4.rész - Vajon ki lehet ez? 1/2

    A nyerítésből ítélve, hirtelen azt hittem a musztáng jött vissza.

    De nem.

     Egy fiatal lovast láttam meg a tanya fele vágtatni. Gyönyörű, sárgás lovának a szőre csak úgy csillogott a napfényben, és a lovas úgy ült a nyeregben, mintha csak erre született volna. Lovas életre. Egy barna, göndör hajú srác volt, és így első látásra, még azt sem tudtam meg állapítani, hogy most egy idős-e velem, vagy öregebb. Nem vettem le a szemem a ló mozgásáról, kecses lépéseiről, melyek kincsként szolgáltak adottságai mellett.

   Aztán amikor közelebb értek, akkor vezettem fel tekintetemet a srác arcára. Zöld tekintetét szinte azonnal megtaláltam, ahogy a ló hátáról rám nézett. A teraszon álltam, még mindig a kislányt vártam az anyukájával. Gyorsan el vezettem tekintetem az ismeretlen idegenről, és körbe néztem az amúgy sem forgalmas föld úton, hogy vajon merre lehetnek, csak, hogy ne legyek annyira zavarban, mint amennyire észre lehet azt rajtam venni. Könnyed utasítással meg állította a lovat, és bal oldaláról leszállva kikötötte. Határozott léptekkel meg indult a ház fele, és tekintetét egy percre sem vette le rólam. Hirtelen azt sem tudtam mit gondoljak, hogy merre nézzek, mit csináljak, vagy mondjak. Egy értelmes köszöntő szót sem tudtam ki nyögni, mikor el ment mellettem, be a házba... a házba? Mit keres ez itt? Egyáltalán ki Ő? Minden olyan gyorsan történt, hogy még fel fogni is alig volt időm, mi a fene is történik.

   Eközben végre az anyuka és kislánya is meg érkezett. Nagy mosollyal sétáltam oda a pároshoz, és köszöntem a rutinos módon, ahogy kell.

– Jó napot kívánok! Már vártunk titeket – mosolyogtam az anyukára, aki viszonozta ezt a kedves gesztust, majd leguggolva a kislány elé, üdvözöltem.– Szia. Szeretnél lovagolni? – kérdeztem, majd aranyosan bólogatott, mire folytattam. – Akkor gyere velem. Vár rád egy aranyos, Eperke nevű kis póni kikötve az egyik cölöphöz – mosolyogtam rá. Megfogtam kicsiny kezecskéjét, majd el indultunk Eperkéhez, aki még mindig nyugodtan várt minket. Fülét hegyezte, mikor lépteinket meg hallotta, s ahogy mellé értünk, felénk fordította szép pofáját, majd oda dugta a kislányhoz, aki aranyosan nevetve kezdte el simogatni. Közben gyorsan be mentem az istállóba egy futó szárért. Ahogy visszaértem, nem is tudom miért, de valami oknál fogva kíváncsi voltam arra, vajon ki állhat a teraszon. Nem reagáltam fizikailag semmit arra, amit láttam, csupán semleges pillantással illettem, és tovább haladtam Eperkéhez, hogy ki oldjam a kötő féket, majd rá tegyem a futó szárat. A kislány nagy, kíváncsi szemekkel nézte minden mozdulatom... ja, csak, hogy nem csak egy kíváncsi szempárt éreztem magamon, hanem egy másikat is. Próbáltam nem tudomást venni Róla, miközben Eperkét bevezettem a karámba, de be kell vallanom elég nehezen ment, mert a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. Azt sem tudom, hogy a ki a jó Isten ez a valaki, de abban biztos vagyok, hogyha bent járt Susan néninél, kérdőre fogom venni, mégis ki ez, aki csak úgy besétált a ház barna faajtaján.

    Szinte felfoghatatlan, hogyan tudtam végig csinálni mindent, az oktatással kapcsolatban, azzal az egy zavaró tényezővel, ami... vagyis aki állandóan figyelt. Komolyan mondom, már megfordult az is a fejemben, hogy oda szóljak egy csípős megjegyzéssel, de visszafogtam magam a vendégek miatt. Minden utasításomat sután, aranyosan ügyetlenül követte, a 6-7 éves Emily. Igen Emily a neve. Próbáltam szóra bírni az oktatás közben, hogy ne legyen annyira monoton, hogy oldódjon egy kicsit a hangulat, és könnyebben menjen a tanulás, feszült, görcsös próbálkozás nélkül. Ha mindig mindenkinek pontosan meg akarunk felelni, nem mindig sikerül hibák nélkül. A feszült, görcsös próbálkozások sosem vezetnek a legjobbra. De az Ő esetében nem volt ezzel gond, hiszen még csak kezdő. Az anyuka szinte élvezte az egészet, öröm volt látni, ahogy büszkeség kúszik szemeinek csillogásába lánya teljesítése végett.

    Ahogy az anyuka kifizette a tanórát, Emily boldogan, önfeledt mosollyal az arcán ugrándozott el az autójuk fele. A következő pillanatban pedig, hűlt helyüket leltem a tanyán. Egyedül álltam a por lepte földúton, egyenesen az autó irányába meredve, ahol elkanyarodott. Vajon én is ilyen voltam? Amikor először lóra szálltam, lovagolni tanultam, vajon én is ugyanígy ugrándoztam? Önfeledt mosoly játszott vajon az ajkaimon, hogy végre lovagolhattam, ami addig a pillanatig dédelgetett álom volt? Hirtelen valami halaszthatatlan dolog furakodott az elmémbe... egy jó ideje nem hallgattam zenét. Vajon lemerült már a telefonom? Lépteimet megszaporázva indultam meg a ház fele... de az a fagyos, fürkésző tekintet, amely egészen idáig szinte lyukat égetett belém, most végre békén hagyott, hiszen szólították valahonnan. A bejárati ajtó felé fordult, ahol Susan néni állt, és mosolyogva hívta be a házba. Nem értettem az egészet. Susan néni vajon honnan ismerheti? Kíváncsiságom felülkerekedett józan elmémen, és ahogy beléptek a házba, maguk után bezárva az ajtót, a konyhai ablak alá settenkedtem, és onnan hallgatóztam. Hálás voltam Susan néninek, hogy mindig kinyitva hagyja ezt az ablakot. Hangfoszlányokat hallottam elsőre, majd a beszélgetés tisztábbá, érthetőbbé vált. Óvatosan próbáltam feljebb egyenesedni, hogy kikerüljön legalább a fejem a fal takarásából, és tudjam hol vannak pontosan. Azonnal visszahuppantam guggolásba, és mégjobban összehúztam magam, végül lecsúsztam a fal mentén ülésbe. Magamhoz húztam lábaimat, és úgy füleltem, megpróbálva kizárni minden zavaró tényezőt.

- Ki ez Susan néni? - kérdezte... gondolom az ismeretlen, hiszen a hangját még nem hallottam.

- Ugyan kire gondolsz Harry? - kérdezett vissza Susan.

- Tudod Te kire gondolok. Ott van kint az udvaron, barna a haja, ma oktatta azt a kislányt, aki az anyukájával volt itt. - válaszolt hitetlenkedve.

- Hogyan is mondjam el neked... Ő az egyik családtagod.

Megkövülten meredtem a távolba üveges tekintettel, és egy hang sem jött kis a torkomon. Ilyen nincs.

                      To be continued...

Sziasztok! 

Szeretnék bocsánatot kérni, hogy eddig elmaradtam a résszel, de nem jött sz ihlet. De most végre visszatért, és meghoztam nektek a 4. részt. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és köszönöm, ha nem is írtok kommentet, de látogatjátok az oldalt. Nagyon szeretnék néhány visszajelzést, kommentet kapni néhányótoktól, mert kíváncsi vagyok, mennyire tetszik nektek a történet, és mert egy író eléggé el tud bizonytalanodni abban, vajon mit ronthatott el, ha nem kap válaszokat, vagy esetleg mit csinál jól. Sokaknak meglepetések lehetnek a következő részek, hiszen egy kis érdekességet is megpróbáltam belecsempészni ezzel az új szereplővel.  

Minden végzősnek szurkolok, hogy jól menjen a szóbeli és az írásbeli.

Puszi: ~FlowerGirl~* xx:)

3. rész - Az ezüst nyaklánc

    Aznap este szinte azonnal elaludtam, ahogy álmos fejem a párnával találkozott. Álmodtam. Álmodtam arról, hogy végre sikerül összekapnom magam, és befogadni egy új barátot az életembe, és boldogan vágtatunk. Az álmom főszereplője a pej musztáng volt, amelyet alkonyatkor láttam elszáguldani a végtelenbe, és tovább.

    " A szél lágyan fújt, és az idő is kedvezett egy kis kikapcsoló sétára a természetben. A nyirkos fű a talpam alatt, szinte felüdülés volt, hiszen mezítláb a legjobb érezni azt, ami körülvesz. Egy térdig érő, pántos nadrágot választottam, alá egy fekete fehér csíkos, kopott póló fele hajlott az ízlésem. Újra hallottam a távolból nyerítéseket, s ezúttal meglepetésemre a musztáng felém közeledett, egyre lassító tempóban. Valami rejtőzött benne. Ahogy megállt előttem, olyan érzésem lett hirtelen, mintha... mintha kommunikálni akarna velem. Mintha valamit szeretne jelezni. Hosszú fekete sörényébe a szél néha-néha belekapott. Teljesen egy mesebeli musztángnak hatott. Bizonytalan, lassú léptekkel közelítettem meg, míg szinte egyfolytában duruzsoltam hozzá. 

    – Istenem, de szép vagy! Elszöktél valahonnan? Vajon hol lehet a ménesed? Egyedül élsz-e vajon? – tettem fel sorban kérdéseimet, bár tisztában voltam vele, hogy nem kaphatok rá választ, bármennyire foglalkoztattak a válaszok tartalma. Mikor a pofájától pár centi választott el, lassan, behunyva a szemem közelítettem meg az orrát. Megérintettem. Nem ment el, pedig a lovak többsége megijedne, és visszavágtatna oda, ahonnan jött. De Ő nem ment el, nem ijedt meg, sőt, inkább még jobban kérte, hogy simogassam. Közelebb jött hozzám, majd egy kicsit megkerülve úgy állt meg, hogy fel szállhassak rá. De olyan magas volt, hogy nem értem fel. A musztáng, mintha csak tudta volna, letérdelt bal első lábára, lehetővé téve nekem azt, hogy fel szállhassak rá. Kicsit bátrabban lendítettem át jobb lábamat a ló másik oldalára (ugye mindig bal oldalról szállunk fel a ló hátára).         Amint elhelyezkedtem, a musztáng felállt mind a négy lábára, majd megragadtam két tincsben a sörényét, lépésben hagytuk el a farmot, és indultunk a hegyek felé. Először ügetésben haladtunk, majd egy folyó elhagyása után szélsebes vágtára váltott, és együtt hasítottuk ketté a levegőt. Ismeretlen ló volt, mégis megbízott bennem, és én is bíztam benne. Mintha régi ismerősként fogadott volna."

   Felriadtam a lentről felhallatszó hangokra, és az álmom véget ért. Komótosan kiszálltam az ágyamból, le rúgva magamról a paplant, ami a földön landolt. Nem értettem az álmom lényegét. Gondoltam arra is, hogy ez egy jel, vagy előre látott dolog, egyszerűen de javù dolog lehetett... vagy csak szimplán egy álom volt. Az álmok nagy többsége nem előre látás, vagy valami olyasmit hordoz magában, ami egyszer valóban megtörténik. Ezek szimplán csak álmok, amiket mi találunk ki. 

  Telefonom kijelzőjét bámultam már vagy egy ideje, de nem tudtam felfogni, hogy mennyi az idő. Túl fáradt voltam. Talán Susan néni el tudja mondani úgy, hogy én is értsem. Magam után nyitva hagyva a szoba ajtaját lépkedtem lefele a lépcsőn. Finom illat csapta meg orromat, és kúszott be az agyamba, felébresztve bennem a kínzó étvágyat. 

   - Jó reggelt kincsem! - köszöntött vidám, élénk hangján. Ő már egy ideje fent lehetett, mert a reggelim már kész volt, és át is volt öltözve s ruhájába. Pántos farmer nadrág, gumicsizma, csíkos felső. Szokásos szalma kalapja hátara volt csúsztatva, miközben nyakában megakasztotta. Csillogó, mogyoró barna szemeivel rám pillantott, ahogy kimondta reggeli köszöntőjét.

  – Reggelt...– ásítottam egy nagyot, majd kinyújtózkodtam a bíbor vörös kanapéra lehuppanva. 

  – Csináltam neked tojás rántottát. Tudom, hogy a kedvenced, így hamar fel keltem, hogy elkészíthessem neked – mosolygott rám, majd vissza fordult a konyha szekrény fele, hogy kivegyen belőle lisztet, mi közbe folytatta – Mára 1 kis leány fog hozzánk jönni lovagolni. Az édesanyjával már lebeszéltem a dolgokat, neked csak annyi a dolgod, hogy mire 11 órára ideérnek, Eperke le legyen csutakolva, felszerszámozva – adta ki az utasításokat. Hát igen. Susan néni egy vállalkozásban szerez pénzt. Az az, lehetőséget ad azoknak, akik meg szeretnének tanulni lovagolni, esetleg az alapokat begyakorolni. Szoktak hozzá járni fiataloktól idősebbekig, van aki még 50 évesen kezd el lovagolni, vagy a körül. Naponta 3-4 ember fordul meg itt, de egyes napokon csak 1-2 lovas szeretne lovagolni. Amikor itt vagyok, mindig be szoktam segíteni az oktatásban, a takarításban a lovak körül.

  – Rendben. De most mennyi az idő? - tettem fel a kérdést, ami már azóta nem szállt el a fejemből, mióta felkeltem. 

  – Negyed 10 múlt néhány perccel – felelte, miután bal csuklójára vezette tekintetét. 

  – Hú, akkor igyekeznem kell – pattantak ki szemeim, mivel időközben becsuktam, s ezzel egy időben ugrok fel a kanapéról, és közelítem meg rohamos léptekkel a reggelim. Susan egy kuncogással jelzi, hogy tetszik neki, mennyire sietni akarok, és mosolygva nézi végig, ahogy szerencsétlen módon jutok fel az emeletre. Belépve a szobába, azonnal magamhoz vettem az aznapra szánt ruhámat, egy törülközőt, és tisztálkodó szert is hozzádobtam. Így vonultam be a fürdőszobába.
   10 perc alatt kész lettem mindennel, ami rám egyáltalán nem jellemző. Általában fél órákat, órákat szoktam bent lenni. De úgy nézki most, hogy végre feladatom van, és nem érzem magam feleslegesnek, izgatottabb vagyok mint valaha. Nem először csinálom ezt, de akkor is izgulok. Hosszú idő után újra munkálkodhatok a lovak körül.
   Reggeli feladataim közül először Eperke bokszának a kitakarítására esett a választásom. Nem a kedvenc elfoglaltságom kitakarítani egy bokszot, de ez is együtt jár a ló tartással. Takarítás közben elég fura dologra lettem figyelmes... vagyis, nem fura, inkább csillogó dologra. Ahogy a vasvillával kikotortam azt a részt a szénából, ahol láttam a csillogó valamit, rögtön azután a valami után nyultam. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az ezüst láncot, amit ugyancsak egy ezüst bevonatú lovas medál díszített. Jobban szemügyre vettem a kis medált, és egy pillanattal később megláttam egy nevet belevésve... vagyis, csak a monogram: S.W. Vajon mit rejthet ez a monogram? Kinek a neve lehet? És hogyan került Eperke bokszába? Kérdések halmaza fogalmazódott meg bennem, amikre választ szerettem volna kapni. Ha megkérdezem Susan nénit, talán Ő tud mondani valamit. Végül az ezüstös láncot a medállal, elrejtettem farmerem zsebébe, és folytattam a munkát.

                                ***

   – Eperke lecsutakolva, kikötve a cölöphöz, és mindjárt 11 – hadartam el, majd hátrapillantva a pónira leellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele. Nyugodtan állt kikötve, várva a kis leányra, aki majd felül reá, és finom simogatásokkal jutalmazza majd el.
  – Rendben, köszönöm a segítségedet, Kedvesem. Most pihenj egy kicsit míg meg nem jön az anyuka a kislánnyal – mosolygott rám kedvesen Susan néni, majd fel lépdelt a lépcsőn, ami minden lépésénél recsegett egy aprót. Megbizonyosodtam róla, hogy amikor bement a szobájába bezárta- e az ajtót, és gyorsan elővettem a láncot. Jobban meg szerettem volna vizsgálni, hogy van e benne valami rejtély, amit magában tart. Forgattam, tisztogattam, tapogattam, de semmit nem találtam, ami valamilyen felnyitó kapocshoz, vagy kulcslyukhoz hasonló lett volna. Csak cifra mintákat láttam rajta mindenhol, de semmi olyan, ahol fel lehetne nyitni valahogyan. Csalódottan csúsztattam vissza a zsebembe, és álltam fel a kanapéról, hogy kinézzek, megjött-e már az anyuka és lánya... de semmi. Nem jött senki. Jobb zsebemből elővéve telefonomat megnéztem az időt. 11:03-at mutatott. Hmm... biztos csak késnek. Visszahelyezve telefonomat előbbi helyére éppen vissza akartam menni a házba, amikor távoli nyerítést hallottam. Fejemet a hang irányába fordítottam, s nagyra tágult szemekkel meredtem a távolba.

Hi! 
Újabb részt hoztam nektek. Mostantól kezdenek felpörögni a dolgok a történetben. Komolyan még én magam is meglepődtem azon, hogy mennyire várom, hogy milyen lesz a folytatás. Annyira izgatott vagyok. Ha összejön amit tervezek, akkor még a hét közbe tudok részt hozni, de nem ígérek előre semmit biztosan. Új szereplő felbukkanását tervezem a további részekben. Remélem ez a rész is tetszett nektek. 
Ui.: várok mindenféle véleményt, hozzászólást! :) 

2. rész - A világ egyik pontján: Nevada

 Sziasztok!

Új résszel tértem vissza hozzátok. Igen,  tudom és tisztában vagyok vele, hogy elmaradtak hétvégék amikor nem volt rész, de a suli közbe szólt, felkészülések, év végi hajtás. De remélem ezt is sokan olvassátok majd. És még valami. A főszereplő nevét ebben a részben tüntetem fel.  Nem is jártatom tovább feleslegesen az "ujjaimat".

Jó olvasást! :)

  FlowerGirl xx

     A leszállás előtt negyed órával keltem fel arra, hogy az ülésemet ütögetik hátulról. Mikor kicsit megdörzsöltem fáradt szememet, erőt vettem magamon, hogy magam mögé nézzek arra a személyre aki ütögeti az ülésem. Nem lepett meg a látvány. Egy kisfiú álmában rugdosta a székemet. Az ablak mellett ült, jobb oldalán anyukájával, akinek kicsiny testével teljesen nekidőlt. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, álmában is csak néhányszor motyogott el egy-egy szót, amit szinte érteni sem lehetett.            Szőke fürtjei tökéletesen keretezték pufi arcocskáját. Mint egy kis angyal. Olyan aranyos volt, hogy belefeledkeztem a látványba, és csak arra eszméltem fel, hogy az anyuka furcsálló pillantásokat irányít felém. Zavaromban elmotyogtam az orrom alatt egy bocsánat-félét, és lassan visszaereszkedtem ülőhelyzetembe. Hirtelen nem hagyott nyugodni az a két kérdés, hogy "vajon mennyi lehet az idő?", és "vajon mikor ehetek már?". Először inkább az első megválaszolását választottam, és előkeresve az iPhon-om lecsekkoltam az időt. 13 perc a leszállásig. Kemény 6 órát aludtam.

      Átaludtam az egész utat. Ez elgondolkodtatott. Ennyire nem aludtam az elmúlt napokban? Vajon mennyi ideig gondolkodtam éjszakánként ez elmúlt 7 év történésein? Apám ezzel a viselkedésével kiérdemelt olyat, amit egy normális családban senki sem érdemelne ki. Egyedül hagytam. Kerek 7 éve mást sem csinál, csak lenéz, félvállról vesz, és nem érdekli mi van velem, hogyan teljesítek a suliban. Pedig egy normális családban úgy lenne, hogy anyuka is és apuka is él. De nem. Az én családomnak ilyennek kellett lennie. Anyuka nélkül, szerető barátok nélkül, és szerető apuka nélkül. Van apám, csak az nem szeret. Nem azt mondom, hogy nincs. Hát csonka család vagyunk mi ketten.

     Az a másik kérdés meg még mindig ott volt a fejemben.

      – Mikor tudok már valahol enni?! – üvöltött a fejemben a belső énem, mutatva a kínzó étvágyat.

    Akarva, akaratlanul is a Nevadában élő családtagjaimra, rokonaimra terelődtek a gondolataim. Megváltoztak azóta amióta utoljára láttam őket? Elköltöztek-e más vidékre? Az utolsó kérdés nem akartam soha, hogy beigazolódjon, mivel egy hatalmas farmon élnek, és az istállójukban mindenféle ló van. Gidrán fajtától a hannover-en át a muraközi robusztus fajtáig, pejtől, sárgán át, a piszkos fehér-ig minden színben. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nemrég azt állítottam, nem tudnék gondoskodni egy lóról sem, de azt nem mondtam, hogy a lovaglás, és a lovak között élés, ne hiányzott volna pokolian azon időszakban, amikor távol voltam Nevadától. Az ott élő rokonokat imádom a legjobban. Susan nénikém mindig szokott nekem kedveskedni almás-pitével, amit mindig akkor készít, mikor visszaérek estefele a sétámról. Amikor ott vagyok, kihasználom az alkalmat az egyedüllétre. A tényleges egyedüllétre, amikor csak sétálok a végtelenségig. Bámulatosan szép az a vidék, ahol Ők laknak. Azért többesszám, mert Susan néninek van egy lánya, Miranda Edwards. (Róla majd elvétve a részekben fokozatosan megtudtok dolgokat.) Susan néniék egy Nevadai kisváros szélén laknak. Otthonos a környék.

   - Kérjük kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a leszállást.

Köszönjük, hogy minket választottak - rángatott vissza a stewardess hangja a válóságba. Az intő szavakra felkaptam a táskáimat a hatalmas bőröndömmel együtt, és az idegen utasokkal újra aszfalt volt cipőm talpa alatt.

                                 ***

     – Susan néni! – kiátottam el magam, amint megláttam rég látott nénikém.

   – Annabell! Drága Annabell! – üdvözölt örömteli hangulatban – miért nem szóltál, hogy jössz? Sütöttem volna egy kis almás pitét – húzogatta a szemöldökét,  miközben mosolyra görbültek ajkai, s már lászódtak az aranyos gödröcskéi is. A házuk ajtajában találtuk meg egymást üdvözölve.

   – Meglepetésnek szántam – mosolyogtam hamisan. Susan néni arcáról fokozatosan tűnt el a boldogás egyik formája, és félrenézett. Ismert. Tudta mikor mondok igazat, mikor őszinte egy mosolyom, mikor csillognak a zöld szemeim örömtől, és mikor könnytől. És ami ijesztő benne, hogy tudja,  mikor mi a rossz kedvem kiváltó oka. Mindig tudta, és ez most sem volt másképp. Előre féltem az elkövetkezendő beszélgetéstől.

  – Figyelj Ana... apád szeret téged. Szeret, mert a lánya vagy, és mindent megtenne érted normális esetben foglalkozna veled, mint egy rendes apuka, de...

  – Ugyan – vágtam a szavába – mindig ez a "normális esetben", meg "ha ez így lenne", meg " úgy lenne". De semmi sincs normális esetben, semmi sem olyan ahogy az "így meg úgy lenne" storiaidban elmondod. Ezt te látod így. Nekem viszont elegem van ebből. 7 éve semmibe vesz, átnéz rajtam, még csak nem is gratulál, vagy örül, ha egy 5-öst viszek haza a suliból, esetleg valami jót cselekedtem, mert magasról tesz rá mi van velem! Egyszerűen nem érdekli. És titeket láttalak a legjobb búvóhelynek. Mindig szeretek veletek lenni. Ez a vidék annyira nyugodt. És persze a lovak miatt is szeretek itt lenni.

     – Sosem tudod mit hozhat a jövő. Csak légy türelmes – tette bal vállamra kézfejét.

    – Itt maradhatok nálatok?.. mármint... ide költözhetek hozzátok? – kérdeztem félénken, figyelmen kívül hagyva az előbb elhangzott mondatát. Igaz, hogy sosem tudhatom mit hozhat a jövő, de ha ezzel arra akart utalni, hogy apa biztos meg fog változni velem szemben, ahogy múlik az idő, hát nagyon rosszul gondolja. Apám sosem fog megváltozni, és tovább nem is tudok türelmes lenni. 7 évig vártam arra, hogy jobb legyen. Türelmes voltam, de már több időt nemtudok áldozni arra, hogy azt lessem apám mikor veszi a fáradtságot, és belátja, hogy baromi nagy hülyeség volt a saját lányát okolni a felesége halála miatt, és a saját lovának halála miatt, így inkább megbróbálja oda adni neki a megérdemelt apai szeretet. De erre életem végéig is várhatok, sosem fogja belátni...

    – Azt hittem meg sem kérdezed! Hát persze, hogy maradhatsz! Majd valamelyik nap visszautazunk Miami-ba, és elhozzuk apránként az ott maradt cuccaidat. Rendben? – kérdezte nagy visszatérő gödröcskés mosolyával amit annyira szeretek, miközbe már én is őszintén mosolyogtam vissza rá. – Jaj annyira örülök neked! – visongott és szorosan a karjaiba zárt.

    – Susan néni?

    – Hm? - hümmögött a vállamba.

  – Mirandát mikor láthatom? – gyengéden eltolt lánya neve hallatára, majd a szemembe vésve tekintetét beszélni kezdett:

    – A jövőhéten jön haza.

    – Újabb üzleti út? – kérdezem fintorogva.

    – Igen újabb. Mostanában túl sokat vállal. Alig látom. Csak maximum hétvégéken. De ha megtudja, hogy te itt vagy nálunk, biztos vagyok benne, hogy velünk marad egy ideig - bólogat mosolyogva, majd tekintete az ablakon túlra terelődik. Szemei elhomályosulnak, majd egy kibuggyanó könnycseppet letörölve visszafordul hozzám. Sajnálattal nézek vissza rá.

   – Goldi elment? – teszem fel óvatosan a kérdést. Fájdalommal az arcán és szemében egyaránt, lassan bólint, ezzel megadva a választ.

  Goldi egy gyönyörű sárga szőrű kanca volt, aki amikor utoljára láttam, teljesen egészséges volt. De időközben Susan néni telefonált nekem, hogy baj van vele. Egy kis szünet után elmondta, hogy daganat van a nyakában, ami már az utolsó stádiumban gyilkolta belülről a jószágot. 1 hónapig szenvedett, éjjelente néha-néha hallatott egy fádalmas, segélykiáltó nyerítést. Utolsó napjaiban szinte ki sem mozdult az istállóból. A társaival sem folytatott kommunikációt. Csak magában feküdt a saját magányos boxában. A halála egy esős napon következett be, tavasszal. Miranda kivételesen nem volt üzleti úton, így Susan-nal elmentek a belvárosba, hogy shoppingoljanak kicsit. Aznap, amikor hazaértek, a legrosszabb látváy fogadta őket, amit valaha is átélhettek volna. Még Miranda is alig tudta mondatba foglalni, mit is látott pontosan. Goldi Miranda szeretett lova volt, aki szörnyű kínokat élt át barátja elvesztése miatt. 1 hónapon keresztül elzárkózott a külvilág elől, és talán csak akkor mozdult ki, amikor Susan elment dolgozni, vagy vásárolni. De akkor is csak a rétre ment ki, magában ott üldögélt egy árnyékot vetett fa alatt.

  Visszakanyarodva a jelenbe arra lettem figyelmes, hogy a nap lágyan simogatja a bőröm az ablakon keresztül. Észbe kapva, hogy csak egyedül állok az előtérben, megragadva a bőröndöm fogantyúját, majd bezárva a bejárati ajtót, fetrappolok a lépcsőn, álandóan ideiglenes szállasomra, mikor itt vagyok. A szobába érve a falhoz állítom a poggyászom, majd gondolkodva a semmibe meredek. Mit is szoktam én ilyenkor csinálni?

  Mosolyogva szeltem a lépcsőfokokat a földszint fele, majd rohantam ki a szúnyoghálós fa ajtón. A hatalmas udvarra érve meg sem állok az istállóig.

   Boldog nyerítés üti meg fülem, ahogy belépek az istálló falai közé. Szögdécselve közelítem meg a jószágokat, s kezdek bele vad üdvözlésükbe...

 

                                ***

  Önfeledt mosollyal az arcomon, amit a lovak okoztak a puszta jelenlétükkel, sétálok a verő napfényben, ami szinte felüdülés számomra a sok, Miami-i házban töltött idők után. Zene füleimnek a madarak éneke, a mellettem haladó kis patak csobogása. Megállapodok egy füves területen a patak partján, és lerángatva lábfejeimről tornacipőimet, belelógatom lábimat a hűs, szinte tiszta vízbe.

   Távoli hangokra kapom fel fejemet, s meredek a távolba, ahonnan hallottam kíváncsiságom kivátló okát. A hangok kitisztultak, a kép élessé vált.

Tisztán láttam, ahogy egy gyönyörű pej musztáng elvágtat a naplementében, egy messzi tájra.

   Talán ez egy új, boldog élet kezdete.

Egy új lehetőség, a hibák kiradírozására.

Várom a jó, és rossz véleményeket egyaránt! :)

1. rész - Betelt a pohár

   Hi Everyone!

Wow! 48 oldalmegjelenítés már az első bejegyzés után... hát csak annyit tudok mondani, hogy nagyon örülök annak, hogy többen is olvassátok! Hatalmas öröm volt számomra mikor megláttam ezt a számot. Ezután egyre izgalmasabbak lesznek a következő részek. Remélem ezután is fogjátok még olvasni a részeket.

Jó olvasást! 

 FlowerGirlxx

     Florida állam, Miami. Jelenleg 2011. Június 10. írunk. Musztáng halála után nem bírtam azon a helyen maradni, ahol 2, számomra fontos lelket vesztettem el. Az édesanyámat, és szeretett lovamat. Amikor azok a vad barmok lelőtték Musztángot, halvány lila gőzöm sincs arról mit árthatott nekik szerencsétlen lovam, de nem tehettem semmit, mielőtt odaértem, elveszítettem egyetlen barátomat, aki valaha megértett. Így hát Miamiba költöztünk. Akárhányszor lehunyom szemeimet, azonnal újraélem az emlékeimet, s akkori fájdalmaimat. Ez ma este sem volt másképp. Miután rászántam magam az alvásra, a késői órákban, szemeim lecsukódása után újra utat engedtem az emlékeimnek.

    "Azok a mocskok azonnal elrohantak amikor meglátták, hogy feléjük futok. Biztos berezeltek, vagy tudom is én, de sajnálom, hogy nem tudtam nekik megmutatni milyen vagyok akkor, amikor valakiért bosszút állok. A gyilkosok már messze jártak, mikor Musztáng holttestéhez értem, s magamban szitkozódva rogytam le eltávozott barátom lelketlen teste mellé. A könnycsatornám azonnal bő, sós patakot engedett meg szemeimből, kövér cseppeket ejtve ezzel Musztáng szőrére, s az én ruhámra.            Kegyetlen bömbölésbe váltott szipogó zokogásom, s folyamatosan egy mondatot kiabáltam, mint akkor, mikor anya is elment "Istenem kérlek ne vedd el tőlem Őt is!" . Nem tudtam mitévő legyek. Csak gyászolni akartam, egyedül. Nem akartam senkit sem, egyetlen jelenlévőt sem. Hogyan fogom visszajuttatni Musztángot a farmra? Mit fogok mondani apának? Valószínűleg az igazságot, de vajon mit reagálna rá? Leordítaná a fejem, hogy miért nem voltam figyelmes? Miért nem vigyáztam a lovamra, ha egyszer kegyes volt az élet és adott egyet? Ja persze, meg egy nagy fenéket. Megadja, aztán kegyetlen módon elszakítja tőled a legféltettebb kincsed. Ha egy másodpercre is leveszed a szemed arról a kincsről, máris bajok vannak, máris adódik valaki, aki elveszi tőled. 

   Kénytelen voltam segítséget hívni. Kimentem a járókelők közé, a közeli útra, hogy bárkitől, akárkitől, de segítséget tudjak kérni, de senki nem adott jelet afelől, hogy érdekelné akár egy kicsit is a dolog. Esetlenül rogytam újra le, most már a meleg betonra. Sírni kezdtem. Egy pillanat alatt megint feltörtek a könnyek, de nem zokogtam, csak hullattam a könnyeket. 

   – Miért sírsz? – kérdezte egy mély, bársonyos hang. Lassan felemeltem a fejem, s izzadt, szőke tincseim közül reményvesztetten néztem bele, egy mélyzöld szempárba. Visszahajtottam volna a fejem, de állam alá rakta mutató ujját, s nem engedte, hogy más irányba nézzek. A tekintete rabul ejtett. Kérdését még egyszer feltette:

   – Miért sírsz? Mi történt? – kérdezte kedvesen. Letöröltem könnyeimet, és csak szipogtam. Kevés kellett ahhoz, hogy ne keljenek vándorútra azok az átkozott könnycseppek, de tartottam magam. Mély levegőt vettem, s szólásra nyitottam ajkaimat, minden erőmet összeszedve. 

   – Elvesztettem a lovamat – eredtek meg újra könnyeim. Hát, az, hogy tartom magam, az nem vált be."

   Meggyötörten ébredtem, mint mindig, amikor előjönnek az emlékek. Nagyon fáj visszagondolni. Fáj újraélni. Szinte valóságos, olyan, mintha nem is álmodnék.

   Nyöszörgések közepette kászálódtam ki meleg, puha ágyamból, s indultam meg szobám ajtaja felé. Útközben megbotlottam a gitártartómban, ami szokás szerint a földön hevert hanyagul, de még megtudtam tartani az egyensúlyom. A gitárom kitámasztva, az ajtó melletti állványon. Közelebb mentem szeretett hangszeremhez, és megvizsgáltam, nem karcos-e. Szép fényesre le volt lakkozva, míg a barna festés is élénken játszott az idővel, még így 2 év után is megmaradt az eredeti színe. Pedig mennyit használtam már... még akkor vettem, mikor Miamiba költöztünk. Pont azon a napon, amikor még egy doboz sem volt kipakolva. A város utcáit jártam, amikor az egyik hangszerboltban megláttam. Szerelem volt első látásra. Akkor elhatároztam, hogy megtanulok gitározni. 1 évig jártam gitártanárhoz, majd saját dalokat kezdtem el írni. A bánatomat, fájdalmamat, ha akad, bár mindig van valami, legtöbbször egy dal szerzésébe foglalom. Egy napon majd lehet, hogy képes leszek újra befogadni egy lovat, vagy képes leszek újra úgy szeretni valakit, mint ahogyan tettem évekkel ezelőtt. Amikor utcára lépek, egy képzeletbeli maszkot veszek fel, ami elrejti az igazi fájdalmaimat lelkem legmélyén, így az ember sosem képzelné azt, hogy " ennek a lánynak valami baja van", hanem egy boldog, gondok nélküli, 18 éves gimnazistát látnak, ki felhőtlenül tölti mindennapjait. Ez az álarc lehull mikor átlépem otthon kapuit, és kedvtelenül megyek fel szobámba, hogy bezárkózzak, s újabb bánatos dalt írjak, a már halomnyi dal mellé.

    Felállva a gitárom mellől visszafordulok a gitártok felé, felveszem a földről, és odaállítom a gitár mellé. Végleg elhagyom a szobám, és leindulok a nappaliba, egy tál müzlit készíteni magamnak. Dudorászva pakoltam ki a tejet a hűtőből, és vettem elő az epres Cini Minist. Jóízűen ettem a reggelim, mikor autó kerekinek csikorgását hallottam. Felpattantam az asztaltól, és a konyha kis ablakához indultam, ahol elhúzva a függönyt, kilestem az utcára, a zaj forrását keresve. Tágra nyílt szemekkel néztem végig, azt a jelenetet, ahogyan apám a a felhajtóra feltolat, egy lószállítóval. Mivel olyan helyen élünk, ahol van elég hely, egy istálló, és karám létesítésére, megtehetjük, hogy lovat fogadunk be. Igaz az, hogy megbeszéltük, ha készen állok rá, kapok egy új lovat, de még nem beszéltünk róla, hogy mostanában készen lennék-e. Hogy készen lennék-e arra, hogy a szállítóban álló jószágot befogadjam? Hogy elég összeszedett vagyok-e már ahhoz, hogy újra gondozni tudjak egy lovat?

   Eszeveszett gyorsasággal téptem fel a bejárati ajtót, s szaladtam oda apámhoz.

    – Apa, mi ez az egész?! – kérdeztem hitetlenkedve.

    – Nyugalom Ana, nem lovat hoztam – válaszolta unottan.

    – De... akkor mégis minek a lószállító? – értetlenkedtem. Apám nagyot sóhajtott, majd az égnek emelte tekintetét, és orrnyergét kezdte masszírozni.

    – Az egyik munkatársam megkért, hogy vigyázzak a fia lovának a szállítójára, amíg elmennek nyaralni. A lovat beadták egy tanyára, ahol gondozzák. És mintha tudnál vigyázni a saját lovadra. Soha nem kapsz újat, ezt most jegyezd meg! – figyelmeztetett dühös hangján, és szinte érezhető volt a merő gúny szavai közt, ahogy hozzám beszélt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

     Dühösen csörtettem vissza a házba, és egyáltalán nem lepett meg, mikor nem szólt utánam. Azon sem lepődnék meg, hogyha eltűnnék, és nem is keresne. Egyszer volt egy nagy vitánk, mely azzal ért véget, hogy világosan megmondta, nem tekint többé a lányának.

     Felrohantam a szobámba felkaptam egy kockás inget, és egy rövidnadrágot, majd párosítottam hozzá kék tornacipőmet is. Elővettem bőröndömet, és bepakoltam 5 napra elegendő cuccot. Szükséges neszeszeremet elrakva, a ruhásszekrényemhez léptem újra, és keresgélni kezdtem egy utazótáska után. Végül egy kopott fekete oldaltáska mellett döntöttem, melybe bedobtam a telefonom, töltővel együtt, majd nyakamba akasztottam fehér fejhallgatóm. Átsettenkedtem apa dolgozószobájába, és előkerestem az útlevelem. Pár perc keresgélés után visszaosontam a már meglévő útlevéllel a szobámba, és összeszedtem a holmimat. Útközben a szobámból kifelé tartva még magamhoz vettem fekete laptopom. Elvettem  egy csomag zsepit, a szobám ajtaja melletti kis szekrényről, és már rohantam is le a lépcsőn,  ki az ajtón. A kapu alapból nyitva volt, így azzal nem kellett sokat szenvednem, csak kisétáltam rajta. Nekivágtam a végtelennek. Útközben csatlakoztattam a fejhallgatómat telefonomhoz, és kikerestem Demi Lovato egyik számát. Szögdécselve indultam meg hosszúra tervezett utamnak, magam után húzva bőröndömet, bal vállamon a laptop táskával, és utazó táskámmal.

    A reptéren odasétáltam egy információshoz,  és megkérdeztem mikor indul a következő nevadai járat.

    – Máris mondom. Csak egy pillanat türelmét kérném – felelt a mosolygós huszonéves női alkalmazott, a névjegy táblája szerint Mary. Egy perc után újra megszólalt.

    – Meg is van. Pontosan negyed óra múlva indul – mosolygott, mikor felnézett a gépből.

    – Értem. Akkor arra a gépre kérnék egy jegyet.

    – Rendben. A másodosztályon megfelel?

   – Tökéletes. Igazából mindegy, csak kapjak helyet – legyintettem hanyagul. A következő pillanatban felém nyújtotta a jegyet, amit azonnal a bal markomba rejtettem.

    – Mennyi lesz? - kérdeztem felnézve a pénztárcámból. Hála az égnek, hogy apám nem feledkezett meg a zsebpénzről.

    – 105 dollárt kérek – felelte, mire átnyújtottam a papírpénzt.– Köszönöm!

    – Én is köszönöm. Viszlát! – köszöntem el, majd elindultam keresni egy padot, ahol megvárhatom a gép felszállásának jelző hangszórók felcsendülését.

   Kb. 5 perc múlva szólították a Nevadába tartó utasokat. Összeszedtem a cuccomat, és elindultam az ellenőrző kapuhoz. Mikor sorra kerültem, odaadtam a jegyemet, és az összes táskámat felraktam a fekete szalagra, hogy leellenőrizzék, amit szoktak ilyenkor.

Az ellenőrzés simán ment. De a helyem megtalálása már kicsit nehezebb művelet volt.

Mikor felértem a másodosztályra, beletelt egy kis időbe, míg ráleltem e helyemre. Majd fél perc után meg is találtam a kijelölt ülést, és felcuccoltam a felette lévő csomagtartóba, kézitáskámat és laptopomat magamnál tartva. A táskám a lábamnál kapott helyet, a laptop pedig az előttem lévő lehajtható ülés tartóján, ahova le lehetett tenni az egyéb dolgokat.

Elővéve a telefonom és a fejhallgatóm, majd elindítottam az egyik kedvenc dalom.

   Így szenderültem álomba a gépen, Nevada felé tartva.

Prológus

" – ...hagyjál békén! Szállj ki az életemből! – ordítottam torkom szakadtából, s felpattantam felszerszámozott lovam hátára és vágtába ugratva elindultunk a fák sűrűjébe. Nem érdekelt apám szüntelen kiabálása, miszerint álljak meg, mégsem tettem. Most az egyszer, legalább egyszer szabad akartam lenni. Nem akartam senkinek sem megfelelni. Mindenki csak parancsolgat, utasítanak arra, mit lenne helyes cselekednem. Mindenki csak azt hajtogatja, hogy az egyes korlátozásokkal, szabályokkal, csak jót akarnak, nem hiszek nekik, hiszen így nekem rossz. Akkor, abban a pillanatban független akartam lenni mindenkitől. A magam feje után mentem. Meglehet, hogy az alig pár perce elhangzott megjegyzésemmel apám felé, kicsit túllőttem a célon, de nem érdekelt. Tisztában voltam vele, hogy az, amit mondtam, annak következményei lesznek valamilyen szinten, de ezzel ráértem akkor foglalkozni, amikor majd visszaérek Musztánggal, a gyönyörű pej lovammal, és kiszellőztettem a fejem. 

A végtelenbe meredve száguldottunk el a hatalmas pálma fák mellett, s vágtattunk a soha el nem fogyó földúton. Közel 5 perc múlva pihenőt rendeltem el Musztáng, és a saját részemre. A közelben lévő tó fele vettük az irányt. Ügetésbe, majd lépésbe fojtottam az eddigi vágtát, és kiirányítottam a tó partjára lovamat. Kiakasztottam lábaimat a kengyelből, majd leugrottam a nyeregből, és kikötöttem a fához megfáradt jószágomat, hogy egy kicsit legelhessen a zöld fűből. Lehuppantam a móló végére, s belelógattam a lábam a hűs vízbe. Ilyenkor július közepén elég meleg van itt Los Angelesben, nem mintha nem lenne meleg állandóan, kivéve a telet. A mólón ülve, hátul megtámaszkodott kezeimen felpillantottam a tiszta, felhőmentes égboltra. Lehunytam szemeimet, s egy másodperc után újra kinyitottam. Fájt a feltörő emlék , elvesztett családtagomról. Anya már 5 éve eltávozott,  fentről figyel minket, s vigyáz ránk. Még mindig élénken él az emlékezetemben, amikor élettelenül fekszik az úton, én mellette térdelve zokogok, s folyamatosan azt kiabálom, hogy "Ilyen nem lehet! Ez nem történhet meg!". Azóta minden egyes éjszaka felriadok, s hallom ahogy anya sikoltozik, mielőtt szíven lövik... a sikoltozása elhalkul, a teste erőtlenné, élettelenné válik, s végül a földre hull, mint egy darab rongybaba. Azon a napon apám teljesen megváltozott. A legnagyobb mértékben lekezelő, úgy beszél velem, mintha az egészről én tehetnék, pedig Ő is nagyon jól tudja, hogy nekem ehhez semmi közöm, csupán csak anyával voltam, és élveztük az életet.
Gondolatmenetemből egy nagyon jól ismert, kétségbeesett nyerítés zökkentett ki. Azonnal Musztáng irányába kaptam a fejem, majd a látványtól teljesen lesokkoltam. Egy ember megpróbálta lefogni, egy másik pedig pisztolyt tartott a ló bal oldalához. Gyorsan kapcsoltam, felpattantam, s szeretett jószágomhoz iramodtam, de mielőtt elértem volna, lövés hangját hallottam, s Ő már nem élt többé. "

Hi Everyone!

Ez lenne az első blogom, s egyben itt a prológus. Nagyon remélem, hogy tetszik nektek, s szívesen fogjátok olvasni a következő részeket is. Az első részt hamarosan hozom.
Ui.: nem tudok többet írni, pedig szeretnék...

FlowerGirlxx