4.rész - Vajon ki lehet ez? 1/2

    A nyerítésből ítélve, hirtelen azt hittem a musztáng jött vissza.

    De nem.

     Egy fiatal lovast láttam meg a tanya fele vágtatni. Gyönyörű, sárgás lovának a szőre csak úgy csillogott a napfényben, és a lovas úgy ült a nyeregben, mintha csak erre született volna. Lovas életre. Egy barna, göndör hajú srác volt, és így első látásra, még azt sem tudtam meg állapítani, hogy most egy idős-e velem, vagy öregebb. Nem vettem le a szemem a ló mozgásáról, kecses lépéseiről, melyek kincsként szolgáltak adottságai mellett.

   Aztán amikor közelebb értek, akkor vezettem fel tekintetemet a srác arcára. Zöld tekintetét szinte azonnal megtaláltam, ahogy a ló hátáról rám nézett. A teraszon álltam, még mindig a kislányt vártam az anyukájával. Gyorsan el vezettem tekintetem az ismeretlen idegenről, és körbe néztem az amúgy sem forgalmas föld úton, hogy vajon merre lehetnek, csak, hogy ne legyek annyira zavarban, mint amennyire észre lehet azt rajtam venni. Könnyed utasítással meg állította a lovat, és bal oldaláról leszállva kikötötte. Határozott léptekkel meg indult a ház fele, és tekintetét egy percre sem vette le rólam. Hirtelen azt sem tudtam mit gondoljak, hogy merre nézzek, mit csináljak, vagy mondjak. Egy értelmes köszöntő szót sem tudtam ki nyögni, mikor el ment mellettem, be a házba... a házba? Mit keres ez itt? Egyáltalán ki Ő? Minden olyan gyorsan történt, hogy még fel fogni is alig volt időm, mi a fene is történik.

   Eközben végre az anyuka és kislánya is meg érkezett. Nagy mosollyal sétáltam oda a pároshoz, és köszöntem a rutinos módon, ahogy kell.

– Jó napot kívánok! Már vártunk titeket – mosolyogtam az anyukára, aki viszonozta ezt a kedves gesztust, majd leguggolva a kislány elé, üdvözöltem.– Szia. Szeretnél lovagolni? – kérdeztem, majd aranyosan bólogatott, mire folytattam. – Akkor gyere velem. Vár rád egy aranyos, Eperke nevű kis póni kikötve az egyik cölöphöz – mosolyogtam rá. Megfogtam kicsiny kezecskéjét, majd el indultunk Eperkéhez, aki még mindig nyugodtan várt minket. Fülét hegyezte, mikor lépteinket meg hallotta, s ahogy mellé értünk, felénk fordította szép pofáját, majd oda dugta a kislányhoz, aki aranyosan nevetve kezdte el simogatni. Közben gyorsan be mentem az istállóba egy futó szárért. Ahogy visszaértem, nem is tudom miért, de valami oknál fogva kíváncsi voltam arra, vajon ki állhat a teraszon. Nem reagáltam fizikailag semmit arra, amit láttam, csupán semleges pillantással illettem, és tovább haladtam Eperkéhez, hogy ki oldjam a kötő féket, majd rá tegyem a futó szárat. A kislány nagy, kíváncsi szemekkel nézte minden mozdulatom... ja, csak, hogy nem csak egy kíváncsi szempárt éreztem magamon, hanem egy másikat is. Próbáltam nem tudomást venni Róla, miközben Eperkét bevezettem a karámba, de be kell vallanom elég nehezen ment, mert a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. Azt sem tudom, hogy a ki a jó Isten ez a valaki, de abban biztos vagyok, hogyha bent járt Susan néninél, kérdőre fogom venni, mégis ki ez, aki csak úgy besétált a ház barna faajtaján.

    Szinte felfoghatatlan, hogyan tudtam végig csinálni mindent, az oktatással kapcsolatban, azzal az egy zavaró tényezővel, ami... vagyis aki állandóan figyelt. Komolyan mondom, már megfordult az is a fejemben, hogy oda szóljak egy csípős megjegyzéssel, de visszafogtam magam a vendégek miatt. Minden utasításomat sután, aranyosan ügyetlenül követte, a 6-7 éves Emily. Igen Emily a neve. Próbáltam szóra bírni az oktatás közben, hogy ne legyen annyira monoton, hogy oldódjon egy kicsit a hangulat, és könnyebben menjen a tanulás, feszült, görcsös próbálkozás nélkül. Ha mindig mindenkinek pontosan meg akarunk felelni, nem mindig sikerül hibák nélkül. A feszült, görcsös próbálkozások sosem vezetnek a legjobbra. De az Ő esetében nem volt ezzel gond, hiszen még csak kezdő. Az anyuka szinte élvezte az egészet, öröm volt látni, ahogy büszkeség kúszik szemeinek csillogásába lánya teljesítése végett.

    Ahogy az anyuka kifizette a tanórát, Emily boldogan, önfeledt mosollyal az arcán ugrándozott el az autójuk fele. A következő pillanatban pedig, hűlt helyüket leltem a tanyán. Egyedül álltam a por lepte földúton, egyenesen az autó irányába meredve, ahol elkanyarodott. Vajon én is ilyen voltam? Amikor először lóra szálltam, lovagolni tanultam, vajon én is ugyanígy ugrándoztam? Önfeledt mosoly játszott vajon az ajkaimon, hogy végre lovagolhattam, ami addig a pillanatig dédelgetett álom volt? Hirtelen valami halaszthatatlan dolog furakodott az elmémbe... egy jó ideje nem hallgattam zenét. Vajon lemerült már a telefonom? Lépteimet megszaporázva indultam meg a ház fele... de az a fagyos, fürkésző tekintet, amely egészen idáig szinte lyukat égetett belém, most végre békén hagyott, hiszen szólították valahonnan. A bejárati ajtó felé fordult, ahol Susan néni állt, és mosolyogva hívta be a házba. Nem értettem az egészet. Susan néni vajon honnan ismerheti? Kíváncsiságom felülkerekedett józan elmémen, és ahogy beléptek a házba, maguk után bezárva az ajtót, a konyhai ablak alá settenkedtem, és onnan hallgatóztam. Hálás voltam Susan néninek, hogy mindig kinyitva hagyja ezt az ablakot. Hangfoszlányokat hallottam elsőre, majd a beszélgetés tisztábbá, érthetőbbé vált. Óvatosan próbáltam feljebb egyenesedni, hogy kikerüljön legalább a fejem a fal takarásából, és tudjam hol vannak pontosan. Azonnal visszahuppantam guggolásba, és mégjobban összehúztam magam, végül lecsúsztam a fal mentén ülésbe. Magamhoz húztam lábaimat, és úgy füleltem, megpróbálva kizárni minden zavaró tényezőt.

- Ki ez Susan néni? - kérdezte... gondolom az ismeretlen, hiszen a hangját még nem hallottam.

- Ugyan kire gondolsz Harry? - kérdezett vissza Susan.

- Tudod Te kire gondolok. Ott van kint az udvaron, barna a haja, ma oktatta azt a kislányt, aki az anyukájával volt itt. - válaszolt hitetlenkedve.

- Hogyan is mondjam el neked... Ő az egyik családtagod.

Megkövülten meredtem a távolba üveges tekintettel, és egy hang sem jött kis a torkomon. Ilyen nincs.

                      To be continued...

Sziasztok! 

Szeretnék bocsánatot kérni, hogy eddig elmaradtam a résszel, de nem jött sz ihlet. De most végre visszatért, és meghoztam nektek a 4. részt. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és köszönöm, ha nem is írtok kommentet, de látogatjátok az oldalt. Nagyon szeretnék néhány visszajelzést, kommentet kapni néhányótoktól, mert kíváncsi vagyok, mennyire tetszik nektek a történet, és mert egy író eléggé el tud bizonytalanodni abban, vajon mit ronthatott el, ha nem kap válaszokat, vagy esetleg mit csinál jól. Sokaknak meglepetések lehetnek a következő részek, hiszen egy kis érdekességet is megpróbáltam belecsempészni ezzel az új szereplővel.  

Minden végzősnek szurkolok, hogy jól menjen a szóbeli és az írásbeli.

Puszi: ~FlowerGirl~* xx:)