan néninél.                Elmotyogtam egy "azért köszi"-t, és lehajtott fejjel kimentem a házból. A kerti pagodába ültem ki, és meredtem a távolba. Tetszett ez a kellemes csend. Olyan rég hallgattam zenét, hogy észre sem vettem; nem hiányzik. Néha azért berakok a laptopomról, vagy iPhonom-ról pár kedvenc zenét, és halkan hallgatom, miközben csinálok valamit, de egyébként úgy semmi. A gitáromon sem nagyon játszottam az utóbbi időben, pedig az a tevékenység az, amit imádok.

   Felhúztam a lábaimat, majd magamhoz öleltem, a térdemre pedig rátámasztottam az állam. Magamban dúdoltam a Green Day egyik dalát, és a természet halk suttogását hallgattam. Lágy szellő kelt fel, ami pár tincsemet meglengette. Behunytam szemeimet, és felemelt fejjel élveztem a szellőt, a lovak néhai halk nyerítéseit, Két kéz nyúlt a szemeim elé, és még sötétebb lett a félig sötétségből.

    – Na, ki vagyok? – kérdezte az "ismeretlen". Mosoly húzódott ajkamra, és gondoltam hülyítem kicsit.

    – Hm, talán a télapó?

    – Nem – jött a válasz, és ahogy mondta, tudtam, hogy mosolyog.

    – Akkor talán Móricka?

    – Mi? Nem – nevette el magát.

    – Akkor... gőzöm sincs. Ki vagy?

    – Gondolkodj még egy kicsit.

    – De olyan nehéz... várj megvan!

    – Na, ki vagyok? – röhögött fel.

    – Ed Sheeran! – adtam meg, a szerintem jó választ, persze hülyeségből.

   – Hülye! Én vagyok az Harry! – röhögött még jobban, és elvette kezeit arcom elől, majd felnyitottam szemeimet és magamban röhögve, kívül kuncogva, végig néztem ahogy összegörnyedve levágódik mellém.

    – Direkt hülyültél? – fojtotta vissza a nevetést, és édes mosoly bujkált szája sarkában.

   – Persze! – vágtam rá vigyorogva. – Ezt a játékot hülyülés nélkül nem jó játszani – magyaráztam. Harry mosolyogva bólogatott.

   – Persze, persze – nézett rám – Na, akkor megyünk a lovakhoz?

   – Aha – vágtam rá csillogó szemekkel, és együtt álltunk fel, majd indultunk el az istálló fele. Hirtelen eszembe jutott valami, és muszáj volt feltennem azt a kérdést ami ott motoszkált a fejemben. – Hol voltál?

   Harry nem válaszolt, csak hátra fordulva elengedett felém egy gödröcskés mosolyt. – Egyszer megtudod – mondta végül. Ekkor még nem sejtettem semmit.

Most először hallgattam valaki másra is, magamon kívül. Hatalmas előrelépés? Áh, nem. Talán annál is nagyobb? Azt hiszem, igen. 

   Hi Everyone!

Remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket, és köszönöm, hogy több mint 320-an látogatjátok a blogot, bár rendszeres olvasóm csak 1 van, én annak is nagyon örülök. A 6. rész péntek estére, vagy szombat reggelre lesz várható. 

FlowerGirlxx

4. rész - Szökevény 2/2

   Hihetetlen. Azt hittem rosszul hallok. Nekem van még családtagom? Az hogyan lehetséges? És miért pont Ő? Mi ez az egész? Valaki mondja már meg mi folyik itt!

Tehetetlenségemben mást nem tudtam tenni, csak tovább füleltem, hátha megtudok még valamit, ami számomra valami magyarázattal szolgálhat, mégis féltem. Féltem a csalódástól, féltem attól, hogy talán ez az egész nem is igaz, talán csak egy mellébeszélés lehetett. Egy ártatlan nyelvbotlás, amit teljes mértékben félre lehet érteni. A félelmem beigazolódott, ugyanis...:

   – Az egyik családtagom? – kérdezett vissza meglepetten Harry.

   – Mi? Jaj, bocsánat, nem a te családtagod, hanem az enyém. Az én unokahúgom – felelte Susan néni, és a hangjából ítélve, szinte magam elé képzeltem, ahogy szívmelengetően rámosolyog a fiúra.

   – Akkor az előbb miért mondtad, hogy az én családtagom? – kíváncsiskodott tovább. Már most előre látom, hogyha egyszer ismeri Susan-t, ezer százalék, hogy még látni fogjuk erre fele... meg fog gyűlni a bajom ezzel a fiúval. Előtte aztán majd nem lehetnek titkaim.

    Kíváncsian vártam a folytatást, azonban ahogy hallgatóztam volna tovább, egy autó fordult be a földútra. Nem tudtam, mi tévő legyek. A pulzusom az egekben volt a lebukás gondolatától, és az még tetézte az egészet, hogy kínomban azt sem tudtam, mire gondoljak, vagy merre forduljak. Ha elfutok, akkor az ablakból meglátnak, és a hirtelen cselekedetem az autóst is meglepné, és furcsállná az egészet. Ha Susan nénihez jött, már pedig szerintem hozzá jött, hova máshova jönne? Akkor biztos beszámolna neki, hogy egy lány a konyhaajtó alatt ücsörgött, majd amikor megérkezett, elfutott. Túl hülyén jönne ki, ráadásul hallgatózásért kapnék is a fejemre, mikor már számtalanszor elmondta, hogy nem jó dolog. Nem volt kiút. Hirtelen minden tényezőt feleslegesnek ítéltem meg, nem tudtam hagyatkozni a józan paraszti eszemre sem. Tudat alatt sem cselekedhettem.

   Az ismeretlen autóból egy kopasz, negyvenes éveiben járó férfi szállt ki, pont akkor, mikor a motor búgása is abba maradt. Határozott, kimért léptekkel indult meg a ház fele, miközben a ruháját igazította. Barna cowboy kalapot viselt, kockás ingén meglátszott az idő múlása, míg farmerján megannyi folt volt, hogy még magam sem tudom milyen színű lehetett. Susan néni és Harry beszélgetését már nem hallottam, figyelni sem nagyon tudtam rá, csak meredtem a távolba, mint egy szobor.

     A férfi már a bejárati ajtóban állt mikor észre vett. Gyorsan becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék, hátha akkor nem foglalkozik velem, és tovább megy. A szívem még az eddiginél is hevesebben vert, azt sem tudtam mit csináljak, mikor az istálló felől nyerítést hallottam. Hirtelen nem érdekelt semmi, szemeim kipattantak, felálltam, és eszeveszetten rohantam a rozoga fa építmény felé úgy, hogy a férfit majd' hogy nem fellöktem a rohanásomban.

     Az istállóban minden ló megvadulva ugrándozott, Csillag még majdnem ki is rúgta a box ajtaját. Valahonnan a helység végéből fa repedését, majd hangos törését lehetett hallani. Valaki megpróbál menekülni... na de melyik ló akarhatna menekülni? És mégis mi elől? Egy fekete fríz szépség rontott ki a box-ból, majd vágtatni kezdett felém. Rémületemben sikítani, ordítani, toporzékolni tudtam volna, de ezek helyett csak megkövülten álltam, és meredtem a ló-ra, aki hatalmas sebességgel közeledett felém, dühösen fújtatva.

     Kiabálások, figyelmeztetések tompa zajait hallottam, de szinte semmit nem értettem tisztán a fülemben dübörgő vértől. A szívem kétszázas sebességgel vert a mellkasomban, a pulzusom iszonyat erővel lüktetett a bőröm alatt. A semmiből egy ismeretlen kéz ragadta meg a csípőmet, és vágódott el velem együtt a földre. A hatalmas állat száguldva, fújtatva haladt el mellettünk, ki a kétszárnyú ajtón. A valaki aki az egy másodperccel ezelőtt mögöttem feküdt, most előttem állt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Homályos látásom azonnal kitisztult, ahogy magamhoz tértem a sokk hatásától.           Harry állt előttem, azokkal a göndör fürtjeivel, smaragd szemeivel, pont az az ember, akit nem nagyon akartam most látni. Ha be mer furakodni Susan néni és az Én kapcsolatomba, ha bármibe bele mer pofázni esküszöm nem tudom majd megállni, hogy az arcába ne köpjek, és ordítsak rá azzal, hogy menjen a pokolba oda, ahonnan jött. Haragosan kitéptem a kezem az övéből, és saját magamnak segítettem felállni. Elképedve nézte végig a mozdulatsorom, és figyelte minden rezdülésem.                   Összevont szemöldökkel pillantottam fel rá. Az én magasságom eltörpült az Övé mellett, elég durván, de nem vesztettem el az önbizalmam, határozottan álltam a tekintetét. Mi a franc ennyire érdekes rajtam? Mi van, bogár van a hajamba, lenyeltem egy sípot, megakadt a torkomon, és látszik? Mi a baja? Minek néz?

   – Mit bámulsz? Inkább húzzál arrébb, útban vagy – löktem oldalra, és az egyik szürke, kedvenc lovamhoz siettem, Stars-hoz, hogy felnyergeljem. A fríz után  kellett mennem. Ha messzire bolyong el a farmtól, bajba sodorhatja magát. Innen nem messze van egy autó pálya. Még előtte oda kell érnem, vagy legalább utolérnem, mielőtt baj lenne.

Sietősen kötöttem ki, majd rohantam vissza a nyeregért.

   – Mi a bajod? Miért sietsz ennyire? Egyáltalán ki vagy Te? – hallottam meg magam mögül egy mély, rekedt hangot, amely szinte visszhangzott a fejemben, és olyan óvatosan szólalt meg, mintha attól félne, hogy mentem leharapom a fejét. Pedig mennyire lett volna rá okom.

    Amikor először megláttam, azt hittem csak átvágtat a farmon, közben egy beszélgetésből kell megtudnom, hogy ismerik egymást Susan nénivel? És, ha ismerik is egymást, Susan miért nem említett róla egyszer sem egyetlen mondatot sem? Ez felettébb gyanús nekem... nagyon gyanús. Sóhajtva rögzítettem már a zablát, és a csatokat. A heveder szorosan a ló oldalához simult, és még csak a leesés esélye sem adatott meg a nyeregnek. A kengyel megfelelő méretre beállítva, már csak azt kell egy pár percig hallgatnom, milyen idegesítő is ez az alak.

    – Tényleg kíváncsi vagy, ki is vagyok én? Bár, mondjuk ugyan ezt kérdezhetném én is – álltam meg előtte pár lépéssel, majd egyik szemöldököm dacosan felhúztam. Furán nézett rám, mintha szellemet látna, aztán kinyitotta a száját. Kár volt... meg fogja bánni...

   – Miért, ki vagy te? Az ó hatalmas asszony? Tán te vagy Isten? Nekem is ugyan olyan jogom van megkérdezni ki a franc vagy Te, mint neked Tőlem! Bár igaz, tudom ki vagy, csak azt nem mit keresel itt! Menj vissza apucihoz meg anyucihoz! - meredt rám dühösen, két oktávval magasabban szóló hangjával szinte hasította a levegőt. Az "anyuci" szava felnyitja lelkem egy viszonylag beforrt részét, pár pillanatra elgyengülök, de visszatér hozzám a harag, és a fekete ködfelhő újra elborítja az agyam.

   – Mit képzelsz magadról, hogy megmond mit csináljak?! - üvöltöttem a képébe. Még szerencse, hogy Susan néni nem jött ki az ordibálásra... ha meghallotta volna, szidalmak tömkelegét zúdítaná a nyakamba.

Figyelembe sem véve a kirohanásomat, megpróbálta lenyugtatni magát, ami, ahogy nézem, sikerült neki, mert pár perc múlva sokkal higgadtabban szólalt meg. - Amúgy meg... miért vagy ilyen?

   – Ilyen, milyen? – kérdeztem gúnyosan.

   – Ilyen visszataszító, undok,és utálatos... velem, amikor erre fel még soha életembe nem találkoztunk, de te már is olyan vagy, mint egy hárpia.

   – Tudod, nem szeretem, ha bemerészkednek a területemre, főleg, ha úgy ismerik a nagynénémet, hogy én nem tudok róla! – fújtattam idegességemben, és nem tudtam eldönteni, hogy most induljak-e el a szökevény után, vagy először keverjek-e le ennek az idiótának egyet, és utána induljak keresésre?    – Na jó, nekem erre nincs időm. Remélem eltűnsz a farmról, mire visszajövök. Unalmas azt a bágyadt képedet néznem – vetettem oda hanyagul, majd meg sem várva a válaszát, felpattantam Stars hátára, és útnak indultunk, a fríz keresésére.

   – Várj meg! – hallottam egy erőteljes, mély kiáltást magam mögül, kb olyan 10-15 méterre, miután 10 perce kavartuk a sivatagi port. Mivel lépésben haladtunk, könnyedén és biztonságosan hátra tudtam fordulni, de ezt azonnal meg is bántam. Unottan fújtatva fordultam vissza. Már megint ez?

   – Mit akarsz már megint? Azt hittem elhúzod a csíkot, miután ott hagytalak.

   – Nem vagyok ijedős kiscica, úgyhogy nem foglak békén hagyni. - ért mellém sárgás lovával, és engem vizslatott. Unottan megforgattam a szemeimet egy sóhajtás kíséretében, és továbbra is az utat figyeltem. Ő is sóhajtott egyet, gondolom rájött, hogy nem nagyon akarok társalogni, ugyanis nuku reakciót mutattam. - Legalább a nevedet megtudhatom?

   - Nem - válaszoltam nyersen.

   - Oké, én is tudok bunkó, flegma, és "mindent leszarok" stílust felvenni, de az neked lesz rossz, úgyhogy ajánlom, hogy most változtass, mert, ha igaz az, hogy te meg Susan néni rokonok vagytok, akkor muszáj lesz megélnünk egymás mellett, ugyanis én is abban a házban élek.

   - És én erről mióta nemtudok? Ki vagy Te Susan néninek?! Hm?! - keltem ki magamból, és a nyakába zúdítottam a kérdéseimet. Nem kell aggódnia, még lesz egy pár. Kikerekedett szemekkel meredt rám. Mintha nemtudná mi a franc bajom van, vagy mintha nem látott volna még fehér embert.

   - Te nem is tudsz róla? - kérdezte hitetlenül. Megráztam a fejemet. Miről kellene tudnom? - Akkor most elárulok egy titkot... várj. Előbb mondd meg hogy hívnak, mert még mindig nemtudom. - nézett rám kérlelően. Hihetetlen, hogy még most is pedálozik, hogy ne legyek olyan amilyen. Lazán oda böktem a választ:

   - Annabell Willson. - mondtam ki, és a szemem sarkából a reakcióját figyeltem. Halványan elmosolyodott, majd visszafordult a poros földút fele.

   - Én Harry vagyok. Harry Sytles. - fordult vissza hozzám szélesen elmosolyodva, ezzel egyetembe megmutatva a gödröcskéit. Szarkasztikusan felhorkantam, és a szemem forgattam.

   - Ki kérdezte? Mert én nem, úgy emlékszem. - fordultam felé, miközben durván válaszoltam vissza. Meglepetten pislogott a stílusomtól. Ne nyissa már ennyire nagyra a csipáját. Majd megszokja, hogy vele ilyen vagyok.

   – Akkor mondjam a titkot vagy ne? – kérdezte. Újfent felhorkantam, majd válaszoltam, míg a másik irányba néztem, hogy a lovat keressem. Elvégre nem társalogni jöttem ki ezzel az idiótával terepre, hanem azért, hogy megtaláljam a szökevényt.

   – Nekem mindegy. 1 titokkal több vagy kevesebb, édes mindegy.

   – Oké. Akkor úgy döntöttem, hogy elmondom, ha nembaj...

   – De igen baj! Megtennéd, hogy leszállsz rólam?! – keltem ki magamból ma már másodjára.

   – Nem. - felelte nemes egyszerűséggel. Dühösen és bosszúsan fújtattam egyet. Legszívesebben megfolytottam volna, annyira az agyamra megy. Emlékszem, Susan néni mindig azt mondta, hogy legyek türelmes az emberekkel, és ismerjem ki őket, de, ha ez az alak már az elején egy idegseítő kis görcs, akkor mit tehetnék még?

   – Szóval. A családnak van egy ősi titka, egy titka, amit évszázadok óta őrzünk...

   – Örzünk? Mi az, hogy örzünk? Te nem is vagy családtag! Még csak hasonlítani sem hasonlítasz a családomból bárkire! Zagyválsz itt össze-vi...

   – Megtennéd, hogy befognád, és végighallgatnál belepofázás nélkül?! – szólalt fel dühösen. Megrezzentem a hirtelen hangváltozástól. Úgy döntöttem, inkább maradok nyugton a seggemen, és hallgatok.

   – Köszönöm... szóval. Van egy évszázados titok, amit mind örzünk. A titkot csak azok tudják, akiket a család elég idős korukban beavatják. Te még nem vagy elég idős hozzá, de úgy vélem muszáj tudnod róla. Van egy medál... egy lovas medál, amit Susan néni mindig a nyakában hordott.        Ezüstösen csillogó musztáng lógott a láncon. A medál titkokat rejt, amelyek felfedhetik a múltba zárt emlékeket, visszanézhetsz a dédapádhoz, anyádhoz, bárkihez, aki a múltban élt. Valamikor pár héttel ezelőtt Susan elvesztette az istállóban, és azóta sem találtuk meg. De, ha te megtalálod, rájöhetsz a nyitjára, hogyan tudod felnyitni magad előtt, mint egy lezárt könyvet. Hiszen te öröklöd a nyakláncot. Te leszel a titkok örzője... – jesszusom... jesszusom... ÚRISTEN! Azt mondta, hogy ezüstösen csillogó lovas medál... az istállóban... Te. Jóságos. Ég. Elképedve néztem ki a fejemből. Mint aki szellemet látott.

   Harry megragadta Stars kantárját, megállította, majd a saját lovát is. Kíváncsian fürkészett. Láthatta rajtam, hogy sokkot kaptam, hiszen mozdulni nem mertem.

    – Annabell... minden rendben? Fal fehér vagy. Mi történt? Rosszat mondtam? – zúdította rám a kérdéseit, majd megrázogatott egy kicsit. Magamhoz tértem, majd hebegve előhúztam a délelőtt zsebembe rejtett láncot. Susan néninek később terveztem szólni. Remegő ujjakkal átadtam Harrynek a láncot, akinek az álla már a földet súrolta az ámulattól. Szerintem Ő is akkora sokkot kapott, mint én. Nálam van a nyaklánc... Én vagyok az örző...

    A család titkainak őrzője. Nálam vannak az évszázados titkok... rám bízták. Hisznek bennem. De miért én?

    – Most biztos azt kérdezed, miért Te. Ez egyszerű Te vagy a család legfiatalabb tagja – szólalt meg Harry, aki először tért magához a sokkból... és mint egy filmben, mikor egy idilli pillanat félbeszakad, és leáll a lemez, úgy történt most is, hogy a rózsaszín felhők eltűntek a fejemből, a zene félbeszakadt, és Én nem hittem neki többet. Mi van, ha ez egy átverés? Egy ócska trükk, csak, hogy visszakapja Susan néni a láncot, és ne tudjam meg mi van benne... ha egyáltalán van benne valami, és fel lehet nyitni.

    – Miért higgyek neked? Miért higgyem el minden szavad? – kérdeztem sunyin, gyanakvón pillantva a fiúra. Tágra nyílt szemekkel pislogott rám... komolyan nemtudom ilyenkor mi a szent szar baja van. Mint aki nem látott még embert.

    – Azt hiszed átverlek? Igaz, nem a legkedvesebb ember vagy a világon, és ezért megérdemelnél néhány jó modorra nevelést, és bízom benne, hogy tudsz változni velem szemben, ha egy kicsit is megismersz, de ilyennel sosem viccelődnék. Esküszöm Ana! – ki engedte meg, hogy becézgessen?

Jobb kezét szívére helyezte, a balt a magasba, és úgy figyelt engem. Még így sem nagyon tudott meghatni... de oké. Lássuk mi lesz ebből.

  – Oké. Tegyük fel, hogy hiszek neked. Mit kell a nyaklánccal csinálnom? Amúgy meg, ki engedte meg, hogy becézgess? – tártam szét a karjaim.

    – Ebben sajnos nem tudok segíteni. Neked kell rájönnöd a nyitjára – felelte, miközben keserű mosollyal megrázta a fejét. – De mi a baj azzal, hogy becézlek?

    – Szuper... áh, csak annyi, hogy neked nem engedtem meg, szóval ne mondogasd! – sóhajtottam unottan, ma már legalább ezredjére. Aztán eszembe jutott valami... – de, én a szökevényt jöttem ki terepre megkeresni, szóval... ha már itt vagy, segítesz, hogy legyen valami hasznod is abban, hogy kilovagoltál? – kérdeztem, majd észbe kapva, hogy még mindig nála van a lánc, amit találtam, kikaptam a kezéből, és visszarejtettem a zsebembe... egyenlőre semmiben, és senkiben nem akarok hinni. Amennyiben nem találok alátámasztó nyomokat, vagy jeleket, a hitemet semmi pénzért nem fektetném bele ebbe az egészbe.

    Harry bólintott, ezzel megadva a beleegyezését, miszerint marad, és segít megkeresni a szabadulóművészt. Együtt indultunk el a sivatagban, magunk mögött felkavartuk a port.

    Elég sok időbe telt, mire megtaláltuk a fekete fríz szépséget egy folyóban inni, kilométerekkel a farmtól. A befogása könnyű volt, mivel én csináltam. Nem akarok nagyképű és hencegő lenni, bár tudom, hogy ez egy olyan mondat volt, de jól tudok lopakodni egy pisszenés nélkül is. A visszavezető úton, már egyel többen kavartuk a port. Harry mindvégig próbált velem beszélgetést folytatni, de bármikor hozzám szólt, vagy nem szólaltam meg, vagy szűkszavúan válaszoltam... a végén már szívesen küldtem volna melegebb éghajlatra. De, elvégre én egy csomó mindent megtudtam róla, mert amikor éppen nem engem akart szóra bírni, szinte be sem állt a szája, annyit beszélt. Például megtudtam azt, hogy van egy nővére, akit Gemma-nak hívnak, és egy anyukája, aki, elmondásai szerint nagyon kedves, szinte a legaranyosabb anya a világon, az Ő neve Anne.

    Én úgy terveztem, hogy majd idővel, amikor már nem lesz ennyire ellenszenves nekem, és megtudok majd bízni benne, egyszer, majd... talán megtudja a múltam, és talán magamról is beszélek úgy általánosságban, de addig... fogadja el a tényeket, és próbáljon meg együtt élni velük. Nekem idő kell az emberek elfogadásához, többek között ezért is vagyok nehéz eset.

    Mi van, ha a nagybetűs SORS, Harry-t azért küldte, hogy segítsen? És mi van akkor, ha csalódások ezrei fognak körülvenni, és kísérteni? Vajon a padlóra küld újra az élet? Vajon, ha Harry tényleg marad, rendeződik minden? 

Megannyi kérdés, amire válaszokat akarok. Megannyi jel, cselekedet, megpróbáltatás, átverés, csalódás, amiket el akarok kerülni a továbbiakban. Harry kedves srácnak tűnik. Az életkoráról infót nemtudok, egyenlőre ez izgat a legkevésbé. A célom az elsők között van; válaszokat akarok keresni a még ki nem mondott kérdéseimre. Válaszokat akarok arra, azokra a dolgokra, történésekre, amik körülvesznek. Tudom, hogy mindenre van magyarázat, hiszen a legtöbb dolog okkal történik.

   Hi Everyone! 
   Meghoztam a 4. rész második felét, ami remélem tetszett nektek, bár szerintem nem lett valami jó, és egy kicsit próbáltam izgalmasabbá is tenni a történetet. A továbbiakban reménykedem, hogy megfogott titeket a sztori, és kapok néhány kommentet. Nagyon jól esne. Az 5.részen már dolgozom. Nem ígérem mikor lesz fent, de nem kell majd sokat várni. 
Puszi:  ~FlowerGirl~* xx