14. rész - Hallgatózás

   "Egyesek képesek félrevezetni sokakat. Ő nem teljesen vezetett félre, de valahogy olyan érzésem van, hogy nem az akinek mondja magát."

    A főiskolás téma nálam egy ejtett dolog volt azóta a nap óta. A dolgok teljesen máshogy alakultak, mint ahogy azt a helyzettől elvártam volna. Ezerszer elképzeltem milyen lesz belépni majd reggelente a hatalmas kapukon, hogy beléphessek az épületbe, ha felvesznek. És ha egyáltalán el is jutok odáig, hogy szembe tudjak nézni az ottani zűrzavarral. Ezerszer gondoltam arra, vajon milyen lehet főiskolás tanulónak lenni, de az életben nem tapasztalom már meg. Történt ugyanis egy napon, mikor a továbbtanulási tervezgetésem félbeszakadt, mintha elvágták volna egy ollóval, hogy többé ne szövődjön tovább bármi is. Aznap volt, hogy életem egy részét feladtam, ami tanulással járt volna. De, hát ez van. Vannak dolgok amiket hátra kell hagyni. Az ember azt gondolná, hogy ha mindent eltervez az életben, rendszerint elég rendesen előre nyúlva az időben, nagy valószínűséggel az úgy is lesz. Akiknek van akár egy csöppnyi eszük is, és megpróbálják reálisan elképzelni a dolgokat, nagyon jól tudják, hogy az élet nem egy film jeleneteit rejti magában, amik forgatókönyvvel előre megjósolt történések, és az esetek többségében mindig ugyanarról szólnak, csak más alapsztorival. Nem. Ez itt a valóság, ahol általában hamar fordul a kocka, és rendszerint inkább a rosszabbik irányba, hogy csak azért is keresztbe tehessen nekünk az élet. Az a ritka pillanatok egyike, mikor valami a jobb irányba hajlik inkább, mintsem a rosszabbikba.

     Azon a napon volt, mikor teljesen berezeltem, és fogalmam sem volt arról, mit kéne pontosan csinálnom.Totál káosz voltam, és ami a legjobb, egy egész tanulói csoport előtt egy brutális hisztinek lehetettek tanúi az emberek. A szégyen legalja volt, amit ott lerendeztem, és nem csodálom, hogy Harrynek égett is a feje, miattam.

 

   " - Oké... - kezdte Harry. - Itt kiraklak. Nekem tovább kell mennem, de majd szólj, ha végeztél, és jövök érted - szólt ki a kis kék csotrogány vezető felőli üléséről, mikor kirakott a közeli kisváros egyik neves iskolája előtt. - Drukkolok - mosolyodott el, majd kacsintott egyet. Indult volna tovább, de megállítottam.

      - Öhm... fontos az elintéznivalód? - kérdeztem hunyorogva az erős napsütésben. A sugarak kellőképp felmelegítettek a napon állva, ami tökéletes egyveleget alkotott az enyhe szellővel, ami kissé meglengette hosszú hajamat. 

      - Hát - gondolkodott el. - Nem igazán, de miért kérdezed? 

      Muszáj leszek elmondani, ha nem akarok az igazgató irodája felé menet azonnal sarkon fordulva kirohanni az épületből, csak azért, mert berezeltem. Nem, ez nem fordulthat meg egy seregnyi 20 év fölötti tanuló társaságában. Ezért, ha lehetséges még akkor el akartam intézni a dolgokat, ha muszáj. Ha nem, csak megkérem, hogy kísérjen be. De, azért őszintén, még magamnak sem akartam elhinni, vagy egyáltalán bevallani, hogy lassan 18-hoz közel berezelek egy felvételitől. A megmaradt bátorságomat próbáltam összekaparni, mikor nagyot sóhajtva közelebb léptem a furgon ajtajához, ahol ő kinézett.

       - Óh, hát öhm... - jöttem zavarba, és a lábam előtt pihenő kis kavicsokat kezdtem rugdosni. - Csak arra gondoltam, hogy... izé...

       - Szeretnéd, ha bekísérnélek, igaz? - mosolyodott el féloldalasan, aminek köszönhetően azon az oldalon megjelent aranyos gödröcskéje. Végül mosolyogva lehajtotta fejét, a motort leállította, és kihúzva a slusszkulcsot kiszállt az autóból. És bezárta.

       - Végül is elintézhetem azután is, hogy bekísértelek - nézett rám, majd zsebre vágott kézzel elindult mellettem a bejárati ajtó irányába. Az oldaltáskám a jobb vállamon lógott, benne a felvételihez szükséges papírokkal, és úgy éreztem a súlya mindjárt a földre terít, ugyanis hirtelen pokoli nehéz lett. Pedig alig volt megrakva. Remek. Pánikolás fázis: első szint. Még a levegővétel is nehezemre esett. 

      - Köszönöm - motyogtam az orrom alatt, de nem néztem rá.

       Láthatta rajtam a szorongást, a tépelődést, hogy magammal szemben teljesen tehetetlen vagyok, és képtelen vagyok a külvilágra koncentrálni. A kezem remegett, sőt, egész testemben remegtem, de mielőtt még beléptünk volna az épületbe, lógó kezemet gyengéden megérintette, majd ujjainkat összekulcsolva egy biztató mosolyt küldött felém. A nyugtató gesztust sajnos nem tudtam viszonozni, sőt, inkább megajándékoztam az idegbeteg énem meggyötört, tragikusan idióta fejével, amin azonnal elnevette magát. Legalább ő jól szórakozott. Amint beléptünk az aulába, nem várt látvány fogadott. Az egész túl váratlanul ért, Harry viszont ujjongva kurjongatott mellettem. Őt az informatika érdekelte a legjobban, szóval nem csodálkoztam, hogy mekkora öröm volt neki mindenhol számítógépeket látni. Nem tagadom, én is szerettem az informatikával foglalkozni, de ez azért már túlzás volt. A bejárattal szemben egy bazinagy vászon, amire mindig ki van vetítve valami, ha jól láttam, akkor éppen valamilyen érdekesség, vagy hír. A terem közepén egy hatalmas kert szerűség terült el, a vászon mögött, amitől egy kicsit olyan érzésem lett, mintha otthon lennénk a régi házunk kertjében, amikor még anyu is élt, és volt egy csodálatos virágos kertje, melyet minden nap gondozott. Ahogy végighaladtunk az egyetem hosszú, vagy inkább hatalmas auláján, Harry továbbra sem engedte el a kezemet, így haladtunk tovább folyosókon át. Mindenhol emberek voltak, néhányan minket figyeltek, és viszonylag kevesen voltak a vártnál. A következő fordulóban befordultunk a lépcsősorok felé. Honnan tudja merre kell menni?

      - Harry, - állítottam meg, mielőtt tovább lépett volna a következő lépcsőfokra. Kérdőn pillantva fordult felém. 

      - Baj van? - kérdezte szemöldök ráncolva, majd visszalépett egy lépcsőfokot, és úgy nézett le rám.

      - Honnan tudod merre kell menni? 

      - Ide jártam - mosolyodott el. - Hé - kereste tekintetem, ami időközben megtalálta a padlót. Állam alá nyúlva gyengéden felemelte fejemet. - Hé, Bell - új becenevemre kipattant szemem, és csodálkozva néztem csillogó tekintetébe. - minden rendben lesz, oké? - cirógatta meg arcomat, mire bólintottam. Egy puszit nyomott homlokomra. - Itt leszek - szorította meg kezemet. - Gyere menjünk. 

      Eddig minden szép, és jó. De hol maradt a pánik roham mérőm? A vészjelző az agyamban, hogy tudjam, mikor kell leállni? Mert amikor az első emeletre felérve megláttam a lenti emberek megduplázódott létszámát, megszédült velem a világ. A lábam megremegett, és az eszemet is kezdtem elveszteni. Általában ilyenkor az agyam mindig jelez előre, és figyelmeztet. Ezért szoktam elkerülni a forgalmas helyeket. Mert egyszerűen fóbiám van a sok embertől. Utálok egy hatalmas tömeg közepén egyedül kilógni a sorból. A kezem remegni kezdett, és nem tudtam mit csinálni magammal. Egyszerűen leblokkoltam, és még Harry szólongatása sem tudott kizökkenteni. Úgy éreztem kinevetnek, mutogatnak felém, és mintha sugdolózásokat hallottam volna a hátam mögül. " Ez meg ki?" vagy éppen "mit keres ez itt? Nem is középsikolásnak néz ki" "mit keres ez itt? Mint egy 18 éves kölyök". Való igaz, hogy még nem töltöttem be a 20-at és nem is itt lenne a helyem, de ezelőtt még pát nappal pontosan tudtam, hogy ez helyes döntés lesz. Aztán most estem teljesen pofára.

     - Bell! - rázogatott meg Harry. Felsóhajtott, amint sikeresen visszahozott, majd lesütött szemmel magához szorított. - Mi a baj? - duruzsolt a fülembe. Ernyedt karjaim testem mellett lógtak. Esküszöm, mint egy rongybaba. 

     - Menjünk  el innen... - suttogtam vállába fúrva fejemet, amint szorosan visszaöleltem. - Menjünk innen kérlek... 

     - De még az igazgatóval sem találkoztál.

     - Az nem érdekes. Majd máskor - füllentettem, ugyanis nem terveztem újra betenni ide a lábamat.

     - Legalább egy pár mondat erejéig. Mutasd meg a papírjaidat, beszéltek párat. Hidd el jó lesz.

     - De Harry, és nem akarom! - motyogtam. 

     - Bell - dalolta új becenevem. - Lesznek barátaid, egy csomó emberrel megismerkedhetsz. Na - nógatott, miközben elnyújtotta az "a" betűt. Hihetetlen, hogy nem tudja felfogni.

     - Harry, utoljára kérlek meg szépen, hogy tűnjünk innen! - löktem egyet mellkasán, majd fenyegető arcot vágva dacosan meredtem szemébe. Felnevetett. Nem vett komolyan. Ezt még megbánja. Piszkosul.

     - Ismerlek, nem rendeznél jelenetet egy fősulit betöltő egész tanulói társasága előtt - mosolygott. 

     - Nem ismersz annyira mint ahogy azt te gondolod - feleltem, aztán sarkon fordulva ott hagytam. Nem érdekelt mennyi ember néz hülyének, meg sem tudtam volna állapítani mennyi ember tekint rám úgy, mint egy idiótára. Amióta ideköltöztem, teljesen elszoktam a társadalomtól. A pörgős mindennapjaitól az egész emberiségnek, és ezután sincs sok kedvem ebbe visszaszokni. 

     Az utat pontosan tudtam visszafele, megfigyeltem, viszont eszem ágában sem volt foglalkozni a mögülem érkező hangokra. Új becenevemen szólított, belülről szinte olvadoztam, de a külsőmet muszáj volt keménynek mutatnom. Hihetetlen, hogy pár pillanat alatt a dolgok mekkora fordulatot tudnak venni. Amikor pár perce beléptünk ezen az ajtón, melynek küszöbe fölött léptem ki, Harry mosolyogva fogta a kezem, és biztatott. Mindez romba dőlt, mikor a pánikolásom első fázisa utáni makacskodás aktiválódott. Most jön majd a java. De ez nem már nem a fázisokhoz tartozott. Szimplán csak kikívánkozott.  

     Egy erős kéz csuklóm után nyúlt, és megállított. Tudtam. Tudtam, hogy Ő az.

     - Engedj - sziszegtem, de nem tett semmit. - Engedj el! - kiáltottam, mire a szorítás erősebb lett. Felszisszentem, majd félig hátrafordulva kitéptem a karomat ujjai szorításából. Fájdalmas volt, de akkor sem engedtem, hogy visszavigyen.

     - Bell, állj már meg! - szólt rám meglepően erélyes hangon. - Mi van már?

     - Te tényleg nem vágtad le? Még a bent történtek után sem? - fordultam vele szemben, ezzel egy időben ő is megállt  tőlem pár lépésre.

     - Miért, mi történt bent? - vonta fel szemöldökét. Forrt az agyam, nem voltam önmagam, és azt várja tőlem, hogy gondolkozzak. Na jó, ez még tőlem is hülyén hangzott.

     - Gggrrrr! - morogtam el magam, aztán megilletődve horkantam fel. Ezek a hangok tényleg tőlem jöttek? Harryre pillantottam, aki szinte azonnal elröhögte magát. 

     - És még nevetsz is? Képzeld magad egy olyan helyébe, mint amilyen én vagyok! Hogy utálsz tömegben lenni, mert az emberek nyomorognak, fellökik egymást! - tekintetem csillogó szemébe vájtam, dühösen. Bah! - Gondolj bele! Az előbb kérleltelek, hogy menjünk innen a francba, de te akkor is tetézted még! 

     - Nem direkt, csak bátorítani akartalak. Semmi rossz szándék nem volt benne. 

     - Mindenre van válaszod? 

     - Aha.

     Unottan megforgattam a szememet, és hátat fordítottam neki. 

     - Nagyszerű. Bevágtad a durcit? 

     - Nem én! - vágtam rá. 

     - Nem, persze - sóhajtott. - Bell, itt leszek, csak...

     - Nem.

     - Mi? 

     - Nem - ismételtem meg.

     - Mi nem? - értetlenkedett.

     - Nem megyek vissza. Eldöntöttem.

     Harry jóízűen felnevetett mögöttem. 

     - Félsz? 

     Az arcom felforrósodott, éreztem, hogy kezdek vörösödni.

     - Ha tudni akarod: IGEN! - kiáltottam zavaromban, és annyi a pechem az egészben, hogy egy mellettünk bandázó tanulócsoport az egész jelenetünket látta. Remek. Egy komplett idiótának hisznek. Ráadásul még nem is tévednek nagyot. 

     Harry nagy szemekkel bámult rám. Gondolom nem pont ezt a választ várta. Aztán lehajtva a fejét elindult felém, de csak karomat megragadva kezdett húzni a kocsi felé. Valószínűleg elkönyvelt magában egy hisztiző picsának. Egy életre. Hurrá."

      Higgyétek el, nem szívesen emlékszek erre vissza. Az eset egy szeptemberi napon történt, és miután Harry betessékelt a kocsiba, megegyeztünk abban, hogy elmegyek vele oda, ahol dolga van, csak várjam meg kint. Először nem tudtam mit értett azon, hogy kint, de mikor leparkolt egy üzlet előtt, és mondta, hogy kint várjak, már megértettem. Aznap meg is beszéltük a dolgot. Beavattam egy-két dologba, szóval nagyjából megértett, és nem feszegette tovább a témát. Végül pedig abban maradtunk, hogy nem megyek tovább tanulni. Ezzel viszont biztos voltam abban, hogy hazavágtam egy 2 éves főiskolai időszakot. Nekem annyi. És a megbeszélés időpontjában Susan néni is jelen volt, szóval beleegyezett a döntésbe. Más véleménye már nem érdekelt. És aznap még lett egy jó kockás ingem.

       - Hé, hé! - nevettem, ahogy az ölemben pihenő juhászkutyára pillantottam. Amikor Viharral visszajöttünk egy kiadós lovaglásból, éppen szálltam volna le a nyeregből, mikor megláttam, hogy az udvarba belógott egy kutya. Jóízűen lefetyelt a lovak ivóvizéből, és kicsit sem zavartatta magát. Még akkor sem, mikor Vihar kantárszárával a kezemben, szóval egy hatalmas lóval az oldalamon odamentem hozzá. De amúgy aranyos volt. Mikor meglátott, miközben simogattam, rögtön csóválni kezdte a farkát, és rám ugrott. Letiport a földre, és szétnyalta az arcomat. Végül pedig nem volt mit tenni, Vihart nem hagyhattam úgy ahogy volt, szóval őt le kellett csutakolnom, utána tudtam csak kiülni a kerti pagodába, ezzel az aranyos kutyussal.

      - Bemegyek, és hozok neked egy kis nasit - simogattam meg az állat fejét, és már álltam is fel, de ő jött volna utánam. Gyorsan lepörgött a fejemben, hogy biztos csak elszökött valahonnan, szóval csak hallgat, egy olyanra, hogy... - Ül! - parancsoltam, mire engedelmesen leült a fenekére. Elismerően bólintottam, aztán fellépkedve a lépcsőkön benyitottam a házba. Az alsó szinten csönd volt, ebből következtettem, hogy biztos fent vannak az emeleten a többiek. A konyhába lépve keresni kezdtem valami keksz félét, így a keresést random az egyik szekrény kitárásával kezdtem. Nem talált, ugyanis csak tányérokat találtam és néhány poharat. A következő random szekrényben fűszereket találtam. Végül egy kis fiókban tésztákra leltem. Vajon itt lesz egy kis keksz? A különböző tészták közt turkálva a legalján találtam egy kekszes zacskót, de kekszek helyett befőttes gumikat találtam benne. Sóhajtva arrébb raktam, majd a következő zacskót megpillantva végre találtam egy felbontatlant, tele háztartási keksszel, vagy mivel.

     - Bingó - suttogtam győztesen.

     Ahogy visszatettem mindent a helyére, a kekszes zacsival a kezemben felálltam, majd, mielőtt kiléptem volna az ajtón, eszembe jutott valami. Ha most magammal vinném a medált, talán abban a nyugtató csöndben tudnék tisztán is gondolkodni. Talán a medállal kapcsolatban rá is tudnék jönni valamire - gondoltam, bár elég valószínűtlennek tartottam. Csak találgatni tudnék. De mielőtt az első lépcsőfokra felléptem volna, Harry kijött a szobájából, és látszólag egy bizalmas beszélgetés közepén volt. Suttogott, titokzatos volt, és természetesen nekem azonnal kíváncsinak kellett lennem. Míg háttal volt, gyorsan elbújtam a hatalmas kanapé mögé, ami szerencsémre pont úgy helyezkedett el, hogy teljes takarásban legyek minden oldalról.

      - De, Paul a pénz megvan, csak... - hallgatott el hirtelen. Megkockáztattam a lebukásom, így négykézláb kinéztem a kanapé mögül, hogy megnézhessem hol van. A lépcső legfelső fokán állva meredt egyenesen előre. Szemöldökét ráncolva figyelmesen figyelt, gondolom a telefonba beszélő emberkére. Hirtelen visszabújtam a kanapé mögé, fejemet visszarántva megtámasztottam hátamat a bútornál, hiszen Harry elindult a lépcsőn lefelé haladva, És ahogy hallottam elég lassan. Újra beszélni kezdett.

     - Igen, de... nem, nem - ellenkezett. Bár hallanám azt a másik személyt is. A kíváncsiság teljesen ellepte az agyamat, és már annyit kombináltam, hogy féltem attól, talán a következő pillanatban tényleg felrobban a fejem.

     - Hamarosan cselekedhetünk - biztosította azt a valakit. - Már nem kell sokáig várni.

     Ekkor újra kinéztem a takarásból, és Harry ezúttal már a nappali közepén állt. Térdig érő farmer volt rajta, egy laza szürke pólóval, és lazán tartva a telefonját füléhez láttam ahogy hirtelen elvörösödik. Várjunk csak... elvörösödik?

     - Mi? Én nem... - motyogta, és félrenézett. - Nem érzek semmit - mondta, de hangja megremegett. Nem érez semmit? Egy emberi testbe bújt űrlény, hogy nem érez semmit? Nincsenek érzései? Ekkor megláttam egy könnycseppet legördülni arcán, mely lecsöppent pólójára, egy sötét foltot hagyva az anyagon. Szemeim elkerekedtek. Mit mondhattak neki? - Akkor ez elég meggyőző? Nem. Érzek. Semmit - felelte szájbarágósan, és hangja határozottabban csengett az előzőnél. Még engem is meggyőzött vele. Visszacsúsztam a földre, és mielőtt lábaimat felhúzva átöleltem volna térdemet, a zacskót letettem a földre, szerencsémre hangtalanul. Nem akartam lebukni. Innen már kíváncsi voltam a részletekre. Lehet, hogy csúnya dolog hallgatózni, de ebben a helyzetben nem véltem annyira rossz döntésnek. Később valószínűleg lesz egy kis bűntudatom, de ezzel most igazán nem foglalkoztam.

      - De csak ez az egy... Hé, tudod, hogy nekem is kell! - háborodott fel. Ekkor a telefonból egy hangos nevetés hallatszott ki. Még én is hallottam, és amikor a hang elért a fülemig, valósággal megborzongtam. Ördögi volt, gonosz, és egy mély férfi hang vérszomjas akaratával keveredett. Jaj, Istenem Harry... mibe kevered magad? A léptek egyre halkabbak lettek, és újfent kilestem a takarásból. Még épp elkaptam, ahogy befordul a konyhába.

        - Itt az idő - gondoltam, és rémisztő gyorsasággal kiugrottam a kanapé mögül, a lépcsőforduló takarásába szökkenve. Az első fokra felléptem, de még visszafordultam.

      - Akkor menj a fenébe! Ha eddig eljutottunk, végig kell csinálnunk! - kiáltotta. Mit kell végigcsinálni? - Na, jól van... tudd már hol a határ! - üvöltött most már,  majd hallottam, ahogy idegesen a pultra csap. - Most meg könyörögsz? Menj a francba te seggfej! Addig ne hívj, míg nincs fejlemény! - ezzel gondolom lecsapta a telefont. Ott állva, szinte hallottam ahogy összeomlik bennem valami. Valami megmagyarázhatatlan. Ennyire félreismertem volna Harryt? 

    Végül megráztam fejemet, megpróbálva kiűzni a gondolatokat a abból, és felszaladtam a szobámba. A medált megtaláltam az egyik nadrágom zsebében, amit aztán hanyagul az ágyamra dobva siettem vissza le a nappaliba. Harryt már sehol sem találtam, így a kekszes zacskót gyorsan felkapva a bejárati ajtóhoz siettem, de amint azon kiléptem, azonnal megtorpantam. Kicsit sem számítottam arra, hogy Harryt pont a kerti pagodában találom, ráadásul azzal az aranyos juhászkutyával. Erről jut eszembe, elég engedelmes kutyus lehet, ha egész idő alatt ott ült.

      - Hát te? - kérdeztem Harryt, amint melléjük értem, a kekszes zacskóval a kezemben. Harry mosolyogva pillantott fel rám, miközben az állat fejét - mely ölében pihent - simogatta. Hirtelen elképesztő nagy féltékenység fogott el, de igyekeztem ezt azonnal el is nyomni magamban.

      - Kijöttem egy kis friss levegőre - nézett a táj felé. - Fent voltam egy kicsit laptopozni, és már nem bírtam egy idő után annyira a szobában, ezért lejöttem - nézett rám. - És itt találtam őt - nézett az állatra. Nem tudtam mit is gondoljak. Számomra pont, hogy a szemembe hazudott, számára pedig pont az volt a természetes, hogy semmit nem tudok, ezért helyénvalónak találta a hazugságot.

      - Akkor találtam meg, mikor Viharral visszajöttem terepről - feleltem, és végül elmosolyodtam én is. Harry csillogó szemekkel rám nézett.

      - Te találtad? Hol?

      - A lovak vizéből ivott - nevettem el magam, mire ős is kuncogott egyet.

      - Akkor biztos finom volt - mondta.

      - Biztos. Még akkor sem zavartatta magát, mikor melléléptem. Utána meg le is "támadott" - rajzoltam idézőjelet a levegőbe. - és szétnyalta az arcom.

      - Ennyire finom vagy? - nevetett fel, és arcán megjelentek azok az édes gödröcskék.

      - Kérdezd tőle - mutattam az állatra, majd eszembe jutott, hogy oda kéne neki adnom a kekszet, amiért alapból indultam. Felbontottam a zacskót, és a csörgésre azonnal felkapta a fejét Harry öléből. Jóízűen felnevettem, majd mielőtt átadhattam volna a kekszet, Harry kikapta a kezemből, majd egy kicsit játszva a blökivel végül nevetve odaadta neki.

     Hihetetlen, hogy az előbb még valami komoly dologról tárgyalt valakivel, most meg fülig érő mosollyal egy aranyos kutyát etet. Ilyenkor az ember nem is gondolná, hogy pár perce szöges ellentéte volt a mostani kedvéhez képest. Amikor nevető arcára pillantottam, nem akartam hinni a saját szememnek. Sugárzott róla a boldogság, és a rossz érzések teljesen távoztak belőlem vele kapcsolatban. Nem tudom melyik az igazi oldala, de biztosra állíthatom, hogy ez a boldog az, ami teljesen őszinte.

     

   Hi Everyone!

  Itt vagyok a 14. résszel. Igen, tudom jó pár nap késéssel hoztam meg, szégyellem is magam, és esküszöm nincs mentségem, de nézzétek azért el nekem. Az elején nem szándékoztam feltartani titeket, szóval inkább itt írok le pár dolgot, a végén. 

    Először is egy igazán eseménydús évet tudhatunk magunk között, szerintem mindannyian. A tavasszal kezdtem a blogot, és ennyi idő alatt nem sok visszajelzést, de kaptam. Amiknek igazán örültem. Mindig kíváncsi vagyok mit, hogyan gondoltok, mi a véleményetek, szóval kérlek tieteket, hogy minél több kommentet írjatok, ha van rá lehetőség, és így nekem is sokkal több lelkierőm és kitartásom lesz, emellett szívesebben ülök a számítógép elé, és írom meg a részt. 

    Számtalanszor voltam padlón, és ha kaptam akár 1 kommentet is, a fellegekben voltam, hiszen tudtam, hogy van akit érdekel mit írok le. Sokan mondták, hogy ne adjam fel, van még mit írnom, és még az elején vagyok, mikor azt mondtam, hogy én inkább abbahagynám, és nem bajlódnék vele többet. Mostanra már én is úgy gondolom, hogy az elején vagyok, még bármi lehet, és nem szabad most abbahagynom. Köszönöm azoknak, akik tartják bennem a lelket, és nem engedték, hogy egyes napokon teljesen elnyeljen a föld mélysége. Vesztettem el barátokat, kaptam igaznak vélteket, és fontos leckéket. A 2015-ös év volt az, amiben nagyjából sikerült megértenem az életet. Hogy mi mennyire valós, mekkora jelentőséggel bír, és egyes dolgokért mennyi mindent kell megtennünk, hogy az megvalósuljon. Szeretnék új utakon járni, végigvinni ezt a blogot, és még párnak a megírásába belevágni. Mert tudom, hogy most még nem annyira jó amit írok, de hiszem, hogy ez idővel változik, és sikerül kifogástalan történeteket alkotnom. 

     Még talán megkésve is, de boldog új évet kívánok mindenkinek, aki ezt elolvassa! :)

Melissa xx