11. rész - Túlságosan is közel

   "A legdurvább helyzetekben is mindig egymás mellett kell maradnunk, akármi történjék is. 
- Észre vetted, hogy Te eddig mindig itt voltál? - szólt halkan, és végig simított karomon..."

    A sivatagi földet felkavarta a feltámadó szél, porfelhőt képezve, amit aztán az arcunkba fújt.

 Az idő nekünk kedvezett, július közepe felé járva már javarészt lezajlott a fél nyár, de én még egyetlen egy suliba sem mentem el, hogy megkíséreljek egy felvételit. Így, hogy Miamiból eljöttem, és lezártam az ottani életem, ezzel együtt a tanulmányaimat is befejeztem egy életre abban a városban. Egy teljes éve még térden csúszva könyörögtem volna apámnak, hogy hadd járhassak a Stanfordra, de most már biztosan nem akarnék egy olyan helyre kerülni, ahol kitűnően kell teljesíteni, vagy elvárnak minden maximumot. Biztosan a puccos helyek egyike, ahova mindenféle kis kedvenc bejut, aki kitűnő átlaggal rendelkezett az évek alatt. Azt sem tudom egyáltalán a közeli kis városban van-e középiskola, vagy esetleg egyetem. Talán egyik nap  elráncigálom Harryt, hogy jöjjön velem.

    – Gondolkodtál már? - szólalt meg Harry megtörve a pillanatnyi csendet, és nyugalmat, amely a fejemben lakozott. Felé fordultam, majd értetlen tekintetem találkozott az ő kíváncsian csillogó smaragdjával.

    – Miről? – kérdeztem vissza. Tényleg nem értettem.

    – Ana, a medál – nézett komolyan a szemembe. – Megvan még, ugye?

   Mintha kételkedne bennem, hogy elvesztem valahol. Szem forgatva vettem egyik kezembe mind a két kantárszíjat, és bal farmerzsebemben keresgéltem a medál után. Összeráncolt szemöldökkel vettem másik kezembe a szíjakat, majd kutattam át a jobb zsebem is. De a zsebek üresek voltak, és az ezüst medálnak nyoma sem volt.

  Rémült tekintettel kaptam fel a fejemet, és Harry is ugyanolyan tekintettel meredt vissza rám. Talán jól is teszi, hogy kételkedik...

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy... – kezdte, de félbeszakítottam.

   – Nem! Nem vesztettem el! – szólaltam fel – Csak egy másik nadrágomban maradhatott – halkult kicsit el a hangom, és motyogva hozzátettem – gondolom.

   – Mit mondtál?

   – He? – rökönyödtem meg.

   – Mintha nem lennél biztos abban, amit mondtál.

   – Ki? Én?

   – Van itt rajtunk kívül más is? – tárta szét a karját.

   – Nincs... Semmit – dadogtam idegesen, majd a szárakat újra két kezembe véve ügetni kezdtem.

   – Na mi az, nem jössz? Egy kis vágta csak nem árt - kiáltottam az egyre messzebb kerülő fiúnak, aki erre a felszólalásomra szélesen vigyorogva vágtába ugratta sárgás lovát, mire én is vágtára váltottam.

   Együtt hasítottuk a levegőt Nevada sivatagában, patkónyomokat hagyva magunk után, és a port felkavarva.Rengeteget mosolyogtam, de egyik mosolyom sem volt őszinte. Szinte állandóan szorongtam, és csak egy mondat játszódott le újra és újra a fejemben, mint egy megakadt lemezlejátszón: ha valóban elvesztettem a medált, hatalmas bajban vagyok, és talán Harryék is.

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy félsz? – küldött felém egy szórakozott félmosolyt Harry, mikor alkonyathoz közel a félhomályt uraló istálló felé lépkedtünk. Fejemmel nemet intettem, miközben hallottam, ahogy egy-egy ló felmordul, fújtat egyet, vagy csak nyerít egy rövidet. Most először mondtam azt hosszú idő óta, hogy félek alkonyatkor az istállóban. Meg is volt ennek a félelemnek az oka: az üzenet. Csak 1 napja történt, de én inkább maradnék a szobámban, kulcsra zárva az ajtót, mindenkit távol tartva magamtól. Ki sem akarom rakni a lábam a házból, ki tudja mi ez az egész, és miért akarnak megölni. Jobb, ha egyenlőre csak én tudok róla, mielőtt Harry idő előtt gondolkodás nélkül cselekedne, hiszen az ő védelmező ösztöne iszonyat erős, már tapasztaltam még akkor, amikor én távolságtartó voltam.

    – Viszont, ha Harry is tudna róla, biztosan segítene... – szólalt meg egy hang a fejemben.

    – Nem! Még csak ne is tetézd! Nem fogom Harryt is belekeverni! Sem Susan nénit! – rivallt rá egy másik.

    – Ne legyél már ilyen. Úristen, olyan unalmas vagy! Semmi izgalmas nem történik körülötted – oltotta be a harmadik – Inkább vennéd be őket is. Együtt többre mentek, mint egy magad te szerencsétlen!

   – Hm van benne valami, de akkor sem! És nem vagyok szerencsétlen!

   – Mi akkor sem? – fordult felém Harry – Ki mondta, hogy az vagy?  

    Pity-Pang zavartalanul csámcsogott tovább a répáján amit az imént kaphatott zöld szemű barátomtól. Értetlen arckifejezése elárulta a választ. Kínosan félrenézve és nevetgélve tarkómat vakargattam, és reagálni próbáltam.

   – Öhm, hangosan gondolkodtam? – néztem rá.

   – Azt hiszem igen - nevette el magát – De nem gond. Van ilyen - mosolygott, és megvonva a vállát visszafordult Pity-Panghoz. Nem kérdezett többet.

   Leeresztetem kezemet, majd végül vonakodva beléptem az istálló dohos falai közé, melyet a lovak jellegzetes szaga uralt. Szerettem ezt a szagot, hiszen hozzá is szoktam az évek alatt, és mert egy árnyalattal nyugtatóbb hatású most, mint a kinti levegő, mely szinte fojtogatott. Stars ajtajához léptem, majd magamhoz hívtam. Nagy fejét kidugta boxából, és fekete gombszemeivel engem nézett. Mosolyogva simítottam meg puha orrát, mire félig lehunyta szemét. Olyan csodálatos állatok a lovak.

    – Kedvel téged – jelenti ki Harry, ahogy mellettem állva a szürke lovat figyeli, majd rám tekint. Arcát megvilágította az alkony sárgás árnyalata, szemében vidám csillogást véltem felfedezni.

   – Lehetséges – felelem halkan, szinte már suttogva.

   – Hé, nem nézzük meg a többit is? – kérdezi – Hozhatnánk nekik egy kis szalmát – veti fel az ötletet, mire rábólintok. Még utoljára végigsimítok a ló orrhátán,  puha orrát gyengéden megcirógatom, végül ellépek tőle kikerülve Harryt, és a rozsdás talicska után csoszogok, mely az istálló jobb hátsó sarkában kapott helyet, a többi szerszám mellett. Ügyetlenkedve próbáltam elhúzni a helyéről, hogy kitudjam tolni az ajtón túlra, végül mikor megindultam vele annyit billegettem, hogy Harry lába előtt ért földet. Először a talicskára nézett, aztán rám, majd vissza a talicskára és újra rám. Végül kitört belőle a nevetés, dallamos hangja kitöltötte az amúgy is lovaktól nyüzsgő faállományt. Haragosan pillantottam fel rá, és most először vettem észre a szeme sarkában összefutó nevetőráncokat, melyek nagyon aranyos hatást keltettek.

    – Mit nevetsz? – rivalltam rá. – Inkább segítenél – sziszegtem, mire kicsit elhalkult.

    – Mi olyan nehéz egy talicskában? - röhögött fel újra hitetlenkedve, majd a talicska két fogantyúját megmarkolta, és lazán, erőlködés nélkül felállította. Nagyra nyílt szemekkel figyeltem a laza mozdulatokat, mire Harry csak egy vállrándítással lerendezte, és kitolta a szalmakupacok felé. Nem lehet igaz, hogy ilyen béna lennék. Egyáltalán az nem igaz, hogy ennyire gyenge legyek. Igaz, tény és való, hogy vékony testalkattal rendelkezek, de nem vagyok csontkollekció, és úgy érzem azért egy 3 kilós súlygolyót elbírnék fél kézzel. De akkor most miért nem ment ennek az eltolása? Bezzeg Harry kisujjból kirázza, neki megy.

        - Persze, hiszen fiú. A fiúk erősebbek - gondoltam, és szemeimet forgattam.

    – Kész – jelentettem ki magamnak, bár nem tudom, hogy Harry hallotta-e, mert ez valahol neki is szólt. A nap már réges régen nyugovóra tért, és az istállót is csak a mennyezetről lógó villanykörte világította be.

    Hátrapillantottam, hogy megnézzem, mit csinál. Pillanatnyi harag gyúlt bennem, szemeim szikrákat szórtak, mikor közelebb mentem a kanapén fekvő fiúhoz, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy nem csinálta a dolgát és csak itt heverészett egész végig. De az meg nem lehet, mert együtt kezdtünk neki, és még volt amikor egymásba is ütköztünk.

    Ám, amikor körbe néztem a boxokban, a haragom elszállt, és megenyhülve nyugtáztam, megcsinálta amit kellett.

    A talicskát a helyére akartam tolni, de útközben a jobb hátsó sarok fele, bénaságomból adódóan, az egyensúlya felborult, és mikor utána kaptam az magával rántott.

    – Ha Harry erre nem kelt fel, akkor semmire sem fog - gondoltam, miután a talicska hatalmas csattanással a földre rántott.

    Harry nem mozdult, én viszont a következő pillanatban eszeveszetten felkiáltottam fájdalmamban.

   – Ááááuuu! – sikítottam.

Ennyi kellett, és Harry kipattant szemekkel sietett felém, kómás tekintettel.

   – Ana, már megint béna voltál? – nézett rám elhúzott szájjal, és morcos tekintetéből azt vettem le, hogy unja az állandó bénázásom. Mondjuk most az alvásból ugrasztottam ki, tehát megtudom érteni valamilyen szinten.

   Nem szóltam semmit, pedig normális esetben visszaszólnék valami csípőset, most mégsem tettem. Némán végignéztem, ahogy Harry felemeli a talicskát, melynek fogantyúja a kezemre szorult még pár pillanattal ezelőtt, és a helyére tolta. Én közben feltápászkodtam a földről, és fájó ujjaimat szorongattam. Felszisszentem, mikor Harry elém lépett, és gyengéden kezébe vette enyémet, mire felnéztem rá. Az ő smaragd tekintete arcomat figyelte álmos tekintettel. Arcom vörösleni kezdett, és muszáj voltam visszahajtani fejemet, miközben hallottam ahogy kuncog egyet. Azzal a kezemmel, amelyik nem fáj, játékosan beleböktem a hasába, és sikerült kicsalnom belőle egy halk nevetést. Újra felnézem arcára, de szemei ekkor már a kezemet figyelték, és gyengéden mozgatni kezdte őket, mire halkan felszisszentem. Mosolya elhalványult, és gondterheltté vált arcát megmutatta, mikor fejét újra felemelte.

    – Ennyire fáj? – kérdezte halkan.

    – Nem olyan rossz a helyzet, de nem is a legkellemesebb – feleltem, miközben bólintottam egy aprót.

    – Próbáld meg mozgatni. Hitesd el magaddal, hogy menni fog, hogy képes vagy rá. Minden fejben dől el – biztatott.

   Bólintottam, és megpróbáltam eleget tenni javaslatának. Ujjaimat lassanként, kisebb szisszenésekkel kinyújtogattam, és megmozgattam.

    – Hála égnek semmi baja nincs – gondoltam.

   Előttem, Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel, és egy óvó ölelésbe vont, melyet előszeretettel viszonoztam. Arcomat mellkasába fúrtam, miközben lassan simogatni kezdte a hátamat, és egy puszit nyomott a fejem tetejére. Elengedett, és rám mosolygott. Ekkor bevillant valami az agyamba.

    – Hé, Harry! – csillantak fel a szemeim, mire válaszul hümmögött egyet. – Nem maradunk itt? Én már fáradt vagyok felcsoszogni a házba, és te amúgy is aludtál már, mielőtt felkeltettelek a bénázásommal – érveltem, szerintem teljesen logikusan, mire Harry elmosolyodott, imádott gödröcskéit megvillantotta, és rábólintott. Elég hamar belement, és még kifogásokat sem keresett.

    Valamikor hajnalban kelhettem fel újból, de arról nincs tudomásom, hogy miért. Szemeim álmosan meredtek előre, és fáradtan ültem fel. Az ablakon a hold fehér fénye hatolt be, és megtörte a teljes sötétséget. Harry mellettem szuszogott, háttal nekem, és az igazak álmát aludta. Úgy döntöttem, hogy nem alszok vissza, inkább fent maradok egy kicsit. Felhúzott lábaim köré fűztem karjaimat, és államat térdemre támasztottam, úgy néztem fel a sötétkék égre, és a csillagok tüzébe, mint egy ábrándozó, örökké álmait követő szabad ember. Mert ezen a helyen szabad voltam. Szabadabb mint valaha. 

    Az istálló kinti gerendáinak támaszkodva figyeltem az égen elhaladó hullócsillagokat. Fejemet hátravetettem, a fának támasztottam, és behunytam egy pillanatra a szemem. Ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy egy nyílvessző célt érjen, a fejem mellett centikkel. Kipattantak szemeim, és még épp láttam, ahogy a meglőtt fa szerteporlik, ahogy belelőtték a nyílvesszőt. Elemeltem fejemet támasztásából, majd nagyra tágult szemekkel, őrülten dobogó szívvel kaptam a fejem a fába szúródott ölőfegyver felé, majd egy futó, sötét alakra, aki átugrik a karám fagerendáin, és elillan a sötétségben.

   Hi Everyone!

   Végre sikerült megírnom a 11. részt is, újabb késéssel. Gratulálok magamnak - remélem érezhető volt a cinizmus. 

    Ez most ilyen lapos rész lett szerintem, nem valami izgalmas. Nem tudtam átnézni, de majd hétvégén valamikor átfutom, és valószínűleg átírok valamit, vagy javítok. Azért fejeztem be ma a részt, mert egy kedves barátomat szerettem volna ezzel felköszönteni. 

Köszönöm, hogy elolvastad! 

   Ui.: kérlek ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

Ui.2: A rész elején a szokásos idézethez hozzáadtam még egy jövőbeli részben megtörténő párbeszéd egyik mondatát. Remélem tetszik. :)

  FlowerGirl xx