4. rész - Szökevény 2/2

   Hihetetlen. Azt hittem rosszul hallok. Nekem van még családtagom? Az hogyan lehetséges? És miért pont Ő? Mi ez az egész? Valaki mondja már meg mi folyik itt!

Tehetetlenségemben mást nem tudtam tenni, csak tovább füleltem, hátha megtudok még valamit, ami számomra valami magyarázattal szolgálhat, mégis féltem. Féltem a csalódástól, féltem attól, hogy talán ez az egész nem is igaz, talán csak egy mellébeszélés lehetett. Egy ártatlan nyelvbotlás, amit teljes mértékben félre lehet érteni. A félelmem beigazolódott, ugyanis...:

   – Az egyik családtagom? – kérdezett vissza meglepetten Harry.

   – Mi? Jaj, bocsánat, nem a te családtagod, hanem az enyém. Az én unokahúgom – felelte Susan néni, és a hangjából ítélve, szinte magam elé képzeltem, ahogy szívmelengetően rámosolyog a fiúra.

   – Akkor az előbb miért mondtad, hogy az én családtagom? – kíváncsiskodott tovább. Már most előre látom, hogyha egyszer ismeri Susan-t, ezer százalék, hogy még látni fogjuk erre fele... meg fog gyűlni a bajom ezzel a fiúval. Előtte aztán majd nem lehetnek titkaim.

    Kíváncsian vártam a folytatást, azonban ahogy hallgatóztam volna tovább, egy autó fordult be a földútra. Nem tudtam, mi tévő legyek. A pulzusom az egekben volt a lebukás gondolatától, és az még tetézte az egészet, hogy kínomban azt sem tudtam, mire gondoljak, vagy merre forduljak. Ha elfutok, akkor az ablakból meglátnak, és a hirtelen cselekedetem az autóst is meglepné, és furcsállná az egészet. Ha Susan nénihez jött, már pedig szerintem hozzá jött, hova máshova jönne? Akkor biztos beszámolna neki, hogy egy lány a konyhaajtó alatt ücsörgött, majd amikor megérkezett, elfutott. Túl hülyén jönne ki, ráadásul hallgatózásért kapnék is a fejemre, mikor már számtalanszor elmondta, hogy nem jó dolog. Nem volt kiút. Hirtelen minden tényezőt feleslegesnek ítéltem meg, nem tudtam hagyatkozni a józan paraszti eszemre sem. Tudat alatt sem cselekedhettem.

   Az ismeretlen autóból egy kopasz, negyvenes éveiben járó férfi szállt ki, pont akkor, mikor a motor búgása is abba maradt. Határozott, kimért léptekkel indult meg a ház fele, miközben a ruháját igazította. Barna cowboy kalapot viselt, kockás ingén meglátszott az idő múlása, míg farmerján megannyi folt volt, hogy még magam sem tudom milyen színű lehetett. Susan néni és Harry beszélgetését már nem hallottam, figyelni sem nagyon tudtam rá, csak meredtem a távolba, mint egy szobor.

     A férfi már a bejárati ajtóban állt mikor észre vett. Gyorsan becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék, hátha akkor nem foglalkozik velem, és tovább megy. A szívem még az eddiginél is hevesebben vert, azt sem tudtam mit csináljak, mikor az istálló felől nyerítést hallottam. Hirtelen nem érdekelt semmi, szemeim kipattantak, felálltam, és eszeveszetten rohantam a rozoga fa építmény felé úgy, hogy a férfit majd' hogy nem fellöktem a rohanásomban.

     Az istállóban minden ló megvadulva ugrándozott, Csillag még majdnem ki is rúgta a box ajtaját. Valahonnan a helység végéből fa repedését, majd hangos törését lehetett hallani. Valaki megpróbál menekülni... na de melyik ló akarhatna menekülni? És mégis mi elől? Egy fekete fríz szépség rontott ki a box-ból, majd vágtatni kezdett felém. Rémületemben sikítani, ordítani, toporzékolni tudtam volna, de ezek helyett csak megkövülten álltam, és meredtem a ló-ra, aki hatalmas sebességgel közeledett felém, dühösen fújtatva.

     Kiabálások, figyelmeztetések tompa zajait hallottam, de szinte semmit nem értettem tisztán a fülemben dübörgő vértől. A szívem kétszázas sebességgel vert a mellkasomban, a pulzusom iszonyat erővel lüktetett a bőröm alatt. A semmiből egy ismeretlen kéz ragadta meg a csípőmet, és vágódott el velem együtt a földre. A hatalmas állat száguldva, fújtatva haladt el mellettünk, ki a kétszárnyú ajtón. A valaki aki az egy másodperccel ezelőtt mögöttem feküdt, most előttem állt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Homályos látásom azonnal kitisztult, ahogy magamhoz tértem a sokk hatásától.           Harry állt előttem, azokkal a göndör fürtjeivel, smaragd szemeivel, pont az az ember, akit nem nagyon akartam most látni. Ha be mer furakodni Susan néni és az Én kapcsolatomba, ha bármibe bele mer pofázni esküszöm nem tudom majd megállni, hogy az arcába ne köpjek, és ordítsak rá azzal, hogy menjen a pokolba oda, ahonnan jött. Haragosan kitéptem a kezem az övéből, és saját magamnak segítettem felállni. Elképedve nézte végig a mozdulatsorom, és figyelte minden rezdülésem.                   Összevont szemöldökkel pillantottam fel rá. Az én magasságom eltörpült az Övé mellett, elég durván, de nem vesztettem el az önbizalmam, határozottan álltam a tekintetét. Mi a franc ennyire érdekes rajtam? Mi van, bogár van a hajamba, lenyeltem egy sípot, megakadt a torkomon, és látszik? Mi a baja? Minek néz?

   – Mit bámulsz? Inkább húzzál arrébb, útban vagy – löktem oldalra, és az egyik szürke, kedvenc lovamhoz siettem, Stars-hoz, hogy felnyergeljem. A fríz után  kellett mennem. Ha messzire bolyong el a farmtól, bajba sodorhatja magát. Innen nem messze van egy autó pálya. Még előtte oda kell érnem, vagy legalább utolérnem, mielőtt baj lenne.

Sietősen kötöttem ki, majd rohantam vissza a nyeregért.

   – Mi a bajod? Miért sietsz ennyire? Egyáltalán ki vagy Te? – hallottam meg magam mögül egy mély, rekedt hangot, amely szinte visszhangzott a fejemben, és olyan óvatosan szólalt meg, mintha attól félne, hogy mentem leharapom a fejét. Pedig mennyire lett volna rá okom.

    Amikor először megláttam, azt hittem csak átvágtat a farmon, közben egy beszélgetésből kell megtudnom, hogy ismerik egymást Susan nénivel? És, ha ismerik is egymást, Susan miért nem említett róla egyszer sem egyetlen mondatot sem? Ez felettébb gyanús nekem... nagyon gyanús. Sóhajtva rögzítettem már a zablát, és a csatokat. A heveder szorosan a ló oldalához simult, és még csak a leesés esélye sem adatott meg a nyeregnek. A kengyel megfelelő méretre beállítva, már csak azt kell egy pár percig hallgatnom, milyen idegesítő is ez az alak.

    – Tényleg kíváncsi vagy, ki is vagyok én? Bár, mondjuk ugyan ezt kérdezhetném én is – álltam meg előtte pár lépéssel, majd egyik szemöldököm dacosan felhúztam. Furán nézett rám, mintha szellemet látna, aztán kinyitotta a száját. Kár volt... meg fogja bánni...

   – Miért, ki vagy te? Az ó hatalmas asszony? Tán te vagy Isten? Nekem is ugyan olyan jogom van megkérdezni ki a franc vagy Te, mint neked Tőlem! Bár igaz, tudom ki vagy, csak azt nem mit keresel itt! Menj vissza apucihoz meg anyucihoz! - meredt rám dühösen, két oktávval magasabban szóló hangjával szinte hasította a levegőt. Az "anyuci" szava felnyitja lelkem egy viszonylag beforrt részét, pár pillanatra elgyengülök, de visszatér hozzám a harag, és a fekete ködfelhő újra elborítja az agyam.

   – Mit képzelsz magadról, hogy megmond mit csináljak?! - üvöltöttem a képébe. Még szerencse, hogy Susan néni nem jött ki az ordibálásra... ha meghallotta volna, szidalmak tömkelegét zúdítaná a nyakamba.

Figyelembe sem véve a kirohanásomat, megpróbálta lenyugtatni magát, ami, ahogy nézem, sikerült neki, mert pár perc múlva sokkal higgadtabban szólalt meg. - Amúgy meg... miért vagy ilyen?

   – Ilyen, milyen? – kérdeztem gúnyosan.

   – Ilyen visszataszító, undok,és utálatos... velem, amikor erre fel még soha életembe nem találkoztunk, de te már is olyan vagy, mint egy hárpia.

   – Tudod, nem szeretem, ha bemerészkednek a területemre, főleg, ha úgy ismerik a nagynénémet, hogy én nem tudok róla! – fújtattam idegességemben, és nem tudtam eldönteni, hogy most induljak-e el a szökevény után, vagy először keverjek-e le ennek az idiótának egyet, és utána induljak keresésre?    – Na jó, nekem erre nincs időm. Remélem eltűnsz a farmról, mire visszajövök. Unalmas azt a bágyadt képedet néznem – vetettem oda hanyagul, majd meg sem várva a válaszát, felpattantam Stars hátára, és útnak indultunk, a fríz keresésére.

   – Várj meg! – hallottam egy erőteljes, mély kiáltást magam mögül, kb olyan 10-15 méterre, miután 10 perce kavartuk a sivatagi port. Mivel lépésben haladtunk, könnyedén és biztonságosan hátra tudtam fordulni, de ezt azonnal meg is bántam. Unottan fújtatva fordultam vissza. Már megint ez?

   – Mit akarsz már megint? Azt hittem elhúzod a csíkot, miután ott hagytalak.

   – Nem vagyok ijedős kiscica, úgyhogy nem foglak békén hagyni. - ért mellém sárgás lovával, és engem vizslatott. Unottan megforgattam a szemeimet egy sóhajtás kíséretében, és továbbra is az utat figyeltem. Ő is sóhajtott egyet, gondolom rájött, hogy nem nagyon akarok társalogni, ugyanis nuku reakciót mutattam. - Legalább a nevedet megtudhatom?

   - Nem - válaszoltam nyersen.

   - Oké, én is tudok bunkó, flegma, és "mindent leszarok" stílust felvenni, de az neked lesz rossz, úgyhogy ajánlom, hogy most változtass, mert, ha igaz az, hogy te meg Susan néni rokonok vagytok, akkor muszáj lesz megélnünk egymás mellett, ugyanis én is abban a házban élek.

   - És én erről mióta nemtudok? Ki vagy Te Susan néninek?! Hm?! - keltem ki magamból, és a nyakába zúdítottam a kérdéseimet. Nem kell aggódnia, még lesz egy pár. Kikerekedett szemekkel meredt rám. Mintha nemtudná mi a franc bajom van, vagy mintha nem látott volna még fehér embert.

   - Te nem is tudsz róla? - kérdezte hitetlenül. Megráztam a fejemet. Miről kellene tudnom? - Akkor most elárulok egy titkot... várj. Előbb mondd meg hogy hívnak, mert még mindig nemtudom. - nézett rám kérlelően. Hihetetlen, hogy még most is pedálozik, hogy ne legyek olyan amilyen. Lazán oda böktem a választ:

   - Annabell Willson. - mondtam ki, és a szemem sarkából a reakcióját figyeltem. Halványan elmosolyodott, majd visszafordult a poros földút fele.

   - Én Harry vagyok. Harry Sytles. - fordult vissza hozzám szélesen elmosolyodva, ezzel egyetembe megmutatva a gödröcskéit. Szarkasztikusan felhorkantam, és a szemem forgattam.

   - Ki kérdezte? Mert én nem, úgy emlékszem. - fordultam felé, miközben durván válaszoltam vissza. Meglepetten pislogott a stílusomtól. Ne nyissa már ennyire nagyra a csipáját. Majd megszokja, hogy vele ilyen vagyok.

   – Akkor mondjam a titkot vagy ne? – kérdezte. Újfent felhorkantam, majd válaszoltam, míg a másik irányba néztem, hogy a lovat keressem. Elvégre nem társalogni jöttem ki ezzel az idiótával terepre, hanem azért, hogy megtaláljam a szökevényt.

   – Nekem mindegy. 1 titokkal több vagy kevesebb, édes mindegy.

   – Oké. Akkor úgy döntöttem, hogy elmondom, ha nembaj...

   – De igen baj! Megtennéd, hogy leszállsz rólam?! – keltem ki magamból ma már másodjára.

   – Nem. - felelte nemes egyszerűséggel. Dühösen és bosszúsan fújtattam egyet. Legszívesebben megfolytottam volna, annyira az agyamra megy. Emlékszem, Susan néni mindig azt mondta, hogy legyek türelmes az emberekkel, és ismerjem ki őket, de, ha ez az alak már az elején egy idegseítő kis görcs, akkor mit tehetnék még?

   – Szóval. A családnak van egy ősi titka, egy titka, amit évszázadok óta őrzünk...

   – Örzünk? Mi az, hogy örzünk? Te nem is vagy családtag! Még csak hasonlítani sem hasonlítasz a családomból bárkire! Zagyválsz itt össze-vi...

   – Megtennéd, hogy befognád, és végighallgatnál belepofázás nélkül?! – szólalt fel dühösen. Megrezzentem a hirtelen hangváltozástól. Úgy döntöttem, inkább maradok nyugton a seggemen, és hallgatok.

   – Köszönöm... szóval. Van egy évszázados titok, amit mind örzünk. A titkot csak azok tudják, akiket a család elég idős korukban beavatják. Te még nem vagy elég idős hozzá, de úgy vélem muszáj tudnod róla. Van egy medál... egy lovas medál, amit Susan néni mindig a nyakában hordott.        Ezüstösen csillogó musztáng lógott a láncon. A medál titkokat rejt, amelyek felfedhetik a múltba zárt emlékeket, visszanézhetsz a dédapádhoz, anyádhoz, bárkihez, aki a múltban élt. Valamikor pár héttel ezelőtt Susan elvesztette az istállóban, és azóta sem találtuk meg. De, ha te megtalálod, rájöhetsz a nyitjára, hogyan tudod felnyitni magad előtt, mint egy lezárt könyvet. Hiszen te öröklöd a nyakláncot. Te leszel a titkok örzője... – jesszusom... jesszusom... ÚRISTEN! Azt mondta, hogy ezüstösen csillogó lovas medál... az istállóban... Te. Jóságos. Ég. Elképedve néztem ki a fejemből. Mint aki szellemet látott.

   Harry megragadta Stars kantárját, megállította, majd a saját lovát is. Kíváncsian fürkészett. Láthatta rajtam, hogy sokkot kaptam, hiszen mozdulni nem mertem.

    – Annabell... minden rendben? Fal fehér vagy. Mi történt? Rosszat mondtam? – zúdította rám a kérdéseit, majd megrázogatott egy kicsit. Magamhoz tértem, majd hebegve előhúztam a délelőtt zsebembe rejtett láncot. Susan néninek később terveztem szólni. Remegő ujjakkal átadtam Harrynek a láncot, akinek az álla már a földet súrolta az ámulattól. Szerintem Ő is akkora sokkot kapott, mint én. Nálam van a nyaklánc... Én vagyok az örző...

    A család titkainak őrzője. Nálam vannak az évszázados titkok... rám bízták. Hisznek bennem. De miért én?

    – Most biztos azt kérdezed, miért Te. Ez egyszerű Te vagy a család legfiatalabb tagja – szólalt meg Harry, aki először tért magához a sokkból... és mint egy filmben, mikor egy idilli pillanat félbeszakad, és leáll a lemez, úgy történt most is, hogy a rózsaszín felhők eltűntek a fejemből, a zene félbeszakadt, és Én nem hittem neki többet. Mi van, ha ez egy átverés? Egy ócska trükk, csak, hogy visszakapja Susan néni a láncot, és ne tudjam meg mi van benne... ha egyáltalán van benne valami, és fel lehet nyitni.

    – Miért higgyek neked? Miért higgyem el minden szavad? – kérdeztem sunyin, gyanakvón pillantva a fiúra. Tágra nyílt szemekkel pislogott rám... komolyan nemtudom ilyenkor mi a szent szar baja van. Mint aki nem látott még embert.

    – Azt hiszed átverlek? Igaz, nem a legkedvesebb ember vagy a világon, és ezért megérdemelnél néhány jó modorra nevelést, és bízom benne, hogy tudsz változni velem szemben, ha egy kicsit is megismersz, de ilyennel sosem viccelődnék. Esküszöm Ana! – ki engedte meg, hogy becézgessen?

Jobb kezét szívére helyezte, a balt a magasba, és úgy figyelt engem. Még így sem nagyon tudott meghatni... de oké. Lássuk mi lesz ebből.

  – Oké. Tegyük fel, hogy hiszek neked. Mit kell a nyaklánccal csinálnom? Amúgy meg, ki engedte meg, hogy becézgess? – tártam szét a karjaim.

    – Ebben sajnos nem tudok segíteni. Neked kell rájönnöd a nyitjára – felelte, miközben keserű mosollyal megrázta a fejét. – De mi a baj azzal, hogy becézlek?

    – Szuper... áh, csak annyi, hogy neked nem engedtem meg, szóval ne mondogasd! – sóhajtottam unottan, ma már legalább ezredjére. Aztán eszembe jutott valami... – de, én a szökevényt jöttem ki terepre megkeresni, szóval... ha már itt vagy, segítesz, hogy legyen valami hasznod is abban, hogy kilovagoltál? – kérdeztem, majd észbe kapva, hogy még mindig nála van a lánc, amit találtam, kikaptam a kezéből, és visszarejtettem a zsebembe... egyenlőre semmiben, és senkiben nem akarok hinni. Amennyiben nem találok alátámasztó nyomokat, vagy jeleket, a hitemet semmi pénzért nem fektetném bele ebbe az egészbe.

    Harry bólintott, ezzel megadva a beleegyezését, miszerint marad, és segít megkeresni a szabadulóművészt. Együtt indultunk el a sivatagban, magunk mögött felkavartuk a port.

    Elég sok időbe telt, mire megtaláltuk a fekete fríz szépséget egy folyóban inni, kilométerekkel a farmtól. A befogása könnyű volt, mivel én csináltam. Nem akarok nagyképű és hencegő lenni, bár tudom, hogy ez egy olyan mondat volt, de jól tudok lopakodni egy pisszenés nélkül is. A visszavezető úton, már egyel többen kavartuk a port. Harry mindvégig próbált velem beszélgetést folytatni, de bármikor hozzám szólt, vagy nem szólaltam meg, vagy szűkszavúan válaszoltam... a végén már szívesen küldtem volna melegebb éghajlatra. De, elvégre én egy csomó mindent megtudtam róla, mert amikor éppen nem engem akart szóra bírni, szinte be sem állt a szája, annyit beszélt. Például megtudtam azt, hogy van egy nővére, akit Gemma-nak hívnak, és egy anyukája, aki, elmondásai szerint nagyon kedves, szinte a legaranyosabb anya a világon, az Ő neve Anne.

    Én úgy terveztem, hogy majd idővel, amikor már nem lesz ennyire ellenszenves nekem, és megtudok majd bízni benne, egyszer, majd... talán megtudja a múltam, és talán magamról is beszélek úgy általánosságban, de addig... fogadja el a tényeket, és próbáljon meg együtt élni velük. Nekem idő kell az emberek elfogadásához, többek között ezért is vagyok nehéz eset.

    Mi van, ha a nagybetűs SORS, Harry-t azért küldte, hogy segítsen? És mi van akkor, ha csalódások ezrei fognak körülvenni, és kísérteni? Vajon a padlóra küld újra az élet? Vajon, ha Harry tényleg marad, rendeződik minden? 

Megannyi kérdés, amire válaszokat akarok. Megannyi jel, cselekedet, megpróbáltatás, átverés, csalódás, amiket el akarok kerülni a továbbiakban. Harry kedves srácnak tűnik. Az életkoráról infót nemtudok, egyenlőre ez izgat a legkevésbé. A célom az elsők között van; válaszokat akarok keresni a még ki nem mondott kérdéseimre. Válaszokat akarok arra, azokra a dolgokra, történésekre, amik körülvesznek. Tudom, hogy mindenre van magyarázat, hiszen a legtöbb dolog okkal történik.

   Hi Everyone! 
   Meghoztam a 4. rész második felét, ami remélem tetszett nektek, bár szerintem nem lett valami jó, és egy kicsit próbáltam izgalmasabbá is tenni a történetet. A továbbiakban reménykedem, hogy megfogott titeket a sztori, és kapok néhány kommentet. Nagyon jól esne. Az 5.részen már dolgozom. Nem ígérem mikor lesz fent, de nem kell majd sokat várni. 
Puszi:  ~FlowerGirl~* xx