"Nézz vissza a múltba, éld át újra, lépj túl rajta."
Harry Styles
Már egy órája
beszélhettünk a besötétült ég alatt, folyamatosan nasival etetve az elveszett
házi állatot, ami az ölünkben feküdt. A legjobban annak örültem, hogy Bell
teljesen felszabadult, önfeledten beszélgettünk mindenről amit csak felhoztunk
témának, nem volt olyan, hogy kínos csend. És ezt szeretem nagyon, amikor vele
beszélek. Néha egy-egy elvétett titkos pillantás, egy-egy őszinte mosoly, sok
vicces sztori, és újra láthattam nevetni.
Annabell Willson
Harry Styles
Idegesen markoltam az asztal szélét szabad
kezemmel, és minden egyes pillanatban emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy
most nem szabad elborulnia az agyamnak. A vonal másik végén lévő személy, név
szerint Charlie, ördögien nevetett a saját, béna viccén, és még csak komolynak
sem hatott. De az én agyam már szinte forrt, egyéb okokból adódóan.
– Őt hagyd ki ebből! – morogtam a telefonba, és
nagyon reméltem, hogy elég fenyegetően csengett a hangom.
– Miért, mi lesz Styles? – kérdezte gúnyosan. –
Csak nem fontos neked?
Kérdése hallatán szinte megdermedtem, gyomrom görcsbe rándult, és
arckifejezésem szinte azonnal megváltozott, valami teljesen más érzelem vette
át a helyét. Ami hasonlíthat a megdöbbentséghez, vagy talán a rémülethez.
– Miből gondolod?
– Ugyan kérlek, Harry ne játszd itt a hülyét, jó?
Teljesen biztosan letudja vágni bárki, hogy fontos neked. Ahogyan viselkedsz,
mikor szóba kerül bármikor, teljesen nyilvánvaló.
– És, ha tévedsz? – kérdeztem vissza, és szinte a
fejemet vertem a falba. A legnagyobb igazságot tagadtam le, vagy csak
kikerültem a lényegre törő válaszadást, de csakis az ő érdekében, hiszen
megfogadtam, hogy sosem hagynám, hogy bármi baja essen.
– Én sosem tévedek, haver.
– Mi meg sosem voltunk haverok, úgyhogy ne nevezz
annak – sziszegtem bosszúsan. – Akadjatok le lóra, ő nem felelős semmiért.
Megbeszéltük, hogy ártatlanokat kihagyunk ebből - magyarázom.
– Ez igaz, de te is tudod, hogy bármikor lehet
változtatni a dolgokon, ha úgy tetszik.
– Megbeszéltük, te rohadék! – keltem ki magamból.
– Styles, állítsd le magad! Tudod, hogy csak egy
szavamba kerül, és kicsinálnak az embereim!
– Persze, hogy tudom – morogtam gúnyosan. – De a
tényen, hogy egy rohadék vagy, nem változtat semmit, ha "kicsinálnak"
az embereid!
– Nagyon élénk vagy ma – jegyezte meg mély,
fenyegető hangján.
– Bajod van vele? – kiáltottam dühösen, miközben
hálát adtam, hogy nincsenek itthon a többiek. Biztosan nem jönnék ki jól ebből.
– Foglalkozz a magad dolgával, és add Pault, mielőtt még lecsapom a telefont és
odarohanok, hogy megfojtsalak!
– Nyugalom, nagyfiú – szólt bele hirtelen Paul.
Szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől. Ilyen gyorsan oda adta volna a
telefont az a féreg? – Na mondd miért kerestél. Baj van? – hangja aggódó volt.
Ezért kedveltük ennyire a csapatból még pár taggal. Figyel ránk, meghallgat, és
néha még olyan, mintha a második apánk lenne, aki foglalkozik velünk. De nem
mintha én tudnám ki az apám, vagy egyáltalán él - e.
– Sérteget az a barom! – fújtattam mérgemben,
miközben a vonal túlsó végén felhangzott jóízű nevetése. És ez mosolygásra
késztetett.
– Esküszöm, úgy tudtok panaszkodni egymásra, mint
az öt évesek – hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Az egyiknek ez a baja, a
másiknak az – sóhajtott túljátszva a helyzetet. – Több gondom van veletek, mint
egy normális családban.
– Pedig én már tizenkilenc vagyok – vágtam rá. –
Nem kell pátyolgatni folyton.
– Ugyan, Harry. Valld be, hogy néha jól jön a
segítség.
– Inkább beszéljünk arról amiért a telefonhoz
kértelek – tereltem a témát. Bár, mondjuk amúgy is Paullal akartam beszélni,
már az elején. – Mikor lépünk?
Egy pillanatra elhallgatott, majd egy nehéz sóhajt hallatott.
– Először is azt
kéne tudni, hogy készen állsz - e minden eshetőségre. Tudod, hogy a fiúk
mindenre képesek. Kivéve hármat - magyarázta a nyilvánvalót. – Tisztában vagyok
vele, mennyire fontos neked az a lány, ezért nem szabad hagynod, hogy baja
essen, és ezt te is tudod. Menekítsd el egy biztonságos helyre, szökjetek el,
vagy tudom is én, csak vigyázz rá – suttogta védelmezőn, utasítón, de mégis
ezek mellett volt a hangjában még valami. Valami, amit eddig ismeretlennek
tudtam beazonosítani, de csakis pozitív értelemben. Ja, és igen. Ő az egyetlen,
aki tud arról, miket gondolok, vagy mit érzek Bell mellett.
Nem tudom honnan jöhetett az új beceneve. Bell.
Amikor hirtelen már máshogy szólítottam, nagyon gyorsan pörgött le fejemben, a
miértje. Nekem nem igazán tetszett az "Ana". Furcsa volt, más, és egy
kicsit idegen is. Hogy miért? Vicces, hogy még én sem tudom az okát. Vannak
dolgok, amiket lehetetlen megmagyarázni, és ez pontosan azokhoz a
megmagyarázhatatlan dolgokhoz tartozik. És ahogy mellette ültem, ahányszor
összeért a kezünk, mikor simogattuk az elkóborolt ölemben fekvő állatot,
annyiszor futott végig valami hideg a hátamon, és libabőrös lettem.
– Harry... – szólt halkan Bell.
Kérdőn felé pillantottam.
– Igen?
– Kérdezhetek
valamit?
– Persze –
mosolyodtam el halványan, hiszen esküszöm, életem legszebb látványa volt, ahogy
piruló arcát próbálja előlem elrejteni. Láttam rajta, hogy vívódik, nem mer
belekezdeni, de végül pár csendes perc után halkan megszólalt. És teljesen
meglepett.
– Volt... volt
már b-barátnőd? – dadogta idegesen.
– Ez most honnan
jött?
– Csak úgy... nem
tudom. Csak kíváncsi vagyok, hogy volt- e már kapcsolatod – nézett rám végül
bátran, és a hangja is már határozottabbnak hatott. Hirtelen tud változni az
egyszer biztos. És ért ahhoz, hogy össze tudjon zavarni.
– Hát, tudod... -
kezdtem tarkómat vakargatva, majd elnéztem arcáról. A cipőm sokkal
érdekesebbnek hatott. De most mit mondjak? – Az igazat – súgta egy hang a
fejemben.
– Igen, volt már
kapcsolatom – böktem ki végül. persze, valamennyire habozva is. Miért
kérdezhette?
– Értem – nézett
az ölemben pihenő állatra, majd megsimította puha buksiját. A szél hirtelen
feltámadt, magával ragadott pár levelet, és tőlünk messzire sodorta. A távolba
tekintettem, és az eget kémleltem, ahol a lemenő nap sugarai aranyra festették
az eget. Gyönyörű látvány volt, csak úgy, mint Ő. Pillantásom visszavezettem
rá, aki ugyanúgy a távolt kémlelte igéző barna szemeivel.
– És neked volt?
– kérdeztem.
– Nem nagyon –
rázta meg fejét, miközben folyamatosan csak előre nézett. – Nem voltam egy
közkedvelt picsa, akire bármikor rászállhat valaki. Magamnak való voltam igazán
szegényes baráti körrel, és az a ciki, hogy egyik se volt igazi, mind csak
érdek. Ezért nem tudtam sose boldog lenni, miután Anyut elvesztettem... –
nézett le összekulcsolt kezeire. Annyira el akartam űzni a rossz érzéseit,
megnyugtatni, hogy mellettem nem lenne semmi baja. – De azoknak az időknek már
vége – nézett rám mosolyogva. – Új életet kezdek.
– Ahhoz, hogy
barátod legyen, nem feltétlenül szükséges, hogy "közkedvelt picsa"
legyél – magyaráztam, figyelmen kívül hagyva, mondata többi részét. – Csak,
hogy a te szavaiddal éljek.
– De ahol én
éltem, és jártam iskolába, ott szinte már elvárták, hogy az legyen az ember –
tárta szét a karját tehetetlenül.
– És elvárt, hogy
mindenki gimis korában veszítse el a szüzességét 0 kontráztam unottan.
– Hé, ezek komoly
dolgok!
– Persze,
gondolom – pillantottam a távolba. – Figyelj, én nem tudom milyen lehetett az
ottani életed, de ezek annyira képtelenségek.
– Neked.
– Persze, nekem.
És mindenki másnak, mert ilyen nem létezhet. Igaz, mindenhol vannak rossz
emberek, és sajnos manapság ebből a fajtából van a legtöbb. De tapasztalatból
tudom, hogy léteznek még jók, csak nyilván kisebb létszámban.
– Ezt csak te gondolod
így, mert még nem találkoztál olyan közeggel ahol én voltam – fonta keresztbe
karját mellkasa előtt, és durcásan előremeredt... valamerre.
– De nehéz eset
vagy...
– Én vagyok a
nehéz eset?! – kapta felém a fejét. – Már megbocsáss, de rajtad sem lehet
teljesen tökéletesen kiigazodni!
– Rajtam sose
lehetett, ez tény – röhögtem fel. – Még én sem tudok, és ez az ami megrémiszt.
– Bár lehetséges,
hogy igazad van... – motyogott magában, mint akihez most jutott el annak a
lényege, amit az elmúlt pár percben magyaráztam neki. Reméltem, hogy felfogja,
hogy nem csak az létezik amit ő tapasztalt. De nem ez történt. - Ott tényleg
elvárt volt, hogy elveszítsd a szüzességed gimis korodban - beszélt
félhangosan, mire fájdalmasan a homlokomra csaptam. Nem, nem jutott el hozzá.
– És te
elvesztetted? – kérdeztem ledöbbenve. Jó, nyilván baromi tapintatlan voltam
ezzel a kérdéssel, de esküszöm, nem hagyhattam ki. Persze, ő is rohadtul
érzékelte, hiszen még közben jóformán az arcába is másztam.
– Hogy
kérdezhetsz ilyet?! – háborodott fel, bevallom jogosan. Nem szoktam bunkó
lenni, ez most csak úgy kicsúszott.
– Tudod, a
kíváncsiság a nagy mindenható, meg minden.
– Aha, meg
minden... – motyogott rosszallón nézve rám.
Vártam pár
másodpercig, hátha elmondja, de nem tette, és már lassan annyira eluralkodott
rajtam a "tudnom kell!" érzés, hogy már fészkelődni kezdtem, amit
persze észrevett.
– Befejeznéd? –
kérdezte. – Feltűnési viszketegséged van, ember? Szálka ment a hátsó feledbe? –
ráncolta szemöldökét, majd újra a távolba révedt sötét tekintete. Pár percig
még folytattam, majd egyszer csak hirtelen: – Istenem, hagyd már abba!
– Szólítottál? –
röhögtem fel.
– Dehogy! –
csapott a karomra. – Csak már nem bírlak idegekkel!
– Nem kell
elbírnod, nyilván nehezebb vagyok, mint te.
– Kikészülök... –
motyogta.
– Na, elmondod? –
néztem rá izgatottan, bár magam sem tudtam miért. Minek nekem azt tudni, hogy
szűz-e még?
– Hogy te mekkora
tapló vagy!
– Dehogy, csak
kíváncsi – vágtam rá.
– Harry, fejezd
már be! – tolt el magától, mert egyre jobban közeledtem felé kajánul húzogatva
a szemöldököm. – Olyan hülye vagy! – hisztizett.
– Nem mondtál
újat.
– Kár.
– És most?
– Mi most?
– Elmondod?
– Még mindig
bunkó vagy... – myotyogott. Megráztam a fejem.
– Ez nem válasz
volt.
– Olyat nem is
kapsz! – rivallt rám.
– Bell, állj le –
utasítottam finoman, és egy pillanat alatt elszállt a jókedvem. Nem szeretem az
olyan helyzeteket, amikor a feszültség átragasztásával akarnak veszekedést
kreálni. – Jobb a békesség.
Megrökönyödve fúrta
bele tekintetét enyémbe, és szerintem fogalma sem volt arról, mi lehetett ez a
hirtelen hangulat változás. Én se tudom mindig követni, de egy ami biztos, hogy
Bell leállt a hisztivel, ugyanis a következő pillanatban csak annyit láttam,
hogy visszafordul, és csakis az egymással babráló kezeit kémleli. Majd nagyot
sóhajtott.
– Én még nem
voltam... s-senkivel... – suttogta, vagy motyogta, de én tisztán hallottam.
Piruló arcát próbálta elrejteni előlem, és egyre jobban csúszott lefele a
padon, a hatás kedvéért pedig még az arcára is tapasztotta kezét. Neki lehetett
a legkínosabb. Bár nem hangzott el soha ez a mondat az én számból is kettőnk
közt, mert valószínűleg féltem mit reagálna, ettől függetlenül hálás voltam,
hogy nekem sosem tette fel ugyanazt a kérdést.
– Tessék? – hajoltam közel, és kezemet fülem mögé
tettem, nagyot hallást imitálva.
– Mondom, hogy tapló vagy! – csapott a karomra,
mire jóízűen felnevetettem. Mert ne mondja nekem senki, hogy ez a jelenet nem
volt vicces. – Nem fogom elismételni! – fonta keresztbe karjait.
– Kár, pedig
mostanában nem nagyon értem a dolgokat. Tudod, mindig visszakérdezek. Lehet,
hogy el van dugulva a fülem – nyúltam kisujjammal a fülemhez, és elkezdtem
vakarászni.
– Nem is azzal a füleddel van felém! – kezdett el nevetni, amitől
titkon elfojtottam egy előtörő érzelemhullámot, majd vele nevettem, ezzel
felhangosítva a környéket. Még jó, hogy árván álldogált a házunk egy kanadai
autóút mellett, alig pár kilométerre a legközelebbi kisvárostól.
– Az nem baj –
vigyorogtam, mint a vadalma.
– De az! Nem
fogom elmondani! – állította még mindig a maga igazát. Állta a sarat rendesen.
– Akkor ne mondd
– vontam vállat elfojtott nevetéssel.
– Akkor ezt
megbeszéltük.
Pár másodperc
múlva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, és nyerítve dőltünk hátra. Szegény
jószág azt sem tudta mi a fene bajunk van.
– Hé, nem akartok
segíteni kicsit a lovaknál? – kiáltott felénk Anya az istálló ajtajából, a nyár
végi kissé hűvös estében.
– De, persze –
kiáltott vissza Bell. – Mindjárt megyünk – felelte, mire Anya elmosolyodott, és
bólintott egy aprót, de mielőtt eltűnt volna, gyorsan visszanézett. – Ja,
Harry! Kérlek te inkább az itatókat töltsd újra, és hozz egy kis szalmát –
mosolygott.
– Rendben! –
feleltem. Mindketten felálltunk, majd a magunk útjára indultunk.
Nem értem engem
miért kellett külön küldeni. Talán valami csajos dologról van szó? Anya látott
valamit a hetente érkező magazinjaiban, és azt akarta megosztani vele? Ki
tudja, inkább nem foglalkoztam vele. A kóbor kutya felkapta fejét, mikor
egyikünk sem volt már mellette, majd felállt négy lábára, utánunk
pillantgatott, majd gondolva egyet, végül felém indult el. Megálltam, majd
megvártam míg odaér hozzám. Aranyos buksiját odatartotta, jelezvén, hogy kéri a
finom simogatásokat, mire kuncogva vakargattam meg füle tövét, és simítottam
meg fejét.
– Tudod, mit? –
szólaltam meg, mintha csak értené amit beszélek hozzá, de csak tovább
nyújtogatta nyakát, miközben nyelve hegyét ki-ki dugta. – Megtartalak –
mosolyogtam, majd felegyenesedtem. Olyan bánatosan nézett rám, hogy kedvem lett
volna felkapni és megszorongatni, de inkább csak visszahajolva játékosan
felborzoltam a szőrét. – Tudom már mi lesz a neved – majd újra visszaguggoltam
hozzá, hogy a fülét vakargathassam.
– Toby – merthogy
fiú kutya volt.
Felpillantottam
az istállóban ügyködő Bellre, és Anyára, majd hirtelen eszembe jutott az a pár
napja megtörtént csók. A szívem azonnal hevesen kezdett el verni, ezzel együtt
a pulzusom is az egekbe veszett, majd éreztem, ahogy pirulni kezdek. Rögtön
visszafordultam.
– Adjon már
valaki választ, mi a fészkes fene történik velem! – ordította a tudatom, mire
összeszorítottam szememet, és a karám mellől felkapva egy piros vödröt az
itatókhoz indultam. De várjunk csak, korom sötét van. Minek már ilyenkor friss
vizet és szénát hozni a napközben hozottak mellé? Nem kérdés, direkt küldtek
el, hogy ne legyek láb alatt. Tudva, hogy tulajdonképpen semmi dolgom nincs,
becsoszogtam a házba, és feltrappoltam az emeltre, ahol erontva a szobámba
hanyatt dőltem az ágyamon, és csak meredtem a plafonra. Mi történik velem? Mi
történik velünk?
Annabell Willson
Életem során
rengetegszer kételkedtem dolgokban, és amióta Anya elment, csak és kizárólag
kételkedek. És ez most sem volt másképp, de hogy ezúttal vajon mi volt a fő ok?
Na ez az, amit nem tudtam pontosan eldönteni. Mert egyrészt kételkedtem abban,
hogy Harrynek jelentett bármit is az a pár nappal ezelőtti csók, másrészt meg
magában az emberben, amióta hallottam azt a telefonos beszélgetést. Nagyon
fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis mi a fészkes fenéről lehet itt szó,
amihez pénz is kell.
– Ana – szólt
mellőlem nénikém dallamos hangja, visszarántva a valóságba. – Valami gond van?
– olyan furcsa megint ezt a becenevem hallani. Ana.
– Dehogy van –
mosolyogtam nyugtatóan. – Csak elkalandoztam.
– Van esetleg
valami köze Harryhez?
Azonnal megfagytam kérdése hallatán. Vajon tud már róla?
– Nos... –
kezdtem – lehetséges, hogy…
– Mi történt
köztetek? – kérdezte teljesen nyugodtan, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga, hogy ilyet kérdez. A póni, – amely pintó fajta volt –
nagy fejét felém fordította, mire halványan mosolyogva simogatni kezdtem az
orrhátát, és tovább néztem amint Susan néni lekeféli a szőrét.
– Susan néni,
kicsit korai még ezt kérdezni, nem? – próbáltam nyugodtnak látszani, de nem
volt olyan egyszerű a mellkasomban egyre jobban vágtázó szívemmel. A
lehetetlennel versengtem.
– Nekem
elmondhatod – pillantott az arcomra. – És kérlek, ne mondd ki, hogy
"néni". Ezelőtt is szerettem volna szólni, és tudod, úgy érzem, hogy
ezzel csak öregítesz – kuncogott.
– Akkor, izé...
– Elég csak a
Susan – mosolygott – nekem pontosan megfelel.
– Rendben –
viszonoztam gesztusát, aztán egy pár másodpercig a teljes nyugalom vett körül
minket, mígnem:
– Na, elmondod? –
kérdezte hirtelen, olyan izgalommal, és kíváncsisággal a hangjában, melyet
eddig még nem is tapasztaltam, ennek hatására pedig ijedtségemben hátrahőköltem
fél lépést. Nem kellett sok, a következő pillanatban egyszerre tört ki belőlünk
a nevetés.
– Hát, úgy
igazából nincs köztünk semmi komoly, mert maximum csak a barátságig megyünk el
– néztem a pónira, miközben a fejét simogattam minduntalan.
– És szeretnél
többet?
– Nem tudom,
igazából...
– Miért nem
kérdezed meg, hogy vele mi a helyzet?
– Susan néni –
kezdtem, aztán kijavítottam magam. – mármint, Susan. Nem mehetek oda hozzá,
hogy ezt megkérdezzem tőle! – mondtam szomorúan, félénken.
– Miért ne
mehetnél?
– Mert... Mert
nem merem, oké? – "magyaráztam" hisztérikusan. – Amúgy is, nem
hinném, hogy ez egy jó pont lenne nála. Ha meg rosszul sülne el, mert ő meg
teljesen mást gondol, beégek!
– A mi időnkben
ezt teljesen máshogy kezeltük – hajolt le, hogy a póni lábát is le tudja
csutakolni. – Ha az egyik fél szerelmes volt, akkor bátorságot gyűjtött, hogy
vallani tudjon a másiknak. Ha jól sült el, akkor nincs semmi baj, de ha
visszautasítás a vége persze fáj, de legalább a lelkiismeret nyugodt lehet –
magyarázta, majd elhalkult hangon folytatta. – Sosem tudhatod, mennyi idő áll
rendelkezésedre...
– Értem –
feleltem szomorúan, és felnéztem az égre, melyen megannyi fényes csillag volt
feltérképezhető. Nem voltam hülye, a szavak mögött megtaláltam az igazi
értelmet, de mégis fájt tudni, hogy egy elszalasztott lehetőség ennyire mély
nyomot hagyott benne. – Tudok valamiben segíteni? – nem kaptam választ, amíg
körülbelül fél perc után fel nem egyenesedett.
– Moon-t
csutakold le légyszíves, őt pedig vezesd vissza – kérte. – Én beszaladok a
házba! – tájékoztatott már futtában, engem otthagyva egyedül a kis pintóval.
Azt hiszem, nem ugyanarra a segítségre gondoltunk. Még csak a nevét sem tudtam.
Nagyot sóhajtottam, aztán kioldva a köteleket végig haladtunk a boxok között az
övét keresve, amit aztán a legvégén találtam meg. Gondosan becsuktam magam után
a kis faajtót, - a kötelekkel a kezemben
- majd továbbhaladtam az állítólagosan Moonnak nevezett lovat keresve. Az
istálló egyik villanykörtéje jól észlelhetően pislákolni kezdett, de nem
foglalkoztam vele, csak haladtam tovább, viszont ezt a tettemet később nagyon
megbántam. A Moon nevet keresve lépkedtem egyenesen, amikor végre megtaláltam
az utolsó előtti kisajtóra kiszögezve, ám amikor a bent álló patásra
pillantottam, azt hittem, ott helyben össze esek. Pont az a jószág volt, amely
még három hónapja szökött el innen. Emlékszem, iszonyat félelmetes volt, amikor
annyit láttam egyik pillanatról a másikra, hogy egy hatalmas testű állat
szélsebesen közeledik felém.
Észben kellett tartanom, hogy a lovak megérzik a
bármilyen féle érzelmet, és ezekhez tartozik az is, hogy tudja mikor fél az
ember. Ezért kellett minden erőmet összeszedni, hogy odalépjek a fríz lóhoz, és
rácsatolhassam a sodort köteleket a kötőfékre.
– Jó fiú –
dicsértem meg, mikor lassan követett oda, ahol kicsatoltam két oldalt. Mivel
nyugodt volt, és hagyta, hogy csutakoljam, a félelmem eloszlott egy kicsit, de
még mindig nem teljesen, és erre még rátett az is, hogy a kis lámpa egyre
többet kezdett el pislákolni.
Susan már egy
ideje nem jött vissza, ezért úgy döntöttem, hogy benézek a házba. Moon
csutakolása, és visszavezetése után, le is kapcsoltam a villanyt, majd az
éjszakai csípős hidegben szapora léptekkel átszeltem a ház és az istálló
közötti pár méter távolságot. Halkan benyitottam, majd pár lépéssel beljebb
haladtam a nappaliba.
– Susan – szóltam
félhangosan, de válasz nem érkezett. A konyhából kiszűrődő gyér fény, arra
engedett következtetni, hogy biztos ott lehet, de mikor benéztem a mindig
fényárban úszó helységbe, csak egy nyitott hűtőt találtam ott. – Ez mióta lehet
nyitva? – kérdeztem magamtól, és bezártam, de persze nem volt aki választ
adjon. Nem is vártam, csak találgatni lehetett.
Tovább mentem az emeletre, majd rögtön a szobályának ajtajához léptem, az ajtó és a
keret közötti kis résen újra fényt láthattam. Bekopogtam.
– Susan – újra
semmi, de azért megpróbálkoztam még, hátha... – Susan! – emeltem fel egy kicsit
hangomat, és megint kopogtam, de semmi visszajelzést nem kaptam. A pulzusom
kezdett emelekedni, éreztem, ahogy a bőröm alatt erősen pulzál a vérem, ahogy a
szívem pumpálja az egyre növekvő adrenalin miatt. Az összes lehetőség ott
motoszkált a fejemben, rémképeket ébresztve ezzel bennem, ami nem segített a
jelenlegi idegállapotomon.
És benyitottam.
Sziasztok! :)
Kicsit félve rakom ki az újabb részt, hiszen jó pár
hónapos kihagyás után nem tudom mire számítsak a visszajelzéseket tekintve,
főleg, hogy még a blog URL-címe is megváltozott. Valószínűleg pokolian rosszul
állnak a dolgok, de mindezek ellenére folytatom a történetet, mert nagyon a
szívemhez nőtt. Úgy érzem, tiszta fejjel tudok újra visszatérni az íráshoz. De
nem szeretnék sokat rizsázni, mindössze csak egy valamit említenék még:
- szeretném megköszönni Effynek, és G.B.
Evelyne-nek, hogy a blogommal való cserét elfogadták. Köszönöm! :)
Ui.: Legalább 3
kommentet hagyjatok a bejegyzés alatt, nagyon fontos lenne tudnom, hogy ti mit
gondoltok a történetről, hiszen csakis így tudok bármilyen jellegű hibán
javítani!
Melissa xx