13. rész - Érzések

Hi Everyone!

   Több mint 1 hónap kimaradás után, végre sikerült eljutnom oda, hogy felrakjam a 13. részt. Szinte felesleges kifogásokat keresnem arra, miért nem jött 1 hónap alatt 1 rész sem. De mégis egyszerű, hiszen egy szóval elintézettnek vehetjük: suli. Iszonyú nehéz most tartanom a tempót, a mai nap folyamán is kettő témazárón estem túl, és ha százszor nem nyitottam ki a kémia, vagy a földrajz füzetet, akkor egyszer sem. Úgyhogy nagyon remélem, hogy jó jegyek születnek, amiknek valószínűsége elég nagy.

   A résszel kapcsolatban annyi mondandóm van, hogy ezt különösebben nem érzem a legjobbnak, mint ahogy jó pár részt sem, de valljuk be, a vége azért elég jól sikeredett. Nem árulok zsákba macskát, és remélem a versrészlet nem fedi fel annyira a tartalom lényegét. 

(Extra hosszú rész, szóval megpróbáltalak kárpótolni titeket, és remélem, hogy tetszeni fog.)

FlowerGirl xx

"Sűrűn csillan a villám,

Bús szemed isteni csillám.

Míg künn csattan az ég,

Csókom az ajkadon ég."

(Részlet)

Babits Mihály: Új leoninusok

   Egy teljes hónap elteltével a dolgok nagy része rendeződni látszik és a tanyán is valamennyire helyre állt a forgalmas élet. Susan néni újra vissza tudott térni lovakkal kapcsolatos elfoglaltságához, ami az egymás után lovaglásra jelentkezők rendszeres fogadásán meg is látszik.

   A természet szépségeiben elmerülve, csak néztem ki az ablakon, és élveztem azt a nyugalmat, mely körbefont. De pár másodperc múlva már ki is zökkent Mr. Tökfej hangja.

  - Gyere már, Ana! Lent várnak ránk! - kiabált fel az emeltre Harry. Szemeimet megforgatva sóhajtottam egyet, majd felhúzva lovagló csizmámat, kezembe véve telefonom letrappoltam Harryhez.

   - Nyugi, Harry - haladtam el mellette, és mikor nyitottam ki a bejárati ajtót vállam felett visszanézve még hozzátettem. - Itt vagyok, nem? Nem számít az a pár perc, ha a vendégeink valóban lovagolni jöttek, képesek kivárni azt a kis időt, míg az oktató elkészül, igaz? - léptem ki az ajtón, és már csak azt láttam, hogy a fejét csóválva mosolyog.

   Szélesen vigyorogva üdvözöltem az ezúttal lovagolni vágyó gimnazista- féle lányt, és édesanyját, majd ezután az istállóba vettem az irányt. Pár pillanattal később Harry is kilépett utánam, és az istállóba kocogott. Állandóan mellettem téblábolva, szerinte próbált segíteni. Szerintem csak láb alatt volt.

  - Harry ez a ló rá fog lépni a lábadra! - figyelmeztettem még nyugodtan. - Menj ki a vendégekhez, beszélgess velük, de most nem tudsz segíteni - húztam meg a heveder szíjat, majd beleakasztottam az egyik lyukba a csatot, és jól meghúztam. - Ugyanis kész - vigyorgtam rá  győztesen, és befűztem, hogy ne lógjon a ló oldalánál.

   - Nincs kedvem kimenni - nyavalygott.

   - Miért? - ráncoltam a homlokom.

   - Nem akarok jópofizni, és mindenki számára egy éretlen barom lenni, aki mindenkit körbeugrál - nézett félre, és zsebre dugta kezeit. Pedig nekem pont, hogy ez tetszik benned. Nem akarok másik Harryt. Nekem ez a felállás nagyon is megfelel -  mosolyodtam el magamban, de elárultam magam, amint éreztem arcom bőrszínét vörösre váltani. Azonnal lehajtottam a fejem, és hálát adtam most az égnek, hogy kibontva hagytam a hajam.

  - Ha vendégek jönnek, mindig imádnak itt lenni, nevetnek, mosolyognak. És ez pont miattad van. Te hozol fényt mások életébe, és ragyogtatod fel komor arcukat a kedves, és ökörködő természeteddel. Engem is mindig megnevettetsz, akárhányszor elcseszettnek érzem a napom - biztattam, miközben szabad kezemet gyengéden arcára simítottam. - Ez vagy te Harry. Ne akarj megváltozni, mert úgy gondolod, hogy így nem vesznek komolyan. Ne érdekeljen mit gondolnak mások. Ha így érzed jól magad, ne változz meg kényszerből, mert nem akarsz hülyét csinálni magadból. Az legyen mindig a szemed előtt, hogy mi, Susan nénivel, úgy fogadunk el, ahogy vagy, és így is szeretünk - mosolyodtam, és mikor rájöttem, mit is mondtam, megdermedtem. Szinte éreztem a bőröm alatt pulzáló ereket, amint végigfutnak egészen az ujjam hegyéig, melyel Harry arcát érintettem. A magyarázkodást teljesen feleslegesnek véltem, de kétségbeesésemben eleredt a nyelvem, és még csak rá harapni sem volt időm, mielőtt bármi kicsúszhatott volna a számon.

   - Mármint én... - kezdtem dadogva. - Úgy, mint egy nagyon jó barátomat - hadartam, és muszáj volt lehajtanom a fejem, ezúttal a kezemet is elvennem, hogy ne észlelje annyira a remegésem. Halkan felnevetett, és megsimította a karomat. Érintésétől szinte felállt minden egyes szőrszál a karomon, és még a borzongás is végig járta testemet. Szinte egy roncs voltam testileg, és úgy éreztem, kész vagyok összerogyni előtte.

  - Oké, értem Ana - mosolygott. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de válaszul csak egy röpke pillanatig át öleltem, majd kilépkedtem a fénylő napsütésbe, Harryvel a nyomomban.

   - Harry - szólítottam meg, miközben a karám felé tartottunk egy pintó fajtával. Ha jól emlékszem Vihar a neve. - Ha nem akarsz oda menni legalább az anyukával beszélgetni, akkor maradj a karám oldalánál, hogy tudjunk mi kommunikálni - az előbbi zavarom szinte már szerte foszlott, és újra őszintén mosolyogva néztem rá. Nem tudom hogyan csináltam, de sikerült meg nem történtnek nyilvánítani a zavart, mely pár pillanattal ezelőtt bebörtönzött.

  Harry tekintete megtalált, majd ő is elmosolyodva bólintott egy aprót. Közben a karám bejáratához  értünk, és bevezettem Vihart a karám közepére, majd a mellettem álló Harry kezébe nyomtama futószárat. Visszakocogva a bejárathoz levettem a földbe döngölt cölöpök egyikéről egy kobakot, és az anya- lánya pároshoz fordultam.

   Ekkor lepődtem meg igazán. A lányon csak egy falatnyi sort feszült, mely alig takarta el a fél fenekét, egy lenge, majd hogy nem teljesen átlátszó ujjatlan trikót viselt, míg az anyuka teljes harci díszben feszítve toporgott a csizmájában. Hosszú, lovaglónadrág, és egy laza, kényelmes póló, amit a csizma mellé párosított. Vörös haját oldalra fonta, feje tetején egy elegás kalap kapott helyet. A helyzet világos volt, teljesen érthető, nekem mégis érthetetlen volt, hiszen teljesen abban a hitben voltam, hogy a lány szeretne lovagolni. Mikor először üdvözöltem őket, meg sem kérdeztem melyikőjük szeretne lóra szállni, csak cselekedtem, és rohantam az istállóba.

    - Elnézést... - kezdtem óvatosan. - Ön fog lovagolni? - kérdeztem a 30-as éveiben járó nőt, mire értetlenül pislog egy nagyot.

    - Tán baj? - húzta fel kihívóan, szépen ívelt szemöldökét. - Nekem nem szabad? - kérdezte.

   - Dehogy, Hölgyem, nem ezt mondtam! - hangom kissé lepetten csengett - Csak azt hittem, hogy a lánya lovagol. Elnézést kérek, ha megbántottam - mentegetőztem, mire az anyuka hümmögött egyet sértetten és felszegve fejét, kezét pedig karcsú derekára helyezi.

   - Meglátjuk, hogy elnézem-e... - nekem ez túlságosan úgy hangzott, mintha nagyon fent hordaná az orrát, és mindenkinek hozzá kellene illeszkednie. Lehet, hogy nem is csalódok majd a feltételezésemben.

    - Ön mennyire tud lovagolni? - kocogtam utána a karámba.

    - Ezerszer voltám már terepen, 6 éve profi lovas vagyok, és már 13 díjat gyűjtöttem be díjugratásból - dicsekedett. - Szóval, kérem, ne becsüljön alá. A futószár régen nem kell már - azzal le is csatolta az említett felszerelést a zabláról, és a kezembe nyomta.

    - Értem... - válaszoltam pár perccel később, majd felpillantottam a Vihar  hátán ülő nőre, ki továbbra is felszegett állal, tökéletes testtartással, megfelelő lábhelyzettel, kantárszíjakat markolva meredt a távolba. - Szeretne akkor egy terep lovaglást beiktatni ebbe az 1 órába? - kérdeztem, de a válasza nem a várt sejtésem.

   - Nem - felelte egyszerűen, majd a pálcáját megsuhintva a ló hátsó felére, Vihar engedelmeskedett neki, és lépésben elindult.

   Egész idő alatt azt kellett figyelnem felváltva, hogy a nő mennyit bénázik a dicsekvése ellenére is az a 13 díjat nyert lovas, akinek tartása tökéletes, mégis mindig le kellett állnia, mert vagy lazán fogta a szárat, vagy túl rövidre fogta, vagy túl hosszúra, de sosem volt jó. Arról még nem is beszélve, hogy a keze mindig fel- le lötyögött, és a kengyelt is mindig elhagyta a lába. Tényleg "profi". A szája jár, de bebizonyítani képtelen.

    - Rendben - szólaltam meg. Régen túlléptük azt az 1 órás oktatást, de ez a makacs nőszemély állandóan újra akarta kezdeni, mert ő "profi". - Ennyi elég lesz mára. Ha szeretne még jönni oktatásra, megadok egy telef...

    - Mi az, hogy elég volt? - förmedt rám. - Nem volt elég! Újra! Nem fejezhetjük be! - az ábrázata most a világ legviccesebb formáját öltötte fel, de még sem tudtam nevetni.

   - Hölgyem, az 1 órás oktatást már vagy fél órája túlléptük. Emellett az állatoknak is szükségük van pihenésre - próbáltam megőrizni a nyugalmam, ami meglepően könnyebben ment, mint eddig bármikor. Ennek ellenére fenn állt annak a veszélye, hogy ha benyög egy olyan mondatot, ami számomra nagy hatással bír negatív irányba, azonnal robbanok, fittyet hányva a jogaira, és arra, mit kér ki magának.

   - Kit érdekel? - kiabálta idegesen, de folytatni nem tudta. Nem adtam meg rá a lehetőséget, pedig látszott, hogy nem fejezte be.

   - Engem érdekel, ugyanis még lenne dolgom, a társamnak is, és bizonyára várja önöket a családjuk. Szóval, kérem szálljon le arról a lóról - néztem rá szilárdan, ellentmondást nemtűrően.

    Vérben futó arcával, és szikrákat szóró szemeivel fenyegetően az arcomba hajolt. A fenyegető, kemény ábrázatot még gyakorolnom kell, mert egy kicsit sem rendült meg tőle. - Nem fejeztem be! Én itt és most bebizonyítom, hogy a világ legprofibb lovasa vagyok! Nem megyek sehova! - hadonászott a kezeivel, és szegény Vihar zabláját rángatta állandóan. - Nem érdekelnek a dolgaid, vagy más ember dolgai - szegezte nekem felszegett állal - Nekem most az a legfontosabb, hogy megmutassam annak a szarházi Jean-nek, hogy eltudom taposni, mint egy kis hangyát!

    - Nézze, az oké, hogy nyerni akar, be akarja bizonyítani a maga igazát, de ezt lehetne máshol, és nem itt? - emeltem meg kicsit a hangom.

   - Nem, nem lehet! - szögezte le.

   Unottan sóhajtottam egyet, megforgattam szemeimet, és Vihar mellé lépve megragadtam a kantár szárat, és kivezettem a karámból.

   - Mit csinál maga őrült?! - kiabált a hátamnak a nő. - Azt mondtam nem megyek el innen!

   - De igen el fog menni, és magával viszi a lányát is! - néztem vissza rá vállam felett, és szúrós pillantást vetettem rá.

   - Hogy hívják? - kérdezte meglepően nyugodt hangnemben, ami látszólag az előbbi percekben nem igen ment neki.

   Kérdőn hátrapillantottam a nőre, miközben kikötöttem Vihart az istállóban. - Engem, vagy a lovat? - kérdeztem. A nő halványan elmosolyodott, de én vettem be, nem tud átverni egy ilyen műmosollyal. Valamit nagyon akar. És biztos nem jelenthet jót.

    - Annabell.

    - Szép név - rebegtette meg szempilláit. - Volt egyszer egy Annabell nevű ismerősöm - mesélte. - Nagyon jó lelkű lány volt, és minden fiú őt akarta. Szinte az egész egyetem utána koslatott - emlékezett vissza.

    - És miért csak volt? Történt vele valami? - ráncoltam a homlokom.

    - Autóbalesetben életét vesztette - halkult el a hangja, miközben leugrott Vihar hátáról. Lehajtott fejjel zsebre vágta kezeit, és észbe kapott, hiszen a következő pillanatban a kobakot nyomta a kezembe, amit még az oktatás elején adtam neki. Aztán újra visszahajtotta fejét. - Igazából annyira nem is ismerősök voltunk. Inkább olyanok voltunk mint két testvér - hallottam ahogy elmosolyodik, miközben beszél.

    - Biztos hiányzik önnek - léptem mellé, és megsimítottam a karját. Lassan bólogatott, és mikor rám emelte tekintetét, megláttam az arcán lefolyó könnycseppeket. Sajnálkozó pillantást vetettem rá, majd félrenézve elgondolkoztam. Ha először olyan ellenséges, undok hárpia volt, miért változott meg egy pillanat alatt a személyisége?

    - Öhm... engedjen meg egy kérdést...

    - Inkább tegeződjünk - nevette el magát, mire elmosolyodtam.

    - Rendben - egyeztem bele. - Akkor, engedj meg egy... vagyis két kérdést - néztem a szemébe, mire bólintott, ezzel jelezve, hogy mondjam amit szeretnék. - Először is mi a neved?

    - Tessa Hill - felelte. - De hívj csak Tessának - mosolygott. - Figyelj, sajnálom ahogyan veled szemben viselkedtem, Annabell. Én... - kezdte piszkálgatni a körmét. Egy anyuka bocsánatot kér tőlem? Azt mondjuk meg kell hagyni, az a modor és viselkedés, amit kint produkált, nem volt a legszebb. - Sokszor nagyon hamar elborul az agyam, és nem tudom kontrollálni önmagam. Erre már sokszor figyelmeztettek, ezért lettem hirtelen olyan kedves - szinte megválaszolta a fel nem tett kérdésemet. Ki sem mondtam, de úgy néz ki magától tudja, mit is hibázott valójában. - Nem akarom, hogy mindenki utáljon...

     - Tessa, figyelj senki sem utál. Biztosan vannak aki így fogadnak el, és téged is lehet a magad módján szeretni... De egyvalamit még nem értek.

    - Micsodát?

    - Miért mondtad el ezeket nekem? - ráncoltam a homlokom. Tessa csak megvonta vállát, és kirúzsozott száját szólásra nyitotta.

    - Hosszú idő után kikívánkozott belőlem, és szerettem volna, ha valaki meghallgat - válaszolta egyszerűen, majd halvány mosolyra húzta száját, és megfordulva kitipegett a az istállóból.

    - Gyerünk, Jess! - hallottam, ahogy odaszól a lányának, mire az felkapta a fejét, és beszállt az autóba. Kiléptem az istálló kapujába, és nekitámaszkodtam az ajtófélfának. Mellettem Vihar feje tűnt fel, mire elmosolyodtam, és felborzoltam kicsit sörényét. Ekkor néztem végig az udvaron, és a felismerés hirtelen arcon csapott. Harryt sehol sem láttam, és még arról sem volt fogalmam, mikor hagyhatott itt kint. Vajon mi történt? Hova ment?  

      Bement volna, és...

    Tessa hirtelen egy pénzköteget nyomott a kezembe, és szorosan a markomba zárta, felpillantva rám mosolygott, majd hátat fordított, és elkocogott az autóhoz. A motor hangosan felmordult, majd porfelhőt hagyva maga után eltűnt a messzi távolban.

   A kezemben szorongattam azt a pénzköteget, amit Tessa a kezembe nyomott, és csak most pillantottam meg tartalmát. Sejtésem szerint több mint 100 dollár csücsült a kezemben.

    - Ez... ez nagyon sok... - motyogtam magamban, amit mostanában elég sokszor tettem meg. Sóhajtottam egyet gondterhelten, majd lassan Vihar felé fordultam, és megsimítottam gyengéden puha, aranyos orrát. Nevetnem kellett, mikor megrázta a fejét. Kezembe vettem a kantár szárat, és szokásos helyére vezettem, ahol levehetem róla a szerszámokat, és lecsutakolhatom a következő negyed órában.

     Az itatóból öntöttem ki a koszos vizet, és töltöttem újra frissel, mikor pár póni feltűnt a karám oldalánál. Először csak fejüket láttam, majd előmerészkedtek, és szinte egy kis ménesként 6-7 édes póniló tolakodott az itatóhoz. Mellettem felhorkant egy, mire jóízűen, őszintén felnevettem. A lovak jelenléte hihetetlen mennyire jó hatással van rám, és mikor mellettem vannak, belülről a lelkem kivirágzik, mi addig bimbókkal tarkított volt.

     - Látom szeretnek - hallottam egy hangot hátam mögül, mire megfordultam tengelyem körül, és szembe találhattam magam egy zöld, csillogó szempárral. Mosolyogva pillantott le rám, majd átmászott a karám rései között, és neki támaszkodva a másik oldalról figyelt.

    - Hol voltál? - kérdeztem, pár pillanat múlva.

    - Bent voltam - vontam meg a vállát, és a házra mutatott.

    - Nem maradtál a karámnál, mikor oktattam? - kérdeztem hunyorogva a napfénytől.

    - Egy ideig itt álltam, de láttam mennyire nem bírod azt a nőt, és már nem is tudtam kommunikálni veled, így úgy voltam vele, hogy akkor majd beszélünk. Segítettem volna, de ilyenkor mit tudok csinálni?

    - Átveszed az oktatást - kontráztam. - Egyébként a végére nem is volt olyan rossz - mosolyodtam el.

    - Valóban? - húzta fel szemöldökét.

    - Igen - bólintottam.

    - Szerinted mitől lehetett? - húzta össze szemöldökét, és úgy figyelt. - Mondott bármit?

    - Azt mondta, hogy nehéz kontrollálni önmagát, és nem akar elveszíteni embereket maga körül, ezért lett hirtelen kedves. Fél, hogy mindenkit eltaszít magától - rántottam meg a vállam. - Meg is kérdezte a nevem, és mesélt magáról dolgokat.

    - Neked nem furcsa ebben semmi? - kérdezte gyanakodva. - A nevedet kérdezi, hirtelen kedves, és egy idegennek számol be az életéről.

    - Először én is gondoltam erre, de mikor már mosolygott dolgokon, és sírt az elvesztett barátnője története miatt, a feltételezés is elhagyott, és...

    - Nehogy megbízz benne - vágott közbe. - Azok akik hirtelen kedvesek az emberrel, és mindenbe beavatnak egy idegent, visszajönnek, és általában mindig valami rosszra készülnek.

    - De jó, hogy ilyennel még nem találkoztam - sóhajtottam fel.

    - Ha ezentúl nem vigyázol jobban, lesz alkalmad - nézett rám nyomatékosan, és mintha szemeiben a féltés szikrája csillant volna meg. - Sosem lehet tudni kivel nézel szembe - hajtotta le fejét.

    - Te tudtad valaha? - kíváncsiskodtam, mire fejét rázta. - Csak gondoltam szoktál a megérzéseidre is hallgatni - vontam meg vállamat. - Azok általában nem csalnak.

    - Igen, általában - nézett fel.

    Csak pár póni maradt az itatónál, és jóízűen itták a még megmaradt vizet. Lehajoltam, hogy az egyik mellettem állót megsimogassam, aztán kiléptem közülük, és a karám felé indultam. Én is átmásztam két deszka között, majd Harry mellé álltam. Államat megtámasztottam a legmagasabb deszkán, és pár percig mindketten csak hallgattunk.

    - Mi lennél, ha nem a lovakkal foglalkoznál? - törtem meg a beállt csendet. Harry csak megvonta vállát.

    - Nem tudom... - révedt tekintete a távolba. - Talán tanárképzőbe járnék biológia szakon - felelte, mire kikerekedett szemekkel néztem rá. Megvonta vállát. - Szeretem a bioszt. Sőt, kitűnő tanuló voltam.

    - Kis stréber - oltottam be mosolyogva, és megböktem az oldalát, mire mosolyogva odakapta kezét, és játékos mosolyt csalt arcára. Szinte már tudtam mire készül, és mielőtt támadást tudott volna indítani, elmenekültem a karám másik felébe, de követett. Tovább menekültem előle, körbe-körbe rohangászva az elkerített részen, de kezdtem fáradni 2 perc után, így egyre lassuló tempóm miatt félő volt, hogy elkap, és nekem végem. Minden lépéssel egyre közelebb került hozzám, de nem adtam magam, és mikor már karnyújtásnyira voltam tőle, hirtelen egy éles kanyart vettem, mire Harry elvesztve egyensúlyát a homokban elterült. Őszinte, jókedvű nevetés tört fel belőlem, és lehuppantam a nem éppen oly puha homokba.

    - Igen, kinevetsz? - húzta fel kihívóan szemöldökét, és felpattanva a homokból egy ugrással mellettem termett, és letérdelt a homokba. - Na, most megvagy! - nevetett ő is. Csikizni kezdte az oldalamat, és nem tudtam nem figyelembe venni, hogy egyre közelebb kerül hozzám.

    Lábammal rugdalóztam, nevettem, próbáltam kezemmel az övéit lefogni, de nálam jóval erősebbnek bizonyult. Próbáltam hárítani, hogy én is csikizni kezdem, de mikor nyúltam volna, hogy ellentámadást indítsak, kezeit reflexszerűen hirtelen odakapta, gödröcskés mosolya nem tűnt el arcáról. Mindketten szaporán vettük a levegőt, de én még egy plusz okot is hozzásorolhattam a szapora légzésemhez: Harry zöld, lélekbe látó zöld szemei, melyek az én barnáimba vájták magukat, pillantásomat teljes egészében fogva tartotta, elvándorolni nem hagyta. Kezemet elengedte, mire bátortalanul arcára simítottam azt. A helyzetünk szokatlan volt, ráadásul az én pulzusomat az egekbe emelte, és mikor másik kezemet mellkasára simítottam, észre kellett vennem, hogy az ő vére is vadul buzog ereiben, és szíve őrülten dobog apró kezem alatt. Fogalmam sem volt, hogy vajon a helyzettől dobog-e ennyire a szíve, hogy talán ő is érez valamit, vagy csak szimplán még nem sikerült lenyugodnia.

     Eltűrt egy rakoncátlan tincset arcomból, melynek a másik irányba kellett volna lennie, de még mindig nem csinált semmit, csupán csak egyre közelebb hajolt, ezzel az őrületbe kergetve. Meleg leheletétől kirázott a hideg, ajkai csak egy centire voltak, és a végén szinte könyörögnöm kellett, hogy csókoljon meg végre.

    - Csókolj már meg! - motyogtam szinte már ajkaira. Száját mosolyra húzta, és végre nem tétovázott tovább, ajkait enyémekhez érintette, ezzel életem első csókjába sodorva. Fogalma sem volt róla mit művel velem. A hasamban megannyi pillangó életre kelt, és vadul csapkodtak a mámorító érzéstől. A lemenő nap aranyra festette párosunk gyönyörű egyvelegét, és úgy gondoltam, hogy talán van batároságom, talán még azt is bevallani magamnak, hogy mélységesen, és visszavonhatatlanul, örökre beleszerettem.

    Ui.: a versrészlethez annyit, hogy ezt alapjában véve egy későbbi részben terveztem meg, egy esős napon, hogy a tartalom passzoljon a részlethez. De, mivel a fejemben mindig változik a sorrend, előbbre hoztam. Nem néztem át, de igyekszem még a héten javítani, ha esetleg valahol kilóg a sorból, egy- két nem odaillő hiba.

   Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket! Remélem maradtatok még egy páran.

   Kérlek, ki erre jársz, hagyj nyomot magad után! xx (Kérlek!)