2. rész - A világ egyik pontján: Nevada

 Sziasztok!

Új résszel tértem vissza hozzátok. Igen,  tudom és tisztában vagyok vele, hogy elmaradtak hétvégék amikor nem volt rész, de a suli közbe szólt, felkészülések, év végi hajtás. De remélem ezt is sokan olvassátok majd. És még valami. A főszereplő nevét ebben a részben tüntetem fel.  Nem is jártatom tovább feleslegesen az "ujjaimat".

Jó olvasást! :)

  FlowerGirl xx

     A leszállás előtt negyed órával keltem fel arra, hogy az ülésemet ütögetik hátulról. Mikor kicsit megdörzsöltem fáradt szememet, erőt vettem magamon, hogy magam mögé nézzek arra a személyre aki ütögeti az ülésem. Nem lepett meg a látvány. Egy kisfiú álmában rugdosta a székemet. Az ablak mellett ült, jobb oldalán anyukájával, akinek kicsiny testével teljesen nekidőlt. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, álmában is csak néhányszor motyogott el egy-egy szót, amit szinte érteni sem lehetett.            Szőke fürtjei tökéletesen keretezték pufi arcocskáját. Mint egy kis angyal. Olyan aranyos volt, hogy belefeledkeztem a látványba, és csak arra eszméltem fel, hogy az anyuka furcsálló pillantásokat irányít felém. Zavaromban elmotyogtam az orrom alatt egy bocsánat-félét, és lassan visszaereszkedtem ülőhelyzetembe. Hirtelen nem hagyott nyugodni az a két kérdés, hogy "vajon mennyi lehet az idő?", és "vajon mikor ehetek már?". Először inkább az első megválaszolását választottam, és előkeresve az iPhon-om lecsekkoltam az időt. 13 perc a leszállásig. Kemény 6 órát aludtam.

      Átaludtam az egész utat. Ez elgondolkodtatott. Ennyire nem aludtam az elmúlt napokban? Vajon mennyi ideig gondolkodtam éjszakánként ez elmúlt 7 év történésein? Apám ezzel a viselkedésével kiérdemelt olyat, amit egy normális családban senki sem érdemelne ki. Egyedül hagytam. Kerek 7 éve mást sem csinál, csak lenéz, félvállról vesz, és nem érdekli mi van velem, hogyan teljesítek a suliban. Pedig egy normális családban úgy lenne, hogy anyuka is és apuka is él. De nem. Az én családomnak ilyennek kellett lennie. Anyuka nélkül, szerető barátok nélkül, és szerető apuka nélkül. Van apám, csak az nem szeret. Nem azt mondom, hogy nincs. Hát csonka család vagyunk mi ketten.

     Az a másik kérdés meg még mindig ott volt a fejemben.

      – Mikor tudok már valahol enni?! – üvöltött a fejemben a belső énem, mutatva a kínzó étvágyat.

    Akarva, akaratlanul is a Nevadában élő családtagjaimra, rokonaimra terelődtek a gondolataim. Megváltoztak azóta amióta utoljára láttam őket? Elköltöztek-e más vidékre? Az utolsó kérdés nem akartam soha, hogy beigazolódjon, mivel egy hatalmas farmon élnek, és az istállójukban mindenféle ló van. Gidrán fajtától a hannover-en át a muraközi robusztus fajtáig, pejtől, sárgán át, a piszkos fehér-ig minden színben. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nemrég azt állítottam, nem tudnék gondoskodni egy lóról sem, de azt nem mondtam, hogy a lovaglás, és a lovak között élés, ne hiányzott volna pokolian azon időszakban, amikor távol voltam Nevadától. Az ott élő rokonokat imádom a legjobban. Susan nénikém mindig szokott nekem kedveskedni almás-pitével, amit mindig akkor készít, mikor visszaérek estefele a sétámról. Amikor ott vagyok, kihasználom az alkalmat az egyedüllétre. A tényleges egyedüllétre, amikor csak sétálok a végtelenségig. Bámulatosan szép az a vidék, ahol Ők laknak. Azért többesszám, mert Susan néninek van egy lánya, Miranda Edwards. (Róla majd elvétve a részekben fokozatosan megtudtok dolgokat.) Susan néniék egy Nevadai kisváros szélén laknak. Otthonos a környék.

   - Kérjük kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a leszállást.

Köszönjük, hogy minket választottak - rángatott vissza a stewardess hangja a válóságba. Az intő szavakra felkaptam a táskáimat a hatalmas bőröndömmel együtt, és az idegen utasokkal újra aszfalt volt cipőm talpa alatt.

                                 ***

     – Susan néni! – kiátottam el magam, amint megláttam rég látott nénikém.

   – Annabell! Drága Annabell! – üdvözölt örömteli hangulatban – miért nem szóltál, hogy jössz? Sütöttem volna egy kis almás pitét – húzogatta a szemöldökét,  miközben mosolyra görbültek ajkai, s már lászódtak az aranyos gödröcskéi is. A házuk ajtajában találtuk meg egymást üdvözölve.

   – Meglepetésnek szántam – mosolyogtam hamisan. Susan néni arcáról fokozatosan tűnt el a boldogás egyik formája, és félrenézett. Ismert. Tudta mikor mondok igazat, mikor őszinte egy mosolyom, mikor csillognak a zöld szemeim örömtől, és mikor könnytől. És ami ijesztő benne, hogy tudja,  mikor mi a rossz kedvem kiváltó oka. Mindig tudta, és ez most sem volt másképp. Előre féltem az elkövetkezendő beszélgetéstől.

  – Figyelj Ana... apád szeret téged. Szeret, mert a lánya vagy, és mindent megtenne érted normális esetben foglalkozna veled, mint egy rendes apuka, de...

  – Ugyan – vágtam a szavába – mindig ez a "normális esetben", meg "ha ez így lenne", meg " úgy lenne". De semmi sincs normális esetben, semmi sem olyan ahogy az "így meg úgy lenne" storiaidban elmondod. Ezt te látod így. Nekem viszont elegem van ebből. 7 éve semmibe vesz, átnéz rajtam, még csak nem is gratulál, vagy örül, ha egy 5-öst viszek haza a suliból, esetleg valami jót cselekedtem, mert magasról tesz rá mi van velem! Egyszerűen nem érdekli. És titeket láttalak a legjobb búvóhelynek. Mindig szeretek veletek lenni. Ez a vidék annyira nyugodt. És persze a lovak miatt is szeretek itt lenni.

     – Sosem tudod mit hozhat a jövő. Csak légy türelmes – tette bal vállamra kézfejét.

    – Itt maradhatok nálatok?.. mármint... ide költözhetek hozzátok? – kérdeztem félénken, figyelmen kívül hagyva az előbb elhangzott mondatát. Igaz, hogy sosem tudhatom mit hozhat a jövő, de ha ezzel arra akart utalni, hogy apa biztos meg fog változni velem szemben, ahogy múlik az idő, hát nagyon rosszul gondolja. Apám sosem fog megváltozni, és tovább nem is tudok türelmes lenni. 7 évig vártam arra, hogy jobb legyen. Türelmes voltam, de már több időt nemtudok áldozni arra, hogy azt lessem apám mikor veszi a fáradtságot, és belátja, hogy baromi nagy hülyeség volt a saját lányát okolni a felesége halála miatt, és a saját lovának halála miatt, így inkább megbróbálja oda adni neki a megérdemelt apai szeretet. De erre életem végéig is várhatok, sosem fogja belátni...

    – Azt hittem meg sem kérdezed! Hát persze, hogy maradhatsz! Majd valamelyik nap visszautazunk Miami-ba, és elhozzuk apránként az ott maradt cuccaidat. Rendben? – kérdezte nagy visszatérő gödröcskés mosolyával amit annyira szeretek, miközbe már én is őszintén mosolyogtam vissza rá. – Jaj annyira örülök neked! – visongott és szorosan a karjaiba zárt.

    – Susan néni?

    – Hm? - hümmögött a vállamba.

  – Mirandát mikor láthatom? – gyengéden eltolt lánya neve hallatára, majd a szemembe vésve tekintetét beszélni kezdett:

    – A jövőhéten jön haza.

    – Újabb üzleti út? – kérdezem fintorogva.

    – Igen újabb. Mostanában túl sokat vállal. Alig látom. Csak maximum hétvégéken. De ha megtudja, hogy te itt vagy nálunk, biztos vagyok benne, hogy velünk marad egy ideig - bólogat mosolyogva, majd tekintete az ablakon túlra terelődik. Szemei elhomályosulnak, majd egy kibuggyanó könnycseppet letörölve visszafordul hozzám. Sajnálattal nézek vissza rá.

   – Goldi elment? – teszem fel óvatosan a kérdést. Fájdalommal az arcán és szemében egyaránt, lassan bólint, ezzel megadva a választ.

  Goldi egy gyönyörű sárga szőrű kanca volt, aki amikor utoljára láttam, teljesen egészséges volt. De időközben Susan néni telefonált nekem, hogy baj van vele. Egy kis szünet után elmondta, hogy daganat van a nyakában, ami már az utolsó stádiumban gyilkolta belülről a jószágot. 1 hónapig szenvedett, éjjelente néha-néha hallatott egy fádalmas, segélykiáltó nyerítést. Utolsó napjaiban szinte ki sem mozdult az istállóból. A társaival sem folytatott kommunikációt. Csak magában feküdt a saját magányos boxában. A halála egy esős napon következett be, tavasszal. Miranda kivételesen nem volt üzleti úton, így Susan-nal elmentek a belvárosba, hogy shoppingoljanak kicsit. Aznap, amikor hazaértek, a legrosszabb látváy fogadta őket, amit valaha is átélhettek volna. Még Miranda is alig tudta mondatba foglalni, mit is látott pontosan. Goldi Miranda szeretett lova volt, aki szörnyű kínokat élt át barátja elvesztése miatt. 1 hónapon keresztül elzárkózott a külvilág elől, és talán csak akkor mozdult ki, amikor Susan elment dolgozni, vagy vásárolni. De akkor is csak a rétre ment ki, magában ott üldögélt egy árnyékot vetett fa alatt.

  Visszakanyarodva a jelenbe arra lettem figyelmes, hogy a nap lágyan simogatja a bőröm az ablakon keresztül. Észbe kapva, hogy csak egyedül állok az előtérben, megragadva a bőröndöm fogantyúját, majd bezárva a bejárati ajtót, fetrappolok a lépcsőn, álandóan ideiglenes szállasomra, mikor itt vagyok. A szobába érve a falhoz állítom a poggyászom, majd gondolkodva a semmibe meredek. Mit is szoktam én ilyenkor csinálni?

  Mosolyogva szeltem a lépcsőfokokat a földszint fele, majd rohantam ki a szúnyoghálós fa ajtón. A hatalmas udvarra érve meg sem állok az istállóig.

   Boldog nyerítés üti meg fülem, ahogy belépek az istálló falai közé. Szögdécselve közelítem meg a jószágokat, s kezdek bele vad üdvözlésükbe...

 

                                ***

  Önfeledt mosollyal az arcomon, amit a lovak okoztak a puszta jelenlétükkel, sétálok a verő napfényben, ami szinte felüdülés számomra a sok, Miami-i házban töltött idők után. Zene füleimnek a madarak éneke, a mellettem haladó kis patak csobogása. Megállapodok egy füves területen a patak partján, és lerángatva lábfejeimről tornacipőimet, belelógatom lábimat a hűs, szinte tiszta vízbe.

   Távoli hangokra kapom fel fejemet, s meredek a távolba, ahonnan hallottam kíváncsiságom kivátló okát. A hangok kitisztultak, a kép élessé vált.

Tisztán láttam, ahogy egy gyönyörű pej musztáng elvágtat a naplementében, egy messzi tájra.

   Talán ez egy új, boldog élet kezdete.

Egy új lehetőség, a hibák kiradírozására.

Várom a jó, és rossz véleményeket egyaránt! :)

1. rész - Betelt a pohár

   Hi Everyone!

Wow! 48 oldalmegjelenítés már az első bejegyzés után... hát csak annyit tudok mondani, hogy nagyon örülök annak, hogy többen is olvassátok! Hatalmas öröm volt számomra mikor megláttam ezt a számot. Ezután egyre izgalmasabbak lesznek a következő részek. Remélem ezután is fogjátok még olvasni a részeket.

Jó olvasást! 

 FlowerGirlxx

     Florida állam, Miami. Jelenleg 2011. Június 10. írunk. Musztáng halála után nem bírtam azon a helyen maradni, ahol 2, számomra fontos lelket vesztettem el. Az édesanyámat, és szeretett lovamat. Amikor azok a vad barmok lelőtték Musztángot, halvány lila gőzöm sincs arról mit árthatott nekik szerencsétlen lovam, de nem tehettem semmit, mielőtt odaértem, elveszítettem egyetlen barátomat, aki valaha megértett. Így hát Miamiba költöztünk. Akárhányszor lehunyom szemeimet, azonnal újraélem az emlékeimet, s akkori fájdalmaimat. Ez ma este sem volt másképp. Miután rászántam magam az alvásra, a késői órákban, szemeim lecsukódása után újra utat engedtem az emlékeimnek.

    "Azok a mocskok azonnal elrohantak amikor meglátták, hogy feléjük futok. Biztos berezeltek, vagy tudom is én, de sajnálom, hogy nem tudtam nekik megmutatni milyen vagyok akkor, amikor valakiért bosszút állok. A gyilkosok már messze jártak, mikor Musztáng holttestéhez értem, s magamban szitkozódva rogytam le eltávozott barátom lelketlen teste mellé. A könnycsatornám azonnal bő, sós patakot engedett meg szemeimből, kövér cseppeket ejtve ezzel Musztáng szőrére, s az én ruhámra.            Kegyetlen bömbölésbe váltott szipogó zokogásom, s folyamatosan egy mondatot kiabáltam, mint akkor, mikor anya is elment "Istenem kérlek ne vedd el tőlem Őt is!" . Nem tudtam mitévő legyek. Csak gyászolni akartam, egyedül. Nem akartam senkit sem, egyetlen jelenlévőt sem. Hogyan fogom visszajuttatni Musztángot a farmra? Mit fogok mondani apának? Valószínűleg az igazságot, de vajon mit reagálna rá? Leordítaná a fejem, hogy miért nem voltam figyelmes? Miért nem vigyáztam a lovamra, ha egyszer kegyes volt az élet és adott egyet? Ja persze, meg egy nagy fenéket. Megadja, aztán kegyetlen módon elszakítja tőled a legféltettebb kincsed. Ha egy másodpercre is leveszed a szemed arról a kincsről, máris bajok vannak, máris adódik valaki, aki elveszi tőled. 

   Kénytelen voltam segítséget hívni. Kimentem a járókelők közé, a közeli útra, hogy bárkitől, akárkitől, de segítséget tudjak kérni, de senki nem adott jelet afelől, hogy érdekelné akár egy kicsit is a dolog. Esetlenül rogytam újra le, most már a meleg betonra. Sírni kezdtem. Egy pillanat alatt megint feltörtek a könnyek, de nem zokogtam, csak hullattam a könnyeket. 

   – Miért sírsz? – kérdezte egy mély, bársonyos hang. Lassan felemeltem a fejem, s izzadt, szőke tincseim közül reményvesztetten néztem bele, egy mélyzöld szempárba. Visszahajtottam volna a fejem, de állam alá rakta mutató ujját, s nem engedte, hogy más irányba nézzek. A tekintete rabul ejtett. Kérdését még egyszer feltette:

   – Miért sírsz? Mi történt? – kérdezte kedvesen. Letöröltem könnyeimet, és csak szipogtam. Kevés kellett ahhoz, hogy ne keljenek vándorútra azok az átkozott könnycseppek, de tartottam magam. Mély levegőt vettem, s szólásra nyitottam ajkaimat, minden erőmet összeszedve. 

   – Elvesztettem a lovamat – eredtek meg újra könnyeim. Hát, az, hogy tartom magam, az nem vált be."

   Meggyötörten ébredtem, mint mindig, amikor előjönnek az emlékek. Nagyon fáj visszagondolni. Fáj újraélni. Szinte valóságos, olyan, mintha nem is álmodnék.

   Nyöszörgések közepette kászálódtam ki meleg, puha ágyamból, s indultam meg szobám ajtaja felé. Útközben megbotlottam a gitártartómban, ami szokás szerint a földön hevert hanyagul, de még megtudtam tartani az egyensúlyom. A gitárom kitámasztva, az ajtó melletti állványon. Közelebb mentem szeretett hangszeremhez, és megvizsgáltam, nem karcos-e. Szép fényesre le volt lakkozva, míg a barna festés is élénken játszott az idővel, még így 2 év után is megmaradt az eredeti színe. Pedig mennyit használtam már... még akkor vettem, mikor Miamiba költöztünk. Pont azon a napon, amikor még egy doboz sem volt kipakolva. A város utcáit jártam, amikor az egyik hangszerboltban megláttam. Szerelem volt első látásra. Akkor elhatároztam, hogy megtanulok gitározni. 1 évig jártam gitártanárhoz, majd saját dalokat kezdtem el írni. A bánatomat, fájdalmamat, ha akad, bár mindig van valami, legtöbbször egy dal szerzésébe foglalom. Egy napon majd lehet, hogy képes leszek újra befogadni egy lovat, vagy képes leszek újra úgy szeretni valakit, mint ahogyan tettem évekkel ezelőtt. Amikor utcára lépek, egy képzeletbeli maszkot veszek fel, ami elrejti az igazi fájdalmaimat lelkem legmélyén, így az ember sosem képzelné azt, hogy " ennek a lánynak valami baja van", hanem egy boldog, gondok nélküli, 18 éves gimnazistát látnak, ki felhőtlenül tölti mindennapjait. Ez az álarc lehull mikor átlépem otthon kapuit, és kedvtelenül megyek fel szobámba, hogy bezárkózzak, s újabb bánatos dalt írjak, a már halomnyi dal mellé.

    Felállva a gitárom mellől visszafordulok a gitártok felé, felveszem a földről, és odaállítom a gitár mellé. Végleg elhagyom a szobám, és leindulok a nappaliba, egy tál müzlit készíteni magamnak. Dudorászva pakoltam ki a tejet a hűtőből, és vettem elő az epres Cini Minist. Jóízűen ettem a reggelim, mikor autó kerekinek csikorgását hallottam. Felpattantam az asztaltól, és a konyha kis ablakához indultam, ahol elhúzva a függönyt, kilestem az utcára, a zaj forrását keresve. Tágra nyílt szemekkel néztem végig, azt a jelenetet, ahogyan apám a a felhajtóra feltolat, egy lószállítóval. Mivel olyan helyen élünk, ahol van elég hely, egy istálló, és karám létesítésére, megtehetjük, hogy lovat fogadunk be. Igaz az, hogy megbeszéltük, ha készen állok rá, kapok egy új lovat, de még nem beszéltünk róla, hogy mostanában készen lennék-e. Hogy készen lennék-e arra, hogy a szállítóban álló jószágot befogadjam? Hogy elég összeszedett vagyok-e már ahhoz, hogy újra gondozni tudjak egy lovat?

   Eszeveszett gyorsasággal téptem fel a bejárati ajtót, s szaladtam oda apámhoz.

    – Apa, mi ez az egész?! – kérdeztem hitetlenkedve.

    – Nyugalom Ana, nem lovat hoztam – válaszolta unottan.

    – De... akkor mégis minek a lószállító? – értetlenkedtem. Apám nagyot sóhajtott, majd az égnek emelte tekintetét, és orrnyergét kezdte masszírozni.

    – Az egyik munkatársam megkért, hogy vigyázzak a fia lovának a szállítójára, amíg elmennek nyaralni. A lovat beadták egy tanyára, ahol gondozzák. És mintha tudnál vigyázni a saját lovadra. Soha nem kapsz újat, ezt most jegyezd meg! – figyelmeztetett dühös hangján, és szinte érezhető volt a merő gúny szavai közt, ahogy hozzám beszélt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

     Dühösen csörtettem vissza a házba, és egyáltalán nem lepett meg, mikor nem szólt utánam. Azon sem lepődnék meg, hogyha eltűnnék, és nem is keresne. Egyszer volt egy nagy vitánk, mely azzal ért véget, hogy világosan megmondta, nem tekint többé a lányának.

     Felrohantam a szobámba felkaptam egy kockás inget, és egy rövidnadrágot, majd párosítottam hozzá kék tornacipőmet is. Elővettem bőröndömet, és bepakoltam 5 napra elegendő cuccot. Szükséges neszeszeremet elrakva, a ruhásszekrényemhez léptem újra, és keresgélni kezdtem egy utazótáska után. Végül egy kopott fekete oldaltáska mellett döntöttem, melybe bedobtam a telefonom, töltővel együtt, majd nyakamba akasztottam fehér fejhallgatóm. Átsettenkedtem apa dolgozószobájába, és előkerestem az útlevelem. Pár perc keresgélés után visszaosontam a már meglévő útlevéllel a szobámba, és összeszedtem a holmimat. Útközben a szobámból kifelé tartva még magamhoz vettem fekete laptopom. Elvettem  egy csomag zsepit, a szobám ajtaja melletti kis szekrényről, és már rohantam is le a lépcsőn,  ki az ajtón. A kapu alapból nyitva volt, így azzal nem kellett sokat szenvednem, csak kisétáltam rajta. Nekivágtam a végtelennek. Útközben csatlakoztattam a fejhallgatómat telefonomhoz, és kikerestem Demi Lovato egyik számát. Szögdécselve indultam meg hosszúra tervezett utamnak, magam után húzva bőröndömet, bal vállamon a laptop táskával, és utazó táskámmal.

    A reptéren odasétáltam egy információshoz,  és megkérdeztem mikor indul a következő nevadai járat.

    – Máris mondom. Csak egy pillanat türelmét kérném – felelt a mosolygós huszonéves női alkalmazott, a névjegy táblája szerint Mary. Egy perc után újra megszólalt.

    – Meg is van. Pontosan negyed óra múlva indul – mosolygott, mikor felnézett a gépből.

    – Értem. Akkor arra a gépre kérnék egy jegyet.

    – Rendben. A másodosztályon megfelel?

   – Tökéletes. Igazából mindegy, csak kapjak helyet – legyintettem hanyagul. A következő pillanatban felém nyújtotta a jegyet, amit azonnal a bal markomba rejtettem.

    – Mennyi lesz? - kérdeztem felnézve a pénztárcámból. Hála az égnek, hogy apám nem feledkezett meg a zsebpénzről.

    – 105 dollárt kérek – felelte, mire átnyújtottam a papírpénzt.– Köszönöm!

    – Én is köszönöm. Viszlát! – köszöntem el, majd elindultam keresni egy padot, ahol megvárhatom a gép felszállásának jelző hangszórók felcsendülését.

   Kb. 5 perc múlva szólították a Nevadába tartó utasokat. Összeszedtem a cuccomat, és elindultam az ellenőrző kapuhoz. Mikor sorra kerültem, odaadtam a jegyemet, és az összes táskámat felraktam a fekete szalagra, hogy leellenőrizzék, amit szoktak ilyenkor.

Az ellenőrzés simán ment. De a helyem megtalálása már kicsit nehezebb művelet volt.

Mikor felértem a másodosztályra, beletelt egy kis időbe, míg ráleltem e helyemre. Majd fél perc után meg is találtam a kijelölt ülést, és felcuccoltam a felette lévő csomagtartóba, kézitáskámat és laptopomat magamnál tartva. A táskám a lábamnál kapott helyet, a laptop pedig az előttem lévő lehajtható ülés tartóján, ahova le lehetett tenni az egyéb dolgokat.

Elővéve a telefonom és a fejhallgatóm, majd elindítottam az egyik kedvenc dalom.

   Így szenderültem álomba a gépen, Nevada felé tartva.