Karácsonyi különkiadás - Szenvedni, vagy talán továbblépni lenne jó?

       Hi Everyone!

       Hát, itt volnék, egy karácsonyi különkiadással, vagy külön résszel, ahogy éppen tetszik. Ez amolyan ajándék nektek, olvasóknak. Nem is tudom hogyan lehetne ezt a kis szösszenetet jellemezni. Kicsit boldog, kicsit szomorú, kicsit reményteljes, kicsit gyászos. Ez most teljesen eltér az eredeti történettől. Alapból ez volt a tervem, és most először érzem azt, hogy sikerült olyat alkotnom, ami közben nem kellett megállnom gondolkodni, hogyan vajon mi legyen a következő történés. Le sem tudtam állni az írással, és tényleg élveztem, hogy a terveim szerint írhatom azt, amit szeretnék. Végre az én kezemben volt az irányítás. 

      Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, szóval megkérlek titeket, hogy írjatok véleményeket. Zúdítsatok rám jó és rossz kritikát, bármit, ami az eszetekbe jut. Akármit, amit esetleg észrevettetek, és esetleg javítanom kéne. 

       Elvileg ezt a részt még 24-én ki akartam rakni, de a naptárban, hivatalosan 25. és 26. karácsony napjai. Szóval nem késtem el. :) 

    Ui.: a 14. rész, valószínűleg a hétvégén kerül fel. Ha nem, legfeljebb késik 1-2 napot. De azzal már tuti, hogy meggyűlik a bajom. 

   (Ja, és sikerült valamennyire eltalálnom a videóklipben történő jeleneteket is. Legalább passzol. :D... úgy ahogy.)
   Nem tudtam rendesen átnézni, de addig talán nem is változtatok rajta, amíg visszajelzéseket nem kapok. Tőletek szeretném tudni, hogy jó- e ez így.

  FlowerGirl xx

      

    "A tenger csábító, hívogató hangja ébresztett fel álmodozásomból. Fejemben megannyi kavargó gondolat, melyek gátolnak a tiszta gondolkodás lehetőségében. De az alagút végén, mintha egy halovány fénypont tűnne fel, ami visszahoz a valóságba.
    - Annabell! - Harry volt az a halovány fénypont, mely egyre csak erősödött. - Hol jársz? - mosolygott rám.
    Mosolyát viszonozva visszapillantottam a tenger felé, és a víztükröt figyelve halkan válaszoltam feltett kérdésére. - Egy teljesen más helyen, amit gondolatoknak hívnak - pillantottam le a meleg homokra, és egy aranyos szív formáját rajzoltam ujjammal. - Sokszor elragad az a mély tenger a fejemben - mosolyom szerényen ragyogott arcomon.
    - Tudom - felelte. - És már nem egyszer láttam - hangja mindenttudóan csengett mellettem, és mikor visszapillantottam a tengerre, ujjai egy arcomba lógó tincsem fülem mögé tűrtek. - Olyan szép vagy - cirógatta meg arcom. A jóleső érzéstől muszáj volt lehunynom a szemem. A szerelem tiszta, semmivel sem összetéveszthető érzése dühös tenger hullámai képében söpört végig testemen.
    - Vigyázz! - hallottam egy aranyos hangot magam mellől, aztán egy édes kacajt - mintha egy tündérmesében lettem volna.
    A következő pillanatban egy barna göndör hajú kisfiú esett nekem. Őt követte egy szőke kislány. Mindketten édesen, boldogságtól sugárzó arccal nevettek.
    - Nathaniel! - szólítottam meg kisfiamat, majd gyengéd puszit hintettem puha arcára. - Hol jártatok? - kérdeztem Destinyre nézve, aki szája elé tapasztott keze mögül megállíthatatlanul nevetett.
    Nathaniel szúrósan rám pillantott. - Nem vagyunk kicsik! - fonta keresztbe mellkasa előtt karját. - Én már amúgy is nagyfiú vagyok! - húzta ki magát, és lehunyva szemét a nap felé fordította arcát. - Nem kell mindig ellenőrizned, Anya! 
     - Ne legyen nagy a szád, Nat! - mordult rá nővére, Dastiny. 
     Tulajdonképpen még kisgyerekek. Mindketten hamar szeretnének a nagyok közé lépni. De míg Dastiny 8 éves, Nat még csak most kezdte az iskolát 6 évesen. Hihetetlen vidám csöppségek, és sugárzik róluk mindig is a jókedv. Mind a ketten mint valami energiabomba. Nem tudom mit szívnak, de majd legközelebb kérek én is belőle. 
     Belső énem már fuldokolt a nevetéstől, míg kívül csak mosolyogtam rájuk, és melegséggel töltötte meg szívemet az, hogy ők itt vannak, velünk. Együtt oltunk, mint egy rendes család.
      Egy meleg tenyeret éreztem meg derekamon, aztán a hozzátartozó kar egy ismerős testhez húzott. Habozás nélkül bújtam hozzá, fejemet mellkasára fektetve minden figyelmem gyerekekeinkre irányult. 
     Míg Nat a Nap felé tartotta arcát, az hirtelen felragyogott, és szemei csillogással teltek meg. Lazított feszes testtartásán, majd leült a homokba. Megbabonázva figyelte a víz felületét, amint az csillogva visszaveri a nap fényét.
     - Azta... - suttogta, majd hirtelen felém fordult. - Anya, nézd! - mutatott a tenger felé, arca mosolygott. 
     - Mit nézzek, kicsim? - mosolyogtam rá. 
     Nat felpattant, majd megragadta karomat, és a fülembe suttogott.
     - Hogy milyen gyönyörű a víz! - mutatott a tenger felé. Merre kis ujja mutatott, abba az irányba fordítottam fejemet. Tekintetem a tengerre vezettem, és valósággal elvarázsolt a látvány. Valóban gyönyörű volt. A víz felszínén megannyi visszatükröződő napsugár csillogott, ezzel egy kis változatosságot hozva az állandó, és végtelen kékségbe.    
      Mosolyogva visszasuttogtam a fülébe. 
    - Tényleg nagyon szép! 
    Nat izgatottan kapta felém fejét, majd tapsolt egyet, és visszament Dastinyhez, aki időközben elterült a homokban, és elaludt. Biztos kimerült lehetett, és még az volt a szerencse, hogy árnyékban kaptunk helyet a parton. 
     - Csodálatosak - suttogta fülembe halkan, miközben keze derekamat simogatta. Hirtelen visszacsöppentem egy olyan világba, amiben csak mi ketten vagyunk, Harryvel. A boldogság örök uralkodó volt elmémben, lelkemben, és szívemben egyaránt. Imádtam azokat az embereket akik körülvesznek. Akiket szeretek, és közel állnak hozzám. 
     Mindig is Harry állt azon szeretett emberek élén. Ő volt az, akit valaha is a leges legközelebb tudtam engedni magamhoz. Képes voltam odaadni szívem felét, tudva, hogy nála biztonságban van. Bíztam benne. Mindenkinél jobban...
    Amikor elment, szívemből kitépett egy darabot, magával vitte, és soha többé nem jött vissza. A sors kegyetlen játékot űzött velem, és Harryvel büntetett a múltbéli tetteim miatt. Soha nem kaphattam vissza. De nem csak én..."


      Szemeim felpattantak, majd azonnal felültem. Hitetlenkedő, kitágult szemekkel meredtem magam elé, és az újraélt emléket próbáltam feldolgozni. Előredőltem vékony lábaimra, ujjaim hosszú, barna hajamba túrtak. Remegtem. Teljes testemben remegtem. Talán a sokkhatástól? Az emléktől? A bennem tátongó űr miatt? Tán elvesztett családom miatt? Nem tudom már. De az biztos, hogy a legrémisztőbb dolog volt látni, ahogy kezem megállíthatatlanul remeg. A könnyek most nem találtak kiutat szememből, hiszen nem engedtem, hogy újra gyenge legyek. Azok akik eltávoztak, emlékük tovább él bennem, amire mosolyogva próbálok az utóbbi időben visszaemlékezni. Bár csak néha tudom teljesíteni elhatározásomat, próbálkozni mindig szabad, és én pont ezt csinálom. Próbálkozok kilábalni a lelkemet bebábozó gyászból.  Igen, nehezemre esik, de vannak emberek, akik mellettem állnak, segítenek és támogatnak. Ezen emberek közé tartozik az én drága legjobb barátnőm, Rose, aki midig, mindenben mellettem áll. Még a munkahelyéről is képes azonnal kirontani, ha valami történt velem, vagy csak egyszerűen egyedül vagyok, és teljesen magam alá süllyedek. Hálás vagyok neki mindenért. Ő vészelte át velem a legnehezebb időszakomat, mikor Harry, és két gyermekem örökre elment.
        Minden nap gondoltam rájuk. Amikor esténként nincs hideg, és az ég is szép tiszta, ezáltal a csillagokat is láthatom, kiülök a teraszra, és minden fény nélkül bámulom az eget, a Holdat. A kedvenc időtöltésem, és az a jó benne, hogy csak is a gondolataimra tudok koncentrálni. Akárhányszor abban a pillanatban az eszembe jutnak, csakis mosolyogni próbálok, hiszen ők is ezt szeretnék. Ha mosolyognék, és még nélkülük is boldog életet élnék. Ha odafentről látnak, és figyelik minden lépésem, nem azt akarják, hogy minden egyes áldott nap csak a könnyek csillogását lássák szememben, hanem arcomat ragyogtató mosolyomat. Ők is azt szeretnék, ha továbblépnék, és csak egy boldog, elvesztett múltnak fognám fel őket. Tudom, hogy az ő lelkük is megnyugodna, de egyelőre, képtelen vagyok lépéseket tenni a változás felé. Csupán csak a beletörődéssel tudok haladást mutatni.
      Arcomat kezembe temettem, és mélyeket lélegezve próbáltam meg őrülten vágtázó szívemet lecsillapítani. Tudom, hogy mindig van kiút, amit mindenki megtalál egyszer. Én még nem leltem rá, de most még nem is szándékozok ilyesmit cselekedni.
      Lehúzva magamról a meleg takarót lábamat a puha szőnyegre helyeztem, majd vártam pár pillanatot, amíg a vér vissza áramlik a fejembe. Nem szándékoztam egyszer csak szédülve neki esni valaminek. A fürdőbe vettem az irányt, ahol hideg vizet fröcskölve az arcomra minimális felfrissülésre számítottam. De a várt érzés nem jött el. Így annyiban hagyva, hogy majd iszok egy erős kávét, megmostam végül fogamat, és a konyhába indultam.
      Az konyhapulton egy cetli várt melyre csak ennyi volt írva.
      "Egy megbeszélést is beiktattak mára, úgyhogy csak estefele jövök. Kérlek ne hagyd el magad, és egyél rendesen! Puszi: Rose "
    Egy banánt vettem el, reggeli gyanánt, nem véve komolyan Rose üzenetét. Mindig mondja, hogy egyek rendesen, hiszen olyan vagyok mint egy két lábon járó csontváz, de gyakran a makacsságom miatt inkább csak éhezek, amiből ő mindig cirkuszt csinál, én viszont nyugodtan kezelem azt, és inkább ráhagyom.
    Beváltva pár perccel ezelőtt ötlött gondolatom, főztem mgamnak egy elég erős kávét. Jóízűen iszogattam a forró folyadékot, mely kb. egy olyan öt perc után meg is mutatta hatását.
    A gyomrom legkevésbé sem elégedett meg ennyivel, így mutatva nem tetszését korgott egyet. De engem nem érdekelt. Azóta nem érdekel, mióta ők már nincsenek velem. Jó, anorexiás nem lettem még, de onnan fentről biztosan dorgálnak, főleg Harry.
      - Kérlek, vigyázz magadra! - esedezett barátnőm a telefonba, mikor ismertettem vele mai programom. - Egyél mielőtt elmész! - adta az utasítást kétségbeesetten. Esküszöm, ő jobban aggódik azért, hogy én mit eszek, mint, hogy magával foglalkozna. Félreértés ne essék, nagyon szeretem, ő az én lökött barátnőm, és imádo., de nagyon a központba helyez, és magával alig törődik.
     - Rose, nyugalom, minden rendben lesz - nyugtattam. - Kérlek bízz bennem!
     - Mindig ezt mondod - sóhajtott.
     - Mert szeretném, ha nem kezelnel gyerekként! - fújtattam haragosan. - Örülnék, ha nem ellenőriznél állandóan! Meg tudok állni a saját lábamon is!
     - De Ana, én csak segíteni akarok neked! Nem akarom, hogy....
     - Ki ne mondd... - csikorgattam fogam, és fenyegető hangnemre váltva összeszorítottam szemeimet. Nem akarom, hogy kimondja, így is csont és bőr vagyok.
     Rose a vonal másik végén hangosan, és vesztesen felsóhajtott. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy tudva veszteségét lehajtja fejét, és behunja szemeit.
     - Rendben, nem mondom ki - mondta halkan. - De akkor gondoskodj magadról normálisan!
     - Rose... - hangom fenyegetően csengett. - Nem vagy az anyám!
     - Csak aggódom érted, fogd fel végre! - és ezzel bontotta is a vonalat. Hosszan felsóhajtva rosszalóan megráztam fejemet.
     Úgy imádom, de néha annyira az agyamra tud menni. Lezajlottak már köztünk hasonló veszekedések, de 23-24 éves felnőttekhez méltóan mindig megbeszéltük, és még nagyon a barátságunk elején ígéretet tettünk egymásnak: sosem engedjük el egymás kezét. Bármi is történjék, a legvégsőkig kiállunk egymás mellett.
     Telefonomat szorongatva álltam fel ágyamról. Az eredeti terv az volt, hogy melegen felöltözve nekivágok a félórás sétámnak amire készültem. Ezzel nem is volt semmi baj,volt addig amíg Rose fel nem hívott. Így, hogy megkértem, bízzon bennem, muszáj voltam valamit magamba erőltetni.
     Egy almát rágcsáltam, mikor kiléptem a bejárati ajtón. Bár nem volt nagyon ínyemre bármit is enni saját önmarcangolásból, korgó hasam könyörgött egy kis táplálékért, így megszántam, és magamba erőltettem az az egy piros almát. Mintha Hófehérkét játszottam volna, mesébe illő mérgezett alma, boszorkány és fehér lovon szőke herceg nélkül.
     Az utcára kiérve nekem jött valaki, mire az alma kiesett a kezemből.
     - Oh, elnézést! - nézett vissza válla felett, majd tovább robogott. Bunkó. Az addig oké, hogy bocsánatot kér, csak ne ilyen faragatlan módon. A szép piros - most már megrágcsált - almámat nézve megvontam vállamat, és otthagytam a földön. Valaki majd elrúgja, eltapossa, esetleg az utcai kóbor állatok majd megeszik.
     2012. december 17-ét írtunk, és nem éppen egy kellemes idő köszöntött ezen a napon. útközben az eső eleredt, ezzel jobban rontva a kedvemet. Pár ismerős arc rám köszönt, mire egy halvány mosolyt erőltetve arcomra intettem egyet, vagy csak visszaleheltem egy "Sziá"-t. Hirtelen megálltam, és az égre pillantottam. Szürke felhők hada sorakozott, ezzel komorrá téve az emberek napjait. Az esőcseppek megállíthatatlanul, egyre gyorsabban ömlöttek az égből, ami megszokott itt. Ritkán van felhőmentes nap. Egy olyan nap, amikor süt a nap, és élvezni lehet, ahogy a meleg átjárja tested. De miket is beszélek? Hiszen ez itt London. Reménytelenek az olyan gondolatok, hogy talán hosszabb ideig is jó idő uralkodhat a városban.
     Az eső nem tudott megtántorítani célomtól. Megálltam egy utcai virágárus mellett, aki éppen árult a kedvenc virágaim egyikéből, és pont kiszúrtam. Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
    - Jó napot, Kisasszony! - köszöntött egy öreges hang. Felnéztem, és egy kedvesen mosolygó ősz hajú nénivel találtam szembe magam. Arcán a ráncok szinte egy úthálózatot rajzoltak ki, és biztosra vettem volna, hogy több ránca Nagy Britanniát ábrázolja. Hű, furcsa emberek vannak. Vagy csak én hallucináltam? Megdörzsöltem szemeimet, majd nagyokat pislogva újra elmélyedtem gondolatimban, ami az olyan izgalmas öreg néni ráncai felé terelődtek. Te jó ég! Én megőrültem!
    A kedves néni furán nézett rám.
    - Valami baj van? - lett még ráncosabb az arca. Jézusom, ne csinálja már! - Segíthetek valamiben?
    Tekintetemet elkaptam a néni arcáról, majd figyelmesen vizsgálni kezdtem a vörös és fehér rózsákat. E kettő szín között vacilláltam.
    - A fehér és a vörös rózsa között vacillálok, és nem tudom melyik színből vigyek... - harapdáltam alsó ajkam.
    - Vigyen mind a kettőből - ajánlotta mosolyogva. Arcom felragyogott.
    - Ó, az jó ötlet - mosolyogtam. - A fentiek biztosan értékelik majd.
    - Elnézést a kérdésért... - kezdte. - Hány szál lesz?
    Szemöldökömet összeráncoltam. Ez lenne az a kérdés amiért elnézést kéne kérnie? Mindegy, azért válaszoltam.
    - Mindkettőből négy darabot kérnék - feleltem, majd bár kissé bizonytalanul, de feltettem a kérdést. - Ez volt  az a kérdés, amiért elnézést kért?
    A néni értetlenül meredt rám, majd elnevette magát.
    - Nem, Kisasszony, nem... - mosolygott, miközben a nyolc szál virágot egy szép, ízléses csokorba kötötte. - Nem ez... - nyújtotta át, mire odaadtam a pénzt, amiből kaptam is vissza.
    - Akkor mi? - ráncoltam szemöldököm. A néni csak legyintett.
    - Nem érdekes - nézett rám, mire én halvány mosolyt erőltettem arcomra. Bólintottam.
    - Rendben - kezdtem. - Hát... akkor viszlát - fordultam meg, és a magas vaskapuk felé indultam, melyek félelmetesen emelkedtek fejem fölé.
    - További szép napot! - kiáltott utánam. Lehet ez a nap valaha is szép?
     Még akkor is kitartottam, és befordultam a temető macskaköves útjára, amikor már néhol kisebb tavakba léptem bele, ezzel beáztatva a cipőmet. Remek. Ezek után tutira keményen megfázok. Parcellák mellett haladva egyre jobban szorongattam a virágcsokrot, míg végül a megfelelő parcellán belül a keresett sírkő előtt megálltam. Szeretett családom másfél éve itt nyugszik. Harry, Dastiny, és Nathaniel.
     Éppen hazafelé tartottak Holmes Chapelből, mikor az autópályán egy kamion kibillent az egyensúlyából, pont mellettük, és a hatalmas jármű a kis személyautót, melyben ők hárman utaztak, teljesen összezúzta. A helyzet menthetetlen volt. A mentőket a helyszínre hívták, és mikor kiértek, az egyetlen egy túlélő Dastiny volt, súlyos sebekkel. De a kórházba szállítás során belehalt. Itt hagytak. Ezen a Föld nevű bolygón, oly sok kegyetlen emberrel. A tv közvetítette a katasztrófális ütközetet, és a hírekben feltüntették nevüket. Nem akartam hinni sem a saját szememnek, sem fülemnek. Azt hinné az ember először, hogy ez teljesen képtelenség. Először nem akarja felfogni. Egy átlagos halálesetnek fogja fel, ami megtörténik néha napján, és közvetítik a hírek, esetleg a rádió, vagy mindkettő.
Azt gondoltam az ördög űz velem egy hülye tréfát. Valami rossz humorú ember találhatta ki az egészet. De mikor behívtak, hogy azonosítsam a testeket, Rá kellett döbbennem, hogy minden amit láttam, és hallottam, valós volt. Az élet szembesített a legvadabb, legnagyobb rémálmommal, és valóra váltotta azt. Elvette életem értelmét, egyetlen saját alapítású családomat.
    A virágcsokrot lefektettem a kő elé, majd leültem az itt elhelyezett padra. Hirtelen emlékek rohamoztak meg a jó és rossz kategóriából egyaránt. Volt amin nevettem, volt amire komor tekintettel engedtem meg magamnak az emlékezés lehetőségét, és végül megráztam a fejemet. Mintha ezzel csak ki akartam volna űzni a rosszakat, és csak a jókat akartam megtartani. Meglehet. Mindenesetre, most csakis a jókra koncentráltam. Halvány mosoly jelent meg arcomon, és Harry nevét bámultam.
     - Miért kellet itt hagynod szerelmem? - kérdeztem halkan, sírástól remegő hangon. Persze választ nem vártam. - Miért mentetek el azon a napon? Itthon sokkal biztonságosabb lett volna - simítottam végig nevén, végül ujjaimat tovább vezettem egykor élt gyermekeim nevén is. A könnycseppek vízesés formájában folytak le arcomon. Vállam rázkódott, mellkasom hevesen emelkedett fel s le, szemeimet összeszorítva temettem arcomat kezeimbe.
     - Ne sírj kérlek, szerelmem - suttogta a messziről jövő fuvallat. Ereimben a vér megfagyott, a levegő tüdőmben ragadt. Ez az Ő hangja volt. Holt biztos, hogy az Övé. - Légy továbbra is boldog. Mi is veled akartunk maradni, de ezt már nem lehet visszacsinálni. Mi már megtanultuk ezt elfogadni. Most rajtad a sor. Szeretnénk, ha ezt elfogadnád, és boldog lennél...
    - Te vagy az, Harry? - kiáltottam rémülten. A padról felugorva ide-oda kapkodtam fejemet, de senkit sem láttam.
         - Persze hogyan is látnám? Ő most sokkal jobb helyen van - gondoltam. - Pont mint Nat, és Daisy. 
    E gondolatokkal reményvesztetten csüggedtem vissza a padra, és lehajtva fejemet a kezemet kezdtem el bámulni, mely ölemben pihent. De hiszen semmi értelme reménykednem. Tisztában vagyok vele, hogy sose sem láthatom újra.
    - Szia - suttogta valaki mellőlem. Felkaptam fejemet, hiszen rohadtul jól ismertem a hangot, de képtelen voltam felfogni, hogy ilyesmi valaha megtörténhet. Sikoltozva azonnal felpattantam a padról, mikor Harryt szellem alakban megláttam. - Hé, mi a baj? - kérdezte aggódva, és láttam ahogy az ő szellem alakja is felpattan, és felém közeledik. Azonnal elkiáltottam magam.
    - Egy lépést se tovább! Harry maradj ott!
    Meglepetten, értetlenkedve nézett, még így is csillogó smaragdjaival, és kérésemre megállt.
    - Ana...
    - Harry, hogy kerülsz ide? Mit csinálsz? Miért látlak? Hogyan tudunk beszélni? - zúdítottam rá kérdéseimet hevesen, és még megszólalni sem hagytam, hogy egyáltalán tudjon rájuk valami választ adni. Fel nem tudtam fogni a helyzetet. Minden olyan gyorsan történt. - Mi folyik itt...? - suttogtam levezetve tekintetem a sáros földre. Az esőcseppek fülsiketítően pattogtak a földre, közénk pedig egy pillanatnyi csend állt be.
    - Azért jöttem, mert látni szerettelek volna közelről is - szólalt meg végül. - Ana, nagyon hiányzol nekünk. Fel sem tudod fogni mennyire...
    - Mégis ti mentetek el - vágtam közbe. - Ezt nekem kellene mondanom.
    - Szerinted direkt történt ami történt? Szerinted mi itt akartunk hagyni? - kérdezte hitetlenkedve. Nem tudom hogyan lehetséges, de hallottam lépteit, ahogy felém közeledik. Fölösleges volt, de berögzült szokásom, hogy mikor anno a közelembe jött egy veszekedés után, szorosan lehunytam szemeimet, mert féltem. Lehetett bármilyen félelem, hordozhatott bármilyen jelentést, képtelen voltam szembenézni vele. - Hidd el, hogy visszacsinálnám, ha lehetne - egy tenyeret éreztem meg karomon. Ujjak fonódtak vékony végtagom köré, melyek felmelegítették fagyos bőröm. Képtelen voltam kinyitni szememet. Féltem, hogy egyszer csak vége szakad az egésznek. - Mindent visszapörgetnék abba az időbe, mikor még minden rendben volt - a másik karomra is ujjak fonódtak, melyek elkezdtem húzni valami felé. Kíváncsiságom erőteljesen felülkerekedett rajtam, és muszáj volt kinyitnom szemeimet. Az egész teljesen elképesztő volt, mégis, szinte lehetetlen. Közvetlenül előttem állt, engem fogott, és láttam, ahogy halvány áttetszőből alakul át emberivé. - Visszahoznám Daisyéket is. Minden erőmmel azon lennék, hogy normalizálódjon a helyzet... De az időgépet még nem találták fel - hunyta le szemét, és lehajtotta göndör fejét. Ki kellett használnom az alkalmat. Talán utoljára láthatom, talán utoljára érinthetem, és talán utoljára beszélhetek hozzá. Kezeimet felvezettem mellkasán, mely nem is lehetett volna emberibb, majd tenyeremet arcára helyezve hüvelykujjammal puha bőrét simítottam gyengéden.
     - Nem találták fel - ismételtem el könnyes szemekkel, és beszívtam alsó ajkam. Fejét felemelte, pillantása számra irányult, majd szemeimbe. - Nem, és mindketten tudjuk, hogy lehetetlen visszacsinálni - szökött el egy könnycsepp, melyet ujjával gyengéden letörölt arcomról. - Rettentően hiányoztok a mindennapokból, még mindig, és én még képtelen vagyok elfogadni mindazt ami történt - újabb könnycsepp hagyta el vörösödő szememet, melyet több tíz, húsz és még sorolhatnám mennyi követett. - Nem kérheted tőlem sem te, sem más, hogy lépjek túl a történeteken, mert ez csak rosszabb lesz. Egy idő után bele fogok őrülni - halkult el hangom, majd szorosan meleg testéhez bújtam. Fogalmam sem volt arról, vajon ez, hogy itt van velem, hogyan lehetséges, de ki akartam minden pillanatát használni. Ha egyszer kegyes volt hozzám az élet, és adott egy utolsó lehetőséget a búcsúra, nem szalaszthatom el a lehetőséget. - Hiába mondják, hogy az idő múlásával minden jobb lesz, én ebben nem hiszek - hüppögtem.
     - Miért nem? - kérdezte suttogva, állát fejem tetején megtámasztva. Karja szorosan ölelte körbe derekam, és húzott maghoz a lehető legközelebb.
     - Mert nekem másfél év után sem jobb, csak rosszabb - sírtam fel.
     - Lehet, hogy csak türelmetlen vagy - mondta. - Várj még egy kicsit. Odafentről segítek a kicsikkel, és...
     - Eszedbe ne jusson! - kiáltottam fel, de semmi pénzért nem engedtem volna el. - Mindig emlékezni akarok rátok! És, ha ahhoz, hogy az emléketek örökre éljen bennem, az kell, hogy szenvedjek, akkor életem végéig szenvedni fogok!
     - De, Ana...
     - Nem, Harry! Ez az én döntésem! - álltam ki saját elvem, és döntésem mellett. Harry kuncogott egyet, mire lassan elemeltem fejemet mellkasáról. Értetlenül néztem rá, mire mosolyogva szemeimbe nézett. Arcán megjelentek az imádott gödröcskék is, melyeken anno mindig végig simítottam ujjammal.
     - Még mindig ugyanolyan makacs vagy - mondta, majd lassan felém kezdett hajolni. Nem tétováztam. Én is közreműködtem a távolság megszüntetésében, míg végül, talán utoljára összeért ajkunk, és egy forró, érzéki, mégis lágy csókba hívott...

     A sírkő előtt ülve eszméltem fel. Csalódottan hajtottam le fejemet, és egy könnycsepp folyt végig arcomon. Valahol, legbelül tisztában voltam vele, hogy ez csakis egy képzelgés lehet, egy hallucináció, ezért akartam minden pillanatát kihasználni.
      Végül felálltam a padról. Lábamra a nadrág vizesen tapadt, hideg is volt. De nem bántam. Tudom, hogy itt vannak, velem. Csak annyi a bökkenő, hogy nem látom, nem hallom, és nem is érinthetem őket. Olyan mint egy hatalmas világokat elzáró fal, ami elválaszt bennünket egymástól egy örökkévalóságig.
     - Sziasztok - köszöntem el tőlük, és ezúttal mosolyom sem lehetett volna őszintébb. Ujjaimat utoljára végighúzva a kő tetején leeresztettem kezemet magam mellé, majd elhagytam a temetőt.

    Boldog karácsonyt mindenkinek! Xx