"Mikor egy kicsi, lényegtelen dolog miatt összeveszel Vele. Mikor valami súlyos dolog történik, amit nem tudsz visszafordítani, az a kicsi, jelentéktelen vita eltörpülni látszik a szemedben."
– De hát Ana! Már 3 nap telt el!- kiabált Harry az ajtó túloldaláról. Legalább fél órája dörömbölt az ajtómon, a folytonos beszédével egyetemben. Nem tudtam neki megbocsátani, még azóta sem.
– Hányszor mondjam el, hogy tűnj el innen, és hagyj végre békén?! – kiabáltam vissza.
– Ameddig csak akarod, de én innen egy tapottat sem mozdulok, amíg nem beszélsz velem normálisan! – hangzott a válasz.
Susan néninek valószínűleg már teljesen elege van belőlünk. 3 egész napja csináljuk ezt a cirkuszt. Én 2 nappal ezelőtt teljesen berágtam rá, mert a farmra merte hozni az apámat, anélkül, hogy szólt volna. Persze, nem tudhatta, hogy milyen a kapcsolatom az apámmal, de akkor is megkérdezhetett volna, hogy mit gondolok erről, vagy arról... biztos meglepetésnek szánta, és csak a jó szándék vezérelhette, de nekem akkor is, inkább volt kellemetlen, mint kellemes meglepetés. Konkrétan kiborultam, mikor megláttam. Hisztit csaptam amiért egyáltalán Nevadába mert jönni, és Harryvel is egy sort ordítoztam, pedig legbelül tudtam, hogy Harry egyáltalán nem hibás. Nem tudhat mindent.
Az egész körülbelül így nézett ki; Harry felkiált, hogy meglepetés, az apám előjön, sokk hatás, felocsúdok, ordítozok, hitetlenkedek. Elhalkulok, mutogatok mint egy fogyatékos, aztán újra arról rizsázok, hogy ez így nem fair, és hogy tűnjön el az apám. Meglehet, hogy a kirohanásommal egy kicsit túllőttem a célon, de könyörgöm! 7 év semmibevevés után nehogy már azt higgye egyikük is, hogy mindent elfelejtek, és boldogan ugrok az apám nyakába! Nem! Ilyenről szó sincs! Inkább vagyok egy kicsit Harryvel haragban, mint hogy apámat ebben a házban lássam. Ez kicsit gonoszul hangzott, de Harryvel úgy is kibékülök, előbb vagy utóbb... inkább csak utóbb.
– Annabell Wilson! Azonnal nyisd ki az ajtót! – ajjaj, ez Susan néni. Nagyon dühös lehet, mert a teljes nevemet mondta. Ez sosem jelent jót. Nénikém ingerülten trappolt be szobámba, ahogy kinyitottam neki az ajtót. Megállt a szoba közepén, csípőre tette kezét, majd összehúzott szemöldökkel méregetett minket. Öhm, igen, minket. Időközben Harry is bejött a szobámba. Csak nem tudom ki engedte meg neki...
– Miért nem tudjátok már befejezni 3 teljes nap után, ezt az örökké tartó cirkuszt?! Hm? Mondjátok el nekem, mi ennyire gyerekes dolog, amiből egy elefánt nagyságú katasztrófát kell csinálni?! Szeretnék dolgozni, és mellettetek nem megy valami eredményesen! Vagy kimentek az udvarra és ott folytatjátok, vagy csendben maradtok. Nos? – húzta fel egyik szemöldökét várakozva a válaszra.
– Csöndben maradunk – sóhajtottam, és Harry is velem egy időben nyögte be a választ. Susan néni bólintott egyet, majd elhaladva mellettünk kilépett az ajtón. Annyira rá akartam kérdezni, hogy milyen dolga van, hogy bármibe tudok-e neki segíteni, de ez nem az a pillanat volt, amikor bármilyen kérdést fel tudtam volna tenni neki. Majd később benézek hozzá, és érdeklődök kicsit. Egyedül maradtam Harryvel. Kicsit fenyegetve éreztem magam, amihez társult az a kínos szituáció, mikor senki sem szólal meg, csak csönd van. Fülsiketítő csönd, ami szinte felhasítja a mozdulatlan légteret. Fenyegetve éreztem magam, mert Harry sarokba szorított azzal, hogy bezárta az ajtót, és felém közeledett. Elvette tőlem még a menekülés lehetőségét is, mikor ténylegesen az egyik sarokba hátráltam, és lecsúsztam a fal mentén a padlóra. Kezeimet felhúzott térdeim köré fűztem, és haragos tekintettel előre meredtem, Harry lábaira. Tombolt bennem düh, a tehetetlenség érzése Harryvel szemben. Sokkal, de sokkal gyengébb voltam, ezért még csak elmenekülni sem tudtam volna. Egyikőnk sem szólalt meg pár percig, és eközben Harry is leült velem szemben a padlóra. Kétségkívül elzárt az egérúttól is. Sóhajtott egyet, és a tekintetem kereste.
– Meddig akarod még ezt csinálni?- törte meg a csendet. Választ nem adtam, csak ugyanúgy bámultam ki a fejemből. Rá néztem, aztán vissza a padlóra.
– Nemár Ana! Hagyd már ezt abba kérlek. Nem tudtam, hogy nem akarod látni az apád, vagy...
– Pont ezért kellett volna megkérdezni!- vágtam közbe ingerülten. A pulzusom az egekben volt a düh hatására. Harry lesütötte szemét és nagy levegőt vett, majd újból rám emelte smaragd tekintetét.
– Igazad van, de meglepetésnek szerveztem, és csak örömet akartam szerezni neked. Nem tudtam az apád és közted zajló kapcsolatról.
– Erről talán nem adott tájékoztatást Susan néni? Minden másról igen, csak erről nem? Milyen érdekes - horkantam fel szarkasztikusan.
– Ne kezd...
– Miért ne?
– Mert ne...– nézett rám, és mikor látta, hogy fél szemöldököm az egekben van, hozzátette. – Csak ne.
Nem szóltam semmit, csak csöndebe voltam újra, de Harry tovább folytatta.
– Figyelj, ne haragudj, én...
– Ja, hogy ez így megy? Hogy ne haragudjak? Bocs de én ebbe nem vagyok benne. Ezt játszd mással...
– Befejezhetem?! – harapott vissza dühében. Unottan forgattam a szemem, és intettem a kezemmel, hogy mondja. – Köszönöm – enyhült meg kicsit.
– Szóval, sajnálom, hogy nem tudtam róla, és ide hívtam. Sajnálom, hogy nem szóltam róla Neked. Legbelül tudtam, hogy az lenne a helyes, ha először felvetném az ötletet, vajon Te hogyan reagálsz, de már látom, hogy rossz döntés volt ezt a lépést kihagyni – szegte fejét a padló fele, miközben a hangja kissé elhalkult mondata végére. Látszott rajta, hogy nagyon sajnálja a dolgot, és szemeiben valóban a teljes sajnálat csillogásai ragyogtak. Szívem mélyén már most megbocsátottam neki, de az agyam egy része még nem akarta ezt a lépést megtenni. Határozottan gondolkodási időre volt szükségem.
– Figyelj Harry, én értem, hogy Te sajnálod, de nekem nem megy ez könnyen, ha az apámról van szó. Fogalmad sincs mi áll a háttérben. Éppen ezért át kell gondolnom a dolgokat – temetem arcomat karjaim közé. Persze arról egy szót sem szóltam, hogy már akkor megbocsátottam, miközbe zöld íriszei bocsánatkérés közben az én bárnáimba bámultak. Erről neki nem kell tudnia. Harry vesztesen sóhajtott egyet, majd hallottam, hogy mocorog. Felemeltem a fejem, hogy megnézzem mit csinál, majd csalódottan konstatáltam, hogy feláll, és szomorúan néz le rám. Nem is értem miért voltam csalódott, mikor pont én mondtam, hogy gondolkodni szeretnék. Valahogy belelátott a fejembe, mert a következő pillanatban pár lépést megtett hátra, hogy kiengedhessen.
– Valahogy sejtem, hogy ki szeretnél menni – a hangja halk volt, miben egy leheletnyi szomorúságot lehetett felfedezni. – Akkor viszont nem tartalak fel.
Némán bólintottam, majd lassan felálltam, és elindultam az ajtó felé. Mielőtt eltűntem volna a fal mögött, utoljára visszanéztem Harryre, aki a szoba közepén állt, és a földnek szegte fejét, ezért arcát nem láttam. Keze ökölbe szorult, testtartása megfeszült. Látszólag valami baja volt, és ahogy kinézett, olyan félelmetes volt, ezért inkább jobbnak láttam elslisszolni amíg lehetséges. A kerti pagodán túl a lovakhoz igyekeztem, hogy nyugalomra leljek köztük egy kis időt nyerve. A 3 napban persze a gondjukat viseltük, és meg is mozgattuk őket akár terepen, akár egy kis ugrató akadállyal. Jelentkezők lovaglásra nem nagyok akadtak, így Susan néninek be kellett mennie a városba, hogy az ottani munkahelyén pénzhez tudjon jutni.
Már alkonyodott, mikor beléptem az istálló kétszárnyú rozoga faajtaján. Pity-Pang volt a kedvenc lovam. Ő egy aranyos foltos volt, Pintó fajnevet viselve. Szeleburdisága és határtalan kedves természete miatt kedveltem meg annyira. Emlékszem az első találkozásunkra.
" Egy szép, Nap sütötte délutánon éppen a lovaknak öntöttem az itatóba friss vizet, mikor valaki hátulról meglökött és elbillenve az egyensúlyomból beborultam a lovak ivóvizébe. Csurom vizesen egyenesedtem ki és fordultam meg, hogy szemügyre vegyem azt, ki belökött az itatóba. Meglepetésemre egy aranyos foltos ló bólogatott előttem, és látszólag jól szórakozott rajtam."
Egy másik alkalommal viszont...
" A lovak bokszát takarítottam ki, és mikor éppen a talicskát toltam trágyás szénával megtömve, Pity-Pang pont akkor tűnt fel, és ellopta a fejemről a szalmakalapom. Mondanom sem kell, futottam utána és mikor majdnem eltudtam volna csenni tőle a kalapom, elfordult, és másik irányba ügetett tovább, én viszont elvesztettem az egyensúlyom, ennek köszönhetően kalimpáltam egy sort kezeimmel, végül a sárban landoltam. Príma veszteség."
És Susan néni mindkettő esemény részese volt, így mulatott rajtam egy jót, és valamelyest az Ő napja is kicsit vidámabb hangnemben telt. Az emlékek rohamtempóban árasztották el az agyamat, és némelyik könnyeket követelt ki szememből, mégis jó volt a boldog, és szép pillanatokat fejben újraélni.
Az istállóban hihetetlenül sokat gondolkodtam az évek történésein és a dolgok alakulásán. Persze rengeteg kérdés is megrohamozott, amikre szinte teljesen biztos, hogy lehetetlen választ adni; ezek azok a kérdések, amik mindig ott fognak lebegni a nagy semmiben, válasz nélkül. Aztán jött Harry, és mint sokan mások, Ő is kérdések millióit ébresztette fel bennem. Miért van itt? Mi a háttérsztori az Ő életében? Mióta lovagol? Hogyan került Susan nénihez?... és ezekhez hasonló még számtalan kérdés. Ami a napokban is történt, az mára már teljesen eltörpülni látszott és már egészen gyerekes dolognak tűnt. Úgy nézhettem ki, mint egy hisztis 5 éves, aki nem azt kapta amit szeretett volna, ezért akkora hisztit csapott, hogy 3 napig meg sem mert szólalni, mert elszégyellte magát. Már elmém is másként látta a dolgokat, hogy tiszta gondolkodással rá tudtam ébreszteni az igazságra...
Gondolatmenetemet kiabálások szakították félbe, miknek forrása a házból szűrődött ki. Eszeveszett tempóban hagytam ott az istállót, és rohantam be a házba ahogy csak tudtam. A birtok bejáratánál egy fekete terepjáró állt, amit nem értettem, mert nekünk nincs terepjárónk.
A bejárati ajtót feltépve észre vettem, hogy pár bútor a fejük tetejére volt állítva, a nappali rendetlenség nem odaillő volt, és 1-2 váza a földön hevert, darabjaira hullva. Tovább siettem az emeletre, ahonnan az üvöltözést lehetett hallani. Az első emeleti folyosón Harry, és egy másik férfi birkóztak, miközben mindketten a magukét bizonygatták magas hangerővel. A férfi kezében egy kés volt, Harry azt a kezét próbálta távol tartani magától. Kétségbeesésem felülkerekedett rajtam és még a rettegés is helyet kapott. Remegve futottam oda a birkózó pároshoz, útközben felkaptam egy baseball ütőt és azzal kezdtem püfölni az ismeretlen hátát, teljes erőből.
– Hagyd békén! – ordítottam ahogy a torkomon kifért. Harry észrevett és kétségbeesetten próbált onnan elterelni.
– Ana, tűnj el innen! Megoldom!
– Nem megyek el! Segítségre van szükséged!
– Mi lenne, ha mindkettőtökkel végeznék egyszerre? – szólalt meg az ismeretlen, meglepően teljesen normális hangnemben.
– Abból nem eszel! – horkant fel Harry dühében. A férfi kezét, amiben a kés volt, már alig tudta visszatartani; a penge vészesen közeledett az oldalához. Teljes erőből rácsaptam a férfi fejére, aki egy századmásodperc múlva elájult, majd eszméletlenül terült el a padlón, ahogy Harry lelökte magáról. Rám kapta a tekintetét és hozzám sietett.
– Tűnjünk el innen, most! Nem tudni mikor tér magához... – ragadott kézen, majd lerohant a lépcsőn maga után húzva. A testtartásában felfedezni véltem valami szokatlant. De nem tudtam vele többet foglalkozni, mert figyelnem kellett merre lépek, hiszen tiszta akadálypályán mentünk keresztül. Végül menedéket találtunk a pincében, amit belülről is le lehetett lakatolni. Kicsivel megkönnyebbülten lélegeztünk fel.
– Ez meleg helyzet volt... – jegyezte meg Harry lihegve. Megint észre vettem a testtartásán azt amit az előbb is, mikor odasétált egy fotelhez, hogy leüljön. Sietősen előtte is termettem a következő pillanatban, és aggódó tekintettel néztem smaragd íriszeibe.
– Harry veled valami nincs rendben.
– Honnan veszed? – nyöszörgött.
– Onnan, hogy egy kicsit begörnyedtél, mikor menekültünk, és most is be voltál görnyedve, mielőtt leültél. Fáj valamid? Hadd segítsek... – nyúltam kezéhez. Leguggoltam elé, és úgy fürkésztem arcát.
– Nem akarom, hogy aggódj.
– Ha azt mondod, hogy nem akarod, hogy aggódjak, akkor csak mégjobban aggódni fogok. Szóval?
Harry fájdalmas arccal felhúzta pólóját a bal oldalán, ezzel felfedve sérülését, amiből áradt a vér. Csak nem tudom miért nem vettem észre. Ilyen helyzetben sosem tudok erős lenni; minden igyekezetem ellenére a könnyek végig szántották arcomat. Csöndesen sírtam.
– Ana, nyugodj meg, shh... – csitítgatott, mikor letérdelt velem szemben, hogy magához tudjon húzni. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, nyaka köré fontam karjaimat, nyakhajlatába temettem arcom. Szánalmasnak éreztem magam, amikor neki kell vigasztalnia, mert meg van sérülve. Nekem kellene Neki támaszt nyújtanom! De akárhogyan próbáltam, nem ment abba hagynom a sírást, sokkal jobban féltem attól, hogy elveszítem, mint, hogy elengedjem. Mert akárhogyan is haragudtam rá a múltban, valahogy el tudta érni, hogy fontos legyen számomra.
Sziasztok kedves olvasók! :)
Majdnem 1 hónap kimaradás után végre meghoztam a 6.részt. A Mistery hamarosan folytatásra tesz szert, hiszen már 1 valakiért is megéri tovább írni. Kérlek titeket, hogy vegyétek figyelembe: van egy másik blogom, amit nem ezen a profilon írok. Egy barátnőmmel kezdtem el írni, de nem sok részig jutottunk el eddig. Ő kiszállt a közös munkából, nem szerette volna ezt tovább folytatni és rám hagyta, hogy ha szeretném, írjam tovább. Inkább nem is rizsázok tovább feleslegesen. Itt a link.
Ui.: köszönöm a +1 feliratkozót! Kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)
