4.rész - Vajon ki lehet ez? 1/2

    A nyerítésből ítélve, hirtelen azt hittem a musztáng jött vissza.

    De nem.

     Egy fiatal lovast láttam meg a tanya fele vágtatni. Gyönyörű, sárgás lovának a szőre csak úgy csillogott a napfényben, és a lovas úgy ült a nyeregben, mintha csak erre született volna. Lovas életre. Egy barna, göndör hajú srác volt, és így első látásra, még azt sem tudtam meg állapítani, hogy most egy idős-e velem, vagy öregebb. Nem vettem le a szemem a ló mozgásáról, kecses lépéseiről, melyek kincsként szolgáltak adottságai mellett.

   Aztán amikor közelebb értek, akkor vezettem fel tekintetemet a srác arcára. Zöld tekintetét szinte azonnal megtaláltam, ahogy a ló hátáról rám nézett. A teraszon álltam, még mindig a kislányt vártam az anyukájával. Gyorsan el vezettem tekintetem az ismeretlen idegenről, és körbe néztem az amúgy sem forgalmas föld úton, hogy vajon merre lehetnek, csak, hogy ne legyek annyira zavarban, mint amennyire észre lehet azt rajtam venni. Könnyed utasítással meg állította a lovat, és bal oldaláról leszállva kikötötte. Határozott léptekkel meg indult a ház fele, és tekintetét egy percre sem vette le rólam. Hirtelen azt sem tudtam mit gondoljak, hogy merre nézzek, mit csináljak, vagy mondjak. Egy értelmes köszöntő szót sem tudtam ki nyögni, mikor el ment mellettem, be a házba... a házba? Mit keres ez itt? Egyáltalán ki Ő? Minden olyan gyorsan történt, hogy még fel fogni is alig volt időm, mi a fene is történik.

   Eközben végre az anyuka és kislánya is meg érkezett. Nagy mosollyal sétáltam oda a pároshoz, és köszöntem a rutinos módon, ahogy kell.

– Jó napot kívánok! Már vártunk titeket – mosolyogtam az anyukára, aki viszonozta ezt a kedves gesztust, majd leguggolva a kislány elé, üdvözöltem.– Szia. Szeretnél lovagolni? – kérdeztem, majd aranyosan bólogatott, mire folytattam. – Akkor gyere velem. Vár rád egy aranyos, Eperke nevű kis póni kikötve az egyik cölöphöz – mosolyogtam rá. Megfogtam kicsiny kezecskéjét, majd el indultunk Eperkéhez, aki még mindig nyugodtan várt minket. Fülét hegyezte, mikor lépteinket meg hallotta, s ahogy mellé értünk, felénk fordította szép pofáját, majd oda dugta a kislányhoz, aki aranyosan nevetve kezdte el simogatni. Közben gyorsan be mentem az istállóba egy futó szárért. Ahogy visszaértem, nem is tudom miért, de valami oknál fogva kíváncsi voltam arra, vajon ki állhat a teraszon. Nem reagáltam fizikailag semmit arra, amit láttam, csupán semleges pillantással illettem, és tovább haladtam Eperkéhez, hogy ki oldjam a kötő féket, majd rá tegyem a futó szárat. A kislány nagy, kíváncsi szemekkel nézte minden mozdulatom... ja, csak, hogy nem csak egy kíváncsi szempárt éreztem magamon, hanem egy másikat is. Próbáltam nem tudomást venni Róla, miközben Eperkét bevezettem a karámba, de be kell vallanom elég nehezen ment, mert a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. Azt sem tudom, hogy a ki a jó Isten ez a valaki, de abban biztos vagyok, hogyha bent járt Susan néninél, kérdőre fogom venni, mégis ki ez, aki csak úgy besétált a ház barna faajtaján.

    Szinte felfoghatatlan, hogyan tudtam végig csinálni mindent, az oktatással kapcsolatban, azzal az egy zavaró tényezővel, ami... vagyis aki állandóan figyelt. Komolyan mondom, már megfordult az is a fejemben, hogy oda szóljak egy csípős megjegyzéssel, de visszafogtam magam a vendégek miatt. Minden utasításomat sután, aranyosan ügyetlenül követte, a 6-7 éves Emily. Igen Emily a neve. Próbáltam szóra bírni az oktatás közben, hogy ne legyen annyira monoton, hogy oldódjon egy kicsit a hangulat, és könnyebben menjen a tanulás, feszült, görcsös próbálkozás nélkül. Ha mindig mindenkinek pontosan meg akarunk felelni, nem mindig sikerül hibák nélkül. A feszült, görcsös próbálkozások sosem vezetnek a legjobbra. De az Ő esetében nem volt ezzel gond, hiszen még csak kezdő. Az anyuka szinte élvezte az egészet, öröm volt látni, ahogy büszkeség kúszik szemeinek csillogásába lánya teljesítése végett.

    Ahogy az anyuka kifizette a tanórát, Emily boldogan, önfeledt mosollyal az arcán ugrándozott el az autójuk fele. A következő pillanatban pedig, hűlt helyüket leltem a tanyán. Egyedül álltam a por lepte földúton, egyenesen az autó irányába meredve, ahol elkanyarodott. Vajon én is ilyen voltam? Amikor először lóra szálltam, lovagolni tanultam, vajon én is ugyanígy ugrándoztam? Önfeledt mosoly játszott vajon az ajkaimon, hogy végre lovagolhattam, ami addig a pillanatig dédelgetett álom volt? Hirtelen valami halaszthatatlan dolog furakodott az elmémbe... egy jó ideje nem hallgattam zenét. Vajon lemerült már a telefonom? Lépteimet megszaporázva indultam meg a ház fele... de az a fagyos, fürkésző tekintet, amely egészen idáig szinte lyukat égetett belém, most végre békén hagyott, hiszen szólították valahonnan. A bejárati ajtó felé fordult, ahol Susan néni állt, és mosolyogva hívta be a házba. Nem értettem az egészet. Susan néni vajon honnan ismerheti? Kíváncsiságom felülkerekedett józan elmémen, és ahogy beléptek a házba, maguk után bezárva az ajtót, a konyhai ablak alá settenkedtem, és onnan hallgatóztam. Hálás voltam Susan néninek, hogy mindig kinyitva hagyja ezt az ablakot. Hangfoszlányokat hallottam elsőre, majd a beszélgetés tisztábbá, érthetőbbé vált. Óvatosan próbáltam feljebb egyenesedni, hogy kikerüljön legalább a fejem a fal takarásából, és tudjam hol vannak pontosan. Azonnal visszahuppantam guggolásba, és mégjobban összehúztam magam, végül lecsúsztam a fal mentén ülésbe. Magamhoz húztam lábaimat, és úgy füleltem, megpróbálva kizárni minden zavaró tényezőt.

- Ki ez Susan néni? - kérdezte... gondolom az ismeretlen, hiszen a hangját még nem hallottam.

- Ugyan kire gondolsz Harry? - kérdezett vissza Susan.

- Tudod Te kire gondolok. Ott van kint az udvaron, barna a haja, ma oktatta azt a kislányt, aki az anyukájával volt itt. - válaszolt hitetlenkedve.

- Hogyan is mondjam el neked... Ő az egyik családtagod.

Megkövülten meredtem a távolba üveges tekintettel, és egy hang sem jött kis a torkomon. Ilyen nincs.

                      To be continued...

Sziasztok! 

Szeretnék bocsánatot kérni, hogy eddig elmaradtam a résszel, de nem jött sz ihlet. De most végre visszatért, és meghoztam nektek a 4. részt. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és köszönöm, ha nem is írtok kommentet, de látogatjátok az oldalt. Nagyon szeretnék néhány visszajelzést, kommentet kapni néhányótoktól, mert kíváncsi vagyok, mennyire tetszik nektek a történet, és mert egy író eléggé el tud bizonytalanodni abban, vajon mit ronthatott el, ha nem kap válaszokat, vagy esetleg mit csinál jól. Sokaknak meglepetések lehetnek a következő részek, hiszen egy kis érdekességet is megpróbáltam belecsempészni ezzel az új szereplővel.  

Minden végzősnek szurkolok, hogy jól menjen a szóbeli és az írásbeli.

Puszi: ~FlowerGirl~* xx:)

3. rész - Az ezüst nyaklánc

    Aznap este szinte azonnal elaludtam, ahogy álmos fejem a párnával találkozott. Álmodtam. Álmodtam arról, hogy végre sikerül összekapnom magam, és befogadni egy új barátot az életembe, és boldogan vágtatunk. Az álmom főszereplője a pej musztáng volt, amelyet alkonyatkor láttam elszáguldani a végtelenbe, és tovább.

    " A szél lágyan fújt, és az idő is kedvezett egy kis kikapcsoló sétára a természetben. A nyirkos fű a talpam alatt, szinte felüdülés volt, hiszen mezítláb a legjobb érezni azt, ami körülvesz. Egy térdig érő, pántos nadrágot választottam, alá egy fekete fehér csíkos, kopott póló fele hajlott az ízlésem. Újra hallottam a távolból nyerítéseket, s ezúttal meglepetésemre a musztáng felém közeledett, egyre lassító tempóban. Valami rejtőzött benne. Ahogy megállt előttem, olyan érzésem lett hirtelen, mintha... mintha kommunikálni akarna velem. Mintha valamit szeretne jelezni. Hosszú fekete sörényébe a szél néha-néha belekapott. Teljesen egy mesebeli musztángnak hatott. Bizonytalan, lassú léptekkel közelítettem meg, míg szinte egyfolytában duruzsoltam hozzá. 

    – Istenem, de szép vagy! Elszöktél valahonnan? Vajon hol lehet a ménesed? Egyedül élsz-e vajon? – tettem fel sorban kérdéseimet, bár tisztában voltam vele, hogy nem kaphatok rá választ, bármennyire foglalkoztattak a válaszok tartalma. Mikor a pofájától pár centi választott el, lassan, behunyva a szemem közelítettem meg az orrát. Megérintettem. Nem ment el, pedig a lovak többsége megijedne, és visszavágtatna oda, ahonnan jött. De Ő nem ment el, nem ijedt meg, sőt, inkább még jobban kérte, hogy simogassam. Közelebb jött hozzám, majd egy kicsit megkerülve úgy állt meg, hogy fel szállhassak rá. De olyan magas volt, hogy nem értem fel. A musztáng, mintha csak tudta volna, letérdelt bal első lábára, lehetővé téve nekem azt, hogy fel szállhassak rá. Kicsit bátrabban lendítettem át jobb lábamat a ló másik oldalára (ugye mindig bal oldalról szállunk fel a ló hátára).         Amint elhelyezkedtem, a musztáng felállt mind a négy lábára, majd megragadtam két tincsben a sörényét, lépésben hagytuk el a farmot, és indultunk a hegyek felé. Először ügetésben haladtunk, majd egy folyó elhagyása után szélsebes vágtára váltott, és együtt hasítottuk ketté a levegőt. Ismeretlen ló volt, mégis megbízott bennem, és én is bíztam benne. Mintha régi ismerősként fogadott volna."

   Felriadtam a lentről felhallatszó hangokra, és az álmom véget ért. Komótosan kiszálltam az ágyamból, le rúgva magamról a paplant, ami a földön landolt. Nem értettem az álmom lényegét. Gondoltam arra is, hogy ez egy jel, vagy előre látott dolog, egyszerűen de javù dolog lehetett... vagy csak szimplán egy álom volt. Az álmok nagy többsége nem előre látás, vagy valami olyasmit hordoz magában, ami egyszer valóban megtörténik. Ezek szimplán csak álmok, amiket mi találunk ki. 

  Telefonom kijelzőjét bámultam már vagy egy ideje, de nem tudtam felfogni, hogy mennyi az idő. Túl fáradt voltam. Talán Susan néni el tudja mondani úgy, hogy én is értsem. Magam után nyitva hagyva a szoba ajtaját lépkedtem lefele a lépcsőn. Finom illat csapta meg orromat, és kúszott be az agyamba, felébresztve bennem a kínzó étvágyat. 

   - Jó reggelt kincsem! - köszöntött vidám, élénk hangján. Ő már egy ideje fent lehetett, mert a reggelim már kész volt, és át is volt öltözve s ruhájába. Pántos farmer nadrág, gumicsizma, csíkos felső. Szokásos szalma kalapja hátara volt csúsztatva, miközben nyakában megakasztotta. Csillogó, mogyoró barna szemeivel rám pillantott, ahogy kimondta reggeli köszöntőjét.

  – Reggelt...– ásítottam egy nagyot, majd kinyújtózkodtam a bíbor vörös kanapéra lehuppanva. 

  – Csináltam neked tojás rántottát. Tudom, hogy a kedvenced, így hamar fel keltem, hogy elkészíthessem neked – mosolygott rám, majd vissza fordult a konyha szekrény fele, hogy kivegyen belőle lisztet, mi közbe folytatta – Mára 1 kis leány fog hozzánk jönni lovagolni. Az édesanyjával már lebeszéltem a dolgokat, neked csak annyi a dolgod, hogy mire 11 órára ideérnek, Eperke le legyen csutakolva, felszerszámozva – adta ki az utasításokat. Hát igen. Susan néni egy vállalkozásban szerez pénzt. Az az, lehetőséget ad azoknak, akik meg szeretnének tanulni lovagolni, esetleg az alapokat begyakorolni. Szoktak hozzá járni fiataloktól idősebbekig, van aki még 50 évesen kezd el lovagolni, vagy a körül. Naponta 3-4 ember fordul meg itt, de egyes napokon csak 1-2 lovas szeretne lovagolni. Amikor itt vagyok, mindig be szoktam segíteni az oktatásban, a takarításban a lovak körül.

  – Rendben. De most mennyi az idő? - tettem fel a kérdést, ami már azóta nem szállt el a fejemből, mióta felkeltem. 

  – Negyed 10 múlt néhány perccel – felelte, miután bal csuklójára vezette tekintetét. 

  – Hú, akkor igyekeznem kell – pattantak ki szemeim, mivel időközben becsuktam, s ezzel egy időben ugrok fel a kanapéról, és közelítem meg rohamos léptekkel a reggelim. Susan egy kuncogással jelzi, hogy tetszik neki, mennyire sietni akarok, és mosolygva nézi végig, ahogy szerencsétlen módon jutok fel az emeletre. Belépve a szobába, azonnal magamhoz vettem az aznapra szánt ruhámat, egy törülközőt, és tisztálkodó szert is hozzádobtam. Így vonultam be a fürdőszobába.
   10 perc alatt kész lettem mindennel, ami rám egyáltalán nem jellemző. Általában fél órákat, órákat szoktam bent lenni. De úgy nézki most, hogy végre feladatom van, és nem érzem magam feleslegesnek, izgatottabb vagyok mint valaha. Nem először csinálom ezt, de akkor is izgulok. Hosszú idő után újra munkálkodhatok a lovak körül.
   Reggeli feladataim közül először Eperke bokszának a kitakarítására esett a választásom. Nem a kedvenc elfoglaltságom kitakarítani egy bokszot, de ez is együtt jár a ló tartással. Takarítás közben elég fura dologra lettem figyelmes... vagyis, nem fura, inkább csillogó dologra. Ahogy a vasvillával kikotortam azt a részt a szénából, ahol láttam a csillogó valamit, rögtön azután a valami után nyultam. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az ezüst láncot, amit ugyancsak egy ezüst bevonatú lovas medál díszített. Jobban szemügyre vettem a kis medált, és egy pillanattal később megláttam egy nevet belevésve... vagyis, csak a monogram: S.W. Vajon mit rejthet ez a monogram? Kinek a neve lehet? És hogyan került Eperke bokszába? Kérdések halmaza fogalmazódott meg bennem, amikre választ szerettem volna kapni. Ha megkérdezem Susan nénit, talán Ő tud mondani valamit. Végül az ezüstös láncot a medállal, elrejtettem farmerem zsebébe, és folytattam a munkát.

                                ***

   – Eperke lecsutakolva, kikötve a cölöphöz, és mindjárt 11 – hadartam el, majd hátrapillantva a pónira leellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele. Nyugodtan állt kikötve, várva a kis leányra, aki majd felül reá, és finom simogatásokkal jutalmazza majd el.
  – Rendben, köszönöm a segítségedet, Kedvesem. Most pihenj egy kicsit míg meg nem jön az anyuka a kislánnyal – mosolygott rám kedvesen Susan néni, majd fel lépdelt a lépcsőn, ami minden lépésénél recsegett egy aprót. Megbizonyosodtam róla, hogy amikor bement a szobájába bezárta- e az ajtót, és gyorsan elővettem a láncot. Jobban meg szerettem volna vizsgálni, hogy van e benne valami rejtély, amit magában tart. Forgattam, tisztogattam, tapogattam, de semmit nem találtam, ami valamilyen felnyitó kapocshoz, vagy kulcslyukhoz hasonló lett volna. Csak cifra mintákat láttam rajta mindenhol, de semmi olyan, ahol fel lehetne nyitni valahogyan. Csalódottan csúsztattam vissza a zsebembe, és álltam fel a kanapéról, hogy kinézzek, megjött-e már az anyuka és lánya... de semmi. Nem jött senki. Jobb zsebemből elővéve telefonomat megnéztem az időt. 11:03-at mutatott. Hmm... biztos csak késnek. Visszahelyezve telefonomat előbbi helyére éppen vissza akartam menni a házba, amikor távoli nyerítést hallottam. Fejemet a hang irányába fordítottam, s nagyra tágult szemekkel meredtem a távolba.

Hi! 
Újabb részt hoztam nektek. Mostantól kezdenek felpörögni a dolgok a történetben. Komolyan még én magam is meglepődtem azon, hogy mennyire várom, hogy milyen lesz a folytatás. Annyira izgatott vagyok. Ha összejön amit tervezek, akkor még a hét közbe tudok részt hozni, de nem ígérek előre semmit biztosan. Új szereplő felbukkanását tervezem a további részekben. Remélem ez a rész is tetszett nektek. 
Ui.: várok mindenféle véleményt, hozzászólást! :)