12. rész - "Sosem hagynám..."

  

    Hi Everyone!
Kicsit félve rakom ki ezt a részt, hiszen még mindig nem vagyok megelégedve vele, de már nem kéne halasztgatni. Sok mindent állandóan át akarok írni, és kicsit bizonytalan vagyok a történettel kapcsolatban. Sőt nagyon. 
   Furcsa érzés, hogy az egyik pillanatban mindent rendben találok, a másikban meg egy csomó kételyt ébresztek magamban. Szerintem csak paranoiás lettem, vagy nem tudom. Inkább döntsetek ti. Látni szeretném mit gondoltok. Kérlek írjatok gondolatokat, véleményeket bármit. Azt hiszem bevezetem, hogy csak akkor rakok ki részt, ha legalább 3-an írnak valamit. Soha nem akartam, hogy így kelljen részeket hoznom. De talán nem is fogom bevezetni, mert nem bírnám ki, ha nem tudnám felrakni a részeket amikor szeretném, vagy amikor készen várakoznak piszkozatba mentve.
   Mindezek ellenére, szinte már hozzám nőtt a történet, imádom, de van, hogy nem az én kezemben pihen a gyeplő, hanem a szereplőkében. 
    Remélem mindenkinek jól telt a szünete. Nekem sikerült összeszednem egy kis megfázást, de az Istennek sem akar elmúlni hétvége óta. Na majd egyszer. :)

FlowerGirl xx

  "Azok, akik megbántak dolgokat, mindig visszajönnek, hogy jóvá tegyék hibáikat. Mindig visszatalálnak hozzánk akár így, akár úgy, de visszajönnek."

    Szívem szerint sikítottam volna torkom szakadtából, de tekintettel Susan nénire, és az istállóban alvó Harryre, visszafogtam magam. Azonnal berobbantam az ajtón a lovak közé. Néhány még fel is ugrott kicsit, és horkantott egyet. Harry alvó alakjához érve letérdeltem a kemény padlóra, és szólongatni kezdtem.

    - Harry! Harry, a rohadt életbe! Kelj fel! - rázogattam a vállánál fogva álmodó barátomat. Hunyorogva pillantgatott fel rám. - Mi van? Baromfi felkelés van? Kiszabadultak a szomszédból? - dörzsölte meg szemeit, és komótosan felült. Mikor meglátta rémült arckifejezésem, azonnal kitágult szemekkel ragadta meg karjaimat, mire belehajolt az arcomba.

    - Basszus, komolyan mi történt? Mi a baj? - kezdte kérdésekkel, de hirtelen azonnal lefagytam, és egy hang sem jött ki a torkomon. Harry vállaimra tette két nagy mancsát, és gyengéden megrázogatott. - Ana mondj már valamit!

    Kétségbe esett tekintete láttán könnybe lábadtak szemeim és a nyakába borultam, zokogva. Egy mély sóhajt engedett fel ajkai közül, mikor magához szorított. Arcát nyakhajlatomba rejtette, és éreztem ahogy hosszú pillái csiklandozzák bőröm, amint behunyja szemeit. Görcsösen kapaszkodtam bele nyakába, gyűrtem rövid ujjú mocsárzöld pólóját. Halkan csitítgatott, a hátamat simogatta, miközben hüppögve szorítottam le szememet. Szinte végszóra gurult le egy kövér könnycsepp arcomon, ami lefojt a nyakamon, be a pólóm alá. Nem erőltette, és abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy tudnia kell, nem titkolhatom előle tovább. 2 nap éppen elég volt ahhoz, hogy teljesen be legyek tojva, és valamilyen szinten joga van ahhoz, hogy tudja, hiszen ő is itt él, és velem együtt veszélyben lehet.

     - Mi a fenének nem mondtad el eddig?! Miért nem? - kiabált, két méterrel előttem állva, legalább 5 perce folyamatosan jártatva a száját. - Mit gondoltál? Hogy majd egyedül meg tudod védeni magad?! Hogy majd...

    - Fogd már be végre! - szakítottam félbe magasabb hangerővel, és szikrákat szóró szememmel teljes csendre intettem. Remélhetőleg nem fog ő is félbe szakítani. - A rohadt életbe, hát még mindig nem érted?! Nem akartalak titeket is belekeverni, mert fontosak vagytok nekem! Egyedül akartam elintézni ezt, és még csak 2 napja történt meg! Mondjuk a nyílvesszős eset még csak az előbb volt, épp elég figyelmeztetés volt arra, hogy szóljak valakinek. De akkor sem akarom, hogy nektek bármi bajotok essen, és...

    - Ahhoz, hogy elmond, elég figyelmeztetés volt? - vágott közbe - Akkor kellett volna azonnal elmondanod, mikor megláttad az üzenetet! A francba, Ana! És mégis hogyan akarnád te ezt egyedül elintézni?! Azért vagyok, hogy segítsek, és melletted legyek! Susan is azért van, hogy ha bármi baj van, segíthessen! - fújta ki élesen a levegőt -  Nem tudom felfogni... - hallgatott el. Annyira vissza akartam szólni, megkérdezni, mégis hogyan merészeli félbe szakítani a mondandómat, de ügyesen visszafogtam magam, és lakatra zártam azt a máskor nagy számat. Így a továbbiakban nem tettem mást, csak hallgattam összegörnyedve a kanapén, és csak meredtem a szemébe. Sikerült elérnie, hogy befogjam, erre tényleg nem tudtam reagálni semmit. - Még egyszer megkérdezem, hogy mit gondoltál? - tért vissza haragos hangneméhez.

     Nem szóltam semmit. Nagyon úgy éreztem magam, mint mikor egy rossz dolgot elkövetett kisgyereket leszidnak a meggondolatlansága miatt. Hogy nem érezte a dolgok súlyát, és a következményeket sem volt képes felfogni.

       Úgy vettem észre, hogy kezdett kissé elfogyni Harry türelme, ahogy ezt egyre jobban ökölbe szorult kezeiről tisztán lehetett látni. Nyakán kidagadtak az erek, szeme egyre jobban csak lángolt a dühtől, míg végül fújtatva megfordult, és az ajtó felé indult. Csalódottságom egy szempillantás alatt úrrá lett rajtam, és a fejem erőtlenül lebicsaklott. A hajam előre hullott, függönyt képzett arcom elé, hogy megvédjen a külvilág sérelmeitől. Így is eleget kaptam, nem kérek én már többet. Ja igen, csak hogy az élet nem kívánságműsor.

      A léptek elhaltak. Visszafojtott lélegzettel kaptam fel fejemet, és remegő kezekkel vártam, mi lesz a következő lépése a zárt faajtó előtt álló fiúnak. De csak megrázta a fejét, göndör haja követte feje mozdulatait, és kirontott a végtelen sötétbe, kivágva maga előtt az ajtót. Azon  lepődtem meg, hogy egy ló sem ijedt meg, vagy nézett volna ki a boxából.

     Magamra maradtam, és miután Harry távozott, újból reményvesztetten hanyatlott vissza a fejem, de ezúttal visszaköszöntek régi barátaim is, a könnycseppek. Reménykedtem, hogy megérti. Reménykedtem, hogy Ő is azt mondja: te is fontos vagy nekem. De nem tette, és a maró, sós könnyek megállás nélkül folytak le arcomon, amit végül kezembe temettem, és csöndben zokogtam.

     Fogalmam sem volt mit tehetnék. Hogy abban a pillanatban mit lett volna helyes tennem, talán sosem tudom meg. De egy biztos: az, hogy elmondtam Harrynek ami eddig gyötört már 2 napja, egyáltalán nem volt nagy hiba. Tudom, hogy nem sokkal ezelőtt még nem teljesen így gondolkodtam, de nálam sok minden változik. Lehet, hogy később újból más lesz a véleményem, de most ezt tartom helyesnek. Azzal nem számoltam, hogy ennyire elborul az agya, és nem is gondoltam volna, hogy kiakad azon, hogy nem szólok neki. Mert, hogy tehetetlen vagyok. Na de basszus, önvédelmet tanultam, igaz ezt ő nem tudja, de ha fegyverről van szó, ő sem tud megvédeni, nem hogy én magamat.

    Efféle gondolatokkal süllyedtem olyan szintre, ahol az ember kezd magába fordulni. Nem akarom egy hülye vita miatt elveszíteni ezt a tökfejet.

Harry Styles

    Nem hiszem el. Ilyen nincs. Mit gondolt? Hogy majd mit sem sejtve arról, mi van vele, mi történik körülötte, valahol vígan eléldegélek míg ráront valaki, és az életét követeli? Hihetetlen mennyire fontos nekem ez a lány. Még a széltől is óvnám.

    Sokszor megleptem már magamat a heves érzelem hullámaimmal, és valahogy nem tudom hova rakni mi történik velem. Valamit érzek iránta, ez biztos, csak még fogalmam sincs mi az. Furcsa, különös, és ismeretlen. Mikor a közelemben van, kevés kell ahhoz, hogy ne veszítsem el az eszem. A pulzusom mindig megemelkedik, a szívem is valamivel hevesebben ver az átlagosnál. Annyi a szerencsém, hogy az érzelmeimet jól tudtam leplezni kiskoromtól fogva. A harag, és a düh egy külön kategória. Ezek mindig is külön voltak a többitől. De igazából a kettő ugyan az. Harag, düh, düh, harag, szinte rokonlelkek. 

    A kinti pagodában ülve, a hajnali hűvösben nem a legkellemesebb. Kiráz a hideg, mikor pár hűvösebb áramlat elér hozzám. Göndör, rövid hajamból pár tincset megmozgat, de semmi több. Ana haját gyönyörűen meglengetné, miközben becsukja szemét, és mosolyogva élvezné a szellőt. Volt alkalmam megcsodálni, mikor feltámadt kicsit a szél, és kint ültem vele párszor. Gyönyörű volt a naplementében, ahogy aranyra festette sima bőrét a nap fénye.

        - Rohadt életbe, nem kellett volna ott hagynom - gondoltam. De koránt sem volt vége gondolatomnak, mivel egy hang megszólalt a fejemben.

       - Te idióta, és még csak most jössz rá? - kérdezte hitetlenkedve. - Reménytelen eset vagy esküszöm. Meg akarod védeni, erre pont akkor hagyod ott, mikor szüksége lenne rád? Elmondta neked, pedig nem is akart belekeverni te seggfej! Nem láttad, hogy fél? 

    De sajnos láttam, és ez volt az amihez részben erőt kellett gyűjtenem. Hogy a szemébe tudjak nézni. Részben pedig ki kellet tisztítanom a fejem, mert ha nem megyek el onnan, biztosan robbanok. A dühömet nagyon nehéz kordában tartanom.

    Rá akartam nézni, tudni mi van vele, hogy vigyázhassak rá. Mellette akartam lenni. Így hát egyenesen az istálló felé vettem az irányt.

    - Harry? - hallottam meg egy halk, és rekedt hangot, mikor megpróbáltam óvatosan becsukni az ajtót. Lassan megfordultam, és ráemeltem tekintetem a, még mindig kanapén ülő lányra. Még akkora távolságból is lehetett látni vörös arcát, és szemeit, valamint meggyötört ábrázatát. Mikor közelebb lépkedtem hozzá, szemet szúrt lefelé görbülő ajka, és barna íriszeinek szomorú csillogása. Borzasztó belegondolni, hogy miattam sír. A könnyek még most is potyogtak szeméből, és mikor leguggoltam elé, vörös tekintetét lesütötte ölében pihenő kézfejére. Bántam, rohadtul bántam, hogy itt hagytam.

       - Végre van valami normális bánó gondolatod is - szólalt meg újra az az idegesítő hang a fejemben.

    Nem foglalkoztam az agyam abnormális kattogásával. Helyette levezettem tekintetem arcáról kezeire, majd nem foglalkozva az egyre jobban felgyorsuló szívverésemmel, a keze után nyúltam, majd gyengéden megfogva azt végigsimítottam puha bőrén. Láthatóan vett egy mély levegőt, szemeit szorosan behunyta, újabb könnycseppet útjára engedve. Annyira fájt így látnom Őt. Jobb kezemmel édesen megérintettem arcát, és letöröltem könnyáztatta arcáról megbántottságának másodpercről-másodpercre megjelenő újabb jelét.

    Még mindig nem nézett rám. Nem bírtam tovább. Ő újra megtörten zokogott fel, míg én óvatosan kis teste köré fontam karjaimat, és magamhoz húztam. Abban a pillanatban nyakam köré fonta karjait, és beletemette arcát nyakhajlatomba. Én is így tettem, és csak élveztem a pillanatot, hogy a karjaimban tarthatom.

    - Sajnálom - suttogtam a fülébe percek múlva. Válaszul csak még jobban hozzám bújt, amin muszáj volt elmosolyodnom, és még azt is éreztem, ahogy megborzong. Nem akartam elszakadni tőle, de ezt meg kellett beszélnünk normálisan is. Az üvöltözés, és veszekedés nem vezet sehova, tapasztalatból tudom.

    - Harry, nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem. Szólnom kellett volna - szólalt meg végre, de hangja rekedt volt, és megtört. Szorosan behunytam szemeimet, és szinte magamhoz préseltem.

    - Hagyd. Már megtörtént - beszéltem hozzá halkan. - Ne rágódj rajta. Itt leszek neked, ha bármi baj van. Mindig melletted leszek... - hagytam pár másodpercig lógni a mondatot, majd halkan kimondtam az utolsó szót. - Ígérem.

    Nagy szavak, de ez az amit biztosan meg tudok ígérni neki. Sosem hagynám, hogy bármi baja essen. Soha.

Ui.: kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! :)