2017. január 1., vasárnap

Bejelentés - Új blog

    Sziasztok!
    A napokban éppen, hogy beindítottam az új blogomat, és nagyon remélem, hogy jó úton is halad. Egy teljesen új ötlet és egy kicsikét mas kategória is az a történet, de én már most szeretem, és rengeteg ötletem van, amit le szeretnék írni. Már most sikeresnek ígérkezik a fejemben még egyáltalán nem összeállított kép alapján, és szerintem igazán izgalmas történet lesz. 
    Az esetleges részletek, amikre kíváncsiak lehettek, megtalálhatók az oldalon. KATT az oldalhoz.
 
    Ha lenne valami, bármi kérdésetek ezzel a történettel vagy bármi mással kapcsolatban, nyugodtan tegyétek fel, szívesen válaszolok, de az esetleges személyes kérdéseket kérlek, hanyagoljátok. 
    Nem tudom, miért, de bízom benne, hogy lesz valaki, aki egy kicsit is kíváncsi. 
    Ui.: Nyugodtam, nem harapok! :)

Mel xx

2016. április 29., péntek

16. rész - Gyerekkori barát

"A viszontlátás örömteli,
 még akkor is, mikor balszerencsés jövő rejti. 
Rossz időben, rossz helyen,
Sötét fedél szememen.
Gyerekkori emlék röppen, akár egy pillangó,
És te csak annyit mondasz: Hello!
Bízok benne, hogy a sötét sem állandó, 
Újra akarom élni, kérem, akarom,
Míg nem késő visszafogadnom!" 
M.J.


     – Nem bírom – fogta fejét nagynéném, mikor lassan, halkan benyitottam szobájának ajtaján. Borzasztóan jól esett az a megkönnyebbülés, ami egész testemet átjárta. Már nem volt okom aggodalomra. Igen, akkor még ilyeneket gondoltam, de, ha tudtam volna mi jöhet még... – Hogyan oldjam meg ezeket? – túrt bele hajába, miközben az előtte heverő lapokra bámult, melyeket az asztali lámpa világított meg sárga fényével. Forgós széke a lehető legmélyebbre volt engedve, miközben melegítő nadrágban feszített, melynek anyaga, csak az egyik lábán volt feltűrve. Egy laza egyszínű, zöld póló volt rajta. Halkan felkuncogtam, mire felkapta fejét, de azonnal tarkójához emelte kezét, és alig hallhatóan felszisszent. – Hát te? – mosolyodott el kedvesen, kezét leengedte, és felém fordult kék forgós székén.
    – Egy ideje nem jöttél vissza az istállóba, és gondoltam megnézlek, mit csinálsz – feleltem.
    – Óh – kapott a fejéhez. – Teljesen kiment a fejemből! – nézett rám bocsánatkérő tekintettel.
    – Nem gond – legyintettem, majd odalépve az íróasztalhoz csípőmet nekitámasztottam a szélének.
    – Mit dolgozol? – kérdeztem kíváncsian, a papírok fölé hajolva. Aztán módosítottam kicsit a kérdésen. – Vagy, inkább min... – olvastam bele a kézzel írt sorokba, melyek teljesen össze voltak kuszálódva. Itt-ott beszúrt pár szó, vagy mondat, áthúzások, feljegyzések. Az egész egy nagy katasztrófa volt, nem csoda, hogy szenvedett vele.
    – Lecsutakoltad Moon-t? – kérdezte hirtelen, nem válaszolva a kérdésemre, mire visszatérve a valóságba lassan elpillantottam a lapoktól, majd arcára nézve halványan bólintottam. Elmosolyodott, amit lehetett volna inkább fáradtnak mondani, és hálásnak, mintsem szomorúnak, vagy keserűnek. – Köszönöm.
    – Ugyan, nincs mit – fordultam háttal az asztalnak. – Mondjuk egy kicsit megrémiszt az a ló... – tettem hozzá halkan.
    – Miért?
    – Emlékszel arra, mikor a nyár elején idejöttem, és már azt hiszem a második nap elszabadult egy fríz ló?
    Bólintott.
    – Moon volt az. És amikor felnéztem rá, előjöttek belőlem azok a rémisztő képek az agyamban, amik arra a pillanatra emlékeztetettek, mikor felém vágtázott, és... nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnom.
    Susan megértően vizslatta arcomat, miközben egyik karomat megsimította.
    – Megértem, hidd el.
    – Te is voltál már ilyen helyzetben? – kérdeztem.
    – Hát, valami olyasmi – vakarta tarkóját. – mondhatjuk így is.
    – Mi történt?
    – Egyszer, mikor először estem le lóról, nagyon rémisztő volt – kezdte. – Egy átlagnál magasabb akadályt kellett átugratni, de a lovam megtorpant egy pillanatra. Kiestem az egyensúlyomból, próbáltam kapaszkodni a kantárba, a sörényébe, szinte minden lehetséges dologba, de a kengyelt akkor már rég elhagytam.
    Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, hiszen valahogy sejtettem, hogy mi fog következni. De mint kiderült, a végére nem pontosan ugyan az a befejezés volt az ő részéről, mint az enyémről. Csak egy kis eltérés volt. De csak épphogy...
    – Nyugi, ezután jön a java – nevetett fel halkan. Hihetetlen, hogy egy balesetéről mennyire lazán, amolyan "áh, régen történt, minek rágódjak már rajta?"- féle érzéssel kezelte. És ez egyszerre döbbentett meg, és nyűgözött le. – A lovam ugyan bevette az akadályt, én viszont olyan szinten vesztettem el az irányítást a kezemből, hogy mikor leestem a nyeregből, közvetlen az akadály mögött értem földet, még azelőtt, mielőtt az állat elérte volna a talajt. Aztán hirtelen a semmiből, először egy, majd még egy pata ért földet, pár centivel a fejem mellett – mesélt, miközben a kezével hadonászott, imitált, hogy sokkal élethűbb, és elképzelhetőbb legyen a megtörtént eset.– Akkora sokkhatás alatt voltam, hogy egy évig nem mertem lovak közelébe menni.
    A szám tátva maradt, és szinte alig álltam a lábamon. Ha ugyanez velem történt volna meg, még jó pár év után is beleremegnének a lábaim, és teljes testemben megborzonganék. Jó pár ideig álltam ott némán, újra, és újra végigjátszva az ominózus, általam elképzelt pillanatot a fejemben. Hátborzongató volt, és valósággal felállt a nemlétező szőr a hátamon. Elképesztő, ahogy ilyen könnyedén beszélt a múlt történéseiről, és még egy csepp pánikot sem véltem felfedezni arcán. De miért is kellett volna? Hülyeség, ha azt gondoltam, ettől jó pár év után is pánikolni fog. 
   – És... mindazok után képes vagy még lovak közelében maradni? – kérdeztem hitetlenkedve.
   – Persze. És, tudod mi a poén az egészben? – nevetett fel.
   – Öhm... nem?
   – Mindez díjugrató versenyen történt. 
   – Komoly? – kérdeztem vissza elfojtott mosollyal, mire bólintott. Pár pillanat múlva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Jóízű nevetésem megrezegtette mellkasom, testem összegörnyedt, és egy idő után a hasamat fogtam. Alig kaptam levegőt, de kis idő múlva szemünket törölgetve lassacskán megnyugodtunk.
   – És mi történt utána? – érdeklődtem kíváncsian, mikor már az ágyán ültem, ő pedig az asztal fölé hajolt, melyen ezer, és ezer papírköteg foglalta a helyet alattomosan, és csakis arra várt, hogy szegény néném ínhüvely gyulladást kapjon miattuk. Még sosem voltam ilyesfajta versenyen, a televízióban sem nagyon néztem ilyeneket. Fura, mi? Alig kapcsoltam be, ergo jobban szerettem, ha egyedül vagyok a zenével.
   – A zsűri felmentett a pontozás alól, ki is zártak a versenyből - felelte, míg kék tollát két ujja között forgatta. – De mondjuk ez így kicsit durva megfogalmazás, hogy kizártak, mert olyan, mintha valami rosszat követtem volna el – tette még hozzá, mire meglepetté vált arckifejezésem, és vigyorogni kezdtem. Én is erre gondoltam.
    – Akkor helyettesítsd egy enyhébb szóval – javasoltam.
    – Búcsút inthettem a fődíjnak – imprózott, mire fél órán belül már másodjára nevetett fel, én viszont csak halványan elmosolyodtam. – De, ha úgy vesszük, ugyanaz a jelentése, csak...
    – Enyhébben – fejeztem be.
    – Pontosan! – nevetett még jobban, és félő volt, hogy mindjárt leesik a székéről, annyira rángatózott az a nyavalyás bútor darab.
    – Előtte is béna voltam már.
    – Te és a bénaság? – kérdeztem. – Két külön dolog – állítottam a szerintem igazat, mire nemlegesen hümmögve megrázta a fejét.
    – Hidd el, hogy voltam én is béna. Az ember nem születhet profinak – mutatott rá a nyilván valóra.
    – Jó, ez igaz – ismertem be.
    – Először mindenki kudarcokkal kezdi, aztán szép lassan halad feljebb a létrán, a csúcs felé. Hidd el, ha van egy erős célod, amit el akarsz érni, azért garantáltan küzdeni fogsz.
    – Honnan tudod ilyen biztosra?
    – Tapasztalt felnőtt vagyok? – kérdezett vissza.
    – Ez is igaz – ismertem be egy percen belül másodjára, és elnevettem magam, a saját hülyeségem miatt. Miért nem gondolkodok azelőtt, mielőtt kimondanék bármit?
    – Sokat kell még neked tanulnod – kacsintott rám.
    – Én nem tagadok semmit. De az tényleg nagyon durva, ahogy túl tudtál lépni a dolgokon.
    – Miért? Te is felálltál a nyomorodból, túlléptél a történeteken, pedig a te eseted még mindig sokkal durvább az enyémnél, és most nézz csak magadra, mennyi mindent éltél át lovakkal, vagy azok közelében, ez alatt a pár hónap alatt. – mutatott rám. És tényleg igaza volt, bár annyira el voltam foglalva az újrakezdéssel, és Harryvel, hogy észre sem vettem, a lovak iránti szeretet újra körbefon, és szinte szabadulni sem tudok tőle. Susan ébresztett rá a tényre, hogy valóban csak egy kis löket kellett, és magamtól jártam a saját utamat, akár tudatosan, akár tudatlanul. – És amúgy is, szerintem nem volt valami nagy dolog. Az már nagy az, ha az ember egy ilyen helyzetből újra talpra tud állni. Akár előbb, akár utóbb, ez egyéntől függ.
   – Már, hogy ne lenne egy ilyen nagy szám? – háborodtam fel, figyelmen kívül hagyva a mondata többi részét, még ha teljesen igaza is volt. Susan felnevetett, úgy igazán, és őszintén, amit nem tudtam mire vélni, de nagyon is jól esett hallani.
   – Miért aggódsz olyasvalami miatt, ami évekkel ezelőtt történt? – mosolygott.
   – Mert... – kezdtem volna bele hirtelen, de megakadtam. Miért?
   – Na, ugye. Még te sem tudsz rá válaszolnimutatott rá a lényegre, mire durcásan össze szorítottam az ajkaimat, és jobbnak láttam inkább nem fokozni azt, hogy valójában tényleg nem tudtam érveket keresni az aggodalom védelmében. Mélyet sóhajtva állt fel székéből, megigazította pólóját, nadrágját, és felém fordult, miközben haját tűrte füle mögé. – Lemegyek valami innivalóért. Te kérsz valamit? – kérdezte kedvesen, de én fejemet rázva tagadtam meg a lehetőséget. – Rendben, akkor mindjárt jövök – tájékoztatott, és elsétált az ajtóig, amin aztán ki is lépett.
    Valamit észrevettem az arcvonásain. Mintha leplezni akart volna valamit, és talán az a valami a fiatal kori szerelme lehetett. Talán hosszú évek után most lett felemlegetve először. Meg szerettem volna kérdezni, hogy azt, amit az istállóban mondott, a bevallásos dologról, mi történt vele pontosan, ki volt a szívszerelme, hány éves volt akkoriban, és milyen gondolatai voltak. Talán tanulhattam volna belőle, talán együtt érző lehettem volna, és összekaparhattam volna magamnak egy-két tanácsot Harryhez. Látszott rajta rendesen, hogy mély, hosszú hegeket hagyott a szívén az idő, és én most kötelességemnek tartottam, hogy ott legyen vele valaki, akivel ezt megoszthatja.
    – Susan – kiáltottam el magam félhangosan, és kiléptem a szobájából. Tényleg kíváncsi voltam a történetükre, de alig tettem meg pár lépést, valaki hátulról lefogott, és azonnal a számra tapasztotta fekete kesztyűs kezét. Fekete pulcsival eltakart karja meglazult, mely számat fogta le, hogy még csak véletlenül se tudjak sikítani, vagy segítségért kiáltozni, de épphogy csak egy fél pillanatra, mert újra úgy éreztem, megfulladok. Mi lesz velem? Mi történik körülöttem? Meghalok? Miért én? Mi rosszat tettem? Hol van Susan? - ilyen, és ehhez hasonló kérdések ezre söpört végig elmémen, mint egy forgószél. Hirtelen vergődni kezdtem az ismeretlen idegen karjaiban, mire meleg leheletet éreztem meg fülemnél. Csapkodtam ahol értem, de semmit sem értem vele az ég egy adta világon.
    – Nyugalom, nem foglak bántani – suttogta, és bár azt hittem valami nyájas hangon fog megszólalni, a hangja teljesen megbánó volt, sajnálattal, és gyengédséggel teli. És talán egy egészen kicsit még ismerős is. – Most csak egy kicsi szúrást fogsz érezni a nyakadon, de nem fog fájni, megígérem neked.
Éreztem, ahogy arrébb söpri picit a hajamat, majd mély lélegzetet vesz, de nem történik semmi. Ez eltartott egy öt percig talán, miközben állandó mély, és lassú levegővételeit éreztem nyakamon.
   – Nem, nem tudom megtenni – suttogta hajamba, és fejét tarkómnak nyomta. – Megvan! - fordított magával szemben, így feltárulhatott előttem támadóm arca, és egyáltalán a kiléte. A szemem azonnal két méteresre tágult, pont, mint neki, hisz nagy valószínűséggel azonnal felismertük egymást. Az állam a padlót súrolta megdöbbenésemben, és alig akartam még csak felfogni is a helyzetet. Az első kérdés, ami eszembe jutott, hogy miért nem haraptam meg az ujját?
   – Te?! – mondtuk ki egyszerre.
   – Na, így már végképp nem leszek rá képes – engedett el, és megnyúzott arccal túrt bele hajába, közben hátralépett pár apróbb lépést. Furcsa, ismert grimaszba vágta az arcát, mikor felnézett rám.
   – Ne vágj már ilyen fejet! Elhányom magam... – szóltam rá játékosan, mire felhangzott az a rég hallott nevetése. De szerettem...
   – Mindig ezzel tudtalak felidegelni – kuncogott halkan, visszaemlékezve azokra az időkre, mikor még 10-11 évesek lehettünk, és minden nap együtt hülyéskedtünk a házunkhoz közeli parkban, ami folytatódott valamelyikünk otthonában. Sosem untuk a másikat. – Sokat változtál – jegyezte meg tarkóját vakargatva, miközben másfelé nézett el. Akkor éppen a padlóra. – És sokkal szebb is lettél – tette hozzá halkan, mire játékosan felhorkantam, és mellkason löktem.
   – Ezt úgy mondod, mintha eddig csúnya lettem volna!
   – Nem is! – kapta rám tekintetét.
   – De igen! – röhögtem el magam
   – Nehéz feladat lesz, de megoldjuk – hallottam meg egy mély, halkabb hangot magam mögül, ami mintha a nappaliból hallatszott volna föl.
   – Megnézzük mit tököl még Liam? Már rég kábultan kellett vóna' a kocsihoz vonszolnia a csajt – hangzott föl egy mélyebb, és markánsabb férfihang, ami egy igen erőteljes félelemhullámot söpört végig a testemen, és a libabőrt is előhozta bőrömön. Megremegtem.
   – Mit akartok csinálni velem? – halkan suttogva kaptam rémült tekintetem a szemben álló fiúra. De mire újra azokba a barna szemekbe néztem, amikben mindig is a játékos csillogást, jókedvet, és határtalan boldogságot láttam, az arca egy teljesen más maszkot öltött magára, ami számomra ismeretlen volt, emellett a csillogás, és vele együtt minden más eltűnt, amit az ezelőtti pár percben felfedeztem benne. Csak úgy, egy pillanat alatt. Keménységet, és áthatóságot tükrözött, ami a legnagyobb mértékben csapott mellkason. Soha nem láttam ilyen hamar változni.
   – Figyelj rám, kérlek – tette kezét vállamra. – Nagyon fontos, hogy csakis az ÉN utasításaimat kövesd – hangsúlyozta ki az "én" szócskát.
   – Elég nehéz lenne nem csak a tiedet követnem – néztem rá unottan, de megrázta a fejét, és figyelmen kívül hagyott.
   –  Ha ezt nem teszed meg, nagy bajba sodorhatod mindkettőnket – hadarta. – Most pedig nagyon hitelesen kell eljátszanod, hogy te el vagy kábulva – nyúlt le a térdhajlatomhoz, és derekamhoz, majd egy könnyed mozdulattal felkapott a vállára. De mire beleegyezhettem volna, a testem magától cselekedett, és az utasításoknak megfelelően jóformán hullát tettetem. Kezem kocsonyaként himbálózott ide-oda, míg fejem is úgy lógott, mintha nem tartaná semmi. Liam megindult velem le a lépcsőn, mikor ajtó nyílását hallottam meg a folyosó végéről. Harry nézett ki rajta, majd ahogy meglátott rögtön rémültté vált szemének zöld csillogása. Gyorsan leintettem, de nem vette a jelzést, kapkodva visszaszaladt a szobájába.
    – Jó segge van, azt meg kell hagyni – szólalt fel az egyik kanos barom, a következő pillanatban pedig rácsapott valaki a hátsó felemre. Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne tegyem szóvá, mekkora tapló az a valaki, aki "védtelen" állapotomban képes ilyet tenni. Igazán szívesen képen töröltem volna. – Liam, mi tartott eddig? – kérdezte ugyanaz a hang.
   – Sokat ellenkezett a kicsike, és meg is kellett találnom, ami idő – szólt egy kicsit nyájas, és perverz hangon. Úgy beszélt rólam, mint valami cafkáról, ami nagyon fájt, de észben kellett tartanom, hogy mindent a színlelés érdekében teszünk. Egy csapatban játszottunk, felelősök voltunk a másikért.
   – Bazeg', ember, mi nem keresgélünk valakit negyed óráig! – rivallt rá az engem tartó srácra egy másik hang, ami jelentősen vékonyabb volt az előzőhöz képest. Majdnem elröhögtem magam, annak hatására, ha arra gondoltam, hogyan nézhet ki ez a srác, és vajon mennyire félhetnek tőle? Véznán, és sehogy – röhögtem magamban. – és valószínűleg sík hülye – gondoltam.
   – Azok ti vagytok! – szólt vissza Liam megemelve hangját. – Én nem ti vagyok, szóval lehet szállni rólam, a rohadt életbe is! Ne lógjatok a nyakamon! – kezdett ingerült lenni. De úgy hallottam, a hangja nem hatotta meg egyikőjüket sem. Visszapofáztak neki.
   – Újonc vagy, inkább lapítanod kéne, és végre hajtanod az utasításokat, amiket parancsba ad a főnök, mint egy seggnyaló pincsikutyának! És még hogy mi lógunk a nyakadon... – szólt  valaki felháborodottan. – Mi csak parancsot hajtunk végre, annak fejében, hogy több legyen a zsé! – magyarázta. Az biztos, hogy nem köntörfalazik a csávesz.
   – Mire adta ki a parancsot? – kérdezett vissza Liam.
   – Hogy téged figyeljünk – szólt közbe egy másik férfias hang, ami olyasmi volt, mintha egy kicsit vékonyka lenne, de mégsem annyira , mint a másiknak.
   – Hamarabb fogsz repülni innen, mint Johnson bácsikám – szólt bele egy másik hang is, ami kellemesebben hatott, egy kicsit rekedtes volt, de mégsem volt annyira morbid. Már teljesen összekevertem a hongokat, és nem tudtam követni, mi történik. Kezdtem egyre kíváncsibb lenni, és alig tudtam uralkodni magamon, hogy bele ne follyak a beszélgetésbe.
   – Miért, ő meddig volt veletek? – kérdezte Liam, ezzel egy időben pedig el is hangzott egy olyan utasítás, hogy "indulás visszafele, még van dolgunk bőven!". Cipők talpainak összefolyó kopogását lehetett hallani, ami egyre csak halkabbak lettek, ahogy eltávolodtak tőlünk. Majd hirtelen csak annyit éreztem, hogy Liam is megindult velem.
   – Egy napot – röhögte el magát a kellemesebb hanggal rendelkező fiú. Nem tudtam körülbelül mennyi lehet, az alkatát nem láttam, csak a hangjából tudtam egy teljesen biztos dologra következtetni. Ami egyenlő volt azzal, hogy még fiatal.
   – Mit csinált?
   – Szétverte a zsaruk kocsiját – felelte, majd hirtelen lekapcsolódott a villany, és a következő pillanatban Liam kilépett velem a csípős hidegbe. Egész testemben megborzongtam a hirtelen jött légáramlattól. De legalább van köztük egy rendes, mert lekapcsolta maga után valaki a villanyt. Mondjuk, a fenti szobákban égve maradt. Mindegy.
   Az út porzott Liam léptei alatt, és ahogy a Hold halovány fénye által megvilágított kék színű földet figyeltem, eszembe jutott, hogy nem néztem be a konyhába, még csak futólag sem. Mi van, ha Susant is elrabolják, mint engem? Mit akarnak velünk csinálni? Óvatosan behelyezett egy furgon csomagtartójába, és egy biztató mosoly kíséretében hozzám hajolt. Úgy tett, mintha valamit babrálna a csomagtartóban, miközben fejét szorosan enyém mellé szegezte, és halkan a fülembe suttogott.
   – Tegyél úgy, mintha aludnál, vagy tényleg aludj el. Nyugalom, minden rendben lesz – adta le a következő utasítást, mire engedelmesen lehunytam szemeimet, de nem aludtam. Nem tudtam, egy olyan felfordulás közepette nyugodtan álomba merülni, ahol minden pillanatban veszélyben éreztem az életem, ezért újra kinyitottam szemeimet. Szükségem volt egy segítéseget nyújtó kézre, mely kihúz ebből az egészből, és védelmezően fonódik körém, mint a takaró puha anyaga, amely melegen tart.
   Liam újra felegyenesedett, de nem csapta be az ajtót, hanem bemászott mellém, és az autó földjére ült le, törökülésben. Hatalmas hely állt rendelkezésére, még el is feküdhetett volna. Egy pillanattal később egy másik alak jelent meg a furgon ajtajánál, és bemászott, majd hangos csattanással, bezárult mögötte a menekülőutam, talán örökre.
   – Mi van Liam? Nagyon bánatos a fejed – szólt rá régi jó barátomra. Nem láttam egyikőjük arcát sem, de minden agykerekemet megmozgatva próbáltam elképzelni a jelenetet, bár kicsit megnehezítette a dolgom, hogy a másik személyt nem láthattam. Csakis Liam jelzésére vártam.
   – Semmi, Nialler, semmi – sóhajtott egy mélyről jövőt. – Csak, tudod ez a lány, aki itt fekszik...
   – Igen? – lett izgatott, gondolom Nialler, vagy ki hangja.
   – Ő egy gyerekkori barátom – mondta ki végül, majd jöhetett az, amire vártam. – Anna, előtte nem kell színlelned, benne megbízhatunk! – hihetetlen jól esett, hogy újra a régi becenevemen szólít.
Kétszer is alaposan megfontolt mozdulatokat tettem, mialatt felültem, és lassan, de annál határozottabban pillantottam valamivel hátrébb. A sötét miatt nem láttam egészen jól a másik srác arcát, de ez volt a legkevesebb gondom. Egyedül a szemei miatt tudtam benne megbízni, hiszen olyan csodálatos volt kék szemének csillogása, ami még az autó szegényes fényei mellett is tisztán kivehetőek voltak.
   – Szia – mosolygott rám a félhomályban barátságosan.Miért nem riasztja a többieket? – Niall vagyok – mutatkozott be, mire a kezét nyújtotta. Tartva a szemkontaktust határozottan kezet ráztam vele, miközben folyamatosan hunyorítottam fenyegetően, mintha csak azt akartam volna elérni nála, hogy tartson tőlem, mindez nem jött össze, mert szinte mindig csak mosolygott. Egy idő után az agyamra ment, szóval igazán szívesen levakartam volna azt a boldog képét.
   – Annabell – feleltem kimérten, de mivel egyáltalán nem hatott, kifújtam a benntartott levegőm, - amiről nem is tudtam - és lazítottam a tartásomon.
   – Nézd – mutatott Niall a furgon beljebb eső része felé, ami a vezető felőli volt. Az ablakokon beszűrődő holdfénynek hála nem kellett vakon tapogatózni, és simán ki lehetett venni az elhúzható kis rést, amely elválasztott minket az elől ülőktől. – Az elválaszt minket a többiektől, de nem teljesen hangszigetelt. Szóval beszélhetsz, de halkan és mindig legyél olyan helyzetben, hogy azonnal kábultnak tudd tettetni magad.
   – Még fél óra – szólalt meg hirtelen Liam. Én értetlenül meredtem rá, amolyan, "mi van?" fejjel, míg Niall látszólag mindent értett, és kimérten bólintott. Egymás szemébe néztek, talán tekintettel kommunikáltak, vagy nem tudom, de hogy én semmit nem értettem belőle, az fix. Ez valamilyen fiús dolog.
   – Mi van még fél óráig? – kérdeztem kapkodva, mert erősen úgy éreztem, kimaradok valamiből.
   – Majd megtudod – felelték egyszerre, mire megforgattam a szememet. A bűvös szó...
   – De mikor?
   – Majd ezután – kaptam választ Liamtől, és nyomatékosította szavait az elég kemény, és határozott nézése. Egyértelműen azt sugallta, hogy ne kérdezősködjek tovább.
   ˜– Olyan mogorva lettél – hajtottam le a fejem, miközben törökülésbe tornáztam magam és a körmeimet kezdtem piszkálni. – Nem tudom, mi lelt téged, de szeretném visszakapni a mindig mosolygós, csillogó szemű és mindig boldog Liamet – magyaráztam szomorkásan.
   – Tudod, Anna, ezzel csak egy baj van.
   – Mi? – kaptam fel a fejem szemöldök ráncolva.
   – Hogy azok a felhőtlen idők már elmúltak, ráadásul még változik is az ember, szóval, akárhogyan is akarod, visszakapni már nem fogod az együtt töltött pillanatokat. Gyerekkorodban volt lehetőséged megélni, de most már... – folytatta volna még tovább, de belevágtam mondandójába. Rettenetesen felbőszítettek a szavai.
   – Attól, hogy elmúlt, nem muszáj elfelejteni! – emeltem meg a hangomat. – És attól, hogy elmúlt, ne beszélj azokról az évekről félvállról, mert hidd el, hogy nekem okozol vele a legnagyobb fájdalmat!
   – Nem ezt, és nem így mondtam! – vágott vissza. A következő pillanatban kihúzódott az a kis rés, amit még Niall mutatott, és ezzel együtt arra kért, hogy legyek halk, nehogy lebukjunk. Elfelejtettem volna betartani a szavamat? Hát persze. De egy ilyen helyzetben ki tud józanul gondolkodni. A levegő a torkomon akadt, azt sem tudtam mit csináljak, így csak ültem mozdulatlanul, - már amennyire a dülöngélő, rázkódó autó engedte - és csakis Liam szemeibe meredtem.
    – Hé, haver, gond van? – szólalt meg ugyanaz a vékonyka hang, melynek tulajdonosát véznának képzeltem el, és intézte szavait Liam felé. – Kiabálást hallottunk.
    – Dehogy, nincs baj – felelt még mindig dacosan meredve szemembe. – Csak veszekszünk Niallel – hazudta, és ahogy észre vettem, elég profin csinálta, hiszen még egy ici-pici arcizma sem rándult. Kíváncsi vagyok mennyi gyakorlata lehet benne. Talán nekem is hazudott.
   – Jó – és azzal vissza is csukta a kis elválasztót, amely nagyot csattant helyére érkezésekor. Azt hittem, hogy lebukok, de úgy tűnik vannak még debilek a földön - fogtam a fejemet képzeletben.
   – Lennél szíves nem félreérteni a mondandómat? – fújtatott.
   – Hadd gondolkodjak egy kicsit – tettem csípőre egyik kezem, míg a másikat államnak támasztottam, és összehúzott szemöldökkel meredtem Liam szemébe. Nem fogok menekülni a tekintete elől, nem vagyok olyan. – Ha egyáltalán lennél szíves normális, egyértelmű választ adni, és olyat, ami nem olyan, hogy kegyetlenség árad belőle, akkor leszek szíves – grimaszoltam, és gúnyolódva elmélyítettem a hangom.
   – Mit vársz? Hazudjak? – háborodott fel.
   – Na, tessék, most meg te érted félre! – fogtam a fejem. – Egyáltalán nem ezt mondtam! Nem azt mondtam, hogy hazudj, hanem azt, hogy ne áradjon a szavaidból a kegyetlenség! Ne hazudj, legyél őszinte, csak próbáld máshogy közölni az igazságot! – magyaráztam viszonylag lejjebb véve a hangomból, hogy ne keltsek megint feltűnést, pedig lelkem mélyéről üvöltöttem volna vele, minden felgyülemlett rosszat ott, és akkor vezettem volna le a furgon csomagszállító terében. És pont rajta. Pedig egyáltalán nem érdemelte volna meg azok után, hogy hosszú évekig nem is láttuk egymást. Nem ilyen fogadtatást érdemelne.
Szemeimet lassan becsuktam, mély levegőt vettem, a nyugodtság legismertebb formáját próbáltam magamra erőltetni.
    – Sajnálom – mondtuk ki egyszerre, de a hangja mintha túlságosan közelről érkezett volna felém. Pilláim alól kukucskáltam ki, de amit először fogadott, eléggé összezavart. Telt, dús ajkak. Erre a szemhéjam egy pillanat alatt felfedte barna szemeimet, viszont mikor Liam fejét megláttam, azokkal a pórusokkal az arcán, azonnal hátráltam, aminek következményeképp hátraestem. Ülőhelyzetből. Dallamos nevetés ütötte meg halójáratom, amibe beleborzongtam. Ez volt az, amit idáig is hallani akartam. A nevetése, csak egy teljesen más hangszínben, ami valami mást is felébreszthet bennem a hiányon kívül.
Az ölébe vetettem magam, nyakát szorosan körbefontam, arcomat nyakhajlatába rejtettem.
   – Hiányoztál – motyogtam bőrébe.
   – Te is nekem – suttogta fülembe, míg szorosan tartott. És még csak nem is sejti, hogy az évek alatt mennyit gondoltam rá.
   Egy ekkora zűrzavarban rátalálni egy fontos személyre, akit gyerekkorod óta nem láttál? Csakis a Sors keze lehet. Isten létezik! 

    Hi Everyone!
    Hát, ez sem a kedvenc részem, az biztos, de inkább döntsétek el ti. Igen, időbe telt, mire oda tudtam jutni, hogy megírom, de most már itt van. Köszönöm, hogy elolvastad!
   Ui.: a verset, egy bizonyos M.J. monogrammal rendelkező kis költő költötte nekem. Igaz, hogy már egyszer megköszöntem, de itt meg teszem még egyszer! Köszönöm! Szerintem tök jó egy vers, szerintetek? :)
   Ui.2: Kérlek, kérlek, kérlek írjatok bármit, akármit, komment, szavazat, pipa, nekem mindegy, csak jelezzetek!
Melissa xx

2016. március 30., szerda

15. rész - "És szeretnél többet?"

"Nézz vissza a múltba, éld át újra, lépj túl rajta."

Harry Styles


   Idegesen markoltam az asztal szélét szabad kezemmel, és minden egyes pillanatban emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy most nem szabad elborulnia az agyamnak. A vonal másik végén lévő személy, név szerint Charlie, ördögien nevetett a saját, béna viccén, és még csak komolynak sem hatott. De az én agyam már szinte forrt, egyéb okokból adódóan.
    – Őt hagyd ki ebből! – morogtam a telefonba, és nagyon reméltem, hogy elég fenyegetően csengett a hangom. 
    – Miért, mi lesz Styles? – kérdezte gúnyosan. – Csak nem fontos neked? 
    Kérdése hallatán szinte megdermedtem, gyomrom görcsbe rándult, és arckifejezésem szinte azonnal megváltozott, valami teljesen más érzelem vette át a helyét. Ami hasonlíthat a megdöbbentséghez, vagy talán a rémülethez. 
    – Miből gondolod? 
    – Ugyan kérlek, Harry ne játszd itt a hülyét, jó? Teljesen biztosan letudja vágni bárki, hogy fontos neked. Ahogyan viselkedsz, mikor szóba kerül bármikor, teljesen nyilvánvaló. 
    – És, ha tévedsz? – kérdeztem vissza, és szinte a fejemet vertem a falba. A legnagyobb igazságot tagadtam le, vagy csak kikerültem a lényegre törő válaszadást, de csakis az ő érdekében, hiszen megfogadtam, hogy sosem hagynám, hogy bármi baja essen. 
    – Én sosem tévedek, haver. 
    – Mi meg sosem voltunk haverok, úgyhogy ne nevezz annak - sziszegtem bosszúsan. - Akadjatok le lóra, ő nem felelős semmiért. Megbeszéltük, hogy ártatlanokat kihagyunk ebből - magyarázom. 
    – Ez igaz, de te is tudod, hogy bármikor lehet változtatni a dolgokon, ha úgy tetszik.  
    – Megbeszéltük, te rohadék! – keltem ki magamból.
    – Styles, állítsd le magad! Tudod, hogy csak egy szavamba kerül, és kicsinálnak az embereim! 
    – Persze, hogy tudom - morogtam gúnyosan. – De a tényen, hogy egy rohadék vagy, nem változtat semmit, ha "kicsinálnak" az embereid! 
    – Nagyon élénk vagy ma – jegyezte meg mély, fenyegető hangján. 
    – Bajod van vele? – kiáltottam dühösen, miközben hálát adtam, hogy nincsenek itthon a többiek. Biztosan nem jönnék ki jól ebből. – Foglalkozz a magad dolgával, és add Pault, mielőtt még lecsapom a telefont és odarohanok, hogy megfojtsalak! 
    – Nyugalom, nagyfiú – szólt bele hirtelen Paul. Szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől. Ilyen gyorsan oda adta volna a telefont az a féreg? – Na mondd miért kerestél. Baj van? – hangja aggódó volt. Ezért kedveltük ennyire a csapatból még pár taggal. Figyel ránk, meghallgat, és néha még olyan, mintha a második apánk lenne, aki foglalkozik velünk. De nem mintha én tudnám ki az apám, vagy egyáltalán él - e.
    – Sérteget az a barom! – fújtattam mérgemben, miközben a vonal túlsó végén felhangzott jóízű nevetése. És ez mosolygásra késztetett. 
    – Esküszöm, úgy tudtok panaszkodni egymásra, mint az öt évesek – hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Az egyiknek ez a baja, a másiknak az – sóhajtott túljátszva a helyzetet. – Több gondom van veletek, mint egy normális családban.
    – Pedig én már tizenkilenc vagyok – vágtam rá. – Nem kell pátyolgatni folyton.
    – Ugyan, Harry. Valld be, hogy néha jól jön a segítség.
    – Inkább beszéljünk arról amiért a telefonhoz kértelek – tereltem a témát. Bár, mondjuk amúgy is Paullal akartam beszélni, már az elején. – Mikor lépünk?
    Egy pillanatra elhallgatott, majd egy nehéz sóhajt hallatott.
    – Először is azt kéne tudni, hogy készen állsz - e minden eshetőségre. Tudod, hogy a fiúk mindenre képesek. Kivéve hármat - magyarázta a nyilvánvalót. – Tisztában vagyok vele, mennyire fontos neked az a lány, ezért nem szabad hagynod, hogy baja essen, és ezt te is tudod. Menekítsd el egy biztonságos helyre, szökjetek el, vagy tudom is én, csak vigyázz rá – suttogta védelmezőn, utasítón, de mégis ezek mellett volt a hangjában még valami. Valami, amit eddig ismeretlennek tudtam beazonosítani, de csakis pozitív értelemben. Ja, és igen. Ő az egyetlen, aki tud arról, miket gondolok, vagy mit érzek Bell mellett.

     Nem tudom honnan jöhetett az új beceneve. Bell. Amikor hirtelen már máshogy szólítottam, nagyon gyorsan pörgött le fejemben, a miértje. Nekem nem igazán tetszett az "Ana". Furcsa volt, más, és egy kicsit idegen is. Hogy miért? Vicces, hogy még én sem tudom az okát. Vannak dolgok, amiket lehetetlen megmagyarázni, és ez pontosan azokhoz a megmagyarázhatatlan dolgokhoz tartozik. És ahogy mellette ültem, ahányszor összeért a kezünk, mikor simogattuk az elkóborolt ölemben fekvő állatot, annyiszor futott végig valami hideg a hátamon, és libabőrös lettem.
     – Harry... – szólt halkan Bell. 
     Kérdőn felé pillantottam.
     – Igen?
     – Kérdezhetek valamit?
     – Persze – mosolyodtam el halványan, hiszen esküszöm, életem legszebb látványa volt, ahogy piruló arcát próbálja előlem elrejteni. Láttam rajta, hogy vívódik, nem mer belekezdeni, de végül pár csendes perc után halkan megszólalt. És teljesen meglepett.
     – Volt... volt már b-barátnőd? – dadogta idegesen.
     – Ez most honnan jött?
     – Csak úgy... nem tudom. Csak kíváncsi vagyok, hogy volt- e már kapcsolatod – nézett rám végül bátran, és a hangja is már határozottabbnak hatott. Hirtelen tud változni az egyszer biztos. És ért ahhoz, hogy össze tudjon zavarni.
     – Hát, tudod... - kezdtem tarkómat vakargatva, majd elnéztem arcáról. A cipőm sokkal érdekesebbnek hatott. De most mit mondjak? – Az igazat – súgta egy hang a fejemben.
     – Igen, volt már kapcsolatom – böktem ki végül. persze, valamennyire habozva is. Miért kérdezhette?
     – Értem – nézett az ölemben pihenő állatra, majd megsimította puha buksiját. A szél hirtelen feltámadt, magával ragadott pár levelet, és tőlünk messzire sodorta. A távolba tekintettem, és az eget kémleltem, ahol a lemenő nap sugarai aranyra festették az eget. Gyönyörű látvány volt, csak úgy, mint Ő. Pillantásom visszavezettem rá, aki ugyanúgy a távolt kémlelte igéző barna szemeivel.
    – És neked volt? – kérdeztem.
    – Nem nagyon – rázta meg fejét, miközben folyamatosan csak előre nézett. – Nem voltam egy közkedvelt picsa, akire bármikor rászállhat valaki. Magamnak való voltam igazán szegényes baráti körrel, és az a ciki, hogy egyik se volt igazi, mind csak érdek. Ezért nem tudtam sose boldog lenni, miután Anyut elvesztettem... - nézett le összekulcsolt kezeire. Annyira el akartam űzni a rossz érzéseit, megnyugtatni, hogy mellettem nem lenne semmi baja. – De azoknak az időknek már vége - nézett rám mosolyogva. – Új életet kezdek.
   – Ahhoz, hogy barátod legyen, nem feltétlenül szükséges, hogy "közkedvelt picsa" legyél - magyaráztam, figyelmen kívül hagyva, mondata többi részét. – Csak, hogy a te szavaiddal éljek.
   – De ahol én éltem, és jártam iskolába, ott szinte már elvárták, hogy az legyen az ember – tárta szét a karját tehetetlenül.
   – És elvárt, hogy mindenki gimis korában veszítse el a szüzességét 0 kontráztam unottan.
   – Hé, ezek komoly dolgok!
   – Persze, gondolom – pillantottam a távolba. – Figyelj, én nem tudom milyen lehetett az ottani életed, de ezek annyira képtelenségek.
   – Neked.
   – Persze, nekem. És mindenki másnak, mert ilyen nem létezhet. Igaz, mindenhol vannak rossz emberek, és sajnos manapság ebből a fajtából van a legtöbb. De tapasztalatból tudom, hogy léteznek még jók, csak nyilván kisebb létszámban.
   – Ezt csak te gondolod így, mert még nem találkoztál olyan közeggel ahol én voltam - fonta keresztbe karját mellkasa előtt, és durcásan előremeredt... valamerre.
   – De nehéz eset vagy...
   – Én vagyok a nehéz eset?! – kapta felém a fejét. – Már megbocsáss, de rajtad sem lehet teljesen tökéletesen kiigazodni!
   – Rajtam sose lehetett, ez tény – röhögtem fel. – Még én sem tudok, és ez az ami megrémiszt.
   – Bár lehetséges, hogy igazad van... – motyogott magában, mint akihez most jutott el annak a lényege, amit az elmúlt pár percben magyaráztam neki. Reméltem, hogy felfogja, hogy nem csak az létezik amit ő tapasztalt. De nem ez történt. - Ott tényleg elvárt volt, hogy elveszítsd a szüzességed gimis korodban - beszélt félhangosan, mire fájdalmasan a homlokomra csaptam. Nem, nem jutott el hozzá.
   – És te elvesztetted? – kérdeztem ledöbbenve. Jó, nyilván baromi tapintatlan voltam ezzel a kérdéssel, de esküszöm, nem hagyhattam ki. Persze, ő is rohadtul érzékelte, hiszen még közben jóformán az arcába is másztam.
   – Hogy kérdezhetsz ilyet?! – háborodott fel, bevallom jogosan. Nem szoktam bunkó lenni, ez most csak úgy kicsúszott.
   – Tudod, a kíváncsiság a nagy mindenható, meg minden.
   – Aha, meg minden... – motyogott rosszallón nézve rám.
   Vártam pár másodpercig, hátha elmondja, de nem tette, és már lassan annyira eluralkodott rajtam a "tudnom kell!" érzés, hogy már fészkelődni kezdtem, amit persze észrevett.
   – Befejeznéd? – kérdezte. – Feltűnési viszketegséged van, ember? Szálka ment a hátsó feledbe? – ráncolta szemöldökét, majd újra a távolba révedt sötét tekintete. Pár percig még folytattam, majd egyszer csak hirtelen: – Istenem, hagyd már abba!
   – Szólítottál? – röhögtem fel.
   – Dehogy! – csapott a karomra. – Csak már nem bírlak idegekkel!
   – Nem kell elbírnod, nyilván nehezebb vagyok, mint te.
   – Kikészülök... – motyogta.
   – Na, elmondod? – néztem rá izgatottan, bár magam sem tudtam miért. Minek nekem azt tudni, hogy szűz-e még?
   – Hogy te mekkora tapló vagy!
   – Dehogy, csak kíváncsi – vágtam rá.
   – Harry, fejezd már be! – tolt el magától, mert egyre jobban közeledtem felé kajánul húzogatva a szemöldököm. – Olyan hülye vagy! – hisztizett.
   – Nem mondtál újat.
   – Kár.
   – És most?
   – Mi most?
   – Elmondod? 
   – Még mindig bunkó vagy... – myotyogott. Megráztam a fejem.
   – Ez nem válasz volt.
   – Olyat nem is kapsz! – rivallt rám.
   – Bell, állj le – utasítottam finoman, és egy pillanat alatt elszállt a jókedvem. Nem szeretem az olyan helyzeteket, amikor a feszültség átragasztásával akarnak veszekedést kreálni. – Jobb a békesség.
    Megrökönyödve fúrta bele tekintetét enyémbe, és szerintem fogalma sem volt arról, mi lehetett ez a hirtelen hangulat változás. Én se tudom mindig követni, de egy ami biztos, hogy Bell leállt a hisztivel, ugyanis a következő pillanatban csak annyit láttam, hogy visszafordul, és csakis az egymással babráló kezeit kémleli. Majd nagyot sóhajtott. 
   – Én még nem voltam... s-senkivel... – suttogta, vagy motyogta, de én tisztán hallottam. Piruló arcát próbálta elrejteni előlem, és egyre jobban csúszott lefele a padon, a hatás kedvéért pedig még az arcára is tapasztotta kezét. Neki lehetett a legkínosabb. Bár nem hangzott el soha ez a mondat az én számból is kettőnk közt, mert valószínűleg féltem mit reagálna, ettől függetlenül hálás voltam, hogy nekem sosem tette fel ugyanazt a kérdést. 
    – Tessék? – hajoltam közel, és kezemet fülem mögé tettem, nagyot hallást imitálva.
    – Mondom, hogy tapló vagy! – csapott a karomra, mire jóízűen felnevetettem. Mert ne mondja nekem senki, hogy ez a jelenet nem volt vicces. – Nem fogom elismételni! – fonta keresztbe karjait.
    – Kár, pedig mostanában nem nagyon értem a dolgokat. Tudod, mindig visszakérdezek. Lehet, hogy el van dugulva a fülem – nyúltam kisujjammal a fülemhez, és elkezdtem vakarászni.
    – Nem is azzal a füleddel van felém! – kezdett el nevetni, amitől titkon elfojtottam egy előtörő érzelemhullámot, majd vele nevettem, ezzel felhangosítva a környéket. Még jó, hogy árván álldogált a házunk egy kanadai autóút mellett, alig pár kilométerre a legközelebbi kisvárostól.
    – Az nem baj – vigyorogtam, mint a vadalma. 
    – De az! Nem fogom elmondani! – állította még mindig a maga igazát. Állta a sarat rendesen.
    – Akkor ne mondd – vontam vállat elfojtott nevetéssel.
    – Akkor ezt megbeszéltük.
    Pár másodperc múlva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, és nyerítve dőltünk hátra. Szegény jószág azt sem tudta mi a fene bajunk van. 

   
    Már egy órája beszélhettünk a besötétült ég alatt, folyamatosan nasival etetve az elveszett házi állatot, ami az ölünkben feküdt. A legjobban annak örültem, hogy Bell teljesen felszabadult, önfeledten beszélgettünk mindenről amit csak felhoztunk témának, nem volt olyan, hogy kínos csend. És ezt szeretem nagyon, amikor vele beszélek. Néha egy-egy elvétett titkos pillantás, egy-egy őszinte mosoly, sok vicces sztori, és újra láthattam nevetni. 
     – Hé, nem akartok segíteni kicsit a lovaknál? – kiáltott felénk Anya az istálló ajtajából, a nyár végi kissé hűvös estében.
     – De, persze – kiáltott vissza Bell. – Mindjárt megyünk – felelte, mire Anya elmosolyodott, és bólintott egy aprót, de mielőtt eltűnt volna, gyorsan visszanézett. – Ja, Harry! Kérlek te inkább az itatókat töltsd újra, és hozz egy kis szalmát – mosolygott.
    – Rendben! – feleltem. Mindketten felálltunk, majd a magunk útjára indultunk.
   Nem értem engem miért kellett külön küldeni. Talán valami csajos dologról van szó? Anya látott valamit a hetente érkező magazinjaiban, és azt akarta megosztani vele? Ki tudja, inkább nem foglalkoztam vele. A kóbor kutya felkapta fejét, mikor egyikünk sem volt már mellette, majd felállt négy lábára, utánunk pillantgatott, majd gondolva egyet, végül felém indult el. Megálltam, majd megvártam míg odaér hozzám. Aranyos buksiját odatartotta, jelezvén, hogy kéri a finom simogatásokat, mire kuncogva vakargattam meg füle tövét, és simítottam meg fejét.
    – Tudod mit? – szólaltam meg, mintha csak értené amit beszélek hozzá, de csak tovább nyújtogatta nyakát, miközben nyelve hegyét ki-ki dugta. – Megtartalak – mosolyogtam, majd felegyenesedtem. Olyan bánatosan nézett rám, hogy kedvem lett volna felkapni és megszorongatni, de inkább csak visszahajolva játékosan felborzoltam a szőrét. – Tudom már mi lesz a neved – majd újra visszaguggoltam hozzá, hogy a fülét vakargathassam.
    – Toby 0 merthogy fiú kutya volt.
   Felpillantottam az istállóban ügyködő Bellre, és Anyára, majd hirtelen eszembe jutott az a pár napja megtörtént csók. A szívem azonnal hevesen kezdett el verni, ezzel együtt a pulzusom is az egekbe veszett, majd éreztem, ahogy pirulni kezdek. Rögtön visszafordultam.
    – Adjon már valaki választ, mi a fészkes fene történik velem! – ordította a tudatom, mire összeszorítottam szememet, és a karám mellől felkapva egy piros vödröt az itatókhoz indultam. De várjunk csak, korom sötét van. Minek már ilyenkor friss vizet és szénát hozni a napközben hozottak mellé? Nem kérdés, direkt küldtek el, hogy ne legyek láb alatt. Tudva, hogy tulajdonképpen semmi dolgom nincs, becsoszogtam a házba, és feltrappoltam az emeltre, ahol erontva a szobámba hanyatt dőltem az ágyamon, és csak meredtem a plafonra. Mi történik velem? Mi történik velünk?

Annabell Willson

    Életem során rengetegszer kételkedtem dolgokban, és amióta Anya elment, csak és kizárólag kételkedek. És ez most sem volt másképp, de hogy ezúttal vajon mi volt a fő ok? Na ez az, amit nem tudtam pontosan eldönteni. Mert egyrészt kételkedtem abban, hogy Harrynek jelentett bármit is az a pár nappal ezelőtti csók, másrészt meg magában az emberben, amióta hallottam azt a telefonos beszélgetést. Nagyon fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis mi a fészkes fenéről lehet itt szó, amihez pénz is kell.
    – Ana – szólt mellőlem nénikém dallamos hangja, visszarántva a valóságba. – Valami gond van? – olyan furcsa megint ezt a becenevem hallani. Ana.
    – Dehogy van – mosolyogtam nyugtatóan. – Csak elkalandoztam.
    – Van esetleg valami köze Harryhez?
    Azonnal megfagytam kérdése hallatán. Vajon tud már róla?
    – Nos... – kezdtem – lehetséges, hogy...
    – Mi történt köztetek? – kérdezte teljesen nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ilyet kérdez. A póni, – amely pintó fajta volt – nagy fejét felém fordította, mire halványan mosolyogva simogatni kezdtem az orrhátát, és tovább néztem amint Susan néni lekeféli a szőrét.
    – Susan néni, kicsit korai még ezt kérdezni, nem? – próbáltam nyugodtnak látszani, de nem volt olyan egyszerű a mellkasomban egyre jobban vágtázó szívemmel. A lehetetlennel versengtem.
    – Nekem elmondhatod – pillantott az arcomra. – És kérlek, ne mondd ki, hogy "néni". Ezelőtt is szerettem volna szólni, és tudod, úgy érzem, hogy ezzel csak öregítesz – kuncogott.
    – Akkor, izé...
    – Elég csak a Susan – mosolygott – nekem pontosan megfelel.
    – Rendben – viszonoztam gesztusát, aztán egy pár másodpercig a teljes nyugalom vett körül minket, mígnem:
    – Na, elmondod? – kérdezte hirtelen, olyan izgalommal, és kíváncsisággal a hangjában, melyet eddig még nem is tapasztaltam, ennek hatására pedig ijedtségemben hátrahőköltem fél lépést. Nem kellett sok, a következő pillanatban egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
    – Hát, úgy igazából nincs köztünk semmi komoly, mert maximum csak a barátságig megyünk el – néztem a pónira, miközben a fejét simogattam minduntalan.
    – És szeretnél többet?
    – Nem tudom, igazából...
    – Miért nem kérdezed meg, hogy vele mi a helyzet?
    – Susan néni – kezdtem, aztán kijavítottam magam. – mármint, Susan. Nem mehetek oda hozzá, hogy ezt megkérdezzem tőle! – mondtam szomorúan, félénken.
    – Miért ne mehetnél?
    – Mert... Mert nem merem, oké? – "magyaráztam" hisztérikusan. – Amúgy is, nem hinném, hogy ez egy jó pont lenne nála. Ha meg rosszul sülne el, mert ő meg teljesen mást gondol, beégek!
    – A mi időnkben ezt teljesen máshogy kezeltük – hajolt le, hogy a póni lábát is le tudja csutakolni. – Ha az egyik fél szerelmes volt, akkor bátorságot gyűjtött, hogy vallani tudjon a másiknak. Ha jól sült el, akkor nincs semmi baj, de ha visszautasítás a vége persze fáj, de legalább a lelkiismeret nyugodt lehet – magyarázta, majd elhalkult hangon folytatta. – Sosem tudhatod, mennyi idő áll rendelkezésedre...
   – Értem – feleltem szomorúan, és felnéztem az égre, melyen megannyi fényes csillag volt feltérképezhető. Nem voltam hülye, a szavak mögött megtaláltam az igazi értelmet, de mégis fájt tudni, hogy egy elszalasztott lehetőség ennyire mély nyomot hagyott benne. – Tudok valamiben segíteni? – nem kaptam választ, amíg körülbelül fél perc után fel nem egyenesedett.
    – Moon-t csutakold le légyszíves, őt pedig vezesd vissza – kérte. – én beszaladok a házba! – tájékoztatott már futtában, engem otthagyva egyedül a kis pintóval. Azt hiszem, nem ugyanarra a segítségre gondoltunk. Még csak a nevét sem tudtam. Nagyot sóhajtottam, aztán kioldva a köteleket végig haladtunk a boxok között az övét keresve, amit aztán a legvégén találtam meg. Gondosan becsuktam magam után a kis faajtót, -  a kötelekkel a kezemben - majd továbbhaladtam az állítólagosan Moonnak nevezett lovat keresve. Az istálló egyik villanykörtéje jól észlelhetően pislákolni kezdett, de nem foglalkoztam vele, csak haladtam tovább, viszont ezt a tettemet később nagyon megbántam. A Moon nevet keresve lépkedtem egyenesen, amikor végre megtaláltam az utolsó előtti kisajtóra kiszögezve, ám amikor a bent álló patásra pillantottam, azt hittem, ott helyben össze esek. Pont az a jószág volt, amely még három hónapja szökött el innen. Emlékszem, iszonyat félelmetes volt, amikor annyit láttam egyik pillanatról a másikra, hogy egy hatalmas testű állat szélsebesen közeledik felém.
Észben kellett tartanom, hogy a lovak megérzik a bármilyen féle érzelmet, és ezekhez tartozik az is, hogy tudja mikor fél az ember. Ezért kellett minden erőmet összeszedni, hogy odalépjek a fríz lóhoz, és rácsatolhassam a sodort köteleket a kötőfékre.
    – Jó fiú – dicsértem meg, mikor lassan követett oda, ahol kicsatoltam két oldalt. Mivel nyugodt volt, és hagyta, hogy csutakoljam, a félelmem eloszlott egy kicsit, de még mindig nem teljesen, és erre még rátett az is, hogy a kis lámpa egyre többet kezdett el pislákolni.
    Susan már egy ideje nem jött vissza, ezért úgy döntöttem, hogy benézek a házba. Moon csutakolása, és visszavezetése után, le is kapcsoltam a villanyt, majd az éjszakai csípős hidegben szapora léptekkel átszeltem a ház és az istálló közötti pár méter távolságot. Halkan benyitottam, majd pár lépéssel beljebb haladtam a nappaliba. 
    – Susan – szóltam félhangosan, de válasz nem érkezett. A konyhából kiszűrődő gyér fény, arra engedett következtetni, hogy biztos ott lehet, de mikor benéztem a mindig fényárban úszó helységbe, csak egy nyitott hűtőt találtam ott. – Ez mióta lehet nyitva? – kérdeztem magamtól, és bezártam, de persze nem volt aki választ adjon. Nem is vártam, csak találgatni lehetett. 
Tovább mentem az emeletre, majd rögtön a  szobályának ajtajához léptem, az ajtó és a keret közötti kis résen újra fényt láthattam. Bekopogtam.
     – Susan – újra semmi, de azért megpróbálkoztam még, hátha... – Susan! – emeltem fel egy kicsit hangomat, és megint kopogtam, de semmi visszajelzést nem kaptam. A pulzusom kezdett emelekedni, éreztem, ahogy a bőröm alatt erősen pulzál a vérem, ahogy a szívem pumpálja az egyre növekvő adrenalin miatt. Az összes lehetőség ott motoszkált a fejemben, rémképeket ébresztve ezzel bennem, ami nem segített a jelenlegi idegállapotomon.
És benyitottam. 
  
    Sziasztok! :) 
   Kicsit félve rakom ki az újabb részt, hiszen jó pár hónapos kihagyás után nem tudom mire számítsak a visszajelzéseket tekintve, főleg, hogy még a blog URL-címe is megváltozott. Valószínűleg pokolian rosszul állnak a dolgok, de mindezek ellenére folytatom a történetet, mert nagyon a szívemhez nőtt. Úgy érzem, tiszta fejjel tudok újra visszatérni az íráshoz. De nem szeretnék sokat rizsázni, mindössze csak egy valamit említenék még:
   - szeretném megköszönni Effynek, és G.B. Evelyne-nek, hogy a blogommal való cserét elfogadták. Köszönöm! :)

   Ui.: Legalább 3 kommentet hagyjatok a bejegyzés alatt, nagyon fontos lenne tudnom, hogy ti mit gondoltok a történetről, hiszen csakis így tudok bármilyen jellegű hibán javítani!

Melissa xx


2016. március 6., vasárnap

Nemsokára...

     Sziasztok! :)
Nem is tudom, mit mondhatnék nektek. Lassan több mint 2 hónapja tértem egy kis szabadságra, és lassan, de kezd kirajzolódni a fejemben e történet folytatása. Igyekszem, hogy ezentúl hosszabb terjedelmű szöveget alkossak nektek, és - miután visszatértem - ígérem, hogy átnézem az éppen aktuális részt, és javítok rajta, ha szükséges. Persze azt nem tudom megígérni, hogy nem lesznek benne elrejtett hibák. A lényeg, - tudom, hogy nincs olyan nagy érdeklődés a blogom iránt - hogy még kimaradnék legalább egy fél hónapot a publikálás alól. Persze, ez nem azt jelenti, hogy közben nem írok itthon piszkozatot. Hála, hogy lezajlott a nehéz időszak, szóval tényleg nemsokára összeszedem magam, és újra fogok felrakni részeket. 
Melissa xx

2016. január 7., csütörtök

Időkérés

   Sziasztok!
Mint ahogy látjátok, ez nem egy szokványos bejegyzés. Igazából egy kis időt szeretnék kérni tőletek. Nagyon nehéz tartanom a tempót, és amíg a központi felvételi, vagy a felvételik le nem zajlanak, nem vagyok benne biztos, hogy meg tudok írni egy részt is. Na meg az is közrejátszik, hogy nagyon nem vagyok megelégedve azzal, ahogy mostanában írok. Igaz, hogy kapok visszajelzéseket, miszerint nektek tetszik az amit elképzelek, és leírok, de én ezzel nem tudok megelégedni. Nem azzal, hogy visszajelzéseket kapok, mert azokkal semmi gond nincsen. Hanem az amit leírok. Mert amikor az előző részt visszaolvastam, szinte megborzongtam a tudattól, hogy én tényleg képes vagyok ilyet felrakni a netre, és még ha nem is az igazi nevemmel, de felvállalom. Az igazat megvallva, utálom... nem, a helyes szó itt az, hogy undorodom magamtól, hogy átnézetlen, sok helyen hibás részeket merek felrakni. A gondolataim sincsenek teljesen rendben, ezért nem tudok, még csak 50%-ig sem úgy megírni valamit, ahogyan azt szeretném, vagy elképzeltem. Úgy gondolom, amíg a felsoroltak közül az összes nem rendeződik, nem vagyok hajlandó pocsék munkát bármilyen útra elengedni. 
     Vicces, hogy pont most kérek időt, mikor már voltak hónapos kihagyások is, de most mégis úgy érzem, ezt le kell írnom. Sajnálom, ha azoknak csalódniuk kellett bennem, akik szeretik a történetet, és szívesen olvassák. De nem akarok több rossz részt felrakni. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy csakis fejlődéssel lehet elérni a kitűzött célt, most mégis valami bekattant nálam, és ahhoz képest, hogy a fejemben elképzelt folytatást a hétvégén még el akartam kezdeni, most úgy hátrálok meg. 
Kérlek titeket, nézzétek el az eddigi hibáimat! Ha tudok, jelentkezek! Addig is, kérlek ne felejtsetek el!
FlowerGirl xx 



2016. január 1., péntek

14. rész - Hallgatózás


   "Egyesek képesek félrevezetni sokakat. Ő nem teljesen vezetett félre, de valahogy olyan érzésem van, hogy nem az akinek mondja magát."

    A főiskolás téma nálam egy ejtett dolog volt azóta a nap óta. A dolgok teljesen máshogy alakultak, mint ahogy azt a helyzettől elvártam volna. Ezerszer elképzeltem milyen lesz belépni majd reggelente a hatalmas kapukon, hogy beléphessek az épületbe, ha felvesznek. És ha egyáltalán el is jutok odáig, hogy szembe tudjak nézni az ottani zűrzavarral. Ezerszer gondoltam arra, vajon milyen lehet főiskolás tanulónak lenni, de az életben nem tapasztalom már meg. Történt ugyanis egy napon, mikor a továbbtanulási tervezgetésem félbeszakadt, mintha elvágták volna egy ollóval, hogy többé ne szövődjön tovább bármi is. Aznap volt, hogy életem egy részét feladtam, ami tanulással járt volna. De, hát ez van. Vannak dolgok amiket hátra kell hagyni. Az ember azt gondolná, hogy ha mindent eltervez az életben, rendszerint elég rendesen előre nyúlva az időben, nagy valószínűséggel az úgy is lesz. Akiknek van akár egy csöppnyi eszük is, és megpróbálják reálisan elképzelni a dolgokat, nagyon jól tudják, hogy az élet nem egy film jeleneteit rejti magában, amik forgatókönyvvel előre megjósolt történések, és az esetek többségében mindig ugyanarról szólnak, csak más alapsztorival. Nem. Ez itt a valóság, ahol általában hamar fordul a kocka, és rendszerint inkább a rosszabbik irányba, hogy csak azért is keresztbe tehessen nekünk az élet. Az a ritka pillanatok egyike, mikor valami a jobb irányba hajlik inkább, mintsem a rosszabbikba.
     Azon a napon volt, mikor teljesen berezeltem, és fogalmam sem volt arról, mit kéne pontosan csinálnom.Totál káosz voltam, és ami a legjobb, egy egész tanulói csoport előtt egy brutális hisztinek lehetettek tanúi az emberek. A szégyen legalja volt, amit ott lerendeztem, és nem csodálom, hogy Harrynek égett is a feje, miattam.
 
   " - Oké... - kezdte Harry. - Itt kiraklak. Nekem tovább kell mennem, de majd szólj, ha végeztél, és jövök érted - szólt ki a kis kék csotrogány vezető felőli üléséről, mikor kirakott a közeli kisváros egyik neves iskolája előtt. - Drukkolok - mosolyodott el, majd kacsintott egyet. Indult volna tovább, de megállítottam.
      - Öhm... fontos az elintéznivalód? - kérdeztem hunyorogva az erős napsütésben. A sugarak kellőképp felmelegítettek a napon állva, ami tökéletes egyveleget alkotott az enyhe szellővel, ami kissé meglengette hosszú hajamat. 
      - Hát - gondolkodott el. - Nem igazán, de miért kérdezed? 
      Muszáj leszek elmondani, ha nem akarok az igazgató irodája felé menet azonnal sarkon fordulva kirohanni az épületből, csak azért, mert berezeltem. Nem, ez nem fordulthat meg egy seregnyi 20 év fölötti tanuló társaságában. Ezért, ha lehetséges még akkor el akartam intézni a dolgokat, ha muszáj. Ha nem, csak megkérem, hogy kísérjen be. De, azért őszintén, még magamnak sem akartam elhinni, vagy egyáltalán bevallani, hogy lassan 18-hoz közel berezelek egy felvételitől. A megmaradt bátorságomat próbáltam összekaparni, mikor nagyot sóhajtva közelebb léptem a furgon ajtajához, ahol ő kinézett.
       - Óh, hát öhm... - jöttem zavarba, és a lábam előtt pihenő kis kavicsokat kezdtem rugdosni. - Csak arra gondoltam, hogy... izé...
       - Szeretnéd, ha bekísérnélek, igaz? - mosolyodott el féloldalasan, aminek köszönhetően azon az oldalon megjelent aranyos gödröcskéje. Végül mosolyogva lehajtotta fejét, a motort leállította, és kihúzva a slusszkulcsot kiszállt az autóból. És bezárta.
       - Végül is elintézhetem azután is, hogy bekísértelek - nézett rám, majd zsebre vágott kézzel elindult mellettem a bejárati ajtó irányába. Az oldaltáskám a jobb vállamon lógott, benne a felvételihez szükséges papírokkal, és úgy éreztem a súlya mindjárt a földre terít, ugyanis hirtelen pokoli nehéz lett. Pedig alig volt megrakva. Remek. Pánikolás fázis: első szint. Még a levegővétel is nehezemre esett. 
      - Köszönöm - motyogtam az orrom alatt, de nem néztem rá.
       Láthatta rajtam a szorongást, a tépelődést, hogy magammal szemben teljesen tehetetlen vagyok, és képtelen vagyok a külvilágra koncentrálni. A kezem remegett, sőt, egész testemben remegtem, de mielőtt még beléptünk volna az épületbe, lógó kezemet gyengéden megérintette, majd ujjainkat összekulcsolva egy biztató mosolyt küldött felém. A nyugtató gesztust sajnos nem tudtam viszonozni, sőt, inkább megajándékoztam az idegbeteg énem meggyötört, tragikusan idióta fejével, amin azonnal elnevette magát. Legalább ő jól szórakozott. Amint beléptünk az aulába, nem várt látvány fogadott. Az egész túl váratlanul ért, Harry viszont ujjongva kurjongatott mellettem. Őt az informatika érdekelte a legjobban, szóval nem csodálkoztam, hogy mekkora öröm volt neki mindenhol számítógépeket látni. Nem tagadom, én is szerettem az informatikával foglalkozni, de ez azért már túlzás volt. A bejárattal szemben egy bazinagy vászon, amire mindig ki van vetítve valami, ha jól láttam, akkor éppen valamilyen érdekesség, vagy hír. A terem közepén egy hatalmas kert szerűség terült el, a vászon mögött, amitől egy kicsit olyan érzésem lett, mintha otthon lennénk a régi házunk kertjében, amikor még anyu is élt, és volt egy csodálatos virágos kertje, melyet minden nap gondozott. Ahogy végighaladtunk az egyetem hosszú, vagy inkább hatalmas auláján, Harry továbbra sem engedte el a kezemet, így haladtunk tovább folyosókon át. Mindenhol emberek voltak, néhányan minket figyeltek, és viszonylag kevesen voltak a vártnál. A következő fordulóban befordultunk a lépcsősorok felé. Honnan tudja merre kell menni?
      - Harry, - állítottam meg, mielőtt tovább lépett volna a következő lépcsőfokra. Kérdőn pillantva fordult felém. 
      - Baj van? - kérdezte szemöldök ráncolva, majd visszalépett egy lépcsőfokot, és úgy nézett le rám.
      - Honnan tudod merre kell menni? 
      - Ide jártam - mosolyodott el. - Hé - kereste tekintetem, ami időközben megtalálta a padlót. Állam alá nyúlva gyengéden felemelte fejemet. - Hé, Bell - új becenevemre kipattant szemem, és csodálkozva néztem csillogó tekintetébe. - minden rendben lesz, oké? - cirógatta meg arcomat, mire bólintottam. Egy puszit nyomott homlokomra. - Itt leszek - szorította meg kezemet. - Gyere menjünk. 
      Eddig minden szép, és jó. De hol maradt a pánik roham mérőm? A vészjelző az agyamban, hogy tudjam, mikor kell leállni? Mert amikor az első emeletre felérve megláttam a lenti emberek megduplázódott létszámát, megszédült velem a világ. A lábam megremegett, és az eszemet is kezdtem elveszteni. Általában ilyenkor az agyam mindig jelez előre, és figyelmeztet. Ezért szoktam elkerülni a forgalmas helyeket. Mert egyszerűen fóbiám van a sok embertől. Utálok egy hatalmas tömeg közepén egyedül kilógni a sorból. A kezem remegni kezdett, és nem tudtam mit csinálni magammal. Egyszerűen leblokkoltam, és még Harry szólongatása sem tudott kizökkenteni. Úgy éreztem kinevetnek, mutogatnak felém, és mintha sugdolózásokat hallottam volna a hátam mögül. " Ez meg ki?" vagy éppen "mit keres ez itt? Nem is középsikolásnak néz ki" "mit keres ez itt? Mint egy 18 éves kölyök". Való igaz, hogy még nem töltöttem be a 20-at és nem is itt lenne a helyem, de ezelőtt még pát nappal pontosan tudtam, hogy ez helyes döntés lesz. Aztán most estem teljesen pofára.
     - Bell! - rázogatott meg Harry. Felsóhajtott, amint sikeresen visszahozott, majd lesütött szemmel magához szorított. - Mi a baj? - duruzsolt a fülembe. Ernyedt karjaim testem mellett lógtak. Esküszöm, mint egy rongybaba. 
     - Menjünk  el innen... - suttogtam vállába fúrva fejemet, amint szorosan visszaöleltem. - Menjünk innen kérlek... 
     - De még az igazgatóval sem találkoztál.
     - Az nem érdekes. Majd máskor - füllentettem, ugyanis nem terveztem újra betenni ide a lábamat.
     - Legalább egy pár mondat erejéig. Mutasd meg a papírjaidat, beszéltek párat. Hidd el jó lesz.
     - De Harry, és nem akarom! - motyogtam. 
     - Bell - dalolta új becenevem. - Lesznek barátaid, egy csomó emberrel megismerkedhetsz. Na - nógatott, miközben elnyújtotta az "a" betűt. Hihetetlen, hogy nem tudja felfogni.
     - Harry, utoljára kérlek meg szépen, hogy tűnjünk innen! - löktem egyet mellkasán, majd fenyegető arcot vágva dacosan meredtem szemébe. Felnevetett. Nem vett komolyan. Ezt még megbánja. Piszkosul.
     - Ismerlek, nem rendeznél jelenetet egy fősulit betöltő egész tanulói társasága előtt - mosolygott. 
     - Nem ismersz annyira mint ahogy azt te gondolod - feleltem, aztán sarkon fordulva ott hagytam. Nem érdekelt mennyi ember néz hülyének, meg sem tudtam volna állapítani mennyi ember tekint rám úgy, mint egy idiótára. Amióta ideköltöztem, teljesen elszoktam a társadalomtól. A pörgős mindennapjaitól az egész emberiségnek, és ezután sincs sok kedvem ebbe visszaszokni. 
     Az utat pontosan tudtam visszafele, megfigyeltem, viszont eszem ágában sem volt foglalkozni a mögülem érkező hangokra. Új becenevemen szólított, belülről szinte olvadoztam, de a külsőmet muszáj volt keménynek mutatnom. Hihetetlen, hogy pár pillanat alatt a dolgok mekkora fordulatot tudnak venni. Amikor pár perce beléptünk ezen az ajtón, melynek küszöbe fölött léptem ki, Harry mosolyogva fogta a kezem, és biztatott. Mindez romba dőlt, mikor a pánikolásom első fázisa utáni makacskodás aktiválódott. Most jön majd a java. De ez nem már nem a fázisokhoz tartozott. Szimplán csak kikívánkozott.  
     Egy erős kéz csuklóm után nyúlt, és megállított. Tudtam. Tudtam, hogy Ő az.
     - Engedj - sziszegtem, de nem tett semmit. - Engedj el! - kiáltottam, mire a szorítás erősebb lett. Felszisszentem, majd félig hátrafordulva kitéptem a karomat ujjai szorításából. Fájdalmas volt, de akkor sem engedtem, hogy visszavigyen.
     - Bell, állj már meg! - szólt rám meglepően erélyes hangon. - Mi van már?
     - Te tényleg nem vágtad le? Még a bent történtek után sem? - fordultam vele szemben, ezzel egy időben ő is megállt  tőlem pár lépésre.
     - Miért, mi történt bent? - vonta fel szemöldökét. Forrt az agyam, nem voltam önmagam, és azt várja tőlem, hogy gondolkozzak. Na jó, ez még tőlem is hülyén hangzott.
     - Gggrrrr! - morogtam el magam, aztán megilletődve horkantam fel. Ezek a hangok tényleg tőlem jöttek? Harryre pillantottam, aki szinte azonnal elröhögte magát. 
     - És még nevetsz is? Képzeld magad egy olyan helyébe, mint amilyen én vagyok! Hogy utálsz tömegben lenni, mert az emberek nyomorognak, fellökik egymást! - tekintetem csillogó szemébe vájtam, dühösen. Bah! - Gondolj bele! Az előbb kérleltelek, hogy menjünk innen a francba, de te akkor is tetézted még! 
     - Nem direkt, csak bátorítani akartalak. Semmi rossz szándék nem volt benne. 
     - Mindenre van válaszod? 
     - Aha.
     Unottan megforgattam a szememet, és hátat fordítottam neki. 
     - Nagyszerű. Bevágtad a durcit? 
     - Nem én! - vágtam rá. 
     - Nem, persze - sóhajtott. - Bell, itt leszek, csak...
     - Nem.
     - Mi? 
     - Nem - ismételtem meg.
     - Mi nem? - értetlenkedett.
     - Nem megyek vissza. Eldöntöttem.
     Harry jóízűen felnevetett mögöttem. 
     - Félsz? 
     Az arcom felforrósodott, éreztem, hogy kezdek vörösödni.
     - Ha tudni akarod: IGEN! - kiáltottam zavaromban, és annyi a pechem az egészben, hogy egy mellettünk bandázó tanulócsoport az egész jelenetünket látta. Remek. Egy komplett idiótának hisznek. Ráadásul még nem is tévednek nagyot. 
     Harry nagy szemekkel bámult rám. Gondolom nem pont ezt a választ várta. Aztán lehajtva a fejét elindult felém, de csak karomat megragadva kezdett húzni a kocsi felé. Valószínűleg elkönyvelt magában egy hisztiző picsának. Egy életre. Hurrá."


      Higgyétek el, nem szívesen emlékszek erre vissza. Az eset egy szeptemberi napon történt, és miután Harry betessékelt a kocsiba, megegyeztünk abban, hogy elmegyek vele oda, ahol dolga van, csak várjam meg kint. Először nem tudtam mit értett azon, hogy kint, de mikor leparkolt egy üzlet előtt, és mondta, hogy kint várjak, már megértettem. Aznap meg is beszéltük a dolgot. Beavattam egy-két dologba, szóval nagyjából megértett, és nem feszegette tovább a témát. Végül pedig abban maradtunk, hogy nem megyek tovább tanulni. Ezzel viszont biztos voltam abban, hogy hazavágtam egy 2 éves főiskolai időszakot. Nekem annyi. És a megbeszélés időpontjában Susan néni is jelen volt, szóval beleegyezett a döntésbe. Más véleménye már nem érdekelt. És aznap még lett egy jó kockás ingem.

       - Hé, hé! - nevettem, ahogy az ölemben pihenő juhászkutyára pillantottam. Amikor Viharral visszajöttünk egy kiadós lovaglásból, éppen szálltam volna le a nyeregből, mikor megláttam, hogy az udvarba belógott egy kutya. Jóízűen lefetyelt a lovak ivóvizéből, és kicsit sem zavartatta magát. Még akkor sem, mikor Vihar kantárszárával a kezemben, szóval egy hatalmas lóval az oldalamon odamentem hozzá. De amúgy aranyos volt. Mikor meglátott, miközben simogattam, rögtön csóválni kezdte a farkát, és rám ugrott. Letiport a földre, és szétnyalta az arcomat. Végül pedig nem volt mit tenni, Vihart nem hagyhattam úgy ahogy volt, szóval őt le kellett csutakolnom, utána tudtam csak kiülni a kerti pagodába, ezzel az aranyos kutyussal.
      - Bemegyek, és hozok neked egy kis nasit - simogattam meg az állat fejét, és már álltam is fel, de ő jött volna utánam. Gyorsan lepörgött a fejemben, hogy biztos csak elszökött valahonnan, szóval csak hallgat, egy olyanra, hogy... - Ül! - parancsoltam, mire engedelmesen leült a fenekére. Elismerően bólintottam, aztán fellépkedve a lépcsőkön benyitottam a házba. Az alsó szinten csönd volt, ebből következtettem, hogy biztos fent vannak az emeleten a többiek. A konyhába lépve keresni kezdtem valami keksz félét, így a keresést random az egyik szekrény kitárásával kezdtem. Nem talált, ugyanis csak tányérokat találtam és néhány poharat. A következő random szekrényben fűszereket találtam. Végül egy kis fiókban tésztákra leltem. Vajon itt lesz egy kis keksz? A különböző tészták közt turkálva a legalján találtam egy kekszes zacskót, de kekszek helyett befőttes gumikat találtam benne. Sóhajtva arrébb raktam, majd a következő zacskót megpillantva végre találtam egy felbontatlant, tele háztartási keksszel, vagy mivel.
     - Bingó - suttogtam győztesen.
     Ahogy visszatettem mindent a helyére, a kekszes zacsival a kezemben felálltam, majd, mielőtt kiléptem volna az ajtón, eszembe jutott valami. Ha most magammal vinném a medált, talán abban a nyugtató csöndben tudnék tisztán is gondolkodni. Talán a medállal kapcsolatban rá is tudnék jönni valamire - gondoltam, bár elég valószínűtlennek tartottam. Csak találgatni tudnék. De mielőtt az első lépcsőfokra felléptem volna, Harry kijött a szobájából, és látszólag egy bizalmas beszélgetés közepén volt. Suttogott, titokzatos volt, és természetesen nekem azonnal kíváncsinak kellett lennem. Míg háttal volt, gyorsan elbújtam a hatalmas kanapé mögé, ami szerencsémre pont úgy helyezkedett el, hogy teljes takarásban legyek minden oldalról.
      - De, Paul a pénz megvan, csak... - hallgatott el hirtelen. Megkockáztattam a lebukásom, így négykézláb kinéztem a kanapé mögül, hogy megnézhessem hol van. A lépcső legfelső fokán állva meredt egyenesen előre. Szemöldökét ráncolva figyelmesen figyelt, gondolom a telefonba beszélő emberkére. Hirtelen visszabújtam a kanapé mögé, fejemet visszarántva megtámasztottam hátamat a bútornál, hiszen Harry elindult a lépcsőn lefelé haladva, És ahogy hallottam elég lassan. Újra beszélni kezdett.
     - Igen, de... nem, nem - ellenkezett. Bár hallanám azt a másik személyt is. A kíváncsiság teljesen ellepte az agyamat, és már annyit kombináltam, hogy féltem attól, talán a következő pillanatban tényleg felrobban a fejem.
     - Hamarosan cselekedhetünk - biztosította azt a valakit. - Már nem kell sokáig várni.
     Ekkor újra kinéztem a takarásból, és Harry ezúttal már a nappali közepén állt. Térdig érő farmer volt rajta, egy laza szürke pólóval, és lazán tartva a telefonját füléhez láttam ahogy hirtelen elvörösödik. Várjunk csak... elvörösödik?
     - Mi? Én nem... - motyogta, és félrenézett. - Nem érzek semmit - mondta, de hangja megremegett. Nem érez semmit? Egy emberi testbe bújt űrlény, hogy nem érez semmit? Nincsenek érzései? Ekkor megláttam egy könnycseppet legördülni arcán, mely lecsöppent pólójára, egy sötét foltot hagyva az anyagon. Szemeim elkerekedtek. Mit mondhattak neki? - Akkor ez elég meggyőző? Nem. Érzek. Semmit - felelte szájbarágósan, és hangja határozottabban csengett az előzőnél. Még engem is meggyőzött vele. Visszacsúsztam a földre, és mielőtt lábaimat felhúzva átöleltem volna térdemet, a zacskót letettem a földre, szerencsémre hangtalanul. Nem akartam lebukni. Innen már kíváncsi voltam a részletekre. Lehet, hogy csúnya dolog hallgatózni, de ebben a helyzetben nem véltem annyira rossz döntésnek. Később valószínűleg lesz egy kis bűntudatom, de ezzel most igazán nem foglalkoztam.
      - De csak ez az egy... Hé, tudod, hogy nekem is kell! - háborodott fel. Ekkor a telefonból egy hangos nevetés hallatszott ki. Még én is hallottam, és amikor a hang elért a fülemig, valósággal megborzongtam. Ördögi volt, gonosz, és egy mély férfi hang vérszomjas akaratával keveredett. Jaj, Istenem Harry... mibe kevered magad? A léptek egyre halkabbak lettek, és újfent kilestem a takarásból. Még épp elkaptam, ahogy befordul a konyhába.
        - Itt az idő - gondoltam, és rémisztő gyorsasággal kiugrottam a kanapé mögül, a lépcsőforduló takarásába szökkenve. Az első fokra felléptem, de még visszafordultam.
      - Akkor menj a fenébe! Ha eddig eljutottunk, végig kell csinálnunk! - kiáltotta. Mit kell végigcsinálni? - Na, jól van... tudd már hol a határ! - üvöltött most már,  majd hallottam, ahogy idegesen a pultra csap. - Most meg könyörögsz? Menj a francba te seggfej! Addig ne hívj, míg nincs fejlemény! - ezzel gondolom lecsapta a telefont. Ott állva, szinte hallottam ahogy összeomlik bennem valami. Valami megmagyarázhatatlan. Ennyire félreismertem volna Harryt? 
    Végül megráztam fejemet, megpróbálva kiűzni a gondolatokat a abból, és felszaladtam a szobámba. A medált megtaláltam az egyik nadrágom zsebében, amit aztán hanyagul az ágyamra dobva siettem vissza le a nappaliba. Harryt már sehol sem találtam, így a kekszes zacskót gyorsan felkapva a bejárati ajtóhoz siettem, de amint azon kiléptem, azonnal megtorpantam. Kicsit sem számítottam arra, hogy Harryt pont a kerti pagodában találom, ráadásul azzal az aranyos juhászkutyával. Erről jut eszembe, elég engedelmes kutyus lehet, ha egész idő alatt ott ült.
      - Hát te? - kérdeztem Harryt, amint melléjük értem, a kekszes zacskóval a kezemben. Harry mosolyogva pillantott fel rám, miközben az állat fejét - mely ölében pihent - simogatta. Hirtelen elképesztő nagy féltékenység fogott el, de igyekeztem ezt azonnal el is nyomni magamban.
      - Kijöttem egy kis friss levegőre - nézett a táj felé. - Fent voltam egy kicsit laptopozni, és már nem bírtam egy idő után annyira a szobában, ezért lejöttem - nézett rám. - És itt találtam őt - nézett az állatra. Nem tudtam mit is gondoljak. Számomra pont, hogy a szemembe hazudott, számára pedig pont az volt a természetes, hogy semmit nem tudok, ezért helyénvalónak találta a hazugságot.
      - Akkor találtam meg, mikor Viharral visszajöttem terepről - feleltem, és végül elmosolyodtam én is. Harry csillogó szemekkel rám nézett.
      - Te találtad? Hol?
      - A lovak vizéből ivott - nevettem el magam, mire ős is kuncogott egyet.
      - Akkor biztos finom volt - mondta.
      - Biztos. Még akkor sem zavartatta magát, mikor melléléptem. Utána meg le is "támadott" - rajzoltam idézőjelet a levegőbe. - és szétnyalta az arcom.
      - Ennyire finom vagy? - nevetett fel, és arcán megjelentek azok az édes gödröcskék.
      - Kérdezd tőle - mutattam az állatra, majd eszembe jutott, hogy oda kéne neki adnom a kekszet, amiért alapból indultam. Felbontottam a zacskót, és a csörgésre azonnal felkapta a fejét Harry öléből. Jóízűen felnevettem, majd mielőtt átadhattam volna a kekszet, Harry kikapta a kezemből, majd egy kicsit játszva a blökivel végül nevetve odaadta neki.
     Hihetetlen, hogy az előbb még valami komoly dologról tárgyalt valakivel, most meg fülig érő mosollyal egy aranyos kutyát etet. Ilyenkor az ember nem is gondolná, hogy pár perce szöges ellentéte volt a mostani kedvéhez képest. Amikor nevető arcára pillantottam, nem akartam hinni a saját szememnek. Sugárzott róla a boldogság, és a rossz érzések teljesen távoztak belőlem vele kapcsolatban. Nem tudom melyik az igazi oldala, de biztosra állíthatom, hogy ez a boldog az, ami teljesen őszinte.
     
   Hi Everyone!
  Itt vagyok a 14. résszel. Igen, tudom jó pár nap késéssel hoztam meg, szégyellem is magam, és esküszöm nincs mentségem, de nézzétek azért el nekem. Az elején nem szándékoztam feltartani titeket, szóval inkább itt írok le pár dolgot, a végén. 
    Először is egy igazán eseménydús évet tudhatunk magunk között, szerintem mindannyian. A tavasszal kezdtem a blogot, és ennyi idő alatt nem sok visszajelzést, de kaptam. Amiknek igazán örültem. Mindig kíváncsi vagyok mit, hogyan gondoltok, mi a véleményetek, szóval kérlek tieteket, hogy minél több kommentet írjatok, ha van rá lehetőség, és így nekem is sokkal több lelkierőm és kitartásom lesz, emellett szívesebben ülök a számítógép elé, és írom meg a részt. 
    Számtalanszor voltam padlón, és ha kaptam akár 1 kommentet is, a fellegekben voltam, hiszen tudtam, hogy van akit érdekel mit írok le. Sokan mondták, hogy ne adjam fel, van még mit írnom, és még az elején vagyok, mikor azt mondtam, hogy én inkább abbahagynám, és nem bajlódnék vele többet. Mostanra már én is úgy gondolom, hogy az elején vagyok, még bármi lehet, és nem szabad most abbahagynom. Köszönöm azoknak, akik tartják bennem a lelket, és nem engedték, hogy egyes napokon teljesen elnyeljen a föld mélysége. Vesztettem el barátokat, kaptam igaznak vélteket, és fontos leckéket. A 2015-ös év volt az, amiben nagyjából sikerült megértenem az életet. Hogy mi mennyire valós, mekkora jelentőséggel bír, és egyes dolgokért mennyi mindent kell megtennünk, hogy az megvalósuljon. Szeretnék új utakon járni, végigvinni ezt a blogot, és még párnak a megírásába belevágni. Mert tudom, hogy most még nem annyira jó amit írok, de hiszem, hogy ez idővel változik, és sikerül kifogástalan történeteket alkotnom. 
     Még talán megkésve is, de boldog új évet kívánok mindenkinek, aki ezt elolvassa! :)

Melissa xx



2015. december 25., péntek

Karácsonyi különkiadás - Szenvedni, vagy talán továbblépni lenne jó?

       Hi Everyone!
       Hát, itt volnék, egy karácsonyi különkiadással, vagy külön résszel, ahogy éppen tetszik. Ez amolyan ajándék nektek, olvasóknak. Nem is tudom hogyan lehetne ezt a kis szösszenetet jellemezni. Kicsit boldog, kicsit szomorú, kicsit reményteljes, kicsit gyászos. Ez most teljesen eltér az eredeti történettől. Alapból ez volt a tervem, és most először érzem azt, hogy sikerült olyat alkotnom, ami közben nem kellett megállnom gondolkodni, hogyan vajon mi legyen a következő történés. Le sem tudtam állni az írással, és tényleg élveztem, hogy a terveim szerint írhatom azt, amit szeretnék. Végre az én kezemben volt az irányítás. 
      Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, szóval megkérlek titeket, hogy írjatok véleményeket. Zúdítsatok rám jó és rossz kritikát, bármit, ami az eszetekbe jut. Akármit, amit esetleg észrevettetek, és esetleg javítanom kéne. 
       Elvileg ezt a részt még 24-én ki akartam rakni, de a naptárban, hivatalosan 25. és 26. karácsony napjai. Szóval nem késtem el. :) 
    Ui.: a 14. rész, valószínűleg a hétvégén kerül fel. Ha nem, legfeljebb késik 1-2 napot. De azzal már tuti, hogy meggyűlik a bajom. 
   (Ja, és sikerült valamennyire eltalálnom a videóklipben történő jeleneteket is. Legalább passzol. :D... úgy ahogy.)
   Nem tudtam rendesen átnézni, de addig talán nem is változtatok rajta, amíg visszajelzéseket nem kapok. Tőletek szeretném tudni, hogy jó- e ez így.
  FlowerGirl xx


      


    "A tenger csábító, hívogató hangja ébresztett fel álmodozásomból. Fejemben megannyi kavargó gondolat, melyek gátolnak a tiszta gondolkodás lehetőségében. De az alagút végén, mintha egy halovány fénypont tűnne fel, ami visszahoz a valóságba.
    - Annabell! - Harry volt az a halovány fénypont, mely egyre csak erősödött. - Hol jársz? - mosolygott rám.
    Mosolyát viszonozva visszapillantottam a tenger felé, és a víztükröt figyelve halkan válaszoltam feltett kérdésére. - Egy teljesen más helyen, amit gondolatoknak hívnak - pillantottam le a meleg homokra, és egy aranyos szív formáját rajzoltam ujjammal. - Sokszor elragad az a mély tenger a fejemben - mosolyom szerényen ragyogott arcomon.
    - Tudom - felelte. - És már nem egyszer láttam - hangja mindenttudóan csengett mellettem, és mikor visszapillantottam a tengerre, ujjai egy arcomba lógó tincsem fülem mögé tűrtek. - Olyan szép vagy - cirógatta meg arcom. A jóleső érzéstől muszáj volt lehunynom a szemem. A szerelem tiszta, semmivel sem összetéveszthető érzése dühös tenger hullámai képében söpört végig testemen.
    - Vigyázz! - hallottam egy aranyos hangot magam mellől, aztán egy édes kacajt - mintha egy tündérmesében lettem volna.
    A következő pillanatban egy barna göndör hajú kisfiú esett nekem. Őt követte egy szőke kislány. Mindketten édesen, boldogságtól sugárzó arccal nevettek.
    - Nathaniel! - szólítottam meg kisfiamat, majd gyengéd puszit hintettem puha arcára. - Hol jártatok? - kérdeztem Destinyre nézve, aki szája elé tapasztott keze mögül megállíthatatlanul nevetett.
    Nathaniel szúrósan rám pillantott. - Nem vagyunk kicsik! - fonta keresztbe mellkasa előtt karját. - Én már amúgy is nagyfiú vagyok! - húzta ki magát, és lehunyva szemét a nap felé fordította arcát. - Nem kell mindig ellenőrizned, Anya! 
     - Ne legyen nagy a szád, Nat! - mordult rá nővére, Dastiny. 
     Tulajdonképpen még kisgyerekek. Mindketten hamar szeretnének a nagyok közé lépni. De míg Dastiny 8 éves, Nat még csak most kezdte az iskolát 6 évesen. Hihetetlen vidám csöppségek, és sugárzik róluk mindig is a jókedv. Mind a ketten mint valami energiabomba. Nem tudom mit szívnak, de majd legközelebb kérek én is belőle. 
     Belső énem már fuldokolt a nevetéstől, míg kívül csak mosolyogtam rájuk, és melegséggel töltötte meg szívemet az, hogy ők itt vannak, velünk. Együtt oltunk, mint egy rendes család.
      Egy meleg tenyeret éreztem meg derekamon, aztán a hozzátartozó kar egy ismerős testhez húzott. Habozás nélkül bújtam hozzá, fejemet mellkasára fektetve minden figyelmem gyerekekeinkre irányult. 
     Míg Nat a Nap felé tartotta arcát, az hirtelen felragyogott, és szemei csillogással teltek meg. Lazított feszes testtartásán, majd leült a homokba. Megbabonázva figyelte a víz felületét, amint az csillogva visszaveri a nap fényét.
     - Azta... - suttogta, majd hirtelen felém fordult. - Anya, nézd! - mutatott a tenger felé, arca mosolygott. 
     - Mit nézzek, kicsim? - mosolyogtam rá. 
     Nat felpattant, majd megragadta karomat, és a fülembe suttogott.
     - Hogy milyen gyönyörű a víz! - mutatott a tenger felé. Merre kis ujja mutatott, abba az irányba fordítottam fejemet. Tekintetem a tengerre vezettem, és valósággal elvarázsolt a látvány. Valóban gyönyörű volt. A víz felszínén megannyi visszatükröződő napsugár csillogott, ezzel egy kis változatosságot hozva az állandó, és végtelen kékségbe.    
      Mosolyogva visszasuttogtam a fülébe. 
    - Tényleg nagyon szép! 
    Nat izgatottan kapta felém fejét, majd tapsolt egyet, és visszament Dastinyhez, aki időközben elterült a homokban, és elaludt. Biztos kimerült lehetett, és még az volt a szerencse, hogy árnyékban kaptunk helyet a parton. 
     - Csodálatosak - suttogta fülembe halkan, miközben keze derekamat simogatta. Hirtelen visszacsöppentem egy olyan világba, amiben csak mi ketten vagyunk, Harryvel. A boldogság örök uralkodó volt elmémben, lelkemben, és szívemben egyaránt. Imádtam azokat az embereket akik körülvesznek. Akiket szeretek, és közel állnak hozzám. 
     Mindig is Harry állt azon szeretett emberek élén. Ő volt az, akit valaha is a leges legközelebb tudtam engedni magamhoz. Képes voltam odaadni szívem felét, tudva, hogy nála biztonságban van. Bíztam benne. Mindenkinél jobban...
    Amikor elment, szívemből kitépett egy darabot, magával vitte, és soha többé nem jött vissza. A sors kegyetlen játékot űzött velem, és Harryvel büntetett a múltbéli tetteim miatt. Soha nem kaphattam vissza. De nem csak én..."


      Szemeim felpattantak, majd azonnal felültem. Hitetlenkedő, kitágult szemekkel meredtem magam elé, és az újraélt emléket próbáltam feldolgozni. Előredőltem vékony lábaimra, ujjaim hosszú, barna hajamba túrtak. Remegtem. Teljes testemben remegtem. Talán a sokkhatástól? Az emléktől? A bennem tátongó űr miatt? Tán elvesztett családom miatt? Nem tudom már. De az biztos, hogy a legrémisztőbb dolog volt látni, ahogy kezem megállíthatatlanul remeg. A könnyek most nem találtak kiutat szememből, hiszen nem engedtem, hogy újra gyenge legyek. Azok akik eltávoztak, emlékük tovább él bennem, amire mosolyogva próbálok az utóbbi időben visszaemlékezni. Bár csak néha tudom teljesíteni elhatározásomat, próbálkozni mindig szabad, és én pont ezt csinálom. Próbálkozok kilábalni a lelkemet bebábozó gyászból.  Igen, nehezemre esik, de vannak emberek, akik mellettem állnak, segítenek és támogatnak. Ezen emberek közé tartozik az én drága legjobb barátnőm, Rose, aki midig, mindenben mellettem áll. Még a munkahelyéről is képes azonnal kirontani, ha valami történt velem, vagy csak egyszerűen egyedül vagyok, és teljesen magam alá süllyedek. Hálás vagyok neki mindenért. Ő vészelte át velem a legnehezebb időszakomat, mikor Harry, és két gyermekem örökre elment.
        Minden nap gondoltam rájuk. Amikor esténként nincs hideg, és az ég is szép tiszta, ezáltal a csillagokat is láthatom, kiülök a teraszra, és minden fény nélkül bámulom az eget, a Holdat. A kedvenc időtöltésem, és az a jó benne, hogy csak is a gondolataimra tudok koncentrálni. Akárhányszor abban a pillanatban az eszembe jutnak, csakis mosolyogni próbálok, hiszen ők is ezt szeretnék. Ha mosolyognék, és még nélkülük is boldog életet élnék. Ha odafentről látnak, és figyelik minden lépésem, nem azt akarják, hogy minden egyes áldott nap csak a könnyek csillogását lássák szememben, hanem arcomat ragyogtató mosolyomat. Ők is azt szeretnék, ha továbblépnék, és csak egy boldog, elvesztett múltnak fognám fel őket. Tudom, hogy az ő lelkük is megnyugodna, de egyelőre, képtelen vagyok lépéseket tenni a változás felé. Csupán csak a beletörődéssel tudok haladást mutatni.
      Arcomat kezembe temettem, és mélyeket lélegezve próbáltam meg őrülten vágtázó szívemet lecsillapítani. Tudom, hogy mindig van kiút, amit mindenki megtalál egyszer. Én még nem leltem rá, de most még nem is szándékozok ilyesmit cselekedni.
      Lehúzva magamról a meleg takarót lábamat a puha szőnyegre helyeztem, majd vártam pár pillanatot, amíg a vér vissza áramlik a fejembe. Nem szándékoztam egyszer csak szédülve neki esni valaminek. A fürdőbe vettem az irányt, ahol hideg vizet fröcskölve az arcomra minimális felfrissülésre számítottam. De a várt érzés nem jött el. Így annyiban hagyva, hogy majd iszok egy erős kávét, megmostam végül fogamat, és a konyhába indultam.
      Az konyhapulton egy cetli várt melyre csak ennyi volt írva.
      "Egy megbeszélést is beiktattak mára, úgyhogy csak estefele jövök. Kérlek ne hagyd el magad, és egyél rendesen! Puszi: Rose "
    Egy banánt vettem el, reggeli gyanánt, nem véve komolyan Rose üzenetét. Mindig mondja, hogy egyek rendesen, hiszen olyan vagyok mint egy két lábon járó csontváz, de gyakran a makacsságom miatt inkább csak éhezek, amiből ő mindig cirkuszt csinál, én viszont nyugodtan kezelem azt, és inkább ráhagyom.
    Beváltva pár perccel ezelőtt ötlött gondolatom, főztem mgamnak egy elég erős kávét. Jóízűen iszogattam a forró folyadékot, mely kb. egy olyan öt perc után meg is mutatta hatását.
    A gyomrom legkevésbé sem elégedett meg ennyivel, így mutatva nem tetszését korgott egyet. De engem nem érdekelt. Azóta nem érdekel, mióta ők már nincsenek velem. Jó, anorexiás nem lettem még, de onnan fentről biztosan dorgálnak, főleg Harry.
      - Kérlek, vigyázz magadra! - esedezett barátnőm a telefonba, mikor ismertettem vele mai programom. - Egyél mielőtt elmész! - adta az utasítást kétségbeesetten. Esküszöm, ő jobban aggódik azért, hogy én mit eszek, mint, hogy magával foglalkozna. Félreértés ne essék, nagyon szeretem, ő az én lökött barátnőm, és imádo., de nagyon a központba helyez, és magával alig törődik.
     - Rose, nyugalom, minden rendben lesz - nyugtattam. - Kérlek bízz bennem!
     - Mindig ezt mondod - sóhajtott.
     - Mert szeretném, ha nem kezelnel gyerekként! - fújtattam haragosan. - Örülnék, ha nem ellenőriznél állandóan! Meg tudok állni a saját lábamon is!
     - De Ana, én csak segíteni akarok neked! Nem akarom, hogy....
     - Ki ne mondd... - csikorgattam fogam, és fenyegető hangnemre váltva összeszorítottam szemeimet. Nem akarom, hogy kimondja, így is csont és bőr vagyok.
     Rose a vonal másik végén hangosan, és vesztesen felsóhajtott. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy tudva veszteségét lehajtja fejét, és behunja szemeit.
     - Rendben, nem mondom ki - mondta halkan. - De akkor gondoskodj magadról normálisan!
     - Rose... - hangom fenyegetően csengett. - Nem vagy az anyám!
     - Csak aggódom érted, fogd fel végre! - és ezzel bontotta is a vonalat. Hosszan felsóhajtva rosszalóan megráztam fejemet.
     Úgy imádom, de néha annyira az agyamra tud menni. Lezajlottak már köztünk hasonló veszekedések, de 23-24 éves felnőttekhez méltóan mindig megbeszéltük, és még nagyon a barátságunk elején ígéretet tettünk egymásnak: sosem engedjük el egymás kezét. Bármi is történjék, a legvégsőkig kiállunk egymás mellett.
     Telefonomat szorongatva álltam fel ágyamról. Az eredeti terv az volt, hogy melegen felöltözve nekivágok a félórás sétámnak amire készültem. Ezzel nem is volt semmi baj,volt addig amíg Rose fel nem hívott. Így, hogy megkértem, bízzon bennem, muszáj voltam valamit magamba erőltetni.
     Egy almát rágcsáltam, mikor kiléptem a bejárati ajtón. Bár nem volt nagyon ínyemre bármit is enni saját önmarcangolásból, korgó hasam könyörgött egy kis táplálékért, így megszántam, és magamba erőltettem az az egy piros almát. Mintha Hófehérkét játszottam volna, mesébe illő mérgezett alma, boszorkány és fehér lovon szőke herceg nélkül.
     Az utcára kiérve nekem jött valaki, mire az alma kiesett a kezemből.
     - Oh, elnézést! - nézett vissza válla felett, majd tovább robogott. Bunkó. Az addig oké, hogy bocsánatot kér, csak ne ilyen faragatlan módon. A szép piros - most már megrágcsált - almámat nézve megvontam vállamat, és otthagytam a földön. Valaki majd elrúgja, eltapossa, esetleg az utcai kóbor állatok majd megeszik.
     2012. december 17-ét írtunk, és nem éppen egy kellemes idő köszöntött ezen a napon. útközben az eső eleredt, ezzel jobban rontva a kedvemet. Pár ismerős arc rám köszönt, mire egy halvány mosolyt erőltetve arcomra intettem egyet, vagy csak visszaleheltem egy "Sziá"-t. Hirtelen megálltam, és az égre pillantottam. Szürke felhők hada sorakozott, ezzel komorrá téve az emberek napjait. Az esőcseppek megállíthatatlanul, egyre gyorsabban ömlöttek az égből, ami megszokott itt. Ritkán van felhőmentes nap. Egy olyan nap, amikor süt a nap, és élvezni lehet, ahogy a meleg átjárja tested. De miket is beszélek? Hiszen ez itt London. Reménytelenek az olyan gondolatok, hogy talán hosszabb ideig is jó idő uralkodhat a városban.
     Az eső nem tudott megtántorítani célomtól. Megálltam egy utcai virágárus mellett, aki éppen árult a kedvenc virágaim egyikéből, és pont kiszúrtam. Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
    - Jó napot, Kisasszony! - köszöntött egy öreges hang. Felnéztem, és egy kedvesen mosolygó ősz hajú nénivel találtam szembe magam. Arcán a ráncok szinte egy úthálózatot rajzoltak ki, és biztosra vettem volna, hogy több ránca Nagy Britanniát ábrázolja. Hű, furcsa emberek vannak. Vagy csak én hallucináltam? Megdörzsöltem szemeimet, majd nagyokat pislogva újra elmélyedtem gondolatimban, ami az olyan izgalmas öreg néni ráncai felé terelődtek. Te jó ég! Én megőrültem!
    A kedves néni furán nézett rám.
    - Valami baj van? - lett még ráncosabb az arca. Jézusom, ne csinálja már! - Segíthetek valamiben?
    Tekintetemet elkaptam a néni arcáról, majd figyelmesen vizsgálni kezdtem a vörös és fehér rózsákat. E kettő szín között vacilláltam.
    - A fehér és a vörös rózsa között vacillálok, és nem tudom melyik színből vigyek... - harapdáltam alsó ajkam.
    - Vigyen mind a kettőből - ajánlotta mosolyogva. Arcom felragyogott.
    - Ó, az jó ötlet - mosolyogtam. - A fentiek biztosan értékelik majd.
    - Elnézést a kérdésért... - kezdte. - Hány szál lesz?
    Szemöldökömet összeráncoltam. Ez lenne az a kérdés amiért elnézést kéne kérnie? Mindegy, azért válaszoltam.
    - Mindkettőből négy darabot kérnék - feleltem, majd bár kissé bizonytalanul, de feltettem a kérdést. - Ez volt  az a kérdés, amiért elnézést kért?
    A néni értetlenül meredt rám, majd elnevette magát.
    - Nem, Kisasszony, nem... - mosolygott, miközben a nyolc szál virágot egy szép, ízléses csokorba kötötte. - Nem ez... - nyújtotta át, mire odaadtam a pénzt, amiből kaptam is vissza.
    - Akkor mi? - ráncoltam szemöldököm. A néni csak legyintett.
    - Nem érdekes - nézett rám, mire én halvány mosolyt erőltettem arcomra. Bólintottam.
    - Rendben - kezdtem. - Hát... akkor viszlát - fordultam meg, és a magas vaskapuk felé indultam, melyek félelmetesen emelkedtek fejem fölé.
    - További szép napot! - kiáltott utánam. Lehet ez a nap valaha is szép?
     Még akkor is kitartottam, és befordultam a temető macskaköves útjára, amikor már néhol kisebb tavakba léptem bele, ezzel beáztatva a cipőmet. Remek. Ezek után tutira keményen megfázok. Parcellák mellett haladva egyre jobban szorongattam a virágcsokrot, míg végül a megfelelő parcellán belül a keresett sírkő előtt megálltam. Szeretett családom másfél éve itt nyugszik. Harry, Dastiny, és Nathaniel.
     Éppen hazafelé tartottak Holmes Chapelből, mikor az autópályán egy kamion kibillent az egyensúlyából, pont mellettük, és a hatalmas jármű a kis személyautót, melyben ők hárman utaztak, teljesen összezúzta. A helyzet menthetetlen volt. A mentőket a helyszínre hívták, és mikor kiértek, az egyetlen egy túlélő Dastiny volt, súlyos sebekkel. De a kórházba szállítás során belehalt. Itt hagytak. Ezen a Föld nevű bolygón, oly sok kegyetlen emberrel. A tv közvetítette a katasztrófális ütközetet, és a hírekben feltüntették nevüket. Nem akartam hinni sem a saját szememnek, sem fülemnek. Azt hinné az ember először, hogy ez teljesen képtelenség. Először nem akarja felfogni. Egy átlagos halálesetnek fogja fel, ami megtörténik néha napján, és közvetítik a hírek, esetleg a rádió, vagy mindkettő.
Azt gondoltam az ördög űz velem egy hülye tréfát. Valami rossz humorú ember találhatta ki az egészet. De mikor behívtak, hogy azonosítsam a testeket, Rá kellett döbbennem, hogy minden amit láttam, és hallottam, valós volt. Az élet szembesített a legvadabb, legnagyobb rémálmommal, és valóra váltotta azt. Elvette életem értelmét, egyetlen saját alapítású családomat.
    A virágcsokrot lefektettem a kő elé, majd leültem az itt elhelyezett padra. Hirtelen emlékek rohamoztak meg a jó és rossz kategóriából egyaránt. Volt amin nevettem, volt amire komor tekintettel engedtem meg magamnak az emlékezés lehetőségét, és végül megráztam a fejemet. Mintha ezzel csak ki akartam volna űzni a rosszakat, és csak a jókat akartam megtartani. Meglehet. Mindenesetre, most csakis a jókra koncentráltam. Halvány mosoly jelent meg arcomon, és Harry nevét bámultam.
     - Miért kellet itt hagynod szerelmem? - kérdeztem halkan, sírástól remegő hangon. Persze választ nem vártam. - Miért mentetek el azon a napon? Itthon sokkal biztonságosabb lett volna - simítottam végig nevén, végül ujjaimat tovább vezettem egykor élt gyermekeim nevén is. A könnycseppek vízesés formájában folytak le arcomon. Vállam rázkódott, mellkasom hevesen emelkedett fel s le, szemeimet összeszorítva temettem arcomat kezeimbe.
     - Ne sírj kérlek, szerelmem - suttogta a messziről jövő fuvallat. Ereimben a vér megfagyott, a levegő tüdőmben ragadt. Ez az Ő hangja volt. Holt biztos, hogy az Övé. - Légy továbbra is boldog. Mi is veled akartunk maradni, de ezt már nem lehet visszacsinálni. Mi már megtanultuk ezt elfogadni. Most rajtad a sor. Szeretnénk, ha ezt elfogadnád, és boldog lennél...
    - Te vagy az, Harry? - kiáltottam rémülten. A padról felugorva ide-oda kapkodtam fejemet, de senkit sem láttam.
         - Persze hogyan is látnám? Ő most sokkal jobb helyen van - gondoltam. - Pont mint Nat, és Daisy. 
    E gondolatokkal reményvesztetten csüggedtem vissza a padra, és lehajtva fejemet a kezemet kezdtem el bámulni, mely ölemben pihent. De hiszen semmi értelme reménykednem. Tisztában vagyok vele, hogy sose sem láthatom újra.
    - Szia - suttogta valaki mellőlem. Felkaptam fejemet, hiszen rohadtul jól ismertem a hangot, de képtelen voltam felfogni, hogy ilyesmi valaha megtörténhet. Sikoltozva azonnal felpattantam a padról, mikor Harryt szellem alakban megláttam. - Hé, mi a baj? - kérdezte aggódva, és láttam ahogy az ő szellem alakja is felpattan, és felém közeledik. Azonnal elkiáltottam magam.
    - Egy lépést se tovább! Harry maradj ott!
    Meglepetten, értetlenkedve nézett, még így is csillogó smaragdjaival, és kérésemre megállt.
    - Ana...
    - Harry, hogy kerülsz ide? Mit csinálsz? Miért látlak? Hogyan tudunk beszélni? - zúdítottam rá kérdéseimet hevesen, és még megszólalni sem hagytam, hogy egyáltalán tudjon rájuk valami választ adni. Fel nem tudtam fogni a helyzetet. Minden olyan gyorsan történt. - Mi folyik itt...? - suttogtam levezetve tekintetem a sáros földre. Az esőcseppek fülsiketítően pattogtak a földre, közénk pedig egy pillanatnyi csend állt be.
    - Azért jöttem, mert látni szerettelek volna közelről is - szólalt meg végül. - Ana, nagyon hiányzol nekünk. Fel sem tudod fogni mennyire...
    - Mégis ti mentetek el - vágtam közbe. - Ezt nekem kellene mondanom.
    - Szerinted direkt történt ami történt? Szerinted mi itt akartunk hagyni? - kérdezte hitetlenkedve. Nem tudom hogyan lehetséges, de hallottam lépteit, ahogy felém közeledik. Fölösleges volt, de berögzült szokásom, hogy mikor anno a közelembe jött egy veszekedés után, szorosan lehunytam szemeimet, mert féltem. Lehetett bármilyen félelem, hordozhatott bármilyen jelentést, képtelen voltam szembenézni vele. - Hidd el, hogy visszacsinálnám, ha lehetne - egy tenyeret éreztem meg karomon. Ujjak fonódtak vékony végtagom köré, melyek felmelegítették fagyos bőröm. Képtelen voltam kinyitni szememet. Féltem, hogy egyszer csak vége szakad az egésznek. - Mindent visszapörgetnék abba az időbe, mikor még minden rendben volt - a másik karomra is ujjak fonódtak, melyek elkezdtem húzni valami felé. Kíváncsiságom erőteljesen felülkerekedett rajtam, és muszáj volt kinyitnom szemeimet. Az egész teljesen elképesztő volt, mégis, szinte lehetetlen. Közvetlenül előttem állt, engem fogott, és láttam, ahogy halvány áttetszőből alakul át emberivé. - Visszahoznám Daisyéket is. Minden erőmmel azon lennék, hogy normalizálódjon a helyzet... De az időgépet még nem találták fel - hunyta le szemét, és lehajtotta göndör fejét. Ki kellett használnom az alkalmat. Talán utoljára láthatom, talán utoljára érinthetem, és talán utoljára beszélhetek hozzá. Kezeimet felvezettem mellkasán, mely nem is lehetett volna emberibb, majd tenyeremet arcára helyezve hüvelykujjammal puha bőrét simítottam gyengéden.
     - Nem találták fel - ismételtem el könnyes szemekkel, és beszívtam alsó ajkam. Fejét felemelte, pillantása számra irányult, majd szemeimbe. - Nem, és mindketten tudjuk, hogy lehetetlen visszacsinálni - szökött el egy könnycsepp, melyet ujjával gyengéden letörölt arcomról. - Rettentően hiányoztok a mindennapokból, még mindig, és én még képtelen vagyok elfogadni mindazt ami történt - újabb könnycsepp hagyta el vörösödő szememet, melyet több tíz, húsz és még sorolhatnám mennyi követett. - Nem kérheted tőlem sem te, sem más, hogy lépjek túl a történeteken, mert ez csak rosszabb lesz. Egy idő után bele fogok őrülni - halkult el hangom, majd szorosan meleg testéhez bújtam. Fogalmam sem volt arról, vajon ez, hogy itt van velem, hogyan lehetséges, de ki akartam minden pillanatát használni. Ha egyszer kegyes volt hozzám az élet, és adott egy utolsó lehetőséget a búcsúra, nem szalaszthatom el a lehetőséget. - Hiába mondják, hogy az idő múlásával minden jobb lesz, én ebben nem hiszek - hüppögtem.
     - Miért nem? - kérdezte suttogva, állát fejem tetején megtámasztva. Karja szorosan ölelte körbe derekam, és húzott maghoz a lehető legközelebb.
     - Mert nekem másfél év után sem jobb, csak rosszabb - sírtam fel.
     - Lehet, hogy csak türelmetlen vagy - mondta. - Várj még egy kicsit. Odafentről segítek a kicsikkel, és...
     - Eszedbe ne jusson! - kiáltottam fel, de semmi pénzért nem engedtem volna el. - Mindig emlékezni akarok rátok! És, ha ahhoz, hogy az emléketek örökre éljen bennem, az kell, hogy szenvedjek, akkor életem végéig szenvedni fogok!
     - De, Ana...
     - Nem, Harry! Ez az én döntésem! - álltam ki saját elvem, és döntésem mellett. Harry kuncogott egyet, mire lassan elemeltem fejemet mellkasáról. Értetlenül néztem rá, mire mosolyogva szemeimbe nézett. Arcán megjelentek az imádott gödröcskék is, melyeken anno mindig végig simítottam ujjammal.
     - Még mindig ugyanolyan makacs vagy - mondta, majd lassan felém kezdett hajolni. Nem tétováztam. Én is közreműködtem a távolság megszüntetésében, míg végül, talán utoljára összeért ajkunk, és egy forró, érzéki, mégis lágy csókba hívott...

     A sírkő előtt ülve eszméltem fel. Csalódottan hajtottam le fejemet, és egy könnycsepp folyt végig arcomon. Valahol, legbelül tisztában voltam vele, hogy ez csakis egy képzelgés lehet, egy hallucináció, ezért akartam minden pillanatát kihasználni.
      Végül felálltam a padról. Lábamra a nadrág vizesen tapadt, hideg is volt. De nem bántam. Tudom, hogy itt vannak, velem. Csak annyi a bökkenő, hogy nem látom, nem hallom, és nem is érinthetem őket. Olyan mint egy hatalmas világokat elzáró fal, ami elválaszt bennünket egymástól egy örökkévalóságig.
     - Sziasztok - köszöntem el tőlük, és ezúttal mosolyom sem lehetett volna őszintébb. Ujjaimat utoljára végighúzva a kő tetején leeresztettem kezemet magam mellé, majd elhagytam a temetőt.

    Boldog karácsonyt mindenkinek! Xx
Szablon wykonany przez Jill