8. rész - "Lóháton, nyeregben"

"Szabadon, nyeregben. Ez az, mit mindig is szerettem volna."

    - Miért nem értesítettétek a rendőrséget? Komolyabb baj is lehetett volna!- utalt ezzel Susan néni Harry sérülésére.
   Péntek reggel, a friss levegőn kint ücsörögtünk a kerti pagodában, és kellemes érzés volt kakaót kortyolgatva Susan nénivel beszélgetni. Már amikor nem ingerültebb hangulatában volt éppen, mint most egy kicsit. De ezt az állapotot inkább nevezhetném aggódásnak, mint ingerültségnek. Szeretem Susan nénit, felnézek rá, de nem szeretem mikor kioktat. Lassan a 18 felé közeledve már tisztában vagyok dolgokkal, amiket nem szeretek másoktól újra, és újra visszahallani. Mióta megtörtént az ominózus betörős eset, másnap Susan néni tudott a dolgokról. Én avattam be a részletekbe, Harry-nek pihenésre volt szüksége a történtek után, ezért a "beavatás" során, nem lehetett jelen, így nem kaphatott az anyai aggodalomból. Amiből én kaptam rendesen. A sebének sem tett volna jót, ha bármit csinál, a szúrás igen mély lehet, és biztosan fáj neki; nem a legkellemesebb érzés. Felmerülhet, hogy esetleg valamelyik szervét eltalálta a penge, amiről nem is tudunk. Bármi komolyabb baja is lehet, amit nem lehet a felszínről látni.
    - Mert nem volt rá módunk! Se Harry-nél, sem nálam nem volt telefon, a vonalashoz meg nem tudtunk volna nyúlni, túl sok idő lett volna, és nem tudtuk mennyien vannak, muszáj volt menekülnünk egy biztosabb helyre.
   Susan néni elgondolkodóan meredt az arcomra, és láthatóan valamin nagyon forgatta agykerekeit, ahogy az ráncba szaladt homlokán észre vehető volt.
   - Susan néni? Min gondolkodsz?
- Lehet, hogy tudom mit akartak...- szólalt meg egy idő után. A fél szemöldököm felszaladt, amolyan "valóban?" stílusban.
- És szerinted mit vihettek el?
- Nem tudom, hogy szereztél-e már tudomást egy bizonyos ezüst nyakláncról, amelyen ugyancsak egy ezüst lovat ábrázoló medál függ...- kezdte, de közbevágtam.
- A családi örökséges ezüst nyaklánc? Amire nekem kell majd vigyáznom?
   Susan néni olyan meglepetten pillantott rám, mintha nem hitte volna el amit mondok.
   - Igen, de... honnan tudsz róla?
- Az istállóban találtam, aznap amikor Harry-vel először összefutottunk. Vagyis, csak láttuk egymást. Amikor kitakarítottam Csillag boxát, a szalma között ott találtam.- meséltem.
    Sajnos a lánc egy másik nadrágomban maradt, így abban a pillanatban nem tudtam teljesen alátámasztani állításomat, miszerint tudok a medálról. A nadrág fent volt a szobámban, de rém lusta voltam fellépcsőzni, előkeresni a nadrágot, és megtalálva a medált alátámasztani szavaimat.
    - Vagy úgy... fogalmam sem volt, hol a bánatban veszthettem el, de úgy tűnik neked sikerült megtalálnod azon a helyen, ahol nekem meg sem fordult a fejemben.- nevetett fel halkan, aztán elkomorodott, és komoly hangnembe váltott - hát, igen. De azt még mindig nem tudom, honnan tudod, hogy az a nyaklánc, az ami?
    - Hát, az úgy volt, hogy...
- Anabell! Ez egy nagyon fontos dolog! Beszélj! Most!- szólt rám erélyesen.
- Na jó... Ha-Harry...- dadogtam- Harry avatott be. Ő mondta el.
- És pontosan mit mondott róla?
- Hát, azt, hogy a medálnak a nyitjára, csak én tudok rájönni, és, ha fel tudom nyitni, több időre visszamenőleg be tudok tekinteni a család történelmébe.- próbáltam meg visszaidézni Harry szavait.- Amikor Harry nekem ezeket elmondta, nem akartam hinni benne. Azt gondoltam átver, vagy csak kitalálta. De most, hogy Te is felhoztad, így már kezdem látni, hogy itt valós dologról van szó. Ha mindketten ugyan azt mondjátok, akkor az már kettő az egy ellen, így meg muszáj belátnom, hogy igaz amit mondotok.
- Szóval, Harry elmondta. De miért? Még nem vagy elég idős hozzá.
- Azt mondta, úgy véli muszáj tudnom róla.
   Egy ideig mindketten hallgattunk, egyikünk sem szólalt meg, hisz nem tudtuk mit mondjunk. Én már akkor nem értettem, Harry miért mondja el, de most még jobban összezavarodtam. Ha nem vagyok elég idős a medál titkának birtoklásához, miért adta tudtomra?
   - Ide tudod nekem hozni azt a nyakláncot?- kérdezte Susan néni, pár pillanat hallgatás után. Bólintottam.
- Persze- feleltem, és már indultam fel a szobámba.

   - Ilyen nincs! Hol lehet?- kérdeztem magamtól.
A szobámban voltam, már egy tíz perce kereshetem a nyakláncot, de még mindig nem találtam meg. A nadrágot a fürdőszobai szennyesből bányásztam ki, de a lánc nem volt benne. Azóta égen földön kerestem, de nyomát nem leltem. Fáradtan huppantam le a bab zsákomba, és egy pillanatra lehunytam szemeimet. Hol nem kerestem még? Hova tehettem el, mire nem gondoltam még? 
Aztán ahogy felnyitottam szemeimet, pillantásom a szemközti falam parafatáblájára esett. Ezt nem hiszem el! Ott lógott mindez idáig az egyik rajz szögön!
   Szinte hasítva a levegőt ugrottam fel ültömből, és ugrottam a táblához. Leakasztottam a láncot, a zsebembe rejtettem, majd indultam volna le a lépcsőn, mikor hangos nyöszörgéseket hallottam Harry szobája felől. Megfordultam, és az ajtó elé lépkedtem. Bekopogtam.
   - Harry...? Minden rendben? Jól vagy?- beszéltem az ajtónak, míg kezem a kilincsen volt. Nagyon aggódtam érte.
- Harry?- szólaltam meg újra. A nyögések ugyanúgy folytatódtak. Mi lehet vele? 
    Nem vesződtem tovább, benyitottam szobájába. Harry az ágyában feküdt, verejtékes homlokára göndör tincsei rátapadtak. Arca ki volt pirosodva, és mikor kezemet hozzá érintettem homlokához, aggódó arccal meredtem rá.
   - Istenem, Harry! Te lángolsz!- suttogtam kétségbeesetten.
Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve lehúztam róla takaróját derekáig, feltűrtem pólóját, és megvizsgáltam a sebet. A kötést leszedtem; a seb jól gyógyult, de nem ártott volna elvinni kórházba, hogy megnézzék, belső sérülése nincs-e. Megpróbáltam Harry-t kommunikációra bírni.
   - Harry..?- bágyadtan felnyitotta zöld íriszeit, majd rám pillantott.
- Ana...- keze halkan- hogy kerülsz ide?
Nagyra tágultak szemeim. Tényleg nem emlékszik? Az előbb is beszéltem már hozzá. 
- Nem emlékszel?
- Mire?- kérdezett vissza.
- Az előbb jöttem be. Már beszéltem hozzád, de csak most jutott el az agyadig, hogy itt vagyok?
- Lehetséges - vonta meg a vállát. Olyan volt az elmúlt pár percben, mintha magánál lett volna, mikor bejöttem. Lehet, csak aludt? De akkor is be kell vinni a kórházba! Nincs mese!
   - Vagy csak aludtál?- kérdeztem magamtól.- ez mellékes, majd később visszatérünk rá, de most be kell vinni téged a kórházba!
Harry úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
- Minek kéne nekem a kórházba mennem? Hívjuk ki Susan orvosát, ha annyira akarod. Ő szokott engem mindig is vizsgálni, ha valami bajom van.
Megdermedtem. Honnan kellett volna nekem ezt tudnom? Mondjuk, ha el találta volna a penge Harry egyik belső szervét, az már hamarabb, sokkal hamarabb jelentkezett volna. De inkább jobb félni mint megijedni, én ezt mondom, úgyhogy minden áron ki kell hívni azt az orvost.
   - Hol van a száma?
Harry az fiókos író asztalára mutatott.- felülről a második.


   - Köszönjük doktor úr!- zártam be a bejárati ajtót.
Miután felhívtam a dokit, hogy el kéne jönnie Susan néni házába, Harry-t megvizsgálni, egy negyed óra múlva csöngettek. Azt mondta, Harry szervei épek, és egészségesek. Továbbá a seb nem volt mély így nem tudta megsebesíteni Harry-t súlyosan az a fickó. Adott lázcsillapítót, majd pár javaslat után elhagyta a házat, arra hivatkozva, hogy sok dolga van, és nem maradhat tovább. Ezt valahogy nem értettem, így visszabotorkáltam Harry-hez a szobájába, és kifaggattam.
   - A doki miért mondta, hogy most nem marad, mert dolga van?- kérdeztem, megnyomva a "most" szót. Harry fél szemöldökét megemelve nézett rám.
   - Ja, a dokit Susan itt szokta marasztalani egy ideig. El szoktak beszélgetni egy jót, kis süti, vagy egy kávé mellett. Úgy vélem jó barátok - gondolkodott.
- Á, értem - ültem le mellé az ágyra.- hogy vagy?
- A seb az még mindig fáj egy kicsit, de úgy semmi különös bajom nincs. Szóval jól vagyok, többnyire. És Te?- nézett szemeimbe, mintha belém látna. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Susan néni lépett be a szobába. Mosolygós arcával ránk tekintett, és odajött az ágyhoz.
   - Találkoztam Dr. Joshal - kezdte - Elmondta, mi járatban volt erre felé. Miért nem szóltál Ana?- kérdezte, de a hangja még sem olyan felelősségre vonós volt, inkább kedves, tudakoló, kíváncsi.
   Az arcom pírba szökött, és lehajtottam fejem. Mit mondhatnék? Egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy elhallgassam Susan néni elől. Ez egyszerűen csak kiment a fejemből.
   - Nem direkt, nem szóltam. Csak aggódtam Harry-ért, és  kiment a fejemből, hogy neked szólnom kéne.
- Legközelebb ne hagyd szökni - mosolygott rám, majd Harry-hez ment.- na és veled minden rendben?
Harry alig láthatóan megforgatta szemeit, majd rám nézett, aztán vissza Susan nénire.
   - Ha találkoztál a dokival, Ő biztos mindent elmondott, szóval, én minek mondjak bármit is? Semmi nem lenne új.
- Azért szeretném, hogy Te is elmondd, mert én a te szádból akarom hallani, hogy mi van veled - válaszolt Susan. Én abban a pillanatban, ott, fölöslegesnek ítéltem meg magam. Anya, és nevelt fia közötti beszélgetésbe én nem tartozom bele, főleg, ha olyan témára tévednek, amihez nekem semmi közöm.
   -  Én azt hiszem megyek egyet lovagolni - kezdtem - Régen voltam Stars-nál.- álltam fel, majd az ajtó felé indultam. Mindketten felém kapták fejüket. Harry arca kifejezéstelen volt, Susan néni még mindig mosolygott. Ő reagált először;
   - Rendben van. Jó ötlet egy kis nyugtató light-os lovaglás.
Harry csak most szólalt meg.
- Mikor jössz vissza?- kérdezte. Elgondolkodtam egy pillanatra, aztán benyögtem, hogy:
   - Talán sötétedésre itt vagyok.
Rápillantottam a fali órára: 16:45. Legalább 3 és fél órám van egy jó kis lovaglásra, amit már nagyon hiányolok pár nap után.
    Ilyen gondolatokkal hagytam el a szobát, és mentem át a sajátomba, hogy felvegyem lovagló nadrágom, és csizmám.
5 perc múlva lent voltam az istállóban, és Stars-ot vezettem ki a boxából, hogy fel tudjam nyergelni, és a szájába tudjam adni a zablát.
 
    - Na hajrá!- mondtam halkan, mikor már nyeregben voltam, és megadtam a jelet Stars-nak, hogy indulhatunk. Elmondhatatlanul jó érzés volt újra nyeregben lenni. Együtt szeltük át a magasabb-kisebb dombokat, vágtattunk át a füves, poros úton, át kisebb-nagyobb tavon, folyón.
   Tetszett, nagyon tetszett ez a fajta szabadság. Ha tehetném, egész életemet így élném le; lóháton, nyeregben. Senki sem szólna bele abba amit csinálok, hisz se előttem, se mögöttem egyetlen egy lélek sincs, kisebb állatokon, madarakon kívül. Mindenkitől és mindentől független, szabad életet élnék.
    Elengedtem a kantárszárat, majd bízva Stars-ban, és saját képességeimben, lassan széttártam két karomat, lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy a szél tépje, belekapjon a hajamba. Hihetetlen érzés volt, leírni szinte lehetetlen. Ezt érezni kell, ott kell lenned, hogy át tudd élni a pillanatot. Szabad vagy, és szinte minden egy pillanat alatt lerepül a válladról, mely eddig nyomta azt. Minden gondod elszáll; csak a ló és Te léteztek abban a pillanatban. Akadályokon mentek keresztül, felfedezitek a vadont, a természet csodálatos erőit. Egyszerűen: csak szabad vagy. 
   A távolból lovak nyerítésének hangos zaját lehetett hallani. Visszazökkenve a szabadság érzéséből újra megragadtam a szárakat, és lassításra intettem Stars-t, majd végül sétára váltottunk. Ő is biztos már kifáradt, és szívesen harapna egy jót.
   Meghúztam a szárakat, és Stars megállt. Leugrottam a nyeregből, kivettem a tarisznyából egy jókora lócsemegés zacskót, és belemarkoltam, és oda nyújtottam neki szétnyitott tenyerem. Közben vissza néztem, hogy már lehet-e látni azt a sok lovat, esetleg ménest, amely az előbb oly hangosan felnyerített a távolból.
   Egy nem annyira messzi dombon lovak sorakoztak fel, csikóktól, egészen öreg lovakig tartott a sor. A vezér egy igen szép, megtermett, erős, izmos ló volt. Barna szőre csillogott, hosszú sörényét és farkát a szél ide-oda lengette, s a hátán egy női alak ült.
   A nő az irányomba fordította fejét, hosszú haja szállt fejének mozgása után. Az arcát nem láttam akkora távolságból, talán nem is volt baj. De valami azt sugallta, hogy látom még. 
   A következő pillanatban a nő jelet adott a lovaknak, az az füttyentett egyet, mire a saját lova, és a mögötte ácsorgó ménes, mint egy nagy hullám, megindult ostromolva az előtte álló akadályokat. A ménes felkavarta maga mögött Nevada sivatagi porát, és miután már messze jártak, patkók nyomai árulkodtak arról, hogy Ők itt jártak.


Hi Everyone!
Hát, itt volna a 8. rész. 1 napos késéssel, de sikerült olyan befejezést írnom ennek a résznek, amilyet elgondoltam. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és elég izgalmas volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődéseteket. Előző hét kedden minden tanuló diáknak bekövetkezett élete rémálmai közé tartozó napja; a rettegett szeptember 1. Mindenkinek sok kitartást kívánok, ehhez csak ennyit tudok hozzáfűzni. :) 

Ui.: a Mistery-nek hamarosan felkerül a folytatása. 1 hónap alatt fejlemények alakultak ki a történettel kapcsolatban, de az első rész reményeim szerint hétvégén lát napvilágot. 
Ui.2: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)