2015. május 25., hétfő

2. rész - A világ egyik pontján: Nevada

 Sziasztok!
Új résszel tértem vissza hozzátok. Igen,  tudom és tisztában vagyok vele, hogy elmaradtak hétvégék amikor nem volt rész, de a suli közbe szólt, felkészülések, év végi hajtás. De remélem ezt is sokan olvassátok majd. És még valami. A főszereplő nevét ebben a részben tüntetem fel.  Nem is jártatom tovább feleslegesen az "ujjaimat".
Jó olvasást! :)
  FlowerGirl xx


     A leszállás előtt negyed órával keltem fel arra, hogy az ülésemet ütögetik hátulról. Mikor kicsit megdörzsöltem fáradt szememet, erőt vettem magamon, hogy magam mögé nézzek arra a személyre aki ütögeti az ülésem. Nem lepett meg a látvány. Egy kisfiú álmában rugdosta a székemet. Az ablak mellett ült, jobb oldalán anyukájával, akinek kicsiny testével teljesen nekidőlt. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, álmában is csak néhányszor motyogott el egy-egy szót, amit szinte érteni sem lehetett.            Szőke fürtjei tökéletesen keretezték pufi arcocskáját. Mint egy kis angyal. Olyan aranyos volt, hogy belefeledkeztem a látványba, és csak arra eszméltem fel, hogy az anyuka furcsálló pillantásokat irányít felém. Zavaromban elmotyogtam az orrom alatt egy bocsánat-félét, és lassan visszaereszkedtem ülőhelyzetembe. Hirtelen nem hagyott nyugodni az a két kérdés, hogy "vajon mennyi lehet az idő?", és "vajon mikor ehetek már?". Először inkább az első megválaszolását választottam, és előkeresve az iPhon-om lecsekkoltam az időt. 13 perc a leszállásig. Kemény 6 órát aludtam.
      Átaludtam az egész utat. Ez elgondolkodtatott. Ennyire nem aludtam az elmúlt napokban? Vajon mennyi ideig gondolkodtam éjszakánként ez elmúlt 7 év történésein? Apám ezzel a viselkedésével kiérdemelt olyat, amit egy normális családban senki sem érdemelne ki. Egyedül hagytam. Kerek 7 éve mást sem csinál, csak lenéz, félvállról vesz, és nem érdekli mi van velem, hogyan teljesítek a suliban. Pedig egy normális családban úgy lenne, hogy anyuka is és apuka is él. De nem. Az én családomnak ilyennek kellett lennie. Anyuka nélkül, szerető barátok nélkül, és szerető apuka nélkül. Van apám, csak az nem szeret. Nem azt mondom, hogy nincs. Hát csonka család vagyunk mi ketten.
     Az a másik kérdés meg még mindig ott volt a fejemben.
      – Mikor tudok már valahol enni?! – üvöltött a fejemben a belső énem, mutatva a kínzó étvágyat.
    Akarva, akaratlanul is a Nevadában élő családtagjaimra, rokonaimra terelődtek a gondolataim. Megváltoztak azóta amióta utoljára láttam őket? Elköltöztek-e más vidékre? Az utolsó kérdés nem akartam soha, hogy beigazolódjon, mivel egy hatalmas farmon élnek, és az istállójukban mindenféle ló van. Gidrán fajtától a hannover-en át a muraközi robusztus fajtáig, pejtől, sárgán át, a piszkos fehér-ig minden színben. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nemrég azt állítottam, nem tudnék gondoskodni egy lóról sem, de azt nem mondtam, hogy a lovaglás, és a lovak között élés, ne hiányzott volna pokolian azon időszakban, amikor távol voltam Nevadától. Az ott élő rokonokat imádom a legjobban. Susan nénikém mindig szokott nekem kedveskedni almás-pitével, amit mindig akkor készít, mikor visszaérek estefele a sétámról. Amikor ott vagyok, kihasználom az alkalmat az egyedüllétre. A tényleges egyedüllétre, amikor csak sétálok a végtelenségig. Bámulatosan szép az a vidék, ahol Ők laknak. Azért többesszám, mert Susan néninek van egy lánya, Miranda Edwards. (Róla majd elvétve a részekben fokozatosan megtudtok dolgokat.) Susan néniék egy Nevadai kisváros szélén laknak. Otthonos a környék.
   - Kérjük kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a leszállást.
Köszönjük, hogy minket választottak - rángatott vissza a stewardess hangja a válóságba. Az intő szavakra felkaptam a táskáimat a hatalmas bőröndömmel együtt, és az idegen utasokkal újra aszfalt volt cipőm talpa alatt.

                                 ***

     – Susan néni! – kiátottam el magam, amint megláttam rég látott nénikém.
   – Annabell! Drága Annabell! – üdvözölt örömteli hangulatban – miért nem szóltál, hogy jössz? Sütöttem volna egy kis almás pitét – húzogatta a szemöldökét,  miközben mosolyra görbültek ajkai, s már lászódtak az aranyos gödröcskéi is. A házuk ajtajában találtuk meg egymást üdvözölve.
   – Meglepetésnek szántam – mosolyogtam hamisan. Susan néni arcáról fokozatosan tűnt el a boldogás egyik formája, és félrenézett. Ismert. Tudta mikor mondok igazat, mikor őszinte egy mosolyom, mikor csillognak a zöld szemeim örömtől, és mikor könnytől. És ami ijesztő benne, hogy tudja,  mikor mi a rossz kedvem kiváltó oka. Mindig tudta, és ez most sem volt másképp. Előre féltem az elkövetkezendő beszélgetéstől.
  – Figyelj Ana... apád szeret téged. Szeret, mert a lánya vagy, és mindent megtenne érted normális esetben foglalkozna veled, mint egy rendes apuka, de...
  – Ugyan – vágtam a szavába – mindig ez a "normális esetben", meg "ha ez így lenne", meg " úgy lenne". De semmi sincs normális esetben, semmi sem olyan ahogy az "így meg úgy lenne" storiaidban elmondod. Ezt te látod így. Nekem viszont elegem van ebből. 7 éve semmibe vesz, átnéz rajtam, még csak nem is gratulál, vagy örül, ha egy 5-öst viszek haza a suliból, esetleg valami jót cselekedtem, mert magasról tesz rá mi van velem! Egyszerűen nem érdekli. És titeket láttalak a legjobb búvóhelynek. Mindig szeretek veletek lenni. Ez a vidék annyira nyugodt. És persze a lovak miatt is szeretek itt lenni.
     – Sosem tudod mit hozhat a jövő. Csak légy türelmes – tette bal vállamra kézfejét.
    – Itt maradhatok nálatok?.. mármint... ide költözhetek hozzátok? – kérdeztem félénken, figyelmen kívül hagyva az előbb elhangzott mondatát. Igaz, hogy sosem tudhatom mit hozhat a jövő, de ha ezzel arra akart utalni, hogy apa biztos meg fog változni velem szemben, ahogy múlik az idő, hát nagyon rosszul gondolja. Apám sosem fog megváltozni, és tovább nem is tudok türelmes lenni. 7 évig vártam arra, hogy jobb legyen. Türelmes voltam, de már több időt nemtudok áldozni arra, hogy azt lessem apám mikor veszi a fáradtságot, és belátja, hogy baromi nagy hülyeség volt a saját lányát okolni a felesége halála miatt, és a saját lovának halála miatt, így inkább megbróbálja oda adni neki a megérdemelt apai szeretet. De erre életem végéig is várhatok, sosem fogja belátni...
    – Azt hittem meg sem kérdezed! Hát persze, hogy maradhatsz! Majd valamelyik nap visszautazunk Miami-ba, és elhozzuk apránként az ott maradt cuccaidat. Rendben? – kérdezte nagy visszatérő gödröcskés mosolyával amit annyira szeretek, miközbe már én is őszintén mosolyogtam vissza rá. – Jaj annyira örülök neked! – visongott és szorosan a karjaiba zárt.
    – Susan néni?
    – Hm? - hümmögött a vállamba.
  – Mirandát mikor láthatom? – gyengéden eltolt lánya neve hallatára, majd a szemembe vésve tekintetét beszélni kezdett:
    – A jövőhéten jön haza.
    – Újabb üzleti út? – kérdezem fintorogva.
    – Igen újabb. Mostanában túl sokat vállal. Alig látom. Csak maximum hétvégéken. De ha megtudja, hogy te itt vagy nálunk, biztos vagyok benne, hogy velünk marad egy ideig - bólogat mosolyogva, majd tekintete az ablakon túlra terelődik. Szemei elhomályosulnak, majd egy kibuggyanó könnycseppet letörölve visszafordul hozzám. Sajnálattal nézek vissza rá.
   – Goldi elment? – teszem fel óvatosan a kérdést. Fájdalommal az arcán és szemében egyaránt, lassan bólint, ezzel megadva a választ.
  Goldi egy gyönyörű sárga szőrű kanca volt, aki amikor utoljára láttam, teljesen egészséges volt. De időközben Susan néni telefonált nekem, hogy baj van vele. Egy kis szünet után elmondta, hogy daganat van a nyakában, ami már az utolsó stádiumban gyilkolta belülről a jószágot. 1 hónapig szenvedett, éjjelente néha-néha hallatott egy fádalmas, segélykiáltó nyerítést. Utolsó napjaiban szinte ki sem mozdult az istállóból. A társaival sem folytatott kommunikációt. Csak magában feküdt a saját magányos boxában. A halála egy esős napon következett be, tavasszal. Miranda kivételesen nem volt üzleti úton, így Susan-nal elmentek a belvárosba, hogy shoppingoljanak kicsit. Aznap, amikor hazaértek, a legrosszabb látváy fogadta őket, amit valaha is átélhettek volna. Még Miranda is alig tudta mondatba foglalni, mit is látott pontosan. Goldi Miranda szeretett lova volt, aki szörnyű kínokat élt át barátja elvesztése miatt. 1 hónapon keresztül elzárkózott a külvilág elől, és talán csak akkor mozdult ki, amikor Susan elment dolgozni, vagy vásárolni. De akkor is csak a rétre ment ki, magában ott üldögélt egy árnyékot vetett fa alatt.
  Visszakanyarodva a jelenbe arra lettem figyelmes, hogy a nap lágyan simogatja a bőröm az ablakon keresztül. Észbe kapva, hogy csak egyedül állok az előtérben, megragadva a bőröndöm fogantyúját, majd bezárva a bejárati ajtót, fetrappolok a lépcsőn, álandóan ideiglenes szállasomra, mikor itt vagyok. A szobába érve a falhoz állítom a poggyászom, majd gondolkodva a semmibe meredek. Mit is szoktam én ilyenkor csinálni?
  Mosolyogva szeltem a lépcsőfokokat a földszint fele, majd rohantam ki a szúnyoghálós fa ajtón. A hatalmas udvarra érve meg sem állok az istállóig.
   Boldog nyerítés üti meg fülem, ahogy belépek az istálló falai közé. Szögdécselve közelítem meg a jószágokat, s kezdek bele vad üdvözlésükbe...
 
                                ***

  Önfeledt mosollyal az arcomon, amit a lovak okoztak a puszta jelenlétükkel, sétálok a verő napfényben, ami szinte felüdülés számomra a sok, Miami-i házban töltött idők után. Zene füleimnek a madarak éneke, a mellettem haladó kis patak csobogása. Megállapodok egy füves területen a patak partján, és lerángatva lábfejeimről tornacipőimet, belelógatom lábimat a hűs, szinte tiszta vízbe.
   Távoli hangokra kapom fel fejemet, s meredek a távolba, ahonnan hallottam kíváncsiságom kivátló okát. A hangok kitisztultak, a kép élessé vált.

Tisztán láttam, ahogy egy gyönyörű pej musztáng elvágtat a naplementében, egy messzi tájra.
   Talán ez egy új, boldog élet kezdete.
Egy új lehetőség, a hibák kiradírozására.

Várom a jó, és rossz véleményeket egyaránt! :)

2 megjegyzés:

  1. Szia.

    Nagyon tetszik. Jól letudod írni Anabell érzéseit. A vissza tekintéseket jól leírtad. Az elején a szívem szakadt meg, hogy lelőtték a lovát. És azért is sajnálom Anabellt, mert anyukája meghalt, és ahogyan viselkedik vele édesapja. Remélem Susan nénikénél boldog tud lenni.
    Várom a folytatást.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Móni. :)
      Örülök, ha tetszik, és sietni fogok a folytatással.
      Puszi: ~FlowerGirl~* ;)

      Törlés