"Az első megtett lépések, mindig egy újabb cél felé vezetnek."
– De kérlek legalább próbáld meg! – próbált jobb belátásra bírni Susan néni.
– Felejtsd el! Kizárt, hogy ezzel egy házban éljek! Elviselhetetlen! – keltem ki magamból.
Akármennyire is szereti ezt az idiótát, valószínűleg úgy, mint a fiát, nem fogok tudni vele tovább élni. Kiderült, hogy Harry a házban él, és előszeretettel használja ki mindig az idejét, egy jó hosszú fürdőzéshez reggelente... na igen. Ő másfél órán át elvan a zuhany alatt, én elvagyok a fürdő ajtaján másfél órán át tartó dörömböléssel, Susan néni elvan a zajos reggeli munkával. Hát ez van, ha összeengednek egy idegesítő barommal. Én is idegesítő leszek. 2 hete mennek így a dolgok, ezalatt az idő alatt Miranda is hazalátogatott, és a cuccaim nagy része is hazakerült Miami-ból. Amikor otthon jártunk, apát nem találtuk a házban... igen, egy ideig nem.
De aztán...
" A szobámban pakoltuk össze a cuccaimat, 3 jó nagy utazó táskába. Susan néni éppen a fürdőben szedte össze a még ott maradt cuccaimat, ami nem volt több egy pár kence-ficénél, amikor én a ruháimat pakolásztam az egyik táskába. A harmadikat a személyes dolgokkal gondoltuk megtölteni, ami pár emléket őrző fényképből, könyvekből, és CD-ből állt.
A következő pillanatban ajtó nyitódását és csukódását lehetett hallani. Szinte maga a Démon lépett be a küszöbön, utolsó két évemet itt töltött megkeserítő régi otthonomba. A vér szinte megfagyott az ereimben, a szívem is mintha kihagyott volna egy ütemet, majd áttért egy gyorsabb tempóba. A pulzusom hihetetlen erővel lüktetett a bőröm alatt, és még arra is gondoltam abban a pillanatban, hogy mi van, ha apám a maga elvetemült módján nekünk esik, akkor én utolsó elhatározásomban tuti kivágódok az ablakon... sosem lehet tudni éppen mihez van kedve.
Azonban a dolgok igen furcsa módon, hatalmas fordulatot vettek.
– Susan! – kiáltott fel szeretetteljesen apám, ahogy gondolom megpillantotta nénikémet a fürdőben ügyködni... vagy valahol máshol. Nemtudom, nem láttam, csak hallottam.
– Peter! Hát téged is látni? – üdvözölte Susan néni. Tudtam, hogy annyira nincsenek rosszban, mint apa velem, de nem gondoltam volna, hogy ennyire örülnek egymásnak, ha találkoznak. Nem tudom mit hittem, hiszen testvérek.
– Hát Te, hogyhogy itt vagy? Olyan régen láttalak – lelkendezett apu, és úgy mosolygott, mintha évek óta semmi gondja nem lenne. Időközben kijöttem a szobámból, és a lépcső legfelső fokán ültem, úgy figyeltem az eseményeket. Államat megtámasztottam két tenyeremben, és pislogtam le a két felnőttre.
– Hát tudod, biztos feltűnt neked, hogy Ana elment innen.
– Honnan tudod, hogy elment? – kérdezte apu nagyra nyílt szemekkel.
– Onnan, hogy hozzám jött az első nevadai járattal... – nézett félre Susan. Ajjaj. Ezt pont nem kellett volna. olyan cirkusz lesz itt. Amolyan "na ez jó lesz" nézéssel figyeltem az eseményeket tovább. Apu nagyokat pislogott az előtte álló nőre. Szerintem próbálta felfogni mit hallott, vagy csak nem akarta elhinni, hogy még mindig élek... halvány lila gőzöm sincs melyik variáció járhatott a fejében.
– Tudod, hogy hol van, és nem szóltál róla? Fel tudod fogni mennyire aggódtam?! – na ezzel meglepett. Érdekli mi van velem? Susannak tényleg igaza lenne apával kapcsolatban? Kíváncsi vagyok a folytatásra.
– Igen! Feltudom fogni! De, ha láttad volna, hogy hogyan nézett rám, amikor átlépte a küszöböt.. azt mondta, hogy soha többet nem akar ide visszajönni! – vágott vissza Susan, egy kicsit magasabb hangerővel. Apám már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de hamarabb közbevágtam.
– És most mégis itt vagyok – szólaltam meg, mire mindketten felém kapták a fejüket. Nénikém arca a rémület maszkjába torzult, apám viszont olyan örömmel futott oda hozzám, és zárt a karjai közé, hogy már azon kezdtem el gondolkodni, vajon minden rendben van-e vele, és nem éppen egy diliházból szabadult.
– Öhm... apa?
– Igen?- dünnyögött a hajamba.
– Mi történt veled?
– Hogy érted? - húzódott el kicsit.
– Miért örülsz nekem?
– Nem örülhetek a lányomnak? Annak, hogy nem nyelte el a föld? Hogy újra láthatlak? – hüledezett. Oké... most vagy álmodok, dilibogyót evett, vagy beszívott. Ez nem az én apám... az én apám utál engem.
– Oké, apu. Csak, hogy tisztázzuk. Én. Veled. Többet. Nem fogok. Egy. Házban. Élni – tagoltam el a mondatot.- fogadd el, ez van. Te tetted ezt tönkre. Már döntöttem. Susan néninél maradok - néztem a szemébe, ezzel kifejtve a teljes igazságot. – És most megtudod miért vagyunk itt – váltottam bizalmas hangnemre. – Az itt maradt cuccaimért jöttünk, mivel Nevadába költözök – amint kimondtam az utolsó mondatot apám térdre rogyott előttem. Esedezett, kérlelt, hogy maradjak; nem tettem. Ígérgetett nekem olyanokat, hogy megváltozik, nem lesz velem többet olyan, mint amilyen volt, és olyan csonka család leszünk, mint amilyennek kell lennünk; de mindezek ellenére hátat fordítottam neki. Túl sokáig viseltem el azt, hogy megaláz, hogy lenéz. Nekem 7 év elég volt, és ezek után nemtudnék neki bármiben is hinni.
Kegyetlen módon nézettem vele végig, ahogy megtöltjük a három táskát, és köszönés nélkül hagyjuk el a házat... vagyis csak én nem köszöntem. Nénikém ölelte, puszilta, jó kívánságokkal halmozta el, majd könnyes szemekkel hagyta maga mögött az apámat. De alig tettünk pár lépést, rontott ki a házból táskáját sebtében vállára akasztva. Bezárta az ajtót, majd elénk lépett.
– Esetleg elvihetlek titeket? – kérdezte kedvesen. Susan néni örömmel teli arccal mondott "igen"-t, míg én grimaszolva, szemem forgatva reagáltam.
Susan néni odavolt, hogy apu több mint, 1000 kilométert képes megtenni, csak azért, hogy minket Nevadába szállíthasson... nekem viszont leesett az állam az ajánlaton, mivel Nevada nem itt van a szomszédban. Hatalmas feladatot vállalt."
Hát, igen. Hatalmas feladatot. És csak is értünk tette. Piros pont, amiért pedálozik, de hatalmasat kell cselekednie ahhoz, hogy újra a bizalmamba férkőzhessen. El kell érnie, hogy újra felnézzek rá, hogy nagyot nőjön a szememben. Végül is épségben Nevadába értünk, úgyhogy annyira nem volt rossz.
– Reggeli kupaktanács, hölgyek? – rángatott vissza a valóságba egy mély, rekedtes hang. Harry, azzal a pimasz mosolyával, és laza testtartásával, napra készen a konyha ajtajában feszített. Reggeli másfél órás várakozásom most máshogy telt el: Harry kibeszélésével. Jó, ha van valaki akivel ilyeneket megtudok beszélni, még ha az az ember Susan néni is, aki erősen a szóban forgó személy pártját fogja, bármikor felhozom a témát, hogy elmondjam bajom, bánatom.
– Befoghatnád, és elhúzhatnál... – morogtam az orrom alatt sunyin rápillantva a vállam fölött.
– Annabell! – rivallt rám nagynéném.
– Most mi van? – tártam szét kezeimet, és értetlenül néztem rá. – Csak őszintén kimondom magamból a véleményeimet. Legalább ezen a téren nyitott könyv vagyok, és nem félek kimondani a gondolataimat... bár még lenne egy pár.- gondolkoztam el, és drámaian a plafont kezdtem bámulni, egyik kezemmel államat támasztva, másikat csípőmre rakva.
Harry az ajtófélfát támasztotta, és minket fürkészett.
– Te meg mit bámulsz? – vetettem oda foghegyről. Fél szemöldökét felhúzva még mindig mosolygott rám, szemében játékosság csillogott. Bár tudnám mit forgat ilyenkor a fejében...
– Téged – jött az egyszerű válasz, mire a szemem forgattam. Mit vár? Hogy egyszer is normális leszek vele? Azt megnézném. Nem foglalkozva azzal, hogy az ajtóban állt, majdnem fellöktem, mikor elhaladtam mellette, hogy a fürdőbe mehessek. Még hallottam halk szitkozódását, mielőtt feltrappoltam volna az emeletre, ezzel győztes mosolyt kiváltva belőlem. Haha, ezt a "csatát" én nyertem.
Egy törülközővel a fejemen, csíkos pólóban, és térdnadrágban csattogtam a szobámba, hogy a hajszárítót a fürdőbe vihessem. Viszont amikor indultam vissza, hogy nedves tincseimet szárazzá melegítsem, az ajtóban hirtelen felbukkant Idióták királya, így unottan hátráltam vissza a szobámba. Amikor előlép a fal takarásából a szobám ajtajában, mindig négy szem közt akar beszélni.
– Elárulnád mi a franc bajod van már megint? – kezdett bele, miután már becsukta az ajtót.
Ez hosszú lesz- gondoltam, és szemforgatva kibontottam a hajam a törülközőből, addig is száradjon valamennyit, és a fésűt felkapva bontani kezdtem a hajam, miközbe magyaráztam neki.
– Figyelj, Harry. Nem hinném, hogy annyi sok közöd lenne ahhoz, hogy nekem egyes napokon mi a fene bajom van veled. Valamennyi mégis van, mert pont Rólad van szó, de én mégsem érzem úgy, hogy neked el kellene mondanom. Vagy elmondom, vagy nem. Ebben az esetben inkább nem. Törődj bele – válaszoltam egy tincsem kigubancolása közben.
– Akár el akarod mondani, akár nem, én akkor is tudni akarom! Tudni akarom, hogy mit tettem! Nem bírom, hogy nem szólhatok hozzád, mert én igenis meg akarlak ismerni!- fakadt ki. Még magam is elgondolkodtam rajta. Tényleg, vajon miért is utálom ennyire? A viselkedése? A stílusa? Esetleg az, hogy itt él? Hogy egyáltalán létezik?
Egyszerűen nem tudom, felmerülhet az is, hogy esetleg mind egyszerre, és szinte azt ki nem állhatom, hogy szimplán egy levegőt szívunk, de a választ mégsem találtam meg teljesen. Magam sem tudtam, így tehetetlenül engedtem le a karom, fésűvel a kezemben, és néztem bele zöld íriszeibe. Semmi rosszat nem tett, amiért utálhatnám, én mégis ezt teszem. Talán, ha megfogadnám az életbe egyszer Susan néni tanácsát, azzal talán többre mehetnék mintha a saját fejem után mennék. Komoly fejtörést okozott az, hogy a saját, vagy nénikém elve mellett döntsek.
– Igazából jó magam sem tudom mi a bajom veled.
– Akkor miért vagy olyan amilyen, ha okod nincs a viselkedésre?! – pislogott döbbenten. Ott a pont.
– Mert... mert, én ilyen vagyok és kész! Pont! – mondtam ki, és csodálkoztam, hogy a hangom milyen határozottan csengett, pedig belül a teljes bizonytalanság vett uralmába. – Mert nem ismerlek, nem tudom ki vagy, és bepofátlankodtál az itteni életünkbe!
– Mit pofátlankodtam bele? Én születésem óta itt élek, nem tudom hogyan van ahhoz jogod, hogy ilyen szinten felülbírálj! Nekem kéne haragudnom, mert nekem kellett eltűrnöm éveken keresztül, hogy nyaranta elküldtek egy ismerőshöz, aki vigyázott rám, és már tudom miért lettem elküldve, de mégsem tudok haragudni, pedig kéne! Nagyon is kéne! – fújtatott idegesen.
– Akkor miért nem tudtam én Rólad eddig, egy fikarcnyit sem? Hm?! Talán szégyellt Susan néni? Nem akarta, hogy Rólad bárki is tudjon? Rejtegetni akart? Szégyellt amiért nem az Ő vér szerinti gyereke vagy? – köptem a szavakat a képébe. Elkerekedett szemekkel hőkölt hátra. Lehajtottam a fejem, és még én sem hittem el, hogy kimondtam a szavakat. A szavakat, amelyek számára talán egy tőrdöfésként érhetett fel a szívében, amiért ilyen szinten megalázta valaki. Nincs mentség, a harag nagy úr.
Összeszorítottam a szemem, és élesen kifújtam a levegőt. Őszinte sajnálattal néztem fel. Azt hittem el fog menni, hogy ott fog hagyni, egyedül, amiért olyan csúnyán megbántottam; de mégsem tette. Ott állt, engem figyelt, várt valamire. Talán arra, hogy lépjek valamit, hogy reagáljak a helyzetre, de nem tettem. Bocsánatot akartam kérni, a hirtelen haragom hozta fel ezeket a szavakat, és amit először gondoltam, kimondtam, de ahogy végig gondoltam, visszatértem a valóságba, és rájöttem mit mondtam, azonnal megbántam. Eddig vele kapcsolatban semmit nem bántam még meg. Semmit, de ez olyan szinten mélyreható volt, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna. Bárcsak elnyelt volna föld.
Belenéztem zölden szikrázó íriszeibe, és kicsordult egy könnycsepp. Igen, megbántam. Őszintén. És ezt Vele is tudatni akartam. Hirtelen felindulásból a karjai közé vetettem magam, és sírva bújtam hozzá, miközben egy csepp meglepettség nélkül azonnal, szorosan a karjába zárt.
– Sajnálom! Nem gondoltam komolyan! – sírtam, összekönnyezve az ingét. – Tudod, hogy a harag nagy úr, én nem akartam ilyen mélyre szúrni! Sajnálom, Harry!
– Tudod, bíztam abban, hogy egyszer az ellenem felállított falad összeomlik majd, és megváltozol. Bíztam abban, és tudtam, hogy nem vagy ennyire rideg. Tudom, hogy mennyire érző szíved van. Ezért is maradtam itt. Mert bíztam benned – suttogta a fülembe, ami engem melegséggel töltött el. Bízott bennem annak ellenére is, hogy milyen visszautasító, és goromba voltam benne. De vajon honnan tudott rólam ilyesmi infókat?
- Mesélt Susan néni rólad pár dolgot. Attól, hogy Te szinte nem is ismersz, én tudok rólad egyet, s mást. Remélem nem haragszol ezért...- hihetetlen, hogy ezek után is azon tűnődik, vajon én haragszok-e rá. Pedig én voltam aki megbántotta! Hahó!
– Neked kéne haragudnod rám..
– De én nem haragszom. Susan néni sokat mesélt nekem Rólad, mint mondtam. Ne törd ezen magad. Kérlek... csak lépjünk túl – kérlelt. Elhúzódott kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni. Amikor tekintete találkozott az enyémmel, egy újabb könny azonnal utat tört, amit sok másik követett. Lesütöttem a szemem, és elszégyelltem magam. Makacsságom miatt nem hallgattam rá. Utáltam magam.
– Nézz rám. Hallod? Nézz rám, kérlek. Hadd lássam azokat a csillogó szemeket – fogta kezei közé arcomat, és felemelte. Így már kénytelen voltam kinyitni a szemem, és belenézni az övébe.
– Nincs semmi baj. Nem haragszom. Tegyük rajta túl magunkat, együtt.
– Rendben – bólintottam aprót. Sóhajtott egy nagyot, közben Ő is rábólintott a dologra, majd visszahúzott magához. Nem érdekelte a vizes hajam, úgy szorított magához, mintha soha az életben nem akarna elengedni. Pár perc után elhúzódtam, majd teljesen elengedtem. Lehajtott fejjel kullogtam, hajszárítóval a kezemben az ajtó felé, miközben Harry még mindig a szobámban volt. Amikor elhaladtam volna mellette, csuklómnál fogva félrehúzott egy kicsit, majd mélyen a szemembe nézett, és szólásra nyitotta a száját.
– Munka van a lovak körül. Lent találkozunk – mondta halkan, majd elengedte a csuklóm, és kiment a szobámból. Meg sem várta, hogy reagáljak, csak otthagyott a gondolataimmal.
– Hol van Harry? – léptem be a konyhába Susan nénihez, aki a kedvenc finomságomat készítette éppen. Almás pite, nyami. Úgy nézett rám, mint aki nem értené mi bajom van, és lisztes kezével letörölte gyöngyöző homlokát. Halkan kuncogni kezdtem, amikor fehér foltos lett a bőre.
– Miért keresed? Tudtommal ki nem állhatod – néha nagyon nem tudom mik ezek a hangulat ingadozások.
– Az még reggel volt...
– No fene, mi történt azóta? – vonta fel egyik szemöldökét.
– Hát történt ez-az – néztem félre – Na, de tudod hol van? Kerestem már a lovaknál, de nincs. Azt mondta ott vár.
– Lehet, hogy dolga akadt. Én nem tudom merre császkál. 19 évesen már rég megbízok benne. Épségben haza szokott érni, szóval arra megy, amerre akar – fordult vissza, hogy kinyújtsa a tésztát. Hogy mennyi? Azt hittem legalább 20-21! Baromi nagy bizalomra tehetett szert Susan néninél. Elmotyogtam egy "azért köszi"-t, és lehajtott fejjel kimentem a házból. A kerti pagodába ültem ki, és meredtem a távolba. Tetszett ez a kellemes csend. Olyan rég hallgattam zenét, hogy észre sem vettem; nem hiányzik. Néha azért berakok a laptopomról, vagy iPhonom-ról pár kedvenc zenét, és halkan hallgatom, miközben csinálok valamit, de egyébként úgy semmi. A gitáromon sem nagyon játszottam az utóbbi időben, pedig az a tevékenység az, amit imádok.
Felhúztam a lábaimat, majd magamhoz öleltem, a térdemre pedig rátámasztottam az állam. Magamban dúdoltam a Green Day egyik dalát, és a természet halk suttogását hallgattam. Lágy szellő kelt fel, ami pár tincsemet meglengette. Behunytam szemeimet, és felemelt fejjel élveztem a szellőt, a lovak néhai halk nyerítéseit, Két kéz nyúlt a szemeim elé, és még sötétebb lett a félig sötétségből.
– Na, ki vagyok? – kérdezte az "ismeretlen". Mosoly húzódott ajkamra, és gondoltam hülyítem kicsit.
– Hm, talán a télapó?
– Nem – jött a válasz, és ahogy mondta, tudtam, hogy mosolyog.
– Akkor talán Móricka?
– Mi? Nem – nevette el magát.
– Akkor... gőzöm sincs. Ki vagy?
– Gondolkodj még egy kicsit.
– De olyan nehéz... várj megvan!
– Na, ki vagyok? – röhögött fel.
– Ed Sheeran! – adtam meg, a szerintem jó választ, persze hülyeségből.
– Hülye! Én vagyok az Harry! – röhögött még jobban, és elvette kezeit arcom elől, majd felnyitottam szemeimet és magamban röhögve, kívül kuncogva, végig néztem ahogy összegörnyedve levágódik mellém.
– Direkt hülyültél? – fojtotta vissza a nevetést, és édes mosoly bujkált szája sarkában.
– Persze! – vágtam rá vigyorogva. – Ezt a játékot hülyülés nélkül nem jó játszani – magyaráztam. Harry mosolyogva bólogatott.
– Persze, persze – nézett rám – Na, akkor megyünk a lovakhoz?
– Aha – vágtam rá csillogó szemekkel, és együtt álltunk fel, majd indultunk el az istálló fele. Hirtelen eszembe jutott valami, és muszáj volt feltennem azt a kérdést ami ott motoszkált a fejemben. – Hol voltál?
Harry nem válaszolt, csak hátra fordulva elengedett felém egy gödröcskés mosolyt. – Egyszer megtudod – mondta végül. Ekkor még nem sejtettem semmit.
Most először hallgattam valaki másra is, magamon kívül. Hatalmas előrelépés? Áh, nem. Talán annál is nagyobb? Azt hiszem, igen.
Hi Everyone!
Remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket, és köszönöm, hogy több mint 320-an látogatjátok a blogot, bár rendszeres olvasóm csak 1 van, én annak is nagyon örülök. A 6. rész péntek estére, vagy szombat reggelre lesz várható.
FlowerGirlxx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése