1. rész - Betelt a pohár

   Hi Everyone!

Wow! 48 oldalmegjelenítés már az első bejegyzés után... hát csak annyit tudok mondani, hogy nagyon örülök annak, hogy többen is olvassátok! Hatalmas öröm volt számomra mikor megláttam ezt a számot. Ezután egyre izgalmasabbak lesznek a következő részek. Remélem ezután is fogjátok még olvasni a részeket.

Jó olvasást! 

 FlowerGirlxx

     Florida állam, Miami. Jelenleg 2011. Június 10. írunk. Musztáng halála után nem bírtam azon a helyen maradni, ahol 2, számomra fontos lelket vesztettem el. Az édesanyámat, és szeretett lovamat. Amikor azok a vad barmok lelőtték Musztángot, halvány lila gőzöm sincs arról mit árthatott nekik szerencsétlen lovam, de nem tehettem semmit, mielőtt odaértem, elveszítettem egyetlen barátomat, aki valaha megértett. Így hát Miamiba költöztünk. Akárhányszor lehunyom szemeimet, azonnal újraélem az emlékeimet, s akkori fájdalmaimat. Ez ma este sem volt másképp. Miután rászántam magam az alvásra, a késői órákban, szemeim lecsukódása után újra utat engedtem az emlékeimnek.

    "Azok a mocskok azonnal elrohantak amikor meglátták, hogy feléjük futok. Biztos berezeltek, vagy tudom is én, de sajnálom, hogy nem tudtam nekik megmutatni milyen vagyok akkor, amikor valakiért bosszút állok. A gyilkosok már messze jártak, mikor Musztáng holttestéhez értem, s magamban szitkozódva rogytam le eltávozott barátom lelketlen teste mellé. A könnycsatornám azonnal bő, sós patakot engedett meg szemeimből, kövér cseppeket ejtve ezzel Musztáng szőrére, s az én ruhámra.            Kegyetlen bömbölésbe váltott szipogó zokogásom, s folyamatosan egy mondatot kiabáltam, mint akkor, mikor anya is elment "Istenem kérlek ne vedd el tőlem Őt is!" . Nem tudtam mitévő legyek. Csak gyászolni akartam, egyedül. Nem akartam senkit sem, egyetlen jelenlévőt sem. Hogyan fogom visszajuttatni Musztángot a farmra? Mit fogok mondani apának? Valószínűleg az igazságot, de vajon mit reagálna rá? Leordítaná a fejem, hogy miért nem voltam figyelmes? Miért nem vigyáztam a lovamra, ha egyszer kegyes volt az élet és adott egyet? Ja persze, meg egy nagy fenéket. Megadja, aztán kegyetlen módon elszakítja tőled a legféltettebb kincsed. Ha egy másodpercre is leveszed a szemed arról a kincsről, máris bajok vannak, máris adódik valaki, aki elveszi tőled. 

   Kénytelen voltam segítséget hívni. Kimentem a járókelők közé, a közeli útra, hogy bárkitől, akárkitől, de segítséget tudjak kérni, de senki nem adott jelet afelől, hogy érdekelné akár egy kicsit is a dolog. Esetlenül rogytam újra le, most már a meleg betonra. Sírni kezdtem. Egy pillanat alatt megint feltörtek a könnyek, de nem zokogtam, csak hullattam a könnyeket. 

   – Miért sírsz? – kérdezte egy mély, bársonyos hang. Lassan felemeltem a fejem, s izzadt, szőke tincseim közül reményvesztetten néztem bele, egy mélyzöld szempárba. Visszahajtottam volna a fejem, de állam alá rakta mutató ujját, s nem engedte, hogy más irányba nézzek. A tekintete rabul ejtett. Kérdését még egyszer feltette:

   – Miért sírsz? Mi történt? – kérdezte kedvesen. Letöröltem könnyeimet, és csak szipogtam. Kevés kellett ahhoz, hogy ne keljenek vándorútra azok az átkozott könnycseppek, de tartottam magam. Mély levegőt vettem, s szólásra nyitottam ajkaimat, minden erőmet összeszedve. 

   – Elvesztettem a lovamat – eredtek meg újra könnyeim. Hát, az, hogy tartom magam, az nem vált be."

   Meggyötörten ébredtem, mint mindig, amikor előjönnek az emlékek. Nagyon fáj visszagondolni. Fáj újraélni. Szinte valóságos, olyan, mintha nem is álmodnék.

   Nyöszörgések közepette kászálódtam ki meleg, puha ágyamból, s indultam meg szobám ajtaja felé. Útközben megbotlottam a gitártartómban, ami szokás szerint a földön hevert hanyagul, de még megtudtam tartani az egyensúlyom. A gitárom kitámasztva, az ajtó melletti állványon. Közelebb mentem szeretett hangszeremhez, és megvizsgáltam, nem karcos-e. Szép fényesre le volt lakkozva, míg a barna festés is élénken játszott az idővel, még így 2 év után is megmaradt az eredeti színe. Pedig mennyit használtam már... még akkor vettem, mikor Miamiba költöztünk. Pont azon a napon, amikor még egy doboz sem volt kipakolva. A város utcáit jártam, amikor az egyik hangszerboltban megláttam. Szerelem volt első látásra. Akkor elhatároztam, hogy megtanulok gitározni. 1 évig jártam gitártanárhoz, majd saját dalokat kezdtem el írni. A bánatomat, fájdalmamat, ha akad, bár mindig van valami, legtöbbször egy dal szerzésébe foglalom. Egy napon majd lehet, hogy képes leszek újra befogadni egy lovat, vagy képes leszek újra úgy szeretni valakit, mint ahogyan tettem évekkel ezelőtt. Amikor utcára lépek, egy képzeletbeli maszkot veszek fel, ami elrejti az igazi fájdalmaimat lelkem legmélyén, így az ember sosem képzelné azt, hogy " ennek a lánynak valami baja van", hanem egy boldog, gondok nélküli, 18 éves gimnazistát látnak, ki felhőtlenül tölti mindennapjait. Ez az álarc lehull mikor átlépem otthon kapuit, és kedvtelenül megyek fel szobámba, hogy bezárkózzak, s újabb bánatos dalt írjak, a már halomnyi dal mellé.

    Felállva a gitárom mellől visszafordulok a gitártok felé, felveszem a földről, és odaállítom a gitár mellé. Végleg elhagyom a szobám, és leindulok a nappaliba, egy tál müzlit készíteni magamnak. Dudorászva pakoltam ki a tejet a hűtőből, és vettem elő az epres Cini Minist. Jóízűen ettem a reggelim, mikor autó kerekinek csikorgását hallottam. Felpattantam az asztaltól, és a konyha kis ablakához indultam, ahol elhúzva a függönyt, kilestem az utcára, a zaj forrását keresve. Tágra nyílt szemekkel néztem végig, azt a jelenetet, ahogyan apám a a felhajtóra feltolat, egy lószállítóval. Mivel olyan helyen élünk, ahol van elég hely, egy istálló, és karám létesítésére, megtehetjük, hogy lovat fogadunk be. Igaz az, hogy megbeszéltük, ha készen állok rá, kapok egy új lovat, de még nem beszéltünk róla, hogy mostanában készen lennék-e. Hogy készen lennék-e arra, hogy a szállítóban álló jószágot befogadjam? Hogy elég összeszedett vagyok-e már ahhoz, hogy újra gondozni tudjak egy lovat?

   Eszeveszett gyorsasággal téptem fel a bejárati ajtót, s szaladtam oda apámhoz.

    – Apa, mi ez az egész?! – kérdeztem hitetlenkedve.

    – Nyugalom Ana, nem lovat hoztam – válaszolta unottan.

    – De... akkor mégis minek a lószállító? – értetlenkedtem. Apám nagyot sóhajtott, majd az égnek emelte tekintetét, és orrnyergét kezdte masszírozni.

    – Az egyik munkatársam megkért, hogy vigyázzak a fia lovának a szállítójára, amíg elmennek nyaralni. A lovat beadták egy tanyára, ahol gondozzák. És mintha tudnál vigyázni a saját lovadra. Soha nem kapsz újat, ezt most jegyezd meg! – figyelmeztetett dühös hangján, és szinte érezhető volt a merő gúny szavai közt, ahogy hozzám beszélt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

     Dühösen csörtettem vissza a házba, és egyáltalán nem lepett meg, mikor nem szólt utánam. Azon sem lepődnék meg, hogyha eltűnnék, és nem is keresne. Egyszer volt egy nagy vitánk, mely azzal ért véget, hogy világosan megmondta, nem tekint többé a lányának.

     Felrohantam a szobámba felkaptam egy kockás inget, és egy rövidnadrágot, majd párosítottam hozzá kék tornacipőmet is. Elővettem bőröndömet, és bepakoltam 5 napra elegendő cuccot. Szükséges neszeszeremet elrakva, a ruhásszekrényemhez léptem újra, és keresgélni kezdtem egy utazótáska után. Végül egy kopott fekete oldaltáska mellett döntöttem, melybe bedobtam a telefonom, töltővel együtt, majd nyakamba akasztottam fehér fejhallgatóm. Átsettenkedtem apa dolgozószobájába, és előkerestem az útlevelem. Pár perc keresgélés után visszaosontam a már meglévő útlevéllel a szobámba, és összeszedtem a holmimat. Útközben a szobámból kifelé tartva még magamhoz vettem fekete laptopom. Elvettem  egy csomag zsepit, a szobám ajtaja melletti kis szekrényről, és már rohantam is le a lépcsőn,  ki az ajtón. A kapu alapból nyitva volt, így azzal nem kellett sokat szenvednem, csak kisétáltam rajta. Nekivágtam a végtelennek. Útközben csatlakoztattam a fejhallgatómat telefonomhoz, és kikerestem Demi Lovato egyik számát. Szögdécselve indultam meg hosszúra tervezett utamnak, magam után húzva bőröndömet, bal vállamon a laptop táskával, és utazó táskámmal.

    A reptéren odasétáltam egy információshoz,  és megkérdeztem mikor indul a következő nevadai járat.

    – Máris mondom. Csak egy pillanat türelmét kérném – felelt a mosolygós huszonéves női alkalmazott, a névjegy táblája szerint Mary. Egy perc után újra megszólalt.

    – Meg is van. Pontosan negyed óra múlva indul – mosolygott, mikor felnézett a gépből.

    – Értem. Akkor arra a gépre kérnék egy jegyet.

    – Rendben. A másodosztályon megfelel?

   – Tökéletes. Igazából mindegy, csak kapjak helyet – legyintettem hanyagul. A következő pillanatban felém nyújtotta a jegyet, amit azonnal a bal markomba rejtettem.

    – Mennyi lesz? - kérdeztem felnézve a pénztárcámból. Hála az égnek, hogy apám nem feledkezett meg a zsebpénzről.

    – 105 dollárt kérek – felelte, mire átnyújtottam a papírpénzt.– Köszönöm!

    – Én is köszönöm. Viszlát! – köszöntem el, majd elindultam keresni egy padot, ahol megvárhatom a gép felszállásának jelző hangszórók felcsendülését.

   Kb. 5 perc múlva szólították a Nevadába tartó utasokat. Összeszedtem a cuccomat, és elindultam az ellenőrző kapuhoz. Mikor sorra kerültem, odaadtam a jegyemet, és az összes táskámat felraktam a fekete szalagra, hogy leellenőrizzék, amit szoktak ilyenkor.

Az ellenőrzés simán ment. De a helyem megtalálása már kicsit nehezebb művelet volt.

Mikor felértem a másodosztályra, beletelt egy kis időbe, míg ráleltem e helyemre. Majd fél perc után meg is találtam a kijelölt ülést, és felcuccoltam a felette lévő csomagtartóba, kézitáskámat és laptopomat magamnál tartva. A táskám a lábamnál kapott helyet, a laptop pedig az előttem lévő lehajtható ülés tartóján, ahova le lehetett tenni az egyéb dolgokat.

Elővéve a telefonom és a fejhallgatóm, majd elindítottam az egyik kedvenc dalom.

   Így szenderültem álomba a gépen, Nevada felé tartva.