12. rész - "Sosem hagynám..."

  

    Hi Everyone!
Kicsit félve rakom ki ezt a részt, hiszen még mindig nem vagyok megelégedve vele, de már nem kéne halasztgatni. Sok mindent állandóan át akarok írni, és kicsit bizonytalan vagyok a történettel kapcsolatban. Sőt nagyon. 
   Furcsa érzés, hogy az egyik pillanatban mindent rendben találok, a másikban meg egy csomó kételyt ébresztek magamban. Szerintem csak paranoiás lettem, vagy nem tudom. Inkább döntsetek ti. Látni szeretném mit gondoltok. Kérlek írjatok gondolatokat, véleményeket bármit. Azt hiszem bevezetem, hogy csak akkor rakok ki részt, ha legalább 3-an írnak valamit. Soha nem akartam, hogy így kelljen részeket hoznom. De talán nem is fogom bevezetni, mert nem bírnám ki, ha nem tudnám felrakni a részeket amikor szeretném, vagy amikor készen várakoznak piszkozatba mentve.
   Mindezek ellenére, szinte már hozzám nőtt a történet, imádom, de van, hogy nem az én kezemben pihen a gyeplő, hanem a szereplőkében. 
    Remélem mindenkinek jól telt a szünete. Nekem sikerült összeszednem egy kis megfázást, de az Istennek sem akar elmúlni hétvége óta. Na majd egyszer. :)

FlowerGirl xx

  "Azok, akik megbántak dolgokat, mindig visszajönnek, hogy jóvá tegyék hibáikat. Mindig visszatalálnak hozzánk akár így, akár úgy, de visszajönnek."

    Szívem szerint sikítottam volna torkom szakadtából, de tekintettel Susan nénire, és az istállóban alvó Harryre, visszafogtam magam. Azonnal berobbantam az ajtón a lovak közé. Néhány még fel is ugrott kicsit, és horkantott egyet. Harry alvó alakjához érve letérdeltem a kemény padlóra, és szólongatni kezdtem.

    - Harry! Harry, a rohadt életbe! Kelj fel! - rázogattam a vállánál fogva álmodó barátomat. Hunyorogva pillantgatott fel rám. - Mi van? Baromfi felkelés van? Kiszabadultak a szomszédból? - dörzsölte meg szemeit, és komótosan felült. Mikor meglátta rémült arckifejezésem, azonnal kitágult szemekkel ragadta meg karjaimat, mire belehajolt az arcomba.

    - Basszus, komolyan mi történt? Mi a baj? - kezdte kérdésekkel, de hirtelen azonnal lefagytam, és egy hang sem jött ki a torkomon. Harry vállaimra tette két nagy mancsát, és gyengéden megrázogatott. - Ana mondj már valamit!

    Kétségbe esett tekintete láttán könnybe lábadtak szemeim és a nyakába borultam, zokogva. Egy mély sóhajt engedett fel ajkai közül, mikor magához szorított. Arcát nyakhajlatomba rejtette, és éreztem ahogy hosszú pillái csiklandozzák bőröm, amint behunyja szemeit. Görcsösen kapaszkodtam bele nyakába, gyűrtem rövid ujjú mocsárzöld pólóját. Halkan csitítgatott, a hátamat simogatta, miközben hüppögve szorítottam le szememet. Szinte végszóra gurult le egy kövér könnycsepp arcomon, ami lefojt a nyakamon, be a pólóm alá. Nem erőltette, és abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy tudnia kell, nem titkolhatom előle tovább. 2 nap éppen elég volt ahhoz, hogy teljesen be legyek tojva, és valamilyen szinten joga van ahhoz, hogy tudja, hiszen ő is itt él, és velem együtt veszélyben lehet.

     - Mi a fenének nem mondtad el eddig?! Miért nem? - kiabált, két méterrel előttem állva, legalább 5 perce folyamatosan jártatva a száját. - Mit gondoltál? Hogy majd egyedül meg tudod védeni magad?! Hogy majd...

    - Fogd már be végre! - szakítottam félbe magasabb hangerővel, és szikrákat szóró szememmel teljes csendre intettem. Remélhetőleg nem fog ő is félbe szakítani. - A rohadt életbe, hát még mindig nem érted?! Nem akartalak titeket is belekeverni, mert fontosak vagytok nekem! Egyedül akartam elintézni ezt, és még csak 2 napja történt meg! Mondjuk a nyílvesszős eset még csak az előbb volt, épp elég figyelmeztetés volt arra, hogy szóljak valakinek. De akkor sem akarom, hogy nektek bármi bajotok essen, és...

    - Ahhoz, hogy elmond, elég figyelmeztetés volt? - vágott közbe - Akkor kellett volna azonnal elmondanod, mikor megláttad az üzenetet! A francba, Ana! És mégis hogyan akarnád te ezt egyedül elintézni?! Azért vagyok, hogy segítsek, és melletted legyek! Susan is azért van, hogy ha bármi baj van, segíthessen! - fújta ki élesen a levegőt -  Nem tudom felfogni... - hallgatott el. Annyira vissza akartam szólni, megkérdezni, mégis hogyan merészeli félbe szakítani a mondandómat, de ügyesen visszafogtam magam, és lakatra zártam azt a máskor nagy számat. Így a továbbiakban nem tettem mást, csak hallgattam összegörnyedve a kanapén, és csak meredtem a szemébe. Sikerült elérnie, hogy befogjam, erre tényleg nem tudtam reagálni semmit. - Még egyszer megkérdezem, hogy mit gondoltál? - tért vissza haragos hangneméhez.

     Nem szóltam semmit. Nagyon úgy éreztem magam, mint mikor egy rossz dolgot elkövetett kisgyereket leszidnak a meggondolatlansága miatt. Hogy nem érezte a dolgok súlyát, és a következményeket sem volt képes felfogni.

       Úgy vettem észre, hogy kezdett kissé elfogyni Harry türelme, ahogy ezt egyre jobban ökölbe szorult kezeiről tisztán lehetett látni. Nyakán kidagadtak az erek, szeme egyre jobban csak lángolt a dühtől, míg végül fújtatva megfordult, és az ajtó felé indult. Csalódottságom egy szempillantás alatt úrrá lett rajtam, és a fejem erőtlenül lebicsaklott. A hajam előre hullott, függönyt képzett arcom elé, hogy megvédjen a külvilág sérelmeitől. Így is eleget kaptam, nem kérek én már többet. Ja igen, csak hogy az élet nem kívánságműsor.

      A léptek elhaltak. Visszafojtott lélegzettel kaptam fel fejemet, és remegő kezekkel vártam, mi lesz a következő lépése a zárt faajtó előtt álló fiúnak. De csak megrázta a fejét, göndör haja követte feje mozdulatait, és kirontott a végtelen sötétbe, kivágva maga előtt az ajtót. Azon  lepődtem meg, hogy egy ló sem ijedt meg, vagy nézett volna ki a boxából.

     Magamra maradtam, és miután Harry távozott, újból reményvesztetten hanyatlott vissza a fejem, de ezúttal visszaköszöntek régi barátaim is, a könnycseppek. Reménykedtem, hogy megérti. Reménykedtem, hogy Ő is azt mondja: te is fontos vagy nekem. De nem tette, és a maró, sós könnyek megállás nélkül folytak le arcomon, amit végül kezembe temettem, és csöndben zokogtam.

     Fogalmam sem volt mit tehetnék. Hogy abban a pillanatban mit lett volna helyes tennem, talán sosem tudom meg. De egy biztos: az, hogy elmondtam Harrynek ami eddig gyötört már 2 napja, egyáltalán nem volt nagy hiba. Tudom, hogy nem sokkal ezelőtt még nem teljesen így gondolkodtam, de nálam sok minden változik. Lehet, hogy később újból más lesz a véleményem, de most ezt tartom helyesnek. Azzal nem számoltam, hogy ennyire elborul az agya, és nem is gondoltam volna, hogy kiakad azon, hogy nem szólok neki. Mert, hogy tehetetlen vagyok. Na de basszus, önvédelmet tanultam, igaz ezt ő nem tudja, de ha fegyverről van szó, ő sem tud megvédeni, nem hogy én magamat.

    Efféle gondolatokkal süllyedtem olyan szintre, ahol az ember kezd magába fordulni. Nem akarom egy hülye vita miatt elveszíteni ezt a tökfejet.

Harry Styles

    Nem hiszem el. Ilyen nincs. Mit gondolt? Hogy majd mit sem sejtve arról, mi van vele, mi történik körülötte, valahol vígan eléldegélek míg ráront valaki, és az életét követeli? Hihetetlen mennyire fontos nekem ez a lány. Még a széltől is óvnám.

    Sokszor megleptem már magamat a heves érzelem hullámaimmal, és valahogy nem tudom hova rakni mi történik velem. Valamit érzek iránta, ez biztos, csak még fogalmam sincs mi az. Furcsa, különös, és ismeretlen. Mikor a közelemben van, kevés kell ahhoz, hogy ne veszítsem el az eszem. A pulzusom mindig megemelkedik, a szívem is valamivel hevesebben ver az átlagosnál. Annyi a szerencsém, hogy az érzelmeimet jól tudtam leplezni kiskoromtól fogva. A harag, és a düh egy külön kategória. Ezek mindig is külön voltak a többitől. De igazából a kettő ugyan az. Harag, düh, düh, harag, szinte rokonlelkek. 

    A kinti pagodában ülve, a hajnali hűvösben nem a legkellemesebb. Kiráz a hideg, mikor pár hűvösebb áramlat elér hozzám. Göndör, rövid hajamból pár tincset megmozgat, de semmi több. Ana haját gyönyörűen meglengetné, miközben becsukja szemét, és mosolyogva élvezné a szellőt. Volt alkalmam megcsodálni, mikor feltámadt kicsit a szél, és kint ültem vele párszor. Gyönyörű volt a naplementében, ahogy aranyra festette sima bőrét a nap fénye.

        - Rohadt életbe, nem kellett volna ott hagynom - gondoltam. De koránt sem volt vége gondolatomnak, mivel egy hang megszólalt a fejemben.

       - Te idióta, és még csak most jössz rá? - kérdezte hitetlenkedve. - Reménytelen eset vagy esküszöm. Meg akarod védeni, erre pont akkor hagyod ott, mikor szüksége lenne rád? Elmondta neked, pedig nem is akart belekeverni te seggfej! Nem láttad, hogy fél? 

    De sajnos láttam, és ez volt az amihez részben erőt kellett gyűjtenem. Hogy a szemébe tudjak nézni. Részben pedig ki kellet tisztítanom a fejem, mert ha nem megyek el onnan, biztosan robbanok. A dühömet nagyon nehéz kordában tartanom.

    Rá akartam nézni, tudni mi van vele, hogy vigyázhassak rá. Mellette akartam lenni. Így hát egyenesen az istálló felé vettem az irányt.

    - Harry? - hallottam meg egy halk, és rekedt hangot, mikor megpróbáltam óvatosan becsukni az ajtót. Lassan megfordultam, és ráemeltem tekintetem a, még mindig kanapén ülő lányra. Még akkora távolságból is lehetett látni vörös arcát, és szemeit, valamint meggyötört ábrázatát. Mikor közelebb lépkedtem hozzá, szemet szúrt lefelé görbülő ajka, és barna íriszeinek szomorú csillogása. Borzasztó belegondolni, hogy miattam sír. A könnyek még most is potyogtak szeméből, és mikor leguggoltam elé, vörös tekintetét lesütötte ölében pihenő kézfejére. Bántam, rohadtul bántam, hogy itt hagytam.

       - Végre van valami normális bánó gondolatod is - szólalt meg újra az az idegesítő hang a fejemben.

    Nem foglalkoztam az agyam abnormális kattogásával. Helyette levezettem tekintetem arcáról kezeire, majd nem foglalkozva az egyre jobban felgyorsuló szívverésemmel, a keze után nyúltam, majd gyengéden megfogva azt végigsimítottam puha bőrén. Láthatóan vett egy mély levegőt, szemeit szorosan behunyta, újabb könnycseppet útjára engedve. Annyira fájt így látnom Őt. Jobb kezemmel édesen megérintettem arcát, és letöröltem könnyáztatta arcáról megbántottságának másodpercről-másodpercre megjelenő újabb jelét.

    Még mindig nem nézett rám. Nem bírtam tovább. Ő újra megtörten zokogott fel, míg én óvatosan kis teste köré fontam karjaimat, és magamhoz húztam. Abban a pillanatban nyakam köré fonta karjait, és beletemette arcát nyakhajlatomba. Én is így tettem, és csak élveztem a pillanatot, hogy a karjaimban tarthatom.

    - Sajnálom - suttogtam a fülébe percek múlva. Válaszul csak még jobban hozzám bújt, amin muszáj volt elmosolyodnom, és még azt is éreztem, ahogy megborzong. Nem akartam elszakadni tőle, de ezt meg kellett beszélnünk normálisan is. Az üvöltözés, és veszekedés nem vezet sehova, tapasztalatból tudom.

    - Harry, nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem. Szólnom kellett volna - szólalt meg végre, de hangja rekedt volt, és megtört. Szorosan behunytam szemeimet, és szinte magamhoz préseltem.

    - Hagyd. Már megtörtént - beszéltem hozzá halkan. - Ne rágódj rajta. Itt leszek neked, ha bármi baj van. Mindig melletted leszek... - hagytam pár másodpercig lógni a mondatot, majd halkan kimondtam az utolsó szót. - Ígérem.

    Nagy szavak, de ez az amit biztosan meg tudok ígérni neki. Sosem hagynám, hogy bármi baja essen. Soha.

Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

11. rész - Túlságosan is közel

   "A legdurvább helyzetekben is mindig egymás mellett kell maradnunk, akármi történjék is. 
- Észre vetted, hogy Te eddig mindig itt voltál? - szólt halkan, és végig simított karomon..."

    A sivatagi földet felkavarta a feltámadó szél, porfelhőt képezve, amit aztán az arcunkba fújt.

 Az idő nekünk kedvezett, július közepe felé járva már javarészt lezajlott a fél nyár, de én még egyetlen egy suliba sem mentem el, hogy megkíséreljek egy felvételit. Így, hogy Miamiból eljöttem, és lezártam az ottani életem, ezzel együtt a tanulmányaimat is befejeztem egy életre abban a városban. Egy teljes éve még térden csúszva könyörögtem volna apámnak, hogy hadd járhassak a Stanfordra, de most már biztosan nem akarnék egy olyan helyre kerülni, ahol kitűnően kell teljesíteni, vagy elvárnak minden maximumot. Biztosan a puccos helyek egyike, ahova mindenféle kis kedvenc bejut, aki kitűnő átlaggal rendelkezett az évek alatt. Azt sem tudom egyáltalán a közeli kis városban van-e középiskola, vagy esetleg egyetem. Talán egyik nap  elráncigálom Harryt, hogy jöjjön velem.

    – Gondolkodtál már? - szólalt meg Harry megtörve a pillanatnyi csendet, és nyugalmat, amely a fejemben lakozott. Felé fordultam, majd értetlen tekintetem találkozott az ő kíváncsian csillogó smaragdjával.

    – Miről? – kérdeztem vissza. Tényleg nem értettem.

    – Ana, a medál – nézett komolyan a szemembe. – Megvan még, ugye?

   Mintha kételkedne bennem, hogy elvesztem valahol. Szem forgatva vettem egyik kezembe mind a két kantárszíjat, és bal farmerzsebemben keresgéltem a medál után. Összeráncolt szemöldökkel vettem másik kezembe a szíjakat, majd kutattam át a jobb zsebem is. De a zsebek üresek voltak, és az ezüst medálnak nyoma sem volt.

  Rémült tekintettel kaptam fel a fejemet, és Harry is ugyanolyan tekintettel meredt vissza rám. Talán jól is teszi, hogy kételkedik...

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy... – kezdte, de félbeszakítottam.

   – Nem! Nem vesztettem el! – szólaltam fel – Csak egy másik nadrágomban maradhatott – halkult kicsit el a hangom, és motyogva hozzátettem – gondolom.

   – Mit mondtál?

   – He? – rökönyödtem meg.

   – Mintha nem lennél biztos abban, amit mondtál.

   – Ki? Én?

   – Van itt rajtunk kívül más is? – tárta szét a karját.

   – Nincs... Semmit – dadogtam idegesen, majd a szárakat újra két kezembe véve ügetni kezdtem.

   – Na mi az, nem jössz? Egy kis vágta csak nem árt - kiáltottam az egyre messzebb kerülő fiúnak, aki erre a felszólalásomra szélesen vigyorogva vágtába ugratta sárgás lovát, mire én is vágtára váltottam.

   Együtt hasítottuk a levegőt Nevada sivatagában, patkónyomokat hagyva magunk után, és a port felkavarva.Rengeteget mosolyogtam, de egyik mosolyom sem volt őszinte. Szinte állandóan szorongtam, és csak egy mondat játszódott le újra és újra a fejemben, mint egy megakadt lemezlejátszón: ha valóban elvesztettem a medált, hatalmas bajban vagyok, és talán Harryék is.

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy félsz? – küldött felém egy szórakozott félmosolyt Harry, mikor alkonyathoz közel a félhomályt uraló istálló felé lépkedtünk. Fejemmel nemet intettem, miközben hallottam, ahogy egy-egy ló felmordul, fújtat egyet, vagy csak nyerít egy rövidet. Most először mondtam azt hosszú idő óta, hogy félek alkonyatkor az istállóban. Meg is volt ennek a félelemnek az oka: az üzenet. Csak 1 napja történt, de én inkább maradnék a szobámban, kulcsra zárva az ajtót, mindenkit távol tartva magamtól. Ki sem akarom rakni a lábam a házból, ki tudja mi ez az egész, és miért akarnak megölni. Jobb, ha egyenlőre csak én tudok róla, mielőtt Harry idő előtt gondolkodás nélkül cselekedne, hiszen az ő védelmező ösztöne iszonyat erős, már tapasztaltam még akkor, amikor én távolságtartó voltam.

    – Viszont, ha Harry is tudna róla, biztosan segítene... – szólalt meg egy hang a fejemben.

    – Nem! Még csak ne is tetézd! Nem fogom Harryt is belekeverni! Sem Susan nénit! – rivallt rá egy másik.

    – Ne legyél már ilyen. Úristen, olyan unalmas vagy! Semmi izgalmas nem történik körülötted – oltotta be a harmadik – Inkább vennéd be őket is. Együtt többre mentek, mint egy magad te szerencsétlen!

   – Hm van benne valami, de akkor sem! És nem vagyok szerencsétlen!

   – Mi akkor sem? – fordult felém Harry – Ki mondta, hogy az vagy?  

    Pity-Pang zavartalanul csámcsogott tovább a répáján amit az imént kaphatott zöld szemű barátomtól. Értetlen arckifejezése elárulta a választ. Kínosan félrenézve és nevetgélve tarkómat vakargattam, és reagálni próbáltam.

   – Öhm, hangosan gondolkodtam? – néztem rá.

   – Azt hiszem igen - nevette el magát – De nem gond. Van ilyen - mosolygott, és megvonva a vállát visszafordult Pity-Panghoz. Nem kérdezett többet.

   Leeresztetem kezemet, majd végül vonakodva beléptem az istálló dohos falai közé, melyet a lovak jellegzetes szaga uralt. Szerettem ezt a szagot, hiszen hozzá is szoktam az évek alatt, és mert egy árnyalattal nyugtatóbb hatású most, mint a kinti levegő, mely szinte fojtogatott. Stars ajtajához léptem, majd magamhoz hívtam. Nagy fejét kidugta boxából, és fekete gombszemeivel engem nézett. Mosolyogva simítottam meg puha orrát, mire félig lehunyta szemét. Olyan csodálatos állatok a lovak.

    – Kedvel téged – jelenti ki Harry, ahogy mellettem állva a szürke lovat figyeli, majd rám tekint. Arcát megvilágította az alkony sárgás árnyalata, szemében vidám csillogást véltem felfedezni.

   – Lehetséges – felelem halkan, szinte már suttogva.

   – Hé, nem nézzük meg a többit is? – kérdezi – Hozhatnánk nekik egy kis szalmát – veti fel az ötletet, mire rábólintok. Még utoljára végigsimítok a ló orrhátán,  puha orrát gyengéden megcirógatom, végül ellépek tőle kikerülve Harryt, és a rozsdás talicska után csoszogok, mely az istálló jobb hátsó sarkában kapott helyet, a többi szerszám mellett. Ügyetlenkedve próbáltam elhúzni a helyéről, hogy kitudjam tolni az ajtón túlra, végül mikor megindultam vele annyit billegettem, hogy Harry lába előtt ért földet. Először a talicskára nézett, aztán rám, majd vissza a talicskára és újra rám. Végül kitört belőle a nevetés, dallamos hangja kitöltötte az amúgy is lovaktól nyüzsgő faállományt. Haragosan pillantottam fel rá, és most először vettem észre a szeme sarkában összefutó nevetőráncokat, melyek nagyon aranyos hatást keltettek.

    – Mit nevetsz? – rivalltam rá. – Inkább segítenél – sziszegtem, mire kicsit elhalkult.

    – Mi olyan nehéz egy talicskában? - röhögött fel újra hitetlenkedve, majd a talicska két fogantyúját megmarkolta, és lazán, erőlködés nélkül felállította. Nagyra nyílt szemekkel figyeltem a laza mozdulatokat, mire Harry csak egy vállrándítással lerendezte, és kitolta a szalmakupacok felé. Nem lehet igaz, hogy ilyen béna lennék. Egyáltalán az nem igaz, hogy ennyire gyenge legyek. Igaz, tény és való, hogy vékony testalkattal rendelkezek, de nem vagyok csontkollekció, és úgy érzem azért egy 3 kilós súlygolyót elbírnék fél kézzel. De akkor most miért nem ment ennek az eltolása? Bezzeg Harry kisujjból kirázza, neki megy.

        - Persze, hiszen fiú. A fiúk erősebbek - gondoltam, és szemeimet forgattam.

    – Kész – jelentettem ki magamnak, bár nem tudom, hogy Harry hallotta-e, mert ez valahol neki is szólt. A nap már réges régen nyugovóra tért, és az istállót is csak a mennyezetről lógó villanykörte világította be.

    Hátrapillantottam, hogy megnézzem, mit csinál. Pillanatnyi harag gyúlt bennem, szemeim szikrákat szórtak, mikor közelebb mentem a kanapén fekvő fiúhoz, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy nem csinálta a dolgát és csak itt heverészett egész végig. De az meg nem lehet, mert együtt kezdtünk neki, és még volt amikor egymásba is ütköztünk.

    Ám, amikor körbe néztem a boxokban, a haragom elszállt, és megenyhülve nyugtáztam, megcsinálta amit kellett.

    A talicskát a helyére akartam tolni, de útközben a jobb hátsó sarok fele, bénaságomból adódóan, az egyensúlya felborult, és mikor utána kaptam az magával rántott.

    – Ha Harry erre nem kelt fel, akkor semmire sem fog - gondoltam, miután a talicska hatalmas csattanással a földre rántott.

    Harry nem mozdult, én viszont a következő pillanatban eszeveszetten felkiáltottam fájdalmamban.

   – Ááááuuu! – sikítottam.

Ennyi kellett, és Harry kipattant szemekkel sietett felém, kómás tekintettel.

   – Ana, már megint béna voltál? – nézett rám elhúzott szájjal, és morcos tekintetéből azt vettem le, hogy unja az állandó bénázásom. Mondjuk most az alvásból ugrasztottam ki, tehát megtudom érteni valamilyen szinten.

   Nem szóltam semmit, pedig normális esetben visszaszólnék valami csípőset, most mégsem tettem. Némán végignéztem, ahogy Harry felemeli a talicskát, melynek fogantyúja a kezemre szorult még pár pillanattal ezelőtt, és a helyére tolta. Én közben feltápászkodtam a földről, és fájó ujjaimat szorongattam. Felszisszentem, mikor Harry elém lépett, és gyengéden kezébe vette enyémet, mire felnéztem rá. Az ő smaragd tekintete arcomat figyelte álmos tekintettel. Arcom vörösleni kezdett, és muszáj voltam visszahajtani fejemet, miközben hallottam ahogy kuncog egyet. Azzal a kezemmel, amelyik nem fáj, játékosan beleböktem a hasába, és sikerült kicsalnom belőle egy halk nevetést. Újra felnézem arcára, de szemei ekkor már a kezemet figyelték, és gyengéden mozgatni kezdte őket, mire halkan felszisszentem. Mosolya elhalványult, és gondterheltté vált arcát megmutatta, mikor fejét újra felemelte.

    – Ennyire fáj? – kérdezte halkan.

    – Nem olyan rossz a helyzet, de nem is a legkellemesebb – feleltem, miközben bólintottam egy aprót.

    – Próbáld meg mozgatni. Hitesd el magaddal, hogy menni fog, hogy képes vagy rá. Minden fejben dől el – biztatott.

   Bólintottam, és megpróbáltam eleget tenni javaslatának. Ujjaimat lassanként, kisebb szisszenésekkel kinyújtogattam, és megmozgattam.

    – Hála égnek semmi baja nincs – gondoltam.

   Előttem, Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel, és egy óvó ölelésbe vont, melyet előszeretettel viszonoztam. Arcomat mellkasába fúrtam, miközben lassan simogatni kezdte a hátamat, és egy puszit nyomott a fejem tetejére. Elengedett, és rám mosolygott. Ekkor bevillant valami az agyamba.

    – Hé, Harry! – csillantak fel a szemeim, mire válaszul hümmögött egyet. – Nem maradunk itt? Én már fáradt vagyok felcsoszogni a házba, és te amúgy is aludtál már, mielőtt felkeltettelek a bénázásommal – érveltem, szerintem teljesen logikusan, mire Harry elmosolyodott, imádott gödröcskéit megvillantotta, és rábólintott. Elég hamar belement, és még kifogásokat sem keresett.

    Valamikor hajnalban kelhettem fel újból, de arról nincs tudomásom, hogy miért. Szemeim álmosan meredtek előre, és fáradtan ültem fel. Az ablakon a hold fehér fénye hatolt be, és megtörte a teljes sötétséget. Harry mellettem szuszogott, háttal nekem, és az igazak álmát aludta. Úgy döntöttem, hogy nem alszok vissza, inkább fent maradok egy kicsit. Felhúzott lábaim köré fűztem karjaimat, és államat térdemre támasztottam, úgy néztem fel a sötétkék égre, és a csillagok tüzébe, mint egy ábrándozó, örökké álmait követő szabad ember. Mert ezen a helyen szabad voltam. Szabadabb mint valaha. 

    Az istálló kinti gerendáinak támaszkodva figyeltem az égen elhaladó hullócsillagokat. Fejemet hátravetettem, a fának támasztottam, és behunytam egy pillanatra a szemem. Ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy egy nyílvessző célt érjen, a fejem mellett centikkel. Kipattantak szemeim, és még épp láttam, ahogy a meglőtt fa szerteporlik, ahogy belelőtték a nyílvesszőt. Elemeltem fejemet támasztásából, majd nagyra tágult szemekkel, őrülten dobogó szívvel kaptam a fejem a fába szúródott ölőfegyver felé, majd egy futó, sötét alakra, aki átugrik a karám fagerendáin, és elillan a sötétségben.

   Hi Everyone!

   Végre sikerült megírnom a 11. részt is, újabb késéssel. Gratulálok magamnak - remélem érezhető volt a cinizmus. 

    Ez most ilyen lapos rész lett szerintem, nem valami izgalmas. Nem tudtam átnézni, de majd hétvégén valamikor átfutom, és valószínűleg átírok valamit, vagy javítok. Azért fejeztem be ma a részt, mert egy kedves barátomat szerettem volna ezzel felköszönteni. 

Köszönöm, hogy elolvastad! 

   Ui.: kérlek ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)

Ui.2: A rész elején a szokásos idézethez hozzáadtam még egy jövőbeli részben megtörténő párbeszéd egyik mondatát. Remélem tetszik. :)

  FlowerGirl xx

Második díjam

Hi Everyone!

Mint látjátok ez nem a 11. rész, és nem is késési bejelentés. Ahogy a cím is árulkodik, megkaptam második díjamat, aminek hihetetlenül örülök. A rész készülőben van, de nem tudom meghatározni a felkerülési idejét. 

Szabályok: 

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki kitől van!

2. Olvasd el annak a blogját akitől kaptad! (Kész)

3. Írj 12 dolgot annak a blogjáról akitől kaptad! 

4. Írj 12 dolgot a saját blogodról! 

5. Válaszolj 12 kérdésre! 

6. Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatosan!

7. Kommentelj annak a blogján egy fejezethez, akitől kaptad! 

8. Cserélj linket!

9. Küldd tovább 12 embernek a díjat!

10. Tedd ki a "plecsnit", egy jól látható helyre, hogy az én blogomra vezessen!

Köszönöm a díjat MóniOfficialnak, a Ready To Run írójának. Hihetetlenül örülök neki!

12 dolog Móni blogjáról:

1. Egyre jobban tetszik ahogyan írsz.
2. Tetszik maga az alap történet, és ahogy tovább alakítod.
3. A főszereplő, Katy karakterével jól lehet azonosulni.
4. Kicsit idegtépő, mikor az izgalmas jelenetnél félbeszakítod az eseményeket. 
5. Néha elfelejtek megjegyzést írni a felkerült részhez. (De végül mindig írok.)
6. A One Direction, a történetben csak egy átlagos zenekar, akik sikerre vágynak. 
7. Felkelti a kíváncsiságom.
8. Izgalmas.
9. A részeket 2 hetente hozod.
10. Kevés kommentet kapsz, de remélem ez változik.
11. A design nagyon tetszik.
12. Nagyon várom a következő részt.

 12 dolog a saját blogomról:

  

1. Egy kicsit zavaros az első pár rész után, és közben is.
2. Az első fejlécet Mónitól kaptam. (Köszönöm :))
3. Amikor elkezdtem írni a történetet, nem akartam, hogy benne legyen egy One Direction tag is.
4. Az írás alatt változott meg a véleményem, és muszáj voltam belerakni Harryt, bár így kicsit zavaros lehet a történet.
5. 2 követője van a blognak. 
6. Nincs olyan rész, amit ne úgy írnék, hogy dübörög a zene a fülembe. 
7. Nem mindig vagyok megelégedve azzal amit írok. Szerintem van hova fejlődnöm, és amilyen szinten most vagyok, ez nem az amivel majd könyvet szeretnék kiadni a kezeimből. 
8. Szeretném, ha sikeres lenne a blog, de ez most még nem valósulhat meg. Talán majd meg fog, talán nem.
9. Rengeteget csúsztam már részekkel. 
10. A részek megírásánál sokszor megakadok, és egy ideig fogalmam sincs mit írhatnék.
11. Sokszor zavarosan írok, és ezt nem mindig veszem észre...
12. Fogalmam sincs hány rész lesz még, de a fejemben a történet jó messzire nyúlik el.

12 kérdés, válasz:

1. Mi a véleményed az írásomról?

Szerintem egyre jobb ahogy írsz, tetszik.

2. Min kellene változtatnom?

Nem tudom. Szerintem semmin. 

3. Mi fogott meg a történetben?

Az, hogy van benne izgalom, és ez volt az első olyan blog, amit úgy olvasok, hogy Niall a főszereplő, és kíváncsi voltam hogyan alakítod.

4. Ki az eddigi kedvenc szereplőd?

Ha így jobban belegondolok, akkor Louis és Niall között kell vívódnom. 

Mert, hát Louis imádnivaló a hülyeségeivel, de Niall is ott van, aki olyan aranyos tud lenni. Szóval azt hiszem így ők ketten. 

5. Szerinted mi lesz a történet vége?

Hú... hát nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Az tuti, hogy Niallel összejönnek. Az biztos. A banda az befut, és Katyék Amber nélkül boldogulnak az életben. Valami ilyesmit tudok elképzelni. Hogy a múltat maguk mögött hagyva boldogan végződnek a dolgok.

6. Kedveled az írásom?

Igen, tetszik.

7. Mit vársz a következő részektől?

Fordulatot, izgalmat. Azt hiszem ennyi. 

(Több kérdést nem kaptam.)

12 kérdés:

1. Szerinted milyen a blog kinézete?

2. Látsz tartalmas jövőt a blogban?

3. Mi tetszik/ avagy nem tetszik a történetben?

4. Mi a véleményed az írásomról?

5. Mi a véleményed Harry és Anabell párosáról? Mit gondolsz, mi történik velük?

6. Neked mennyire fekszik ez a lovas, rejtélyes történet?

7. Ha a jövőbe látnál, mit mondanál? Milyen befejezése lenne ennek az egész történetnek? Egyszer csak félbeszakad minden, és a remény megsemmisül mindenki számára? Mondd el Te mit gondolsz!

8. Ha összehasonlítanád az írási stílusom más írók írásaival, akik az egész blogger világban a legismertebbek, és tényleg baromi jól írnak, mennyire érek fel hozzájuk?

9. Ki a kedvenc karaktered?
10. Kinek lennél a helyében, és miért?
11. Szerinted milyen változtatásokat kellene véghez vinnem?
12. Úgy alapjában véve megtudod fogalmazni az összegző véleményed a blogról?


Akiknek tova száll ez a díj:
- Chiyako Kuro: Angyali Démon
- Effy: Beautiful War [Harry Styles AU], HOME [Harry Styles AU]

- Noella Young: Angyali Démon
- Nessa: Everything I wanted but nothing I'll ever need