Bejelentés - Új blog

Sziasztok!

A napokban éppen, hogy beindítottam az új blogomat, és nagyon remélem, hogy jó úton is halad. Egy teljesen új ötlet és egy kicsikét mas kategória is az a történet, de én már most szeretem, és rengeteg ötletem van, amit le szeretnék írni. Már most sikeresnek ígérkezik a fejemben még egyáltalán nem összeállított kép alapján, és szerintem igazán izgalmas történet lesz.

Az esetleges részletek, amikre kíváncsiak lehettek, megtalálhatók az oldalon. KATT az oldalhoz.

Ha lenne valami, bármi kérdésetek ezzel a történettel vagy bármi mással kapcsolatban, nyugodtan tegyétek fel, szívesen válaszolok, de az esetleges személyes kérdéseket kérlek, hanyagoljátok.

Nem tudom, miért, de bízom benne, hogy lesz valaki, aki egy kicsit is kíváncsi.

Ui.: Nyugodtam, nem harapok! :)

Mel xx

16. rész - Gyerekkori barát

"A viszontlátás örömteli,

 még akkor is, mikor balszerencsés jövő rejti. 

Rossz időben, rossz helyen,

Sötét fedél szememen.

Gyerekkori emlék röppen, akár egy pillangó,

És te csak annyit mondasz: Hello!

Bízok benne, hogy a sötét sem állandó, 

Újra akarom élni, kérem, akarom,
Míg nem késő visszafogadnom!" 

M.J.

– Nem bírom – fogta fejét nagynéném, mikor lassan, halkan benyitottam szobájának ajtaján. Borzasztóan jól esett az a megkönnyebbülés, ami egész testemet átjárta. Már nem volt okom aggodalomra. Igen, akkor még ilyeneket gondoltam, de, ha tudtam volna mi jöhet még... – Hogyan oldjam meg ezeket? – túrt bele hajába, miközben az előtte heverő lapokra bámult, melyeket az asztali lámpa világított meg sárga fényével. Forgós széke a lehető legmélyebbre volt engedve, miközben melegítő nadrágban feszített, melynek anyaga, csak az egyik lábán volt feltűrve. Egy laza egyszínű, zöld póló volt rajta. Halkan felkuncogtam, mire felkapta fejét, de azonnal tarkójához emelte kezét, és alig hallhatóan felszisszent. – Hát te? – mosolyodott el kedvesen, kezét leengedte, és felém fordult kék forgós székén.

– Egy ideje nem jöttél vissza az istállóba, és gondoltam megnézlek, mit csinálsz – feleltem.

– Óh – kapott a fejéhez. – Teljesen kiment a fejemből! – nézett rám bocsánatkérő tekintettel.

– Nem gond – legyintettem, majd odalépve az íróasztalhoz csípőmet nekitámasztottam a szélének.

– Mit dolgozol? – kérdeztem kíváncsian, a papírok fölé hajolva. Aztán módosítottam kicsit a kérdésen. – Vagy, inkább min... – olvastam bele a kézzel írt sorokba, melyek teljesen össze voltak kuszálódva. Itt-ott beszúrt pár szó, vagy mondat, áthúzások, feljegyzések. Az egész egy nagy katasztrófa volt, nem csoda, hogy szenvedett vele.

– Lecsutakoltad Moon-t? – kérdezte hirtelen, nem válaszolva a kérdésemre, mire visszatérve a valóságba lassan elpillantottam a lapoktól, majd arcára nézve halványan bólintottam. Elmosolyodott, amit lehetett volna inkább fáradtnak mondani, és hálásnak, mintsem szomorúnak, vagy keserűnek. – Köszönöm.

– Ugyan, nincs mit – fordultam háttal az asztalnak. – Mondjuk egy kicsit megrémiszt az a ló... – tettem hozzá halkan.

– Miért?

– Emlékszel arra, mikor a nyár elején idejöttem, és már azt hiszem a második nap elszabadult egy fríz ló?

Bólintott.

– Moon volt az. És amikor felnéztem rá, előjöttek belőlem azok a rémisztő képek az agyamban, amik arra a pillanatra emlékeztetettek, mikor felém vágtázott, és... nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnom.

Susan megértően vizslatta arcomat, miközben egyik karomat megsimította.

– Megértem, hidd el.

– Te is voltál már ilyen helyzetben? – kérdeztem.

– Hát, valami olyasmi – vakarta tarkóját. – mondhatjuk így is.

– Mi történt?

– Egyszer, mikor először estem le lóról, nagyon rémisztő volt – kezdte. – Egy átlagnál magasabb akadályt kellett átugratni, de a lovam megtorpant egy pillanatra. Kiestem az egyensúlyomból, próbáltam kapaszkodni a kantárba, a sörényébe, szinte minden lehetséges dologba, de a kengyelt akkor már rég elhagytam.

Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, hiszen valahogy sejtettem, hogy mi fog következni. De mint kiderült, a végére nem pontosan ugyan az a befejezés volt az ő részéről, mint az enyémről. Csak egy kis eltérés volt. De csak épphogy…

– Nyugi, ezután jön a java – nevetett fel halkan. Hihetetlen, hogy egy balesetéről mennyire lazán, amolyan "áh, régen történt, minek rágódjak már rajta?"- féle érzéssel kezelte. És ez egyszerre döbbentett meg, és nyűgözött le. – A lovam ugyan bevette az akadályt, én viszont olyan szinten vesztettem el az irányítást a kezemből, hogy mikor leestem a nyeregből, közvetlen az akadály mögött értem földet, még azelőtt, mielőtt az állat elérte volna a talajt. Aztán hirtelen a semmiből, először egy, majd még egy pata ért földet, pár centivel a fejem mellett – mesélt, miközben a kezével hadonászott, imitált, hogy sokkal élethűbb, és elképzelhetőbb legyen a megtörtént eset.– Akkora sokkhatás alatt voltam, hogy egy évig nem mertem lovak közelébe menni.

A szám tátva maradt, és szinte alig álltam a lábamon. Ha ugyanez velem történt volna meg, még jó pár év után is beleremegnének a lábaim, és teljes testemben megborzonganék. Jó pár ideig álltam ott némán, újra, és újra végigjátszva az ominózus, általam elképzelt pillanatot a fejemben. Hátborzongató volt, és valósággal felállt a nemlétező szőr a hátamon. Elképesztő, ahogy ilyen könnyedén beszélt a múlt történéseiről, és még egy csepp pánikot sem véltem felfedezni arcán. De miért is kellett volna? Hülyeség, ha azt gondoltam, ettől jó pár év után is pánikolni fog.

– És... mindazok után képes vagy még lovak közelében maradni? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Persze. És, tudod mi a poén az egészben? – nevetett fel.

– Öhm... nem?

– Mindez díjugrató versenyen történt.

– Komoly? – kérdeztem vissza elfojtott mosollyal, mire bólintott. Pár pillanat múlva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Jóízű nevetésem megrezegtette mellkasom, testem összegörnyedt, és egy idő után a hasamat fogtam. Alig kaptam levegőt, de kis idő múlva szemünket törölgetve lassacskán megnyugodtunk.

– És mi történt utána? – érdeklődtem kíváncsian, mikor már az ágyán ültem, ő pedig az asztal fölé hajolt, melyen ezer, és ezer papírköteg foglalta a helyet alattomosan, és csakis arra várt, hogy szegény néném ínhüvely gyulladást kapjon miattuk. Még sosem voltam ilyesfajta versenyen, a televízióban sem nagyon néztem ilyeneket. Fura, mi? Alig kapcsoltam be, ergo jobban szerettem, ha egyedül vagyok a zenével.

– A zsűri felmentett a pontozás alól, ki is zártak a versenyből - felelte, míg kék tollát két ujja között forgatta. – De mondjuk ez így kicsit durva megfogalmazás, hogy kizártak, mert olyan, mintha valami rosszat követtem volna el – tette még hozzá, mire meglepetté vált arckifejezésem, és vigyorogni kezdtem. Én is erre gondoltam.

– Akkor helyettesítsd egy enyhébb szóval – javasoltam.

– Búcsút inthettem a fődíjnak – imprózott, mire fél órán belül már másodjára nevetett fel, én viszont csak halványan elmosolyodtam. – De, ha úgy vesszük, ugyanaz a jelentése, csak…

– Enyhébben – fejeztem be.

– Pontosan! – nevetett még jobban, és félő volt, hogy mindjárt leesik a székéről, annyira rángatózott az a nyavalyás bútor darab.

– Előtte is béna voltam már.

– Te és a bénaság? – kérdeztem. – Két külön dolog – állítottam a szerintem igazat, mire nemlegesen hümmögve megrázta a fejét.

– Hidd el, hogy voltam én is béna. Az ember nem születhet profinak – mutatott rá a nyilván valóra.

           – Jó, ez igaz – ismertem be.

– Először mindenki kudarcokkal kezdi, aztán szép lassan halad feljebb a létrán, a csúcs felé. Hidd el, ha van egy erős célod, amit el akarsz érni, azért garantáltan küzdeni fogsz.

– Honnan tudod ilyen biztosra?

– Tapasztalt felnőtt vagyok? – kérdezett vissza.

– Ez is igaz – ismertem be egy percen belül másodjára, és elnevettem magam, a saját hülyeségem miatt. Miért nem gondolkodok azelőtt, mielőtt kimondanék bármit?

           – Sokat kell még neked tanulnod – kacsintott rám.

– Én nem tagadok semmit. De az tényleg nagyon durva, ahogy túl tudtál lépni a dolgokon.

– Miért? Te is felálltál a nyomorodból, túlléptél a történeteken, pedig a te eseted még mindig sokkal durvább az enyémnél, és most nézz csak magadra, mennyi mindent éltél át lovakkal, vagy azok közelében, ez alatt a pár hónap alatt. – mutatott rám. És tényleg igaza volt, bár annyira el voltam foglalva az újrakezdéssel, és Harryvel, hogy észre sem vettem, a lovak iránti szeretet újra körbefon, és szinte szabadulni sem tudok tőle. Susan ébresztett rá a tényre, hogy valóban csak egy kis löket kellett, és magamtól jártam a saját utamat, akár tudatosan, akár tudatlanul. – És amúgy is, szerintem nem volt valami nagy dolog. Az már nagy az, ha az ember egy ilyen helyzetből újra talpra tud állni. Akár előbb, akár utóbb, ez egyéntől függ.

– Már, hogy ne lenne egy ilyen nagy szám? – háborodtam fel, figyelmen kívül hagyva a mondata többi részét, még ha teljesen igaza is volt. Susan felnevetett, úgy igazán, és őszintén, amit nem tudtam mire vélni, de nagyon is jól esett hallani.

– Miért aggódsz olyasvalami miatt, ami évekkel ezelőtt történt? – mosolygott.

– Mert... – kezdtem volna bele hirtelen, de megakadtam. Miért?

– Na, ugye. Még te sem tudsz rá válaszolni – mutatott rá a lényegre, mire durcásan össze szorítottam az ajkaimat, és jobbnak láttam inkább nem fokozni azt, hogy valójában tényleg nem tudtam érveket keresni az aggodalom védelmében. Mélyet sóhajtva állt fel székéből, megigazította pólóját, nadrágját, és felém fordult, miközben haját tűrte füle mögé. – Lemegyek valami innivalóért. Te kérsz valamit? – kérdezte kedvesen, de én fejemet rázva tagadtam meg a lehetőséget. – Rendben, akkor mindjárt jövök – tájékoztatott, és elsétált az ajtóig, amin aztán ki is lépett.

Valamit észrevettem az arcvonásain. Mintha leplezni akart volna valamit, és talán az a valami a fiatal kori szerelme lehetett. Talán hosszú évek után most lett felemlegetve először. Meg szerettem volna kérdezni, hogy azt, amit az istállóban mondott, a bevallásos dologról, mi történt vele pontosan, ki volt a szívszerelme, hány éves volt akkoriban, és milyen gondolatai voltak. Talán tanulhattam volna belőle, talán együtt érző lehettem volna, és összekaparhattam volna magamnak egy-két tanácsot Harryhez. Látszott rajta rendesen, hogy mély, hosszú hegeket hagyott a szívén az idő, és én most kötelességemnek tartottam, hogy ott legyen vele valaki, akivel ezt megoszthatja.

– Susan – kiáltottam el magam félhangosan, és kiléptem a szobájából. Tényleg kíváncsi voltam a történetükre, de alig tettem meg pár lépést, valaki hátulról lefogott, és azonnal a számra tapasztotta fekete kesztyűs kezét. Fekete pulcsival eltakart karja meglazult, mely számat fogta le, hogy még csak véletlenül se tudjak sikítani, vagy segítségért kiáltozni, de épphogy csak egy fél pillanatra, mert újra úgy éreztem, megfulladok. Mi lesz velem? Mi történik körülöttem? Meghalok? Miért én? Mi rosszat tettem? Hol van Susan? - ilyen, és ehhez hasonló kérdések ezre söpört végig elmémen, mint egy forgószél. Hirtelen vergődni kezdtem az ismeretlen idegen karjaiban, mire meleg leheletet éreztem meg fülemnél. Csapkodtam ahol értem, de semmit sem értem vele az ég egy adta világon.

– Nyugalom, nem foglak bántani – suttogta, és bár azt hittem valami nyájas hangon fog megszólalni, a hangja teljesen megbánó volt, sajnálattal, és gyengédséggel teli. És talán egy egészen kicsit még ismerős is. – Most csak egy kicsi szúrást fogsz érezni a nyakadon, de nem fog fájni, megígérem neked.

Éreztem, ahogy arrébb söpri picit a hajamat, majd mély lélegzetet vesz, de nem történik semmi. Ez eltartott egy öt percig talán, miközben állandó mély, és lassú levegővételeit éreztem nyakamon.

– Nem, nem tudom megtenni – suttogta hajamba, és fejét tarkómnak nyomta. – Megvan! - fordított magával szemben, így feltárulhatott előttem támadóm arca, és egyáltalán a kiléte. A szemem azonnal két méteresre tágult, pont, mint neki, hisz nagy valószínűséggel azonnal felismertük egymást. Az állam a padlót súrolta megdöbbenésemben, és alig akartam még csak felfogni is a helyzetet. Az első kérdés, ami eszembe jutott, hogy miért nem haraptam meg az ujját?

– Te?! – mondtuk ki egyszerre.

– Na, így már végképp nem leszek rá képes – engedett el, és megnyúzott arccal túrt bele hajába, közben hátralépett pár apróbb lépést. Furcsa, ismert grimaszba vágta az arcát, mikor felnézett rám.

– Ne vágj már ilyen fejet! Elhányom magam... – szóltam rá játékosan, mire felhangzott az a rég hallott nevetése. De szerettem…

– Mindig ezzel tudtalak felidegelni – kuncogott halkan, visszaemlékezve azokra az időkre, mikor még 10-11 évesek lehettünk, és minden nap együtt hülyéskedtünk a házunkhoz közeli parkban, ami folytatódott valamelyikünk otthonában. Sosem untuk a másikat. – Sokat változtál – jegyezte meg tarkóját vakargatva, miközben másfelé nézett el. Akkor éppen a padlóra. – És sokkal szebb is lettél – tette hozzá halkan, mire játékosan felhorkantam, és mellkason löktem.

– Ezt úgy mondod, mintha eddig csúnya lettem volna!

– Nem is! – kapta rám tekintetét.

– De igen! – röhögtem el magam

– Nehéz feladat lesz, de megoldjuk – hallottam meg egy mély, halkabb hangot magam mögül, ami mintha a nappaliból hallatszott volna föl.

– Megnézzük mit tököl még Liam? Már rég kábultan kellett vóna' a kocsihoz vonszolnia a csajt – hangzott föl egy mélyebb, és markánsabb férfihang, ami egy igen erőteljes félelemhullámot söpört végig a testemen, és a libabőrt is előhozta bőrömön. Megremegtem.

– Mit akartok csinálni velem? – halkan suttogva kaptam rémült tekintetem a szemben álló fiúra. De mire újra azokba a barna szemekbe néztem, amikben mindig is a játékos csillogást, jókedvet, és határtalan boldogságot láttam, az arca egy teljesen más maszkot öltött magára, ami számomra ismeretlen volt, emellett a csillogás, és vele együtt minden más eltűnt, amit az ezelőtti pár percben felfedeztem benne. Csak úgy, egy pillanat alatt. Keménységet, és áthatóságot tükrözött, ami a legnagyobb mértékben csapott mellkason. Soha nem láttam ilyen hamar változni.

– Figyelj rám, kérlek – tette kezét vállamra. – Nagyon fontos, hogy csakis az ÉN utasításaimat kövesd – hangsúlyozta ki az "én" szócskát.

– Elég nehéz lenne nem csak a tiedet követnem – néztem rá unottan, de megrázta a fejét, és figyelmen kívül hagyott.

–  Ha ezt nem teszed meg, nagy bajba sodorhatod mindkettőnket – hadarta. – Most pedig nagyon hitelesen kell eljátszanod, hogy te el vagy kábulva – nyúlt le a térdhajlatomhoz, és derekamhoz, majd egy könnyed mozdulattal felkapott a vállára. De mire beleegyezhettem volna, a testem magától cselekedett, és az utasításoknak megfelelően jóformán hullát tettetem. Kezem kocsonyaként himbálózott ide-oda, míg fejem is úgy lógott, mintha nem tartaná semmi. Liam megindult velem le a lépcsőn, mikor ajtó nyílását hallottam meg a folyosó végéről. Harry nézett ki rajta, majd ahogy meglátott rögtön rémültté vált szemének zöld csillogása. Gyorsan leintettem, de nem vette a jelzést, kapkodva visszaszaladt a szobájába.

– Jó segge van, azt meg kell hagyni – szólalt fel az egyik kanos barom, a következő pillanatban pedig rácsapott valaki a hátsó felemre. Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne tegyem szóvá, mekkora tapló az a valaki, aki "védtelen" állapotomban képes ilyet tenni. Igazán szívesen képen töröltem volna. – Liam, mi tartott eddig? – kérdezte ugyanaz a hang.

– Sokat ellenkezett a kicsike, és meg is kellett találnom, ami idő – szólt egy kicsit nyájas, és perverz hangon. Úgy beszélt rólam, mint valami cafkáról, ami nagyon fájt, de észben kellett tartanom, hogy mindent a színlelés érdekében teszünk. Egy csapatban játszottunk, felelősök voltunk a másikért.

– Bazeg', ember, mi nem keresgélünk valakit negyed óráig! – rivallt rá az engem tartó srácra egy másik hang, ami jelentősen vékonyabb volt az előzőhöz képest. Majdnem elröhögtem magam, annak hatására, ha arra gondoltam, hogyan nézhet ki ez a srác, és vajon mennyire félhetnek tőle? Véznán, és sehogy – röhögtem magamban. – és valószínűleg sík hülye – gondoltam.

– Azok ti vagytok! – szólt vissza Liam megemelve hangját. – Én nem ti vagyok, szóval lehet szállni rólam, a rohadt életbe is! Ne lógjatok a nyakamon! – kezdett ingerült lenni. De úgy hallottam, a hangja nem hatotta meg egyikőjüket sem. Visszapofáztak neki.

– Újonc vagy, inkább lapítanod kéne, és végre hajtanod az utasításokat, amiket parancsba ad a főnök, mint egy seggnyaló pincsikutyának! És még hogy mi lógunk a nyakadon... – szólt  valaki felháborodottan. – Mi csak parancsot hajtunk végre, annak fejében, hogy több legyen a zsé! – magyarázta. Az biztos, hogy nem köntörfalazik a csávesz.

– Mire adta ki a parancsot? – kérdezett vissza Liam.

– Hogy téged figyeljünk – szólt közbe egy másik férfias hang, ami olyasmi volt, mintha egy kicsit vékonyka lenne, de mégsem annyira , mint a másiknak.

– Hamarabb fogsz repülni innen, mint Johnson bácsikám – szólt bele egy másik hang is, ami kellemesebben hatott, egy kicsit rekedtes volt, de mégsem volt annyira morbid. Már teljesen összekevertem a hongokat, és nem tudtam követni, mi történik. Kezdtem egyre kíváncsibb lenni, és alig tudtam uralkodni magamon, hogy bele ne follyak a beszélgetésbe.

– Miért, ő meddig volt veletek? – kérdezte Liam, ezzel egy időben pedig el is hangzott egy olyan utasítás, hogy "indulás visszafele, még van dolgunk bőven!". Cipők talpainak összefolyó kopogását lehetett hallani, ami egyre csak halkabbak lettek, ahogy eltávolodtak tőlünk. Majd hirtelen csak annyit éreztem, hogy Liam is megindult velem.

– Egy napot – röhögte el magát a kellemesebb hanggal rendelkező fiú. Nem tudtam körülbelül mennyi lehet, az alkatát nem láttam, csak a hangjából tudtam egy teljesen biztos dologra következtetni. Ami egyenlő volt azzal, hogy még fiatal.

– Mit csinált?

– Szétverte a zsaruk kocsiját – felelte, majd hirtelen lekapcsolódott a villany, és a következő pillanatban Liam kilépett velem a csípős hidegbe. Egész testemben megborzongtam a hirtelen jött légáramlattól. De legalább van köztük egy rendes, mert lekapcsolta maga után valaki a villanyt. Mondjuk, a fenti szobákban égve maradt. Mindegy.

Az út porzott Liam léptei alatt, és ahogy a Hold halovány fénye által megvilágított kék színű földet figyeltem, eszembe jutott, hogy nem néztem be a konyhába, még csak futólag sem. Mi van, ha Susant is elrabolják, mint engem? Mit akarnak velünk csinálni? Óvatosan behelyezett egy furgon csomagtartójába, és egy biztató mosoly kíséretében hozzám hajolt. Úgy tett, mintha valamit babrálna a csomagtartóban, miközben fejét szorosan enyém mellé szegezte, és halkan a fülembe suttogott.

– Tegyél úgy, mintha aludnál, vagy tényleg aludj el. Nyugalom, minden rendben lesz – adta le a következő utasítást, mire engedelmesen lehunytam szemeimet, de nem aludtam. Nem tudtam, egy olyan felfordulás közepette nyugodtan álomba merülni, ahol minden pillanatban veszélyben éreztem az életem, ezért újra kinyitottam szemeimet. Szükségem volt egy segítéseget nyújtó kézre, mely kihúz ebből az egészből, és védelmezően fonódik körém, mint a takaró puha anyaga, amely melegen tart.

Liam újra felegyenesedett, de nem csapta be az ajtót, hanem bemászott mellém, és az autó földjére ült le, törökülésben. Hatalmas hely állt rendelkezésére, még el is feküdhetett volna. Egy pillanattal később egy másik alak jelent meg a furgon ajtajánál, és bemászott, majd hangos csattanással, bezárult mögötte a menekülőutam, talán örökre.

– Mi van Liam? Nagyon bánatos a fejed – szólt rá régi jó barátomra. Nem láttam egyikőjük arcát sem, de minden agykerekemet megmozgatva próbáltam elképzelni a jelenetet, bár kicsit megnehezítette a dolgom, hogy a másik személyt nem láthattam. Csakis Liam jelzésére vártam.

– Semmi, Nialler, semmi – sóhajtott egy mélyről jövőt. – Csak, tudod ez a lány, aki itt fekszik…

– Igen? – lett izgatott, gondolom Nialler, vagy ki hangja.

– Ő egy gyerekkori barátom – mondta ki végül, majd jöhetett az, amire vártam. – Anna, előtte nem kell színlelned, benne megbízhatunk! – hihetetlen jól esett, hogy újra a régi becenevemen szólít.

Kétszer is alaposan megfontolt mozdulatokat tettem, mialatt felültem, és lassan, de annál határozottabban pillantottam valamivel hátrébb. A sötét miatt nem láttam egészen jól a másik srác arcát, de ez volt a legkevesebb gondom. Egyedül a szemei miatt tudtam benne megbízni, hiszen olyan csodálatos volt kék szemének csillogása, ami még az autó szegényes fényei mellett is tisztán kivehetőek voltak.

– Szia – mosolygott rám a félhomályban barátságosan.Miért nem riasztja a többieket? – Niall vagyok – mutatkozott be, mire a kezét nyújtotta. Tartva a szemkontaktust határozottan kezet ráztam vele, miközben folyamatosan hunyorítottam fenyegetően, mintha csak azt akartam volna elérni nála, hogy tartson tőlem, mindez nem jött össze, mert szinte mindig csak mosolygott. Egy idő után az agyamra ment, szóval igazán szívesen levakartam volna azt a boldog képét.

– Annabell – feleltem kimérten, de mivel egyáltalán nem hatott, kifújtam a benntartott levegőm, - amiről nem is tudtam - és lazítottam a tartásomon.

– Nézd – mutatott Niall a furgon beljebb eső része felé, ami a vezető felőli volt. Az ablakokon beszűrődő holdfénynek hála nem kellett vakon tapogatózni, és simán ki lehetett venni az elhúzható kis rést, amely elválasztott minket az elől ülőktől. – Az elválaszt minket a többiektől, de nem teljesen hangszigetelt. Szóval beszélhetsz, de halkan és mindig legyél olyan helyzetben, hogy azonnal kábultnak tudd tettetni magad.

– Még fél óra – szólalt meg hirtelen Liam. Én értetlenül meredtem rá, amolyan, "mi van?" fejjel, míg Niall látszólag mindent értett, és kimérten bólintott. Egymás szemébe néztek, talán tekintettel kommunikáltak, vagy nem tudom, de hogy én semmit nem értettem belőle, az fix. Ez valamilyen fiús dolog.

– Mi van még fél óráig? – kérdeztem kapkodva, mert erősen úgy éreztem, kimaradok valamiből.

– Majd megtudod – felelték egyszerre, mire megforgattam a szememet. A bűvös szó…

– De mikor?

– Majd ezután – kaptam választ Liamtől, és nyomatékosította szavait az elég kemény, és határozott nézése. Egyértelműen azt sugallta, hogy ne kérdezősködjek tovább.

– Olyan mogorva lettél – hajtottam le a fejem, miközben törökülésbe tornáztam magam és a körmeimet kezdtem piszkálni. – Nem tudom, mi lelt téged, de szeretném visszakapni a mindig mosolygós, csillogó szemű és mindig boldog Liamet – magyaráztam szomorkásan.

– Tudod, Anna, ezzel csak egy baj van.

– Mi? – kaptam fel a fejem szemöldök ráncolva.

– Hogy azok a felhőtlen idők már elmúltak, ráadásul még változik is az ember, szóval, akárhogyan is akarod, visszakapni már nem fogod az együtt töltött pillanatokat. Gyerekkorodban volt lehetőséged megélni, de most már... – folytatta volna még tovább, de belevágtam mondandójába. Rettenetesen felbőszítettek a szavai.

– Attól, hogy elmúlt, nem muszáj elfelejteni! – emeltem meg a hangomat. – És attól, hogy elmúlt, ne beszélj azokról az évekről félvállról, mert hidd el, hogy nekem okozol vele a legnagyobb fájdalmat!

– Nem ezt, és nem így mondtam! – vágott vissza. A következő pillanatban kihúzódott az a kis rés, amit még Niall mutatott, és ezzel együtt arra kért, hogy legyek halk, nehogy lebukjunk. Elfelejtettem volna betartani a szavamat? Hát persze. De egy ilyen helyzetben ki tud józanul gondolkodni. A levegő a torkomon akadt, azt sem tudtam mit csináljak, így csak ültem mozdulatlanul, - már amennyire a dülöngélő, rázkódó autó engedte - és csakis Liam szemeibe meredtem.

– Hé, haver, gond van? – szólalt meg ugyanaz a vékonyka hang, melynek tulajdonosát véznának képzeltem el, és intézte szavait Liam felé. – Kiabálást hallottunk.

– Dehogy, nincs baj – felelt még mindig dacosan meredve szemembe. – Csak veszekszünk Niallel – hazudta, és ahogy észre vettem, elég profin csinálta, hiszen még egy ici-pici arcizma sem rándult. Kíváncsi vagyok mennyi gyakorlata lehet benne. Talán nekem is hazudott.

– Jó – és azzal vissza is csukta a kis elválasztót, amely nagyot csattant helyére érkezésekor. Azt hittem, hogy lebukok, de úgy tűnik vannak még debilek a földön - fogtam a fejemet képzeletben.

– Lennél szíves nem félreérteni a mondandómat? – fújtatott.

– Hadd gondolkodjak egy kicsit – tettem csípőre egyik kezem, míg a másikat államnak támasztottam, és összehúzott szemöldökkel meredtem Liam szemébe. Nem fogok menekülni a tekintete elől, nem vagyok olyan. – Ha egyáltalán lennél szíves normális, egyértelmű választ adni, és olyat, ami nem olyan, hogy kegyetlenség árad belőle, akkor leszek szíves – grimaszoltam, és gúnyolódva elmélyítettem a hangom.

– Mit vársz? Hazudjak? – háborodott fel.

– Na, tessék, most meg te érted félre! – fogtam a fejem. – Egyáltalán nem ezt mondtam! Nem azt mondtam, hogy hazudj, hanem azt, hogy ne áradjon a szavaidból a kegyetlenség! Ne hazudj, legyél őszinte, csak próbáld máshogy közölni az igazságot! – magyaráztam viszonylag lejjebb véve a hangomból, hogy ne keltsek megint feltűnést, pedig lelkem mélyéről üvöltöttem volna vele, minden felgyülemlett rosszat ott, és akkor vezettem volna le a furgon csomagszállító terében. És pont rajta. Pedig egyáltalán nem érdemelte volna meg azok után, hogy hosszú évekig nem is láttuk egymást. Nem ilyen fogadtatást érdemelne.

Szemeimet lassan becsuktam, mély levegőt vettem, a nyugodtság legismertebb formáját próbáltam magamra erőltetni.

– Sajnálom – mondtuk ki egyszerre, de a hangja mintha túlságosan közelről érkezett volna felém. Pilláim alól kukucskáltam ki, de amit először fogadott, eléggé összezavart. Telt, dús ajkak. Erre a szemhéjam egy pillanat alatt felfedte barna szemeimet, viszont mikor Liam fejét megláttam, azokkal a pórusokkal az arcán, azonnal hátráltam, aminek következményeképp hátraestem. Ülőhelyzetből. Dallamos nevetés ütötte meg halójáratom, amibe beleborzongtam. Ez volt az, amit idáig is hallani akartam. A nevetése, csak egy teljesen más hangszínben, ami valami mást is felébreszthet bennem a hiányon kívül.

Az ölébe vetettem magam, nyakát szorosan körbefontam, arcomat nyakhajlatába rejtettem.

– Hiányoztál – motyogtam bőrébe.

– Te is nekem – suttogta fülembe, míg szorosan tartott. És még csak nem is sejti, hogy az évek alatt mennyit gondoltam rá.

Egy ekkora zűrzavarban rátalálni egy fontos személyre, akit gyerekkorod óta nem láttál? Csakis a Sors keze lehet. Isten létezik!

Hi Everyone!

Hát, ez sem a kedvenc részem, az biztos, de inkább döntsétek el ti. Igen, időbe telt, mire oda tudtam jutni, hogy megírom, de most már itt van. Köszönöm, hogy elolvastad!

Ui.: a verset, egy bizonyos M.J. monogrammal rendelkező kis költő költötte nekem. Igaz, hogy már egyszer megköszöntem, de itt megteszem még egyszer! Köszönöm! Szerintem tök jó egy vers, szerintetek? :)

 Ui.2: Kérlek, kérlek, kérlek írjatok bármit, akármit, komment, nekem mindegy, csak jelezzetek!

Melissa xx

15. rész - "És szeretnél többet?"

"Nézz vissza a múltba, éld át újra, lépj túl rajta."

Harry Styles

Idegesen markoltam az asztal szélét szabad kezemmel, és minden egyes pillanatban emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy most nem szabad elborulnia az agyamnak. A vonal másik végén lévő személy, név szerint Charlie, ördögien nevetett a saját, béna viccén, és még csak komolynak sem hatott. De az én agyam már szinte forrt, egyéb okokból adódóan.

– Őt hagyd ki ebből! – morogtam a telefonba, és nagyon reméltem, hogy elég fenyegetően csengett a hangom.

– Miért, mi lesz Styles? – kérdezte gúnyosan. – Csak nem fontos neked?

Kérdése hallatán szinte megdermedtem, gyomrom görcsbe rándult, és arckifejezésem szinte azonnal megváltozott, valami teljesen más érzelem vette át a helyét. Ami hasonlíthat a megdöbbentséghez, vagy talán a rémülethez.

– Miből gondolod?

– Ugyan kérlek, Harry ne játszd itt a hülyét, jó? Teljesen biztosan letudja vágni bárki, hogy fontos neked. Ahogyan viselkedsz, mikor szóba kerül bármikor, teljesen nyilvánvaló.

– És, ha tévedsz? – kérdeztem vissza, és szinte a fejemet vertem a falba. A legnagyobb igazságot tagadtam le, vagy csak kikerültem a lényegre törő válaszadást, de csakis az ő érdekében, hiszen megfogadtam, hogy sosem hagynám, hogy bármi baja essen.

– Én sosem tévedek, haver.

– Mi meg sosem voltunk haverok, úgyhogy ne nevezz annak – sziszegtem bosszúsan. – Akadjatok le lóra, ő nem felelős semmiért. Megbeszéltük, hogy ártatlanokat kihagyunk ebből - magyarázom.

– Ez igaz, de te is tudod, hogy bármikor lehet változtatni a dolgokon, ha úgy tetszik. 

– Megbeszéltük, te rohadék! – keltem ki magamból.

– Styles, állítsd le magad! Tudod, hogy csak egy szavamba kerül, és kicsinálnak az embereim!

– Persze, hogy tudom – morogtam gúnyosan. – De a tényen, hogy egy rohadék vagy, nem változtat semmit, ha "kicsinálnak" az embereid!

– Nagyon élénk vagy ma – jegyezte meg mély, fenyegető hangján.

– Bajod van vele? – kiáltottam dühösen, miközben hálát adtam, hogy nincsenek itthon a többiek. Biztosan nem jönnék ki jól ebből. – Foglalkozz a magad dolgával, és add Pault, mielőtt még lecsapom a telefont és odarohanok, hogy megfojtsalak!

– Nyugalom, nagyfiú – szólt bele hirtelen Paul. Szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől. Ilyen gyorsan oda adta volna a telefont az a féreg? – Na mondd miért kerestél. Baj van? – hangja aggódó volt. Ezért kedveltük ennyire a csapatból még pár taggal. Figyel ránk, meghallgat, és néha még olyan, mintha a második apánk lenne, aki foglalkozik velünk. De nem mintha én tudnám ki az apám, vagy egyáltalán él - e.

– Sérteget az a barom! – fújtattam mérgemben, miközben a vonal túlsó végén felhangzott jóízű nevetése. És ez mosolygásra késztetett.

– Esküszöm, úgy tudtok panaszkodni egymásra, mint az öt évesek – hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Az egyiknek ez a baja, a másiknak az – sóhajtott túljátszva a helyzetet. – Több gondom van veletek, mint egy normális családban.

– Pedig én már tizenkilenc vagyok – vágtam rá. – Nem kell pátyolgatni folyton.

– Ugyan, Harry. Valld be, hogy néha jól jön a segítség.

– Inkább beszéljünk arról amiért a telefonhoz kértelek – tereltem a témát. Bár, mondjuk amúgy is Paullal akartam beszélni, már az elején. – Mikor lépünk?

Egy pillanatra elhallgatott, majd egy nehéz sóhajt hallatott.

– Először is azt kéne tudni, hogy készen állsz - e minden eshetőségre. Tudod, hogy a fiúk mindenre képesek. Kivéve hármat - magyarázta a nyilvánvalót. – Tisztában vagyok vele, mennyire fontos neked az a lány, ezért nem szabad hagynod, hogy baja essen, és ezt te is tudod. Menekítsd el egy biztonságos helyre, szökjetek el, vagy tudom is én, csak vigyázz rá – suttogta védelmezőn, utasítón, de mégis ezek mellett volt a hangjában még valami. Valami, amit eddig ismeretlennek tudtam beazonosítani, de csakis pozitív értelemben. Ja, és igen. Ő az egyetlen, aki tud arról, miket gondolok, vagy mit érzek Bell mellett.

Nem tudom honnan jöhetett az új beceneve. Bell. Amikor hirtelen már máshogy szólítottam, nagyon gyorsan pörgött le fejemben, a miértje. Nekem nem igazán tetszett az "Ana". Furcsa volt, más, és egy kicsit idegen is. Hogy miért? Vicces, hogy még én sem tudom az okát. Vannak dolgok, amiket lehetetlen megmagyarázni, és ez pontosan azokhoz a megmagyarázhatatlan dolgokhoz tartozik. És ahogy mellette ültem, ahányszor összeért a kezünk, mikor simogattuk az elkóborolt ölemben fekvő állatot, annyiszor futott végig valami hideg a hátamon, és libabőrös lettem.

– Harry... – szólt halkan Bell.

Kérdőn felé pillantottam.

– Igen?

– Kérdezhetek valamit?

– Persze – mosolyodtam el halványan, hiszen esküszöm, életem legszebb látványa volt, ahogy piruló arcát próbálja előlem elrejteni. Láttam rajta, hogy vívódik, nem mer belekezdeni, de végül pár csendes perc után halkan megszólalt. És teljesen meglepett.

– Volt... volt már b-barátnőd? – dadogta idegesen.

– Ez most honnan jött?

– Csak úgy... nem tudom. Csak kíváncsi vagyok, hogy volt- e már kapcsolatod – nézett rám végül bátran, és a hangja is már határozottabbnak hatott. Hirtelen tud változni az egyszer biztos. És ért ahhoz, hogy össze tudjon zavarni.

– Hát, tudod... - kezdtem tarkómat vakargatva, majd elnéztem arcáról. A cipőm sokkal érdekesebbnek hatott. De most mit mondjak? – Az igazat – súgta egy hang a fejemben.

– Igen, volt már kapcsolatom – böktem ki végül. persze, valamennyire habozva is. Miért kérdezhette?

– Értem – nézett az ölemben pihenő állatra, majd megsimította puha buksiját. A szél hirtelen feltámadt, magával ragadott pár levelet, és tőlünk messzire sodorta. A távolba tekintettem, és az eget kémleltem, ahol a lemenő nap sugarai aranyra festették az eget. Gyönyörű látvány volt, csak úgy, mint Ő. Pillantásom visszavezettem rá, aki ugyanúgy a távolt kémlelte igéző barna szemeivel.

– És neked volt? – kérdeztem.

– Nem nagyon – rázta meg fejét, miközben folyamatosan csak előre nézett. – Nem voltam egy közkedvelt picsa, akire bármikor rászállhat valaki. Magamnak való voltam igazán szegényes baráti körrel, és az a ciki, hogy egyik se volt igazi, mind csak érdek. Ezért nem tudtam sose boldog lenni, miután Anyut elvesztettem... – nézett le összekulcsolt kezeire. Annyira el akartam űzni a rossz érzéseit, megnyugtatni, hogy mellettem nem lenne semmi baja. – De azoknak az időknek már vége – nézett rám mosolyogva. – Új életet kezdek.

– Ahhoz, hogy barátod legyen, nem feltétlenül szükséges, hogy "közkedvelt picsa" legyél – magyaráztam, figyelmen kívül hagyva, mondata többi részét. – Csak, hogy a te szavaiddal éljek.

– De ahol én éltem, és jártam iskolába, ott szinte már elvárták, hogy az legyen az ember – tárta szét a karját tehetetlenül.

– És elvárt, hogy mindenki gimis korában veszítse el a szüzességét 0 kontráztam unottan.

– Hé, ezek komoly dolgok!

– Persze, gondolom – pillantottam a távolba. – Figyelj, én nem tudom milyen lehetett az ottani életed, de ezek annyira képtelenségek.

– Neked.

– Persze, nekem. És mindenki másnak, mert ilyen nem létezhet. Igaz, mindenhol vannak rossz emberek, és sajnos manapság ebből a fajtából van a legtöbb. De tapasztalatból tudom, hogy léteznek még jók, csak nyilván kisebb létszámban.

– Ezt csak te gondolod így, mert még nem találkoztál olyan közeggel ahol én voltam – fonta keresztbe karját mellkasa előtt, és durcásan előremeredt... valamerre.

– De nehéz eset vagy...

– Én vagyok a nehéz eset?! – kapta felém a fejét. – Már megbocsáss, de rajtad sem lehet teljesen tökéletesen kiigazodni!

– Rajtam sose lehetett, ez tény – röhögtem fel. – Még én sem tudok, és ez az ami megrémiszt.

– Bár lehetséges, hogy igazad van... – motyogott magában, mint akihez most jutott el annak a lényege, amit az elmúlt pár percben magyaráztam neki. Reméltem, hogy felfogja, hogy nem csak az létezik amit ő tapasztalt. De nem ez történt. - Ott tényleg elvárt volt, hogy elveszítsd a szüzességed gimis korodban - beszélt félhangosan, mire fájdalmasan a homlokomra csaptam. Nem, nem jutott el hozzá.

– És te elvesztetted? – kérdeztem ledöbbenve. Jó, nyilván baromi tapintatlan voltam ezzel a kérdéssel, de esküszöm, nem hagyhattam ki. Persze, ő is rohadtul érzékelte, hiszen még közben jóformán az arcába is másztam.

– Hogy kérdezhetsz ilyet?! – háborodott fel, bevallom jogosan. Nem szoktam bunkó lenni, ez most csak úgy kicsúszott.

– Tudod, a kíváncsiság a nagy mindenható, meg minden.

– Aha, meg minden... – motyogott rosszallón nézve rám.

Vártam pár másodpercig, hátha elmondja, de nem tette, és már lassan annyira eluralkodott rajtam a "tudnom kell!" érzés, hogy már fészkelődni kezdtem, amit persze észrevett.

– Befejeznéd? – kérdezte. – Feltűnési viszketegséged van, ember? Szálka ment a hátsó feledbe? – ráncolta szemöldökét, majd újra a távolba révedt sötét tekintete. Pár percig még folytattam, majd egyszer csak hirtelen: – Istenem, hagyd már abba!

– Szólítottál? – röhögtem fel.

– Dehogy! – csapott a karomra. – Csak már nem bírlak idegekkel!

– Nem kell elbírnod, nyilván nehezebb vagyok, mint te.

– Kikészülök... – motyogta.

– Na, elmondod? – néztem rá izgatottan, bár magam sem tudtam miért. Minek nekem azt tudni, hogy szűz-e még?

– Hogy te mekkora tapló vagy!

– Dehogy, csak kíváncsi – vágtam rá.

– Harry, fejezd már be! – tolt el magától, mert egyre jobban közeledtem felé kajánul húzogatva a szemöldököm. – Olyan hülye vagy! – hisztizett.

– Nem mondtál újat.

– Kár.

– És most?

– Mi most?

– Elmondod?

– Még mindig bunkó vagy... – myotyogott. Megráztam a fejem.

– Ez nem válasz volt.

– Olyat nem is kapsz! – rivallt rám.

– Bell, állj le – utasítottam finoman, és egy pillanat alatt elszállt a jókedvem. Nem szeretem az olyan helyzeteket, amikor a feszültség átragasztásával akarnak veszekedést kreálni. – Jobb a békesség.

Megrökönyödve fúrta bele tekintetét enyémbe, és szerintem fogalma sem volt arról, mi lehetett ez a hirtelen hangulat változás. Én se tudom mindig követni, de egy ami biztos, hogy Bell leállt a hisztivel, ugyanis a következő pillanatban csak annyit láttam, hogy visszafordul, és csakis az egymással babráló kezeit kémleli. Majd nagyot sóhajtott.

– Én még nem voltam... s-senkivel... – suttogta, vagy motyogta, de én tisztán hallottam. Piruló arcát próbálta elrejteni előlem, és egyre jobban csúszott lefele a padon, a hatás kedvéért pedig még az arcára is tapasztotta kezét. Neki lehetett a legkínosabb. Bár nem hangzott el soha ez a mondat az én számból is kettőnk közt, mert valószínűleg féltem mit reagálna, ettől függetlenül hálás voltam, hogy nekem sosem tette fel ugyanazt a kérdést.

– Tessék? – hajoltam közel, és kezemet fülem mögé tettem, nagyot hallást imitálva.

– Mondom, hogy tapló vagy! – csapott a karomra, mire jóízűen felnevetettem. Mert ne mondja nekem senki, hogy ez a jelenet nem volt vicces. – Nem fogom elismételni! – fonta keresztbe karjait.

– Kár, pedig mostanában nem nagyon értem a dolgokat. Tudod, mindig visszakérdezek. Lehet, hogy el van dugulva a fülem – nyúltam kisujjammal a fülemhez, és elkezdtem vakarászni.

– Nem is azzal a füleddel van felém! – kezdett el nevetni, amitől titkon elfojtottam egy előtörő érzelemhullámot, majd vele nevettem, ezzel felhangosítva a környéket. Még jó, hogy árván álldogált a házunk egy kanadai autóút mellett, alig pár kilométerre a legközelebbi kisvárostól.

– Az nem baj – vigyorogtam, mint a vadalma.

– De az! Nem fogom elmondani! – állította még mindig a maga igazát. Állta a sarat rendesen.

– Akkor ne mondd – vontam vállat elfojtott nevetéssel.

– Akkor ezt megbeszéltük.

Pár másodperc múlva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, és nyerítve dőltünk hátra. Szegény jószág azt sem tudta mi a fene bajunk van.

 Már egy órája beszélhettünk a besötétült ég alatt, folyamatosan nasival etetve az elveszett házi állatot, ami az ölünkben feküdt. A legjobban annak örültem, hogy Bell teljesen felszabadult, önfeledten beszélgettünk mindenről amit csak felhoztunk témának, nem volt olyan, hogy kínos csend. És ezt szeretem nagyon, amikor vele beszélek. Néha egy-egy elvétett titkos pillantás, egy-egy őszinte mosoly, sok vicces sztori, és újra láthattam nevetni.

– Hé, nem akartok segíteni kicsit a lovaknál? – kiáltott felénk Anya az istálló ajtajából, a nyár végi kissé hűvös estében.

– De, persze – kiáltott vissza Bell. – Mindjárt megyünk – felelte, mire Anya elmosolyodott, és bólintott egy aprót, de mielőtt eltűnt volna, gyorsan visszanézett. – Ja, Harry! Kérlek te inkább az itatókat töltsd újra, és hozz egy kis szalmát – mosolygott. 

– Rendben! – feleltem. Mindketten felálltunk, majd a magunk útjára indultunk.

Nem értem engem miért kellett külön küldeni. Talán valami csajos dologról van szó? Anya látott valamit a hetente érkező magazinjaiban, és azt akarta megosztani vele? Ki tudja, inkább nem foglalkoztam vele. A kóbor kutya felkapta fejét, mikor egyikünk sem volt már mellette, majd felállt négy lábára, utánunk pillantgatott, majd gondolva egyet, végül felém indult el. Megálltam, majd megvártam míg odaér hozzám. Aranyos buksiját odatartotta, jelezvén, hogy kéri a finom simogatásokat, mire kuncogva vakargattam meg füle tövét, és simítottam meg fejét.

– Tudod, mit? – szólaltam meg, mintha csak értené amit beszélek hozzá, de csak tovább nyújtogatta nyakát, miközben nyelve hegyét ki-ki dugta. – Megtartalak – mosolyogtam, majd felegyenesedtem. Olyan bánatosan nézett rám, hogy kedvem lett volna felkapni és megszorongatni, de inkább csak visszahajolva játékosan felborzoltam a szőrét. – Tudom már mi lesz a neved – majd újra visszaguggoltam hozzá, hogy a fülét vakargathassam.

– Toby – merthogy fiú kutya volt.

Felpillantottam az istállóban ügyködő Bellre, és Anyára, majd hirtelen eszembe jutott az a pár napja megtörtént csók. A szívem azonnal hevesen kezdett el verni, ezzel együtt a pulzusom is az egekbe veszett, majd éreztem, ahogy pirulni kezdek. Rögtön visszafordultam.

– Adjon már valaki választ, mi a fészkes fene történik velem! – ordította a tudatom, mire összeszorítottam szememet, és a karám mellől felkapva egy piros vödröt az itatókhoz indultam. De várjunk csak, korom sötét van. Minek már ilyenkor friss vizet és szénát hozni a napközben hozottak mellé? Nem kérdés, direkt küldtek el, hogy ne legyek láb alatt. Tudva, hogy tulajdonképpen semmi dolgom nincs, becsoszogtam a házba, és feltrappoltam az emeltre, ahol erontva a szobámba hanyatt dőltem az ágyamon, és csak meredtem a plafonra. Mi történik velem? Mi történik velünk?

Annabell Willson

Életem során rengetegszer kételkedtem dolgokban, és amióta Anya elment, csak és kizárólag kételkedek. És ez most sem volt másképp, de hogy ezúttal vajon mi volt a fő ok? Na ez az, amit nem tudtam pontosan eldönteni. Mert egyrészt kételkedtem abban, hogy Harrynek jelentett bármit is az a pár nappal ezelőtti csók, másrészt meg magában az emberben, amióta hallottam azt a telefonos beszélgetést. Nagyon fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis mi a fészkes fenéről lehet itt szó, amihez pénz is kell.

– Ana – szólt mellőlem nénikém dallamos hangja, visszarántva a valóságba. – Valami gond van? – olyan furcsa megint ezt a becenevem hallani. Ana.

– Dehogy van – mosolyogtam nyugtatóan. – Csak elkalandoztam.

– Van esetleg valami köze Harryhez?

Azonnal megfagytam kérdése hallatán. Vajon tud már róla?

– Nos... – kezdtem – lehetséges, hogy…

– Mi történt köztetek? – kérdezte teljesen nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ilyet kérdez. A póni, – amely pintó fajta volt – nagy fejét felém fordította, mire halványan mosolyogva simogatni kezdtem az orrhátát, és tovább néztem amint Susan néni lekeféli a szőrét.

– Susan néni, kicsit korai még ezt kérdezni, nem? – próbáltam nyugodtnak látszani, de nem volt olyan egyszerű a mellkasomban egyre jobban vágtázó szívemmel. A lehetetlennel versengtem.

– Nekem elmondhatod – pillantott az arcomra. – És kérlek, ne mondd ki, hogy "néni". Ezelőtt is szerettem volna szólni, és tudod, úgy érzem, hogy ezzel csak öregítesz – kuncogott.

– Akkor, izé...

– Elég csak a Susan – mosolygott – nekem pontosan megfelel.

– Rendben – viszonoztam gesztusát, aztán egy pár másodpercig a teljes nyugalom vett körül minket, mígnem:

– Na, elmondod? – kérdezte hirtelen, olyan izgalommal, és kíváncsisággal a hangjában, melyet eddig még nem is tapasztaltam, ennek hatására pedig ijedtségemben hátrahőköltem fél lépést. Nem kellett sok, a következő pillanatban egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

– Hát, úgy igazából nincs köztünk semmi komoly, mert maximum csak a barátságig megyünk el – néztem a pónira, miközben a fejét simogattam minduntalan.

– És szeretnél többet?

– Nem tudom, igazából...

– Miért nem kérdezed meg, hogy vele mi a helyzet?

– Susan néni – kezdtem, aztán kijavítottam magam. – mármint, Susan. Nem mehetek oda hozzá, hogy ezt megkérdezzem tőle! – mondtam szomorúan, félénken.

– Miért ne mehetnél?

– Mert... Mert nem merem, oké? – "magyaráztam" hisztérikusan. – Amúgy is, nem hinném, hogy ez egy jó pont lenne nála. Ha meg rosszul sülne el, mert ő meg teljesen mást gondol, beégek!

– A mi időnkben ezt teljesen máshogy kezeltük – hajolt le, hogy a póni lábát is le tudja csutakolni. – Ha az egyik fél szerelmes volt, akkor bátorságot gyűjtött, hogy vallani tudjon a másiknak. Ha jól sült el, akkor nincs semmi baj, de ha visszautasítás a vége persze fáj, de legalább a lelkiismeret nyugodt lehet – magyarázta, majd elhalkult hangon folytatta. – Sosem tudhatod, mennyi idő áll rendelkezésedre...

– Értem – feleltem szomorúan, és felnéztem az égre, melyen megannyi fényes csillag volt feltérképezhető. Nem voltam hülye, a szavak mögött megtaláltam az igazi értelmet, de mégis fájt tudni, hogy egy elszalasztott lehetőség ennyire mély nyomot hagyott benne. – Tudok valamiben segíteni? – nem kaptam választ, amíg körülbelül fél perc után fel nem egyenesedett.

– Moon-t csutakold le légyszíves, őt pedig vezesd vissza – kérte. – Én beszaladok a házba! – tájékoztatott már futtában, engem otthagyva egyedül a kis pintóval. Azt hiszem, nem ugyanarra a segítségre gondoltunk. Még csak a nevét sem tudtam. Nagyot sóhajtottam, aztán kioldva a köteleket végig haladtunk a boxok között az övét keresve, amit aztán a legvégén találtam meg. Gondosan becsuktam magam után a kis faajtót, -  a kötelekkel a kezemben - majd továbbhaladtam az állítólagosan Moonnak nevezett lovat keresve. Az istálló egyik villanykörtéje jól észlelhetően pislákolni kezdett, de nem foglalkoztam vele, csak haladtam tovább, viszont ezt a tettemet később nagyon megbántam. A Moon nevet keresve lépkedtem egyenesen, amikor végre megtaláltam az utolsó előtti kisajtóra kiszögezve, ám amikor a bent álló patásra pillantottam, azt hittem, ott helyben össze esek. Pont az a jószág volt, amely még három hónapja szökött el innen. Emlékszem, iszonyat félelmetes volt, amikor annyit láttam egyik pillanatról a másikra, hogy egy hatalmas testű állat szélsebesen közeledik felém.

Észben kellett tartanom, hogy a lovak megérzik a bármilyen féle érzelmet, és ezekhez tartozik az is, hogy tudja mikor fél az ember. Ezért kellett minden erőmet összeszedni, hogy odalépjek a fríz lóhoz, és rácsatolhassam a sodort köteleket a kötőfékre.

– Jó fiú – dicsértem meg, mikor lassan követett oda, ahol kicsatoltam két oldalt. Mivel nyugodt volt, és hagyta, hogy csutakoljam, a félelmem eloszlott egy kicsit, de még mindig nem teljesen, és erre még rátett az is, hogy a kis lámpa egyre többet kezdett el pislákolni.

Susan már egy ideje nem jött vissza, ezért úgy döntöttem, hogy benézek a házba. Moon csutakolása, és visszavezetése után, le is kapcsoltam a villanyt, majd az éjszakai csípős hidegben szapora léptekkel átszeltem a ház és az istálló közötti pár méter távolságot. Halkan benyitottam, majd pár lépéssel beljebb haladtam a nappaliba.

– Susan – szóltam félhangosan, de válasz nem érkezett. A konyhából kiszűrődő gyér fény, arra engedett következtetni, hogy biztos ott lehet, de mikor benéztem a mindig fényárban úszó helységbe, csak egy nyitott hűtőt találtam ott. – Ez mióta lehet nyitva? – kérdeztem magamtól, és bezártam, de persze nem volt aki választ adjon. Nem is vártam, csak találgatni lehetett.

Tovább mentem az emeletre, majd rögtön a  szobályának ajtajához léptem, az ajtó és a keret közötti kis résen újra fényt láthattam. Bekopogtam.

– Susan – újra semmi, de azért megpróbálkoztam még, hátha... – Susan! – emeltem fel egy kicsit hangomat, és megint kopogtam, de semmi visszajelzést nem kaptam. A pulzusom kezdett emelekedni, éreztem, ahogy a bőröm alatt erősen pulzál a vérem, ahogy a szívem pumpálja az egyre növekvő adrenalin miatt. Az összes lehetőség ott motoszkált a fejemben, rémképeket ébresztve ezzel bennem, ami nem segített a jelenlegi idegállapotomon.

És benyitottam.

 

Sziasztok! :)

Kicsit félve rakom ki az újabb részt, hiszen jó pár hónapos kihagyás után nem tudom mire számítsak a visszajelzéseket tekintve, főleg, hogy még a blog URL-címe is megváltozott. Valószínűleg pokolian rosszul állnak a dolgok, de mindezek ellenére folytatom a történetet, mert nagyon a szívemhez nőtt. Úgy érzem, tiszta fejjel tudok újra visszatérni az íráshoz. De nem szeretnék sokat rizsázni, mindössze csak egy valamit említenék még:

- szeretném megköszönni Effynek, és G.B. Evelyne-nek, hogy a blogommal való cserét elfogadták. Köszönöm! :)

Ui.: Legalább 3 kommentet hagyjatok a bejegyzés alatt, nagyon fontos lenne tudnom, hogy ti mit gondoltok a történetről, hiszen csakis így tudok bármilyen jellegű hibán javítani!

Melissa xx